Nem tudom teljes bizonyossággal, él-e még Farbaki, az utolsó eleven kalendárium, aki majdnem olyan biztossággal tudta a magyarországbeli névnapokat, mint akár a cigányok és ennek folytán sohasem hiányzott a kenőcs sem csizmájáról, sem kocsijáról, – mondom, Farbaki helyett is közlöm önnel, hogy szent Jusztina napja a naptár azon részében foglaltatik, ahol a régi természet a hónap cimében taposókádban táncoló embert és muzsikáló legényeket mutat. Régen láttam már azokat a falusi kalendáriumokat, amelyek hajdanán még nem végrehajtási levelek társaságában függtek az apák házaiban a szegen; talán nincsenek is már olyan kalendáriumok, amelyeknek lapozgatása valósággal gusztust csinált az esztendő végigéléséhez, mint a konyhából kiáradó ételillat az ebédhez. Azokban a falusi kalendáriumokban a pirosbetüs ünnepnapokon kivül minden hónapnak meg volt rajzolva a kellemetessége. A fametsző szánkázó házaspárral nyitja az évet, a képecske hátterében kis falusi torony integet és nem hiányzik a havas országut mentéről a hókalapos kőszent sem. Mindjárt vége lesz az utnak és ott, ahol a kis torony mutatkozik, bizonyosan van egy meleg ház is, ahol barátságos vendégeskedés várja a szánkázó házaspárt. A halak havában természetesen krinolinos asszonyságok táncolnak daliás magyarokkal egy nagy szálában, mig szeptemberben emberfejnagyságu almákat szednek kötényükbe a meztelentérdü menyecskék. Betegen és szomoruan hányszor gyönyörködtem a kalendárium-csináló bácsi jókedvében, étvágyában és vadászkutyájában, amely az utolsóelőtti hónapban vadat szimatolva baktat a télies avaron! – Szent Jusztina hónapjában tehát a pirosnadrágos zenészek vonják a nótát a képecske sarkában.
Azon a vidéken, ahol én gyerekeskedtem, közel és távol csak egyetlen Jusztina volt, akinek kedvéért e név a naptárban helyet foglalt és ez Csillai Jusztina volt.
Csillai Jusztina életének nagyrészét messzi a fővárosban töltötte. Háztulajdonosnő volt, mint a mindentudó Farbaki mondta, de nyáron és ősszel falusi asszonyság lett, aki maga hajtotta a lovakat és a pisztollyal kilőtt az ablakon, ha a falusi korhelyek nagyon kurjongattak. Megtermett, hatalmas nő volt, aki éppen a kövérsége miatt botra támaszkodott, de ez a bot is görcsös furkósbot volt, amellyel kutyát lehetett volna ütni. Tollas vadászkalapot hordott és rövidszáru csizmát. A bérlői féltek tőle, mint a tűztől, mert az árendában nem ismerte a tréfát, viszont arra is vigyázott, hogy a földjeit ne nagyon használják ki. Bogárfekete szeme komoly szigorusággal tapadt az emberekre. Kis bajuszkája, mint a nagyon fekete asszonyok bajusza, nem volt rossz hatással minden férfira. Minden esztendőben megvolt a maga egy-két kérője, minden esztendőben szó volt arról, hogy férjhez megy ehhez vagy amahhoz, midőn is eljött a szent Jusztina napja és megbolondult. A cimbalmot hozzávágta a megunt vőlegényhez.
Bizonyosan volt annak valami oka, hogy Csillai Jusztina házát a környékbeli uriasszonyságok nem igen szokták felkeresni. Hajh, miért nem ment férjhez. «Majd az ő kedvükért kötöm le magam valami rongyos férfihoz» – pattogott vissza Jusztina. A mindentudó Farbaki szerint az uriasszonyságok elmaradásának még más oka is volt. Jusztina igen viharos ifjuságot élt át, állítólag az ablakon át szökött meg egy lengyel hadnaggyal a nagyapja házából, amely Papfalun még korántsem volt vaskosaras ablakokkal ellátva, mint manapság, amikor pedig már régen nem állomásozik az ulánus-kirendeltség a környéken. A nagyapó falusi orvos volt és bizony bánatában meghalt; de talán megvigasztalódott azóta, mert Jusztina egy akkora sirkövet épített reája, mint egy falusi ház. A rossz nyelvek szerint – mondja Farbaki – még virágot is árult Pesten Jusztina, de még szinésznő is volt, a férfiak pedig úgy bomlottak utána, hogy az már nem is volt természetes. És így jött létre a pesti ház, a nagyszülők falusi lakán pedig a reperatura, a duplafedél és kényelmes szobák, ahol a vőlegények Jusztin napja előtt még úgy sétálgattak, mintha már minden az övék lett volna.
Miután mi, sem anyai nagybátyám, Csáki Pál, sem én nem voltunk uriasszonyságok, egyszer elindultunk Papfalura, hogy Jusztina napján a hires hölgynél tisztelegjünk.
– Hadd lásson a gyerek egy kis világot – mondta nagybátyám, miközben a kocsira emelt.
Az anyám, szegény, szomorúan integetett utánunk és amint eltünt a látóhatárról, nagybátyám nyomban megigazította vörhenyeges, őszes bajuszát a kerek katonatükörben. Még a kocsisunk is, akiről pedig nyilvánvaló volt, hogy bivalybornyú, pántlikás rózsát illesztett az országuton a kalapja mellé és kedves káromkodásán kivül még egy kis szónoklatot is tartott a lovakhoz.
– A szép Jusztinkához megyünk, úgy emeljétek a lábatokat!
Nagybátyám helyeslően bólintott.
Gurúlt, gurúlt a kerék, mint már ilyenkor szokott. Elmaradt a kőszent a kálomista Mogyoród határában és nem mutatott rossz időt, pedig a mogyoródiak csak az időjárás megjövendölése miatt tartották. Egyszer csak ott voltunk Papfaluban és anyai nagybátyám, Csáki Pál, hatalmasan megcsókolta Csillai Jusztina mindkét kezét.
– Az Isten éltesse, drága leányasszony, ha megengedi. Úgy-e bár, nem lesz alkalmatlanságra itt a kis öcsém?
Az asszonyság fekete szemét felém fordította, kemény ujjaival megtapogatta a fejem.
– Nem, – mondta – majd el lesz az asszonyokkal, mert a bágyi tanítóné, meg a helybeli tanítóné is eljöttek, habár az ördög sem hívta őket. Azt mondták, hogy egy kis finom maniert jöttek tanulni a házamhoz. Hát hadd tanuljanak az árvák. Kár, hogy ez a fiú nem öregebb néhány esztendőcskével. Igen jól elmulattathatná a bágyi tanítónét. Pedig asszonybolondító ember lesz belőle. Nézze csak, Csáki, kacsafarok formájára göndörödik itt a haja.
– Az a pajkosságtól van – legyintett nagybátyám és panaszkodva füzte hozzá. – Nem akarja tanulni a latint. Igazán nem tudom már, hogy mi lesz belőle. De hát merre is van az a tanítóné! Fiatalka lehet a szentem, farsangon esküdött, ha jól tudom.
– Hohó, lassabban, Csáki uram. Hát aztán engem ki fog mulattatni, ha már mindenki a tanítóné ruháját szaglássza? Én se maradhatok gavallér nélkül. Kegyed itt a legkülönb férfi a társaságban. Illendő, hogy a háziasszonynak udvaroljon.
– Igaz, igaz – bólintott nagybátyám beleegyezőleg, de pirosas szeme fürkészve futkározott végig a háztájon, amig a nyitott verandán felfedezte az asztalnál borozó férfitársaságot. De itt csak egy pillanatra pihent meg a tekintete, tovább kutatott volna, ha Csillai Jusztina jókedvüen hátba nem vágja.
– Maga lesz a házigazda, Csáki, mert a mostani vőlegényem még arra se alkalmatos. Hiába, Pesten nincsenek férfiak.
(A mindentudó Farbaki már régebben jelentette, hogy Jusztina most az egyszer már kész, meglevő vőlegénnyel kezdte meg falusi tartózkodását. Egy hegyesszakállú, búsképű festőt hozott magával, aki egész nap piros kakasokat festett, mindig csak kakasokat.)
Engem, mint afféle kis fiut, a tágas falusi ház belsejébe kormányzott Jusztina, ahol egy elzárt szobában (amelyet csak hosszabb kopogtatás után nyitottak ki bévülről) két asszony tartózkodott és nyomban hizelkedve vették körül a megtermett Jusztinát.
Az idősebb, egy elkeseredett, sovány vadgalamb-szürke ruhás asszonyság álmélkodva csapta össze a kezét.
– Hogyan tud annyi embernek főzni, nagysád? – kérdezte.
A másik, egy kis fiatal szőke és buzavirágszemü, egy darab szappant tartott a kezében, amelyet a szobában talált.
– Úgy-e bár, nagysád, ez az a szappan, amely oly finommá teszi az arcbőrt?
A háziasszony erre a kérdésre nem felelt.
– Hoztam maguknak egy kis gavallért – mondta, és gyors mozdulattal lehuzta a kulcsot az ajtó belső zárjából.
– Majd én vigyázok a kulcsra, nálam jobb helyen van, mert a férfiak már kezdenek részegek lenni – mondta vidáman és engesztelőleg nézett az asszonyokra, mialatt a kulcsot a zárba illesztette.
– Jaj az uram – kiáltotta a sovány asszony. – Be csunya részeg szokott lenni. Istenem, vigyázzon rá, nagysád!
– Majd vigyázok – mondta komolyan Jusztina.
– Az enyém meg a szolgálót ölelgeti – sóhajtotta a másik, a buzavirágszemü. – Kérem, tiltsa meg neki.
– Nálam csak vénasszonyok szolgálnak – felelt megnyugtalólag a háziasszony és a következő percben már fordult is a kulcs kivül a zárban.
Az asszonyok leültek és egy darabig egymásra néztek, később a férjeik részegségére panaszkodtak és egyhanguan dicsérték Jusztinát, aki majd vigyázni fog az uraikra. Midőn ezt a témát megunták, engem vettek elő és kikérdeztek mindenféle dolgokról. Mit szokott főzni az anyám? Hány szobánk van? Télen szoktunk-e disznót ölni? És hányat? Igaz, hogy a nagybátyám festi a bajuszát? És mért nem házasodik meg soha, pedig még nem is olyan nagyon öreg ember?
Tőlem telhetőleg felelgettem ezekre a kérdésekre, amig az idősebb asszony újra kezébe vette azt a himzett diványpárnát, amelyet belépésemkor az ölében tartott és jobbról-balról, előlről figyelmesen, hosszadalmasan nézegette a himzést.
– Borzasztó drága dolog lehet – mondta.
A buzavirágszemü kis szőke asszony szinte lábujjhegyen állva kutatott a nagy porcellán mosdóasztal rejtelmei között és csaknem felkiáltott, amikor véletlenül megérintette a vízcsapot és a víz a mosdótálba csurrant. Egy darabig csendesen, hátrafont kézzel állott a toalett-szerek felett, későbben észrevettem, hogy megint a vízcsaphoz nyult, miután reám és társnőjére kémlelő pillantást vetett. A víz halkan csurogni kezdett a tálba és a finom szappannal olyan csendesen mosta a kezét a fiatal asszony, mint ahogyan a macska mosakodik. A mosdás után a leeresztett zsalugáteres ablakhoz lépett és hosszasan nézte rózsaszinüvé válott kezét, valamint többször megszagolta azt.
– Milyen finom szappan – mondta.
– Ezeknek a nőknek – szólalt meg hirtelen haraggal a sovány asszony – szükségük van a gyakori mosakodásra. Nem úgy van az, mint a magunkfajta rendes asszonyoknál, lelkem. Nem nyulnék ahhoz a mosdóhoz ezért az egész házért.
A kis szőke a füléig elpirosodott és a háta mögé rejtette a kezét.
A sovány asszony arcán mérges ráncok jelentkeztek.
– Én nem irigyelek tőle semmit. Nehezen szerezte. Nézze ezt a sok férfiarcképet a falon. Pfuj, de utálatos ez a sok bajuszos, szakállas ember. Szégyelnék aludni ebben a szobában. Nem veszi észre, hogy milyen furcsán néznek ezek a férfiak a falakról? Mintha a szemükkel is vétkeznének. Nem is tudom, hogyan tud meglenni ő ezek között a képek között.
A buzavirágszemü félénken körülhordozta a tekintetét, aztán gyorsan lesütötte, mert a sovány asszony mérgesen akaszkodott a tekintetére.
– Nem tudom, hogy maga hogy volt vele, mert hiszen maga mindig falun lakott, de én a városon jártam az iskolába és a felsőleányba. Hát csak annyit mondhatok magának, hogy nekem is lehetne ilyen mosdóm, meg tán finomabb szappanom is, ha akartam volna. Értse meg, teljesen éntőlem függött. A gazdag Benedek úr – hallotta hirét? – mindig üzengetett az anyámnak, hogy küldjön már el hozzá, nem bánja meg. De az anyám nem küldött.
– Engem is hivott az esperes – mondotta felvillanó tekintettel a kis szőke, hogy ő se maradjon hátrább.
A sovány asszony legyintett a kezével és megvetőleg fintorította az arcát:
– Micsoda az esperes Benedek úrhoz mérten! Annak az öregembernek három háza volt a városon. Az övé volt a legjobb füszerüzlet. De ő csak este ment be a boltba. A pénzt megolvasni. Napközben a leányiskola körül őgyelgett és bizony Isten, engem várt. Ezt még az uramnak sem mondtam meg soha. Amilyen bolond, agyonütne érte.
A buzavirágszemü e bizalmas vallomások hallatára bátrabb lett, közelebb lépett a falhoz, ahol azok a rettenetes képek voltak és csaknem olyan hangon, mintha az esperes őreá is várt volna valahol, elszántan a falon függő képre mutatott:
– Nézze, itt van ő is lóháton, még pedig…
– Láttam – felelt a sovány asszony epésen. – Az ilyenek még a lóra is felülnek. Könnyü nekik. Se férjük, se gyerekük. Egész nap moshatják a testüket. De kell is, hogy mindennap mossák – tette hozzá haragos megvetéssel.
Majd elhallgattak. A sovány asszonynak megint a diványpárnára esett a tekintete. Végigsimította a kezével.
– Hanem ez szép kézimunka. Nem bánnám, ha az enyém volna.
Ültünk, üldögéltünk. Egyszerre cigánymuzsika hangzott fel a házban és nyomban utána egy rekedt férfihang kiáltása.
– Jaj, az uram – kiáltott fel a buzavirágszemü asszony.
A másik egy darabig hallgatózott.
– Az a, Tóvölgyi, ismerem a hangját, nálunk is így kiabált, hogy száradna el a torka – mondta a sovány asszony.
A buzavirágszemü félénk, de gyülölködő pillantást vetett társnőjére, majd mikor a rekedt üvöltés odakint elhallgatott, hirtelen a sovány asszony felé fordult:
– Mondja, Irma néni, mi volt magának az anyja? Azt mondják, hogy egy suszterné volt!
A sovány nagyot nyelt.
– Az igaz, hogy iparosember volt az apám, de az anyám nem volt bábaasszony Bágyon.
– Az enyém se – mondta minden meggyőződés nélkül a szőke.
A muzsika vigan hangzott a verandáról. Csörögtek a poharak, hangos férfiszó hangzott fel, majd egy tányér tört el erősen csörrenve a kövön. Aztán egy pofon csattanása hallatszott. Valaki dühösen kiabálta.
– Zsiványok, rablók!
A szőke asszonyka kuncogva kezdett nevetgélni, mikor ezt a hangot meghallotta. A sovány vérvörös arccal ült helyén és az öklét összeszorította.
– Majd megtanítom otthon a gazembert – sziszegte.
Aztán megint rikoltott a klarinét és a nagybőgő búgásába szinte megreszkettek a falak. Félhomály, alkonyat lett odakünn… Hosszasan elnyujtva a hangot és reszelős torokhangon énekelt most valaki… Nem szóltam, de megismertem a Csáki Pál hangját.
Később ezután nemsokára, mintha földrengés támadt volna hirtelen, a cimbalom csengve, bongva, recsegve, ropogva zuhant le valahová.
A nagybőgő még morgott a távolból, aztán lassan csendesedett odakint az időjárás.
Nemsokára azután Csillai Jusztin nevetve nyitotta fel az ajtót. A haja kissé kócos volt és a szeme furcsán kancsalított.
– Asszonyok, – mondta teli szájjal – az uratok haza akar már menni.
Két ázott, szomorkás és tépett férfi nyomakodott a szobába. Mögöttük benyult Csáki Pál is értem és addig el sem eresztette a kezem, amig kint a kocsin nem ültünk.
A házból még egy pofon csattanása hallatszott. Ki adta, ki kapta? Ezt talán csak a mindentudó Farbaki tudná. A kocsi sietve gurúlt hazafelé és nagybátyám egész uton hintázta a fejét, mintha rosszat álmodott volna.