Szép nyári reggel volt. A piaczon eleven élet pezsgett. Zöldségekből, dinnyékből való dombok illatoztak a piaczsorban. Nagy, vásáros zaj, dulakodás volt körülöttük.
– Drágán adja maga, – szólt egy előkelő asszonyság a kofaasszonyhoz, illatos dinnyét emelgetve keztyűs kezében.
A kofa nagy szóáradatot zúdított erre a véleményre. Az asszonyság fiatal, szép leányhoz szólott, mutogatva a dinnyét.
Valaki megállt ott a hátuk megett. Ez Drugán Mihály úrfi volt. Ő rendszerint az első vásárló a piaczon reggelenként. Nyugalomba vonult kereskedő ember. Felettébb szeretett jól élni s az újságokra vadászott reggelenként. Mindenkit ismert a piaczon, eladót, vevőt.
Az asszonyság roszúl beszélt magyarul. Mihály úrfi beleszólt német nyelven a vásárlásba.
– Az a dinnye kásás, nagysád, azt a cserhajút ajánlom inkább.
Az asszonyság nyájasan intett s a leány is mosolygott.
Az öreg legény szolgálatkészen folytatta.
– Bízza reám magát, nagysád.
Előre indult. Egy kis leányka tarka németszegfűt kínált. Nehány szálat vett s a fiatal leánynak ajánlta fel.
– Idegenek nálunk nagysádék?
A leány mosolyogva igenelt s feltűzte a virágot.
Megvették a dinnyét, s Mihály úrfi udvariasan előre vitte. «Szép fehérnépek, – gondolta. – Honnan valók?» A hiúságát kellemesen érintette, hogy ilyen feltünően szép idegen hölgyeket kísérhet. Köszönt mindenfelé, s hogy a ki látja őket, észrevehessék, hogy igen barátságos állapotban van az idegenekkel, – tüzetesen magyarázta a piacz nevezetességeit. Az a barátok temploma, ott a hegyen a vén góthikus a reformátusoké; a piacztéren a nagy kút muzsikus kút volt; ez a tanácsház.
Mihály úr öreg legénykedő ember volt. Galant modorú (ezt még a pudli mellett tanulta), beszédes, jókedvű, finomul öltözködő, szépen kivasalt, kitatarozott úr, kirakva szépen aranylánczczal, nyakkendő-tűvel, gyűrükkel.
– Már egy hét óta lakunk a hegyen, a vár mellett, – mondta az asszonyság. – Ideiglenesen, csak néhány napig, – tette hozzá magyarázólag.
Csevegve értek ki a piaczról. A leány szíves érdeklődéssel hallgatta a beszédet, de nem szólt.
Mihály dajkálva a dinnyét, buzgón beszélt. Felkísérte a hölgyeket. Útközben bemutatta magát s némi közelebbi diskrét adatokkal szolgált a saját állapotáról. Ő magában él, a ház az övé a barátok temploma mellett… a napsoron természetesen, a hol a virág igen szereti a helyet. Őtet itt mindenki ismeri. Itt született, fiatal éveit itt töltötte s itt is akarja élvezni az életét. Nyaralója van a szőlőhegyen.
Szép, kaczagó nyári reggel derítette meg az utczákat. A vár mellett a bakák gyakoroltak s a széles vársánczba harsogtatták trombitáikat.
Az asszony így szólt:
– A szegény uram mindig szerette ezt a várteret s a trombitaszót.
Úgy látszott, hogy a «szegény uram» járt már ezen a helyen, vagy tán katona ember volt, s mintha megboldogult volna. Egy kis ház előtt állottak meg. Az asszonyság édeskés udvariassággal hálálkodott a szíves segítségért.
– Egészen magunkban élünk, – mondta a kapuban, – nincsen ismerősünk a városban.
A fiatal leány érdeklődéssel nézett a szőlőhegyre, mely szegélyezte a tért. A nap sugarában fürdött az eleven zöld hegy.
– Bájos kép, – mondta. Ez volt az első szava s lassan végignézte a vén legényt.
– Az az én nyaralóm, – felelte buzgón, – ott látszik a hajlás felett a piros fedele. Akkor volna csak kedves hely, ha ilyen szép hölgy tisztelné meg. Nem remélhetem?
A leány szelesen köszönte meg.
– Megmutatja?
Az asszonyság visszonozta a meghívást és így váltak el.
*
Vajjon kik lehetnek? Tünődve nézett körül. Egy kéményseprő ismerőse lakott fennebb a hegyen. Oda ment, hogy tudakozódjék. Nem talált odahaza senkit. Az úton a mesterasszonyok hozták a piaczról a kosarakat, zöldségneműekkel a délebédre.
Idegen hölgyek. Kik lehetnek? Felettébb érdekelte a kérdés. Bizonyos, hogy úri fajta. Az asszonyság kissé érett, sőt elvirágzó, de kivánatos szépség. A leány pedig valósággal feltünően bájos. Üde, hamvas, gömbölyű, mint egy ízes baraczk, kissé hűvös és rátartó. Szeretett volna tudakozódni felőlük a járókelőktől. De kitől? Szegényes állapotban élnek. Egy dinnye, szűk vásárlás; kicsi ház eldugott helyen; nyomorúság. Mihály úrfit erősen érdekelt minden szoknya. Hajszolta egész életében.
A piaczszegleten egy hadnagy ismerősével találkozott, a Pogány Vinczével. Egy pirosarczú, időses úrral jött csendesen. Mihály köszöntötte a hadnagyot. Az idegen úri ember szótlanul tovább ment.
– Láttam, – mondta a hadnagy a kérdezősködésre, – hogy már fölfedezte az idegen hölgyeket, vén kecske…
Mihály mohón kérdezte: «Ismeri?»
– Legyen nyugodt, – felelte, – csak félbe-szerbe ismerem. Ez az úr, a kivel jöttem, tán jobban ismeri a hölgyeket, mint én. Nem tudja, ki ez? Ez a szentléleki gróf. Lehetetlen, hogy ne látta volna valaha.
– Ez ismeri jobban a hölgyeket?
A hadnagy felvonta a vállát.
– Tudom is én? A hölgy özvegy asszony. Katona-lódoktor volt az ura. Sokszor járt nálunk a lósorozásra. Nagy, izmos ember volt. Ismerhette. Az asszonyt Bécsben szerezte valahol. Onnan ismeri az asszonyt a gróf. Tűzről pattant fehérnép, – mi?
– S a leány? kérdezte Mihály ártatlanul.
– Mit, a leány? Hát azt is észrevette? Meg se elégszik az anyjával? Valamikor elég jól ismertem az anyját, de az rég volt.
A gróf odább ballagott. A hadnagy utána szaladt.
– Bemutathatott volna a grófnak is, – gondolta Mihály úrfi kedvetlenül. – Csak nem néz le?
Állatorvos özvegye? Elég hitvány állapot. De mit tesz, a mit a hadnagy mond. Ismeri a gróf őket. Mennyire? A leányt tán?
Végig száguldott a piaczon Mihály. Valami szép, ropogós cseresznyét talált. Ne küldene-e a hölgyeknek? A szine olyan volt, mint a leány ajaka. Megfordult a mészárszékben. Válogatósan vette meg, a mire szüksége volt. Egy kövérebb falatnál a leányra gondolt. Együtt enni meg az ízes falatot, az aztán derék dolog volna. Megforgatta a húsdarabokat s jóízűen mosolygott. Megvett egy halom virágot s elégedetten hazatért. Fütyörészett s olykor csettintett a nyelvével. Jókedvűen enyelgett a vén szakácsnéval s délfelé jól kivasalt porczellán-ruhát öltött. Égő piros nyakkendőt kötött, ezüstgombos pálczát vett s felment a hegyre.
A vár mellett a kis Pogányba botlott.
– Csak nem vizitbe megy? A leányt – mondá – kis leány korában hintáltattam a térdemen. Most nem engedné úgy-e? Hozzájuk megy?
Hogy gondol effélét? Miért nem? Átallta bevallani, hogy odakészül. Érdekelték a nők.
Elhatározta, hogy szegény állapotban vannak, a mi jól esett neki, felhaladt a szőlőhegyig, visszatért s körülnézett: nem látja-e valaki s hirtelenül befordult a kis ház ajtaján.
*
Drugán Mihály babonás ember volt. A szerdákat igen szerette. Ez Mária napja. A nagybőjtben mindig megtartotta a napját. Szerette, hogy szerdán találkozott a hölgyekkel. Igen szegényesen kezdte az életet, de életrevaló esze volt és sok pénzt keresett. Mindenkivel jó barátságban élt s jó hírt szerzett. Nem szerette az adósságot, a hitelbe vásárlást, a pénteki napokat, a pókokat délelőtt, a megkezdett utat félbeszakítani s efféle ártatlan dolgokat. Mindenben szerencséje volt, az élet kedvezett neki. Hogy élvezhesse, még javakorában abbahagyta a boltosságot s bársonyos, aranyozott lakást rendezett be.
Nézd csak ezt a szerdát? Mihály úrfi olyan nyughatatlan volt, mintha fiatal legény volna. Az idegen hölgyek ördöngösen szépek s valami előkelőség érzett ki rajtuk. Kivált a fiatal. E leányt Virginiának hívták. Dallamos, ritmikus s úri név ez.
Másnap ismét felkereste őket. Az első látogatás jól sikerült. Úgy tetszett neki, hogy a búcsúzkodáskor hosszasabban tartotta a Mihály úrfi kezeit meleg, puha fehér ujjai között.
Másodszor egyenesen egy diskrét csókot lehelt a Virginia kezére. A mama jóakaróan nézte e barátkozást.
A hölgyek lakásában válogatott butortársaság adott találkozót, melyek nem tartoznak egymáshoz, de az az egynéhány butordarab ékes volt. Inkább máslik, csipkék töltötték a kis szobát.
A mama dagadozó érzelmességgel köszöntötte a vén úrfit. Uszályos, koczkás pongyolában fogadta, mely kissé megernyedt volt, húsos karjait s széles derekát kiméletlenül mutogatva.
A kedves emlékekről szólott, melyek e helyhez kötik őket. A férjével látogatta meg néhány ízben. Úgy szólt, mintha kéjúton járt volna itt. A bátyja, «a konzul» szintén dicsérőleg szólt e város fekvéséről. Sőt II. József császár is időzött e kies városban. A leányát is helyismeret szerzése mián hozta ide. A társaság hiányzik azonban neki, de hisz az ember szellemileg mulat. Virginia angolul olvas s maga regényeket ír…
Virginia némi tartózkodással elegyedett a társalgásba. Valami hűvösség volt a beszédén. Nagy, hólyagos szemei voltak s inkább a tekintetével elegyedett a beszélgetésbe. Lágy, szinte lusta mozdulatai voltak. Némi jóakaró leereszkedéssel fogadta a felőle szóló hizelgő véleményeket, melyekkel a mama elhalmozta.
Mihály úrfin egy kis levertség borongott. Ő mindenfajta fehérnéppel nagy bátorsággal szokott beszélni a pudli mellett. Azonban alig tudott boldogulni ez előkelő idegen hölgyekkel szemben. Nem volt képes beleelegyedni a társalgásba. Nagyon vágyott volna Mihály kitünni. A nyájas leereszkedés, melylyel Virginia fogadta a megjegyzéseit, leverte. Ügyetlennek érezte magát s fészkelődött. Szeretett volna elmenni s mégis maradt e szép, egészségben pompázó, üde leány mellett.
A mama egy-egy perczre nézett csak ki a szobából. Olyankor a társalgás megakadt. Mihály úrfi megmelegedett s a tenyere megizzadt. Egyszer így szólt:
– Boldog volnék, ha megszeretné a városunkat.
Egészen zavart lett.
– Miért? kérdezte lassan a leány.
A vén legény egészen esetlenül babogott valamit. Ha felajánlhatna valamit. Tán gyémántot, aranyat. Gyönyörű volt a fényes szőke hajú leány. Soha se látott hozzá hasonlót.
Nem aludt azon éjjel. Kik lehetnek? És miért jöttek? A szobájuk olyan, mintha elkészülnének belőle, a hol nem akarnak állandóan lakni? Behunyta a szemeit, beleképzelte a leányt az ő pompás, bársonyos lakásába. Ott ülne a pamlagon s előtte térdelne Mihály urfi. De az anyjára is gondolt, – ösztönszerűleg idegenkedett tőle.
Leszidta magát e gyerekes álmadozásért. Mi köze e hölgyekhez? A lódoktor özvegye kissé gyanús. A leány? Mosolygott. A hűvössége, előkelősége imponált Mihály úrfinak. Reá gondolt.
Mivel köthetné le a figyelmét? Drágaköves tűt tűzött a nyakkendőjébe és brilliántos gyűrűket húzott az újjaira s kényesen öltözködött fel. Reá gondolt állandóan, valami mohó vágygyal. Szorongott s az ürügyeken törte a fejét, hogy fölkereshesse ismét. Szórakozottan köszöntgette a piaczon a szembejövőket s boszúsan felelt a kérdezősködőknek.
Délfelé a hegyre indúlt, szinte önkéntelenül. A kis hadnagygyal találkozott össze.
– Nem jön velem? kérdezte enyelegve. – Érdekes foglalkozni e hölgyekkel. Művelt nők. Maga ismeri is őket. Az ember nem unja meg magát velük…
– S nem fél tőlem, tisztelt úr? – kérdezte évődve a hadnagy.
Mihály kaczagott.
– Bár az enyém volna, hogy félthessem. De én önzetlen vagyok.
Azonban gyorsan átnyargalt a fején az a gondolat, hogy bolondot tesz, mikor e fiatal, nyalka legényt magával hívja. Mindegy! Kimondta. Ha észrevenné töprengését, kikaczaghatná.
A hölgyek a paszuly-filagoriában ültek az udvaron. Mindenféle avatag újságok, könyvek hevertek előttük az asztalon, s kézi munkák. Az asszony szívesen fogadta s a hadnagyot csak egy fejbiczczentéssel köszöntötte, mint valami bizalmas, számba sem vehető, közönyös ismerőst. A leány élénkebben nézett az ügyes, eleven fiúra, kellemesen szólt hozzá. A hadnagy az asszonyhoz lépett, mind a ketten fölkeltek s az udvar füves útján sétáltak le s föl.
– Rég láttam, Vilhelmina.
– Örvendek, ha nem emlékeztet reá; nem is számítottam arra, hogy felkeressen.
– Kiestem a kegyéből?
– Az ember szívesen elfelejti a bolondságait. Tudtam, hogy itt szolgál most is, de akkor, hajh! Az uram már nincs. Meghalt. Az ember most komolyabban veszi az életet.
A leány közelebb ült Mihály úrfihoz. A kézimunkáját mutogatta s a véleményéről kérdezősködött, a színek felől. Persze mind igen szépek voltak. A vén úrfi el volt bájolva s elevenen bókolt.
– Gyönyörű a leánya, – mondta halkan a hadnagy az udvaron az asszonyhoz. – Hasonlít az anyjára, a szeme, a királyi termete, a szája.
Az asszony megfenyegette a fiatal embert tréfásan.
– Gonosz hízelgő. Az nem a maga részére virágzik.
– Annak a vén legénynek tán?
– Bolond! Véletlenül botolt belénk s Virginia szívesen foglalkozik vele. A leányoknak vannak ilyen bohó kedvteléseik egy-egy perczig. De maga ne nézegesse.
– Hogy is vehesse észre az ember ilyen szép mama mellett?
Valami könnyű köntöst viselt a leány, mely fedetlenül hagyta üde nyakát, bársonyos üde bőrét. Mihály úrfinak felgyúlt a szeme. Halkan suttogva hajolt felé:
– Ajándékozzon meg egy kegygyel.
A leány derűlten nézett reá.
– Engedje meg, hogy én tűzzem össze a ruháját a mellén. Az én tűmnek a köve annak az árnyalata, a milyen a ruhájának a színe. Boldog volnék, ha megengedné, hogy feldiszítsem vele.
Tán megbántotta vele? A leány ránézett a tűre s elfordult. Azonban elevenül fecsegett egyebekről. A hadnagy visszatért az anyjával. A hadnagy a leány gyermekkoráról beszélt. Már nem emlékszik reá tán. Öt esztendő előtt látta. Erre a társalgás általánossá lett. A lódoktorról beszéltek. Mihály úrfi mintha emlékeznék reá. A mama néhányszor a konzul nevét beleelegyítette a beszédbe.
A hadnagy lopva tekintett a beszéd közben a leányra. Megpödörte önkéntelenül a bajuszát s megnedvesítette az ajakát. Azonban ismét elfoglalta az asszony.
– Családi ékszer a tű? kérdezte halkan a leány váratlanul az úrfitól. – Hogy foszthatná meg érettem magát, ki azt viszonozni nem tudnám önnek?
Mihály boldog hevességgel súgta:
– Régi emlékem, de soha sem ragyogott kedvesebb helyen, ha elfogadja. Az anyámé volt.
A tűt valami liczitáczión vette, de jól hangzott, hogy az anyjáról szóljon. Le akarta venni.
A leány így súgott: «Majd ha magunkra leszünk.»
– Mikor? Kérdezte Mihály tikkadtan.
A leány nem felelt, hanem az anyjához fordúlt:
– Drugán úr meg akarja nekünk mutatni a nyaralóját a szőlőben. Nem volna kedved a meghívást elfogadni?
Az asszony kérdőleg nézett a leányára.
– Nem tart velünk, hadnagy úr? kérdezte hirtelen a leány.
– Miért ne?
Mihálynak kissé visszatetszett, hogy a hadnagyot is meghívja. Azonban boldog volt.
Mikor kimentek az utczára, így szólott a hadnagy:
– Ez aztán a falat – és csettintett az újjával.
– Úgy-e? mondta Mihály úrfi diadalmasan, mintha ő fedezte volna fel a hadnagy részére ezt a kincset.
*
Mihály úrfi egészen fel volt verve. Peczkesen hordozta meg a diadalát – a piaczon. Szívesen beszélt volna a járókelőknek felőle, hangosan szerette volna a leány nevét kikiáltani. Gyönyörűnek találta az egész világot. Fiatalnak, frissnek érezte magát s a tervek egész erdeje sarjadt vén koponyájában. «Tetszem neki», gondolta vidáman. «Drugán Mihályné.» Ez jól hangzik s oly hangosan fölkaczagott, hogy beleveresedett s köhögésbe fulladt a jókedve. Otthon méltóságteljes volt a cselédeivel s erőltetett nyájassággal szólongatta őket.
Délután a kis hadnagyot már ott találta. A hölgyekkel fesztelenül fecsegett. Az asszony forgolódott körülötte. A leány melegen fogadta Mihály úrfit. A haja leányosan le volt eresztve, kék szalaggal átkötve. Széles szalmakalap árnyékolta friss orczáját. Könnyű kék ruhájából nyaka és gömbölyű karjainak finom színe kitündöklött. Gallérját a Mihály úrfi karjára dobta s előre indult vele.
A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és piros almák kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a föld szakadozott, poros volt.
Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanította a leányt a magyaros kiejtésre:
– Így mondja kedves: «gyümölcs». Hiszen már meg kell tanulnia most.
E megjegyzést igen vonatkozásteljesnek itélte és megütődött. Nem ment-e igen messze?
A hadnagy át-átszólt a mama mellől. Ők hátúl ballagtak az úton. A szembejövőknek rátartó, diadalmaskodó kicsinyléssel köszönt Mihály, mintha azt mondta volna: «Ide nézzetek!»
A szőlő a nagy csere-erdővel volt határos. Virginia neki szaladt az üde pázsitnak. Pogány utólérte s kergetőztek.
Mihály az asszonysághoz csatlakozott.
– Igen ritkán egyesül annyi báj annyi okossággal, – mondta a leányra mutatva
– Képes volna elrontani a leányomat – felelte szárazon. A leányát nézte aggodalmaskodva.
Virginia visszaszaladt, s karonfogta Mihály úrfit. Kalapját ledobta a fűre. A haja felbomlott s az arcza ki volt gyúlva.
– Tartson velem, – mondta.
Mihály nagy nekibuzdulással koczogott a leány mellett. Virginiának versek jutottak az eszébe. Mihály helyeslőleg hallgatta. Ő nem bajlódott versekkel soha életében. Galagonya-galyakat tördelt s oroszlánszájat gyűjtött a leány hajába.
Ez igen boldog mulatság volt. Vincze többet lábatlankodott, semmint kívánatos lett volna. Virginia gyerekesen incselkedett vele s megiramodott vele. Leszaladtak az erdőárokba, áttörve a mogyoróbokrokon.
– Lenn vagyunk, – kiáltott fel a leány. Aztán élesen felsikoltott.
– Megijedtél valamitől? – kérdezte az asszonyság.
– Béka ugrál, – felelte lenn a hadnagy.
Hamar visszatértek. A leány arcza egészen lángban állott s kedvetlennek látszott.
– Elfáradtam, – mondta csendesen.
Vincze simogatta a bajuszát s az asszonyhoz csatlakozott.
– Ismerlek, – mondta roszkedvűen az asszony.
– Hát esett valami kár a leányodban?
– Kinyitom a szememet s ügyelek reád, hogy kár ne essék benne. Ismerlek.
Mihály felemelte a kalapot s átadta a kedvetlen leánynak. A mint a szűk ösvényre értek, mely elzárta őket a kisérői előtt, így szólt:
– Megigérte, hogy elfogadja a kedves nap emlékére.
– A tűt?
– Megengedi?
A leány lesütött szemmel fogadta el. Meg se nézte.
– Nem akarja, hogy csak a kettőnké legyen?
Mihály felemelte a leány kezét s megcsókolta.
– Boldoggá tett.
Remegett, a mint a leány kezét érintette.
A nyaralóhoz értek. Bort töltöttek a gazdag, terített asztal mellett. Az asszonyság maga kezdte a koczintást. A leány vonakodással érintette a hadnagy poharát.
Mihály galansul forgolódott az asztal körül. Az erdőből madárszó hallatszott. A leány gyöngéden odahajlott a vén legényhez s figyelmeztette.
Vincze arczán boszúság szaladt végig. Töltött s mohón ivott. Aztán Mihályhoz fordult:
– A borának, tisztelt úr, egy kis dohossága van.
Dohossága az ő borának? Ez az orvtámadás felbőszítette. Az ő borának? Mintha a becsületét szúrták volna meg egy hegyes tövissel. Kicsinylő köhintéssel vigyorgott reá.
– Árulja e bort? – kérdezte a hadnagy ingerlő szándékkal.
Mihály kiveresedett s durva visszautasításra volt készen. A mama töltött s Mihály felé nyújtotta. A hadnagy roszakaratú engesztelődéssel folytatta:
– Hiszen én megiszom. Jó katona mindennel megbirkózik. S nem is akarok roszat mondani felőle. Egy kis doh ide-oda, a bor megiható.
Mihály elfordult az izgága ficzkótól. Édességeket rakott a leány tányérjába és suttogva beszélt hozzá. Vilhelmina szemrehányólag intett a hadnagynak, de ellágyulva, gyengén feléje dőlt. A bor kissé hatott reá.
– Isteni szép este. A bátyám, a konzul, küldött nekünk sirákuzi bort, melynek épen ilyen zamatja van.
Vincze nem engedett.
– Dohos bor Görögországban is van. Aztán halkan súgta: «Hol székel a konzul?» s vágott a szemével.
A hegy egészen elcsendesedett. A sötét belopózkodott a szőlősorok s a bokrok közé s befedte fátylával az utakat, ösvényeket. A csendes város lámpái alant, hasonlóan felette a fekete bolton a csillagok, gyúltak ki a világok.
A leány merően nézett a sötétbe. Halkan szólt megindulással Mihályhoz.
– Boldog volnék ilyen csendben élni egy életet. Senki körülöttem, csak a ki szeret. Valahol messze, elzárva minden zajtól, nem látva embert, semmi fényességet, pompát. Mindig szürkeségben, hallgatva egy nagy erdő közepén, a melyiknek végét meg ne találja az ember. S én nem is keresném bizony…
– Ez az érzelmesség német betegség, – mondta élénken Vincze.
Vilhelmina élesen nézett a hadnagyra.
– Nincs e leányoknak vérük. Nem igaz? Vincze?…
A leány felemelkedett, az anyjának kigyúlt orczájára nézve, szólította Mihályt. Kalapját megigazította.
– Már késő az idő.
Vincze házsártosan tiltakozott a társaságbontás ellen. Azonban csak felkelt s Mihályhoz lépett.
– Árt az egészségnek, atyafi, a méreg! Visszavonom a dohosságot. A bor jó, czimbora. Egy kissé erős, de soha sincs elég. Parolát vén korhely. Egy-kettő s ennyi.
Megölelgette jókedvűen a vén úrfit s megindúltak. Vilhelmina előre ment a hadnagygyal s belevesztek a sötétbe. Az asszony valami érzékeny dalt dúdolt halkan. Vincze beleszólt a dalba olykor.
A leány a Mihály karjába fűzte a kezét s kissé ránehezedett. Össze-vissza beszélt:
– Én igen ritkán érezem magamat boldognak. Ne ítéljen el, én most igen szeretnék sírni, sírni. Semmi okom sincsen reá. Majd elmúlik. Meglátja holnap. Mert holnap is felkeres? Szeretem, ha látom. Ha magának ekkora leánya volna, nem volna-e jó? Ha nekem apám lenne, mint szeretném. Én igen elhagyatott vagyok. Nem tudom, mi lesz holnap? Mert élni kell, tudja. És aztán…
És a hangja megrezgett. Abba hagyta a beszédet s meggyorsította a lépéseit. Elhagyta az anyját s a lakásukig ért.
Alig köszönt Mihálynak.
– Menjen odább, ne is várja meg a többieket.
Aztán gyorsan beszaladt s betette maga után a kaput.
Másnap csak estefelé nézett fel Mihály úrfi. Az ajtóban majd összeütközött azzal a magas lusta emberrel, a kiről a hadnagy azt mondta, hogy a szentléleki gróf. Jóformán rá se nézett Mihály úrfira s nem tért ki előle. Mihály köszönt felé a boltos udvariasságával. A gróf alig vette észre.
Mit keresett ez itt? A hölgyeket ismeri? Kit? az asszonyt? a leányt? Egy perczre megállott. Azonban a kapun belűl az asszonyság állott, odáig kísérte a vendéget.
Szokatlan nyájassággal köszöntötte Mihályt.
– Régi barátunk, – mondta kéretlenűl. – Nem egyszer keresett fel minket Bécsben. Ezek az erdélyi emberek igazi nyájas gavallérok.
A leány levert volt. A munkáján varrt s alig nézett fel. Mintha szemét kisírta volna. Tűzben égett. Röviden felelt. Az asszonyság annál szaporábban ontotta a szót. Mintha csak eltakarni szeretne valamit a sok beszéddel.
– Virginiának kissé megfájult a feje a tegnapi mulatságtól. A szegénykének kevés a szórakozása s felzavarja a legkisebb izgatottság. Tegnap sokat futkosott, s a szervezetét alterálta. A hadnagy úr ma szerencséltetett s igyekezett felvidítani.
Később ismét feljött a hadnagy. Virágot hozott a leánynak. Udvarias, gyöngéd volt. Az asszonyhoz így szólt:
– Nem volt látogatójuk?
– Senki, – felelt. – Csak a gróf nézett be egy perczre.
A hadnagy a leány mellé ült.
– Kedves nagysád, méltassa jobban az én kedvességemet. Ma másodszor keresem fel, látja! Három nap előtt alig tudtam, hogy itt vannak s lássa a rabszolgái mint szaporodnak. Én üldözöm s az úrfi őrzi, mint egy szelindek. Arra gondoljon, hogy alig néhány évvel ezelőtt szépen megölelgetett, ha jöttem. Akkor csitri kis leány volt. S ma csak játszik már velünk, s az ölelgetés eltünt! De az udvariasságomért háladatosabb lehetne. Az apja így szólt hozzám: «Látott ilyen angyalt, kadet?» akkor az voltam, tudja. Akkor kellettem. Hát most?
A leány mosolygott.
– Mit akar? – kérdezte.
– Mit akarok? hát a szeretetre méltóságáért harczolok.
Mihály úrfi szorongva hallgatta, a mit tovább fecsegett. Hallgatva babrált az asztalon heverő könyvekkel. Boszankodott.
Az asszony nyájasan a hadnagy karjába akasztotta a kezét s derülten korholta:
– Hát reám se néz már?
A mint elvitte a leány mellől, nyersen rászólt:
– Valami bajod van, Vincze?
– Mit akarsz? kérdezte a hadnagy.
– Nem szeretem a bolondságot. Úgy látom, te a leányomra vetetted a szemedet. Ne tiltakozz. Ismerem a fajtádat. Mi lelt? Láttalak már tegnap s ma is a mohóságoddal. Nem hagyom; érted, nem hagyom. Elég lesz egy háztól egy balek. Nem voltam elég neked? A leányra ne nézz, megtiltom.
– Neked nem, semmi esetre. Tán szerelmes lettél? Kaczagás! El akarod tartani? Mid van? Az utunkba állsz. Csak az hiányzik, hogy elcsavard a fejét. Mondd meg nekem, mi a czélod?
Vincze vontatva szólt:
– Hagyj békét nekem. Hidd el, semmit se akarok. De gyönyörű a leányod. Reád hasonlít.
– Bolond vagy.
– Félek, hogy a gróf hozott le titeket. Tudtam, hogy a sarkatokban jár s az ő keze van abban, hogy itt vagy.
Az asszony ráütött a hadnagy lábszárára.
– Bolond vagy.
Aztán gyors elhatározással karon fogta a hadnagyot s nyájas, derült arczczal (nehogy beszélgetésük tárgyát sejthesse valaki) így szólt sétálva:
– S ha a gróf keze volna benne? Mit akarsz?
Vállat vont s hevesebben folytatta:
– Élni kell, fiam! Azt szeretnéd, hogy mosogatni menjünk napszámba? Vagy te akarsz eltartani minket? A sohajtásodból? Megtiltom, hogy a leányomhoz szólj. Az ember mindent megpróbál. Én jó vagyok, de bolondságokat nem engedek. Azt ott (mosolyogva intett Mihály felé) abba, látod, nem szólok belé. Hadd próbálja a leány. Ha sikerül neki, jó. De nehogy elkéssék vele. A mit tesz, szamárság. De próbálja. Mert az kenyér. Akármilyen hitvány darab, de kenyér. Ha el nem késik. De neked megtiltom, hogy hozzá közeledj, A vén úrfival mulat, szórakozik. Ugy is megúnja. Jó. De te ne elegyedj belé.
A csendes leány váratlanul szenvedélyesen fordult a vén legényhez:
– Bár régebben ismertem volna. Bizonyosan jobb lettem volna, ha egy jó barátom lett volna. Mert maga az lett volna, én tudom azt. Látja, már nekem senkim sincsen. Az apám is rég meghalt. Azóta mennyit vetődtünk és senki se volt, a ki szegény leánynak nyújtsa a kezét. Nagyon nehéz megélni; tudja, egy olyan nagy világban, a hol senki se látja, hallja a sírót. Pedig én sokat sírtam és nem tudom, mit csináljak. A ki reám néz, attól félek. Magától nem, egyedül. Én már tudom a tekintetekből, hogy mit akar? a ki reám néz. Maga szeret úgy-e egy kicsit? Ha én a maga leánya lettem volna, olyan jó, vidám lennék. Most bérmáltatna, mert én tizenhat éves vagyok. De miért mondom mindezt? Én nem tudom. Én félek és tudom, hogy el fogok veszni. Miért nem rejt el, hogy senki se kapjon meg. Ügyeljen! Reánk néznek onnan – (az anyjára nézett).
– Miért vagyunk itt? Tudom én miért? Elmenekedném; de hova? Mondja! A szárnyamat már levágták! Miért nem rejt el? Milyen háladatos leánya volnék. Tegnap igen boldog voltam. Én tudom, hogy maga nem akar roszat tenni nekem. Látja, tegnap is az utálatos, (és sötéten nézett a hadnagyra,) ő is tegnap az erdőben megölelte a derekamat. Utálom. Ő azt hiszi, hogy velem akármit szabad csinálni. Megmerné-e tenni, ha apám volna? De miért hagy maga engem?
Vincze visszatért az anyjával.
– Beszélgettél a mi barátunkkal? kérdezte Virginiát?
– A leányom kissé szótalan, Mihály úr, de szívesen látja a barátait. A hadnagy urat igen sajnálom, mert elveszítjük. A barátunkat tőlünk elrabolja a hivatása. Búcsúzni jött hozzánk. Virginia is igen fogja nélkülözni, mint én.
A leány bágyadtan bólintott.
– S mikor látjuk ismét?
– Nélkülöz?
– Mindenesetre.
Mihály úrfi kábult fejjel ért haza. Teljesen zavarban volt. Az ő esze teljesen képtelen volt arra, hogy megjárja azt a homályos utat, melyen elindították.
Kitől kell félnie a leánynak? A hadnagytól? Hiszen elmegy. Az anyjától? Az anyjától? Hiszen ő hozta ide. Elmenekülne? Kitől?
Kifáradt a tünődéstől. Fájt minden tagja. Nem emlékezett a szavak mindegyikére, nem is értette meg mindegyiket. De a tény kétségtelen. Ő benne a bizodalma. Reá számított a veszedelemben. Behunyta a szemeit. Névtelen, kegyetlen érzés csapta meg. Valakit marczangolni áhított; valami állati romboló vágy forgatta fel az ő szelid természetét. Újjaival belemarkolt a mellébe s leszakította az ingét végig.
De miért? Semmi kérdésére nem kapott választ. A halántéka erősen lüktetett s a vér a szemébe futott.
Azonban egy tény világosnak látszott. Az, hogy a leány ragaszkodott hozzá.
Mihály úrfi felszökött a helyéből és hangosan felkiáltott: «Elveszem».
A kiáltásra a vén cseléd nyitott be.
Mihály rárivallt.
– Beteg-e úrfi? Olyan bolond kinézése van.
Becsapta az ajtót és bezárta.
A leány aranyhajának illatát érezte, puha kezének melegét s hallotta hangjának bánatos rezgését.
Érezte, hogy közvetlen veszedelem környékezi a leányt. Nem tudta, mi lehet? De nem így beszélt a leány? Mit tegyen? Életének legnehezebb óráját élte. Ő mindent meg szokott jól fontolni, minden kérdést jól megforgatni, hogy veszteség ne érje a vállalkozásban. Azonban a kérdést se tudja helyesen feltenni.
– Szereti a leányt? Szereti. A leány vonzódik-e? Ő mondta. De hát ki? Hát az anyja? Mi lesz Mihálylyal, ha ez ismeretlen hölgyekkel örökös bút, szégyent vesz magára. De ez a gondolat utálatos volt. Elűzte magától. A veszedelem világos.
A viaskodásban elbágyadt. Ledobta öreg, fáradt testét a divánra s tenyerébe temette a fejét.
Kábultan ébredt meg későre. Éjjel volt. Lopva surrant ki a szobából s kiment a néma utczára. A kávéház ablakából csillogott ki a világ. Neki vágott a magányos, sötét sikátoroknak.
Milyen bolond dolog mindez. Megállott egy kapu közében. Félhangon így szólt: «Elveszem».
Mit mondanak felőle? Tán kikaczagják? Hát aztán? Ez a legnehezebb gondolat. Miért kaczagnák ki? Olyan öreg-e ő? Azonban a leány akarja őt. És boldogan sóhajtott fel. Ő is áhítja őt. A szive mélyéből. A szive érző és fiatal.
Milyen édes! Láz futott át a testén. Ha hozzá menekszik, hát jőjjön. Drugán Mihály készen van, gyönyörűséggel várja.
S erős, ruganyos, fiatal lépéssel indult meg. Minden erejének visszatérését érezte. Szinte futva járta meg a sötét várost.
Mire hazatért, már derengett a hajnal.
– Elveszem, s vége, – mondta s ruhástól ledőlt az ágyra.
Csak délben ébredt meg.
Elhatározva, gyorsan ment fel a hegyre, mint a ki valamely tettre készen megy. Messziről látta, hogy a kis ház előtt kocsi állott.
A lépéseit megcsendesítette. Kire vár a kocsi? Mihály úrfinak fontos mondani valói vannak. Ő már azt is látja, hol áll meg a leány, hol az asszonyság, hol Mihály úrfi. Ekkor így fog szólani: «Legyen a feleségem».
Mindezt nem mondhatja el, ha valami idegen van benn. A bátorsága oda volt.
Elkerült az utcza tulsó felére s lustán vonogatva a lábait s szemeit a kis házra szegezve, ment odább a szőlők felé. Ment és visszatért. A kocsi veszteleg azon a helyen. Visszatért és tünődve megállott. Nem is gondolt arra, hogy bemenjen. A kocsi drága és uras volt. Vár valakit? Felindult a hegybe és fellépkedett a kis nyaralóba, hol a szép leány ült. Mintha hallaná még a hangját. Megjárta az erdő szélét, a hol karjába akasztotta meleg kis kezét. Mintha látná lábának nyomát a gyenge gyepen. Tán ugyanazon madár csipog a cserebokrok között, mely neki szólt. Nyughatatlan volt. A csendesség bántotta s lehevert, mert bágyadtságot érzett a testében. A templomba délre harangoztak.
Mihály felkelt és a kis házig ért.
Az utcza üres volt. A kocsi elment.
A házikó előtt leverte a port kabátjáról s megigazítgatta a kézelőjét. Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Be volt zárva.
Nem tudta tájékozni magát. Estefelé felnézett ismét. A kis ház néma volt. Mi történt? Nem tudta, mitől kell félnie és remegett. Járta az utczát szüntelenül.
– Nem járt itt a reggel kocsi? – kérdezte a kéményseprőtől, a ki az utcza végén lakik s egy papucsban a kapuban állott.
– Nem láttam, – felelte. – Az a szentléleki gróf kocsija volt s ugyan felpakkoltak reá. A szép madarak elröppentek rajta. Megismertem reggel a szürkét. Szép zászlósfarkú ló. De én nem bízom abban a lóban, a mely örökké forgatja a farkát. Nem tiszta erkölcsű állat az, tekintetes úr!
Hát a gróf kocsija volt? Hova mentek. És mi itt a gróf? A homály áthatatlan. Tán visszatérnek. Ki gyújt világot a zűrzavarban? Haza ment és visszatért. Hátha megérkeztek addig? Megkereste volna a hadnagyot. Tán ő mondhatna valamit. Ebbe a gondolatba beásta magát. Hátha megtalálja valahol? Igen késő volt hozzá. Hol találja? Mind zavartabban járta meg a piacztért s a kaszárnya udvarát. Nem találta. Arra csak kódorgott czél nélkül. Elfáradt; fájt a dereka. Leült a sétatéren. Akkor már az alkonyat szürkesége este meg a várost. Láza volt. Egyik gondolat űzte a fejében a másikat. De elment, elment és keserűség fojtogatta a torkát s cseppek szivárogtak a szeméből.
A gróf?
Némi világosság kezdett derengeni az agyában, a mint össze akarta kötni a leány nevét a gróféval.
De ha elment Virginia, elhurczolták. Gazul, istentelenűl elhurczolták. Ő nem akarta ezt. Ő Mihálynál keresett védelmet, hajlékot.
Elvitték. A kétségbeesésből dühbe esett. A leány kínos panaszának egyes szavai verődtek vissza az agyába, s úgy tetszett, mintha értené búját, vergődését.
Mogorván ment haza. Meghuzódott egy szegletbe és nem szólt egy igét se.
Egész életében semmit se szalasztott ki a kezéből, a mivel a jó sors kínálta. Sőt megfogott mindent erősen. Sem élhetetlen, se engedékeny nem volt. Hát a leányt? e gyönyörűséges drágaságot. Felébredni érezte az erejét.
El akarták venni tőle a leányt. Az ő leányát, kit rózsás kedvében ajánlt neki a sors. Nem. Nem engedi. Készen volt arra, hogy harczolni fog érte. Megnézte a revolverét. Ő ölni fog érte. Kit? Nem tudja még tisztán.
Másnap így ébredt meg. Kocsit vett és elindult.
A mezők tele voltak dolgosokkal. Arattak az országút mentén. Foltokként a termő földek pezsegtek az eleven élettől. Harsány ének verte fel a csendet. Szekerek döczögtek a dülőkön. Mihályt izgatta a zaj. Tele volt a feje kérdéssel. Hova megy? Mit fog tenni? Valami éktelen düh gyúlt ki a szemébe.
Kis parasztházakat hagytak el. Kutyák rohantak a kocsinak, mérges ugatással, porfelhőt verve fel. Az ugaron kolompos ürü vezetése mellett mendegélt a juh turma. A szeme elsiklik a szelid képeken. Elvették tőle, ellopták gaz módon. Keserűség kínozta a szivét, könnyet facsarva a szemébe.
Ha a lovak lépéssel vonszolták fel a kocsit, szeretett volna leszökni, hogy fusson. Illatok szálltak fel a mezőkről. Áthatották a fejét. A Maros csillogva ömlött odább széles ágyában. A szemét bántotta a fényessége. Csavargó fecskék suhantak el a feje mellett. Sötét tekintettel kísérte a röpülésüket.
Mit tesz? Benyit a kastélyba és így szól: «Gróf úr, ön nőcsábító s tulajdonomat eltulajdonította!» Ő méltóságteljes lesz. A gróf így szól: «Tisztelt Drugán Mihály úr, sajnálom, ha megtettem. Az öné, ha kívánja. Tessék.» S ekkor feltárja az ajtók szárnyait. Virginia sírni fog és nyakába borul.
A mint a kastély felé közeledett (már delet is elharangoztak a faluban) erős aggodalom lepte meg s elröpült a biztonsága. Hogy térhessen be egy idegen úr házába. Kidobják egyszerűen. S a kaputól messze fekvő falusi ház előtt állította meg a kocsit. Leszállott s nem tudta merre menjen. A kastély ablakain a faredők le voltak zárva. A falu ki volt halva. A perzselő nap osztotta sugarait az egész völgyre.
Mihály czél nélkül indult meg. Visszatért és kivette a kocsi ládájából a revolverét. Meg fogják gyalázni, a mint cseléd rá fogja a kezét. Zsebébe dugta s megindult elszántan. A kastély nagy kertjének ajtaja tárva állott. Szénával megterhelt kocsik jöttek ki rajta. A nagy gyepet szegélyező sötét fák felé vezető út fehérlett ki.
Mihály végig huzódott a korlát mellett. Benézett a hasadékon. Egészen bágyadt volt. Neki dőlt a deszkázatnak s szemeit rászegezte a kert útjára. Úgy látta, mintha a fák árnyékában valaki járna. A kastély hátrább állott a hegy lábánál. Lassan huzódott be Mihály úrfi a kapun. Minden erejét össze kellett szednie. A széles gyeptáblán nem mert átmenni. A bokrok védelme alatt huzódott végig s úgy tért be a fasorba. A sors jó szemmel nézett reá. A fasorban Virginia magára járt. A zajra felnézett, a szemével összetalálkozott a tekintetével, de nem látta meg. Hol járt a lelke?
Mihály halkan szólította meg:
– Virginia!
A leány mintha megébredt volna. Feléje ment s nem is csodálkozott. Mintha természetesnek találta volna, hogy a vén legény itt van.
– Kerestem mindenütt.
– Miért?
– Miért kerestem?
Megállott. Aztán gyors elhatározással dobta ki a szót:
– Mert azt mondta, hogy szeretné, ha elrejteném valahol egyedül. Azért kerestem, hogy elrejtsem otthon az én házamban. Hogy odahívjam; hogy felajánljam az én tűzhelyemet. Nem tudta-e?
A leány halkan kérdezte:
– Hogy feleségül vegyen?
– Nem tudna szívelni engem? Ha tudná, hogy megbecsülném. Csakhogy megtűrjön maga mellett. Meg se bántanám egy lehelettel se, úgy szolgálnám, mint egy hű kutya. De hát engemet nem lehetne megszeretni?
A leány remegve kérdezte:
– Hogy feleségül vegyen?…
– Mert igen szép arra, hogy leereszkedjék egy ilyen egyszerű emberhez, úgy-e? Van csendes házam s én semmi egyebet se csinálnék, mint hogy örökké csodáljam és szolgáljam. Nem állanék az útjába soha, a kezét se fognám meg, ha megparancsolná s egyebet se kívánnék, mint hogy egy-egy jó szót dobjon egy nap egyszer. Nem is kívánhatom, úgy-e? nem is szabad reá gondolnom?
A leány alig hallhatóan kérdezte:
– Hogy feleségül vegyen?
Aztán elfordult.
– Hogy feleségül vegyen? igazán? becsületesen? a hol én lettem volna az asszony? és volna házam? csendes kertem? tisztességem?
A hangja remegett.
– Menjen el, – mondta. – Miért szól így hozzám? Miért hív engem? Feleségül?
Végig nézett s nyersebben ismételte:
– Menjen el! – És visszalépett.
Aztán a szeme megtelt könynyel.
Mihály remegve dadogta:
– Azt hittem, azt hittem…
– Mit hitt? Azt, hogy egy tiszta, jó leányt visz a házába? a kivel ketten élnek csendesen, nyugodt életet. Nem igaz? Nem igaz? Én hívtam, én kértem. Én féltem, én unszoltam. Én elvettem az anyja emlékét. Én rimánkodtam, felajánltam magamat. Nem kellettem. Kinek kell egy ilyen szegény leány? Hát már késő. Vége. Nyujtottam a kezemet, hogy mentsen meg. Nem fogadta el. Már késő. Vége.
Mihály remegve nézett a síró arczba.
– Már késő. Engemet már megvettek. Megvettek pénzzel. Elkésett. Menjen. Ki is fizettek. Attól féltek, hogy maga megkönyörül rajtam s ezért siettették a vásárt. Elkésett. Menjen. Ne beszéljen hozzám. Hogy mernék én a maga becsületes szemébe nézni?
Aztán kihúzta a ruháját összetartó tűt és ledobta a Mihály lábához:
– Az anyjáé volt? Vigye. Szégyen, hogy ezt egy ilyen leány viseli. Az anyja tiszta, jó asszony volt, úgy-e? Vigye el.
Aztán arczát a tenyerébe temette és sietve fordult meg. Vissza se nézett. Egy kis mellékút nyúlt a fasorba. Betért és gyorsan haladt át.
Mihály egy helyben állott. Reszketett. Majd lerogyott. A lábai nem bírták. A szemét a bokrokra kapcsolta, melyek eltakarták a leány testét.
Valahonnan telt szénás szekér fordult be a nagy útra.
Mihály belépett az ösvényre, önkénytelen mozdulattal, hogy elrejtse magát az emberi szemek elől. Aztán megfutamodott a hegy felé, czél nélkül. Mély fájdalom roncsolta meg a szivét. Vége mindennek.
Botorkázva futotta meg az ösvényt. Nem tudta hova ér.
A hegy lábai előtt hömpölygött lustán a Maros.
Megállott a partján.
Kínnal sóhajtott fel. Félvakon nézett szét.
Aztán bedőlt az ezüstös, mély, puha ágyba.
A kalapját lassan vitte odább a csendes Maros.