Kilenc óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét mindenestül megülte a zsibbadtság.
Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is, megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől, hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér keringését megakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásították a kereszt fájához.
Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett, retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses életének felcikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső ihlete, fény, hang, forróság, sajgás s didergés: mind belevesztek egy általános szivárványos szikrázó zúgásba.
Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban, nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny. Köröskörül semmi. Semmi és senki. S nyugtalanság fogta el, mintha valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek híját érezné. Új érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen új érzés, amit sohasem ismert annak előtte. Uj volt s új volt a rémület is, mely megdermesztette s új volt a szédület, mely megingatta. A testnek s a léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a világ minden országainak dicsőségével.
Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kívül, belül nem volt miben megfogódzani. S e hiányosság belül még ijedelmesebb volt, mint kívül. Új volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen percig, mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének alján. A gyermeki sor derengésében, az ifjúi kor rajongásában, a férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett, üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt s megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában, vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva: ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S most egyszerre elveszett.
Hol van? Hová lett?
Keresni kezdte.
Fökiáltott a homályos magasságba, ahol égnek kellett lennie. Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített kötél lett volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és hullámozni.
Ujra kiáltott, tompa erőfeszítéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra, kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ felett úr az Örökkévaló.
Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami. Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által; ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes, szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.
Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha, kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy percre sem. És most…
A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e harsogással egy habban hányódott maga is.
Most mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy megiratott… Most.
Ha nem szólott vele az Úr színről-színre, miképen szokott ember szólani barátjával: ha ez a próba nem bizonyítja az igazság igaz voltát: igazság-é akkor ez az igazság?
Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?
Hátha csak bőjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak tükröződése?
Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival megfogható csalódás, de mégis csalódás?
A harsogás mind ordítóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a talaj mind ingatagabbá a hányódás mind iszonyatosabbá.
S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?
S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Úr színről-színre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e kínszenvedés, ha nem megváltása az emberek fiainak s nem helye váltása az ember fiának az Úr jobbkeze felől?
Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a keresztfán. Egy percre csak, de e perc alatt, az élet utolsó nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu cikázott végig kihűlő testén, révülő elméjén.
– Éli, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett egyet magán.
– Éliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy fölvigye az Úrnak jobbkeze mellé…
De nem jött senki.
– Éli, éli! – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – lama sabaktani, miért hagytál el engem!
Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld meg-megindula s a kősziklák megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.