Hajdanában a nagyapám volt a leghiresebb táncos (a harmincas években, Magyarországon) és erre gyakran nagyon büszke voltam életemben.
Nagyapám sovány, karcsú és hosszúlábú fiatalember volt, aki még késő öregségében is élénken villogtatta szurokszínű szemét hófehér, bozontos szemöldöke alól. Aztán: a bajusza sem fehéredett meg véglegesen soha, a szakállát gyakran borotválta, a haja rövid volt és tüskés. Pedig már kilencven esztendős is elmulott. Csak a nőkről változott meg a véleménye… Furcsa, hogy tíz-tizenöt esztendő alatt hogyan változik némely ember véleménye! Mert hiszen még nem is olyan régen a térdkalácsát törte el egy kis varrókisasszonyért, aki után Budapesten, az Üllői-úton egy sikos téli reggelen sietett. A leányka a villamos kocsira ugrott, a nagyapám utána, ámde a lépcső fagyos volt és a nagyapám megcsúszott, midőn is térdkalácsát kettérepesztette.
De a harmincas és negyvenes években még a térdét sem törte. És az öreg asszonyságok, akikkel nagyon szerettem a nagyapámról beszélgetni, mindig olyanformán emlékeztek meg róla, mint a legjobb táncosról.
Sajátságos, hogy mennyit hallottam a nagyapámról az öreg asszonyságoktól! Mintha ő lett volna az egyetlen valamirevaló férfiú Magyarországon akkor, akkoriban… Az apámról sohasem beszéltek nekem a nők. Pedig szép, komoly és gazdag férfiú volt, akinek nagy, gömbölyű szeme volt, amellyel bizonyára nemcsak a férfiakat tudta megigézni, hanem a nőket is. Fiatalember koromban gyakran udvaroltam azoknak a nőknek, akiknek biztos tudomásom szerint az apám is udvarolt egykoron. Mathilde, a kis tanítónő, akinek fodros szoknyája után eleget járkáltam a vidéki kisvároska utcáin, anyám előadása szerint régen nagy felfordulást idézett elő családi életünkben. Egykor atyámat is megigézte bodros fürteivel, énekes hangjával és anyám bizonyos elégtétellel látta, hogy kamaszkoromban sikerült meghódítanom Mathilde kisasszonyt, a kis tanítónőt.
– Mathilde – mondta egy estén, amikor egy szerelmes levelet elcsipett – jóravaló nő, megérdemli, hogy finoman és udvariasan bánjál vele… Atyáddal szemben szépen viselte magát, bebizonyította, hogy nemesen érző nő: lemondott róla, midőn én ezt kivántam.
Mathilde, pedig elég gyakran vallattam a hosszú kisvárosi délutánok folyamán, midőn a kertek alatt sétálgattunk (késő ősszel), sohasem beszélt atyámról. Elpirúlt és nagyot hallgatott. Sóhajtva tépett le egy falevelet valamely utbaeső fáról és a szájába vette a falevelet. Nem, sehogy sem akarta elmondani, hogy mi volt közötte és atyám között a multban, hogyan udvarolt neki atyám és mit mondott udvarlás közben? És ezért aztán nemsokára abban is maradtak a kertek alatti séták, bár anyám, okos nő létére, pártolta ezt az ügyet. Szivesen látta, hogy az unalmas és egyhangú kisvárosi életben a korcsma és korhely cimborák helyett egy komoly és érett nővel foglalkozom, aki «már egyszer letette a vizsgát», – mint mondani szokta. Sajnos, Mathilde nem tudott sokáig érdekelni, és lassan nem tudtam már méltányolni nemes jóságát sem, amellyel szüleim iránti engedelmességre és tiszteletre oktatott. Atyám, a gömbölyű szemű, komoly és gazdag férfiú tehát sohasem érkezett hozzám olyan közelségbe, hogy a nők szájából hallottam volna magasztalni nagyságát, vagy komolyságát, vagy egyéb tulajdonságait… Ellenben abban az időben, amíg egészen fiatal ember voltam, még lépten-nyomon hallottam öreg hölgyektől, hogy nagyapám, aki szegény volt, komolytalan volt és az ügyvédi vizsgával egész életében adós maradt, hogy nagyapám milyen nagyszerűen táncolt a harmincas és negyvenes években… És általában milyen pompás és kitűnő férfiú volt! Akire állandóan büszke lehetek és igyekezzek nyomdokaiba lépni. – Ezt mondták az öreg hölgyek és halkan, lassan, elmerengve sóhajtottak. Mintha csak azt sajnálták volna, hogy nagyapám többé nem táncol úgy, mint a harmincas és negyvenes években táncolt.
… Mondtam, hogy abban az időben a kisvárosban laktunk, ahol félig-meddig rokonságban voltunk csaknem az egész várossal? Mondtam, hogy nyárvége volt és én Pestre készülődtem az iskolába és a folyón, amely a kertek alatt suttogva szaladt, a füzesek alatt hosszasan, a lapátot letéve ringatóztam a csónakomon? És tizenhat éves szememmel elgondolkozva néztem minden falevél után, amelyet a folyó habja elsodort csónakom mellett! Messzire a tájon aranyos ruhába öltözött nyárfák állottak egymástól nagy távolságban, mint megannyi középkori királyok a történelmi időben, és a folyón túl, egy dombon csinos úri ház emelkedett, ahol bizonyára Anyegin Eugen, akkoriban kedves hősöm lakott… Ebben az időben, az ábrándok és a valósággá váló álmok idejében, végre megismerkedtem Siroki Máriával, aki zongoratanítónő volt a kisvárosban és azonkivül divatos szoknyát és kalapot hordott. Kövér és egyenes termetű, nevetgélő és dallamos beszédű leány volt Siroki Mária. Persze, már nem fiatal és nem a legszebb, de hát hogyan is imponálhatott volna másképpen a kis leányoknak, valamint nekem, a serkedő bajuszú diáknak? És míg a csónakomat lágyan ringatta az alig hullámzó folyó, nagyon sokat gondoltam Siroki Máriára és vele táncos és nagyszerű nagyapámra. Mert abban az időben egyszerre udvaroltunk a fehérkezű és vörösbarna hajú zongoratanítónőnek!
Délelőttönkint, amig nagyapám aludt, én kisérgettem Siroki Máriát a zongoraórákra a kisváros girbe-gurba kövezetén. Még ma is emlékezem az utcákra, ahová órákra jártunk és ahol Siroki Máriára hosszadalmasan várakoztam. A Három Péter-utcából mentünk a Rozmaring-utcába, ahol a szemüveges német mérnök leánykáját tanította az elefántcsontok fogására szivem hölgye! A Rozmaring-utcából ismét a Három Péter-utcába tértünk vissza, de nem a rendes úton, hanem egy keskeny gyalogösvényen, amely a kertek között vezetett. Jobbról és balról nyárvégi, elhagyott, csöndes kertek huzódtak, ahol őszi némaságba merűlt madarak üldögéltek a fákon. Siroki Mária, aki a girbe-gurba utcákon, az ezerszemű ablakok alatt, kandi tekintetek előtt mindig olyanforma sietséggel haladt, mintha terhére volna az, hogy én, a fiatal tanuló kisérgetem, a kerti úthoz érve meglassította lépteit és az én szivem is már hevesebben kezdett dobogni…
Manapság egy kacér és szentimentális vén kisasszonynak látnám Siroki Máriát, aki élveteg ajkai mögött alattomosan mosolygott a vergődő ifjú-tanuló szerelmén. Az a hátrahajló kézmozdulat, amellyel kezemet megszorítani szokta, titkos és mindent sejtető kézmozdulat volt, ahogyan a kacér szinésznők szoktak kezet fogni. A mosolygása, kiszámított lassú hangja, öntudatos kacagása és vállának vállamhoz való érintése ma már talán nem tudna megigézni, de akkor, akkoriban, midőn csónakomat a lassú folyón ringattam az uszó falevelek között, Siroki Mária hevesen megdobogatta szivemet, amikor végre a gyalogösvényhez érkeztünk a kertek közé, amely percért egész délelőttön várakoztam kapumélyedésekben és az ócska templom eresze alatt…
Itt senki sem látott bennünket, tehát ő ment elől a keskeny gyalogösvényen és divatos szoknyáját kissé megemelintette magassarkú cipője felett.
Kalapjának structolla néha megérintette az arcom és a ruhájából kiáradó erős parfümöt teli tüdővel szívtam magamba. Feltolta arcáról fátyolát és hirtelen megállott, hogy válla mellemet érintette.
– Igazán szeret? – kérdezte és a szemét hirtelen lesütötte, miután előbb figyelmesen arcomba nézett.
– Sohasem felejt el? – kérdezte később.
A kezét nyujtotta, amelyet megcsókoltam… Néha, ritkán puderes arcát is engedte megcsókolni… (Régen volt! Ugyan ki emlékeznék minden csóknak az izére?)
Kipirulva és felhevülten értünk ki a kertek közül a girbe-gurba utcácskára, a Három Péter-utcára, ahol kandi pillantással lesték már az ablakok mögül a zongoratanítónőt.
– Isten vele! – mondta suttogva a fátyola alatt. – Most már nem kisérhet tovább. Lesnek reánk… És, tudja, a hírnevem. Maga még nem vehet engem feleségül.
– De, igen, feleségül veszem! – feleltem nagy elhatározással.
Csöndesen, szeliden, szinte megadással rám mosolygott.
– Isten vele! – ismételte. – Engem mindig meg fog találni. Mert én sohasem felejtem el magát.
Kezét nyujtotta és titokzatosan, forrón megszorította a kezem.
És délután, midőn Siroki Mária utrakelt a zongoraóráira, már a nagyapám várta őt az utcasarkon és harmónikás nadrágjában, amelyet acélgomb tartott a cipősarkon, ruganyosan lépegetett a tollaskalap mellett.
A lovaglóvesszőjével a térdét ütögette és puha kalapját félrecsapta fején.
Vigan és könnyedén mendegéltek egymás mellett.
A kis girbe-gurba utcák szinte hangosak lettek egyszerre, amint ők beléptek az utcába.
A kisasszony teli tüdőből kacagott azokon a dolgokon, amelyeket a nagyapám félig feléje fordulva, félig elfordulva mesélgetett neki.
Ah, mit adtam volna azért, ha tudom a tréfákat, amelyeket nagyatyám tudott, hogy megnevettettem volna Siroki Máriát, mint ő megnevettette!
«Nem csoda, – gondoltam elkeseredve – hisz már a harmincas és negyvenes években is a legjobb táncos volt Magyarországon.»
A csónak halkan ringott a folyón, a falevelek között és megint csak azt gondoltam, hogy a nagyapám a legjobb táncos volt és én semmi sem vagyok, csak egy fiatal tanuló…
S egyszer meglestem őket a gyalogösvényen, a kertek között, ahol az én életemnek a boldogsága szokott lejátszódni és összeszoruló szívvel láttam, hogy a nagyapám ugyancsak csókot nyom a Siroki Mária arcára. Talán ugyanarra a helyre, ahol délelőtt én csókoltam meg szent áhitattal… Hisz ő volt a legjobb táncos valamikor.
… Az anyám, szegény jó anyám vette észre legelőször a változást, ami fiatal szivemben történt. A bús szomoruságom, a kedvem, a bánatom nem maradhatott előtte titokban.
– Mathilde-dal van valami baj? – kérdezte egyszer titkon és csöndesen.
– Már nem ismerem.
– Nos? Tehát Mária miatt busulsz? – kérdezte jóságosan.
Eleinte nem feleltem, de később könnyezve és elkeseredve árultam el nagyapámat.
Anyám eleinte nevetve hallgatott.
– Ki hitte volna az öreg úrról! – kiáltotta.
Később, bánatom láttára, elkomolyodott és megigérte, hogy majd segit a dolgon.
És ezen az estén családi tanácskozás volt az ebédlőben.
A tanácskozáshoz megérkezett György nagybátyám a szomszéd faluból és a férfiak elkomolyodva hallgattak már a vacsoránál. Még a régi családi képek is szinte fejcsóválva nézegettek alá a falakról, csak nagyapám látszott vidornak és megelégedettnek.
Én a szomszéd szobából hallgatózva, repeső szívvel hallgattam anyám vádbeszédét az asztalbontás után. Szenvedélyesen, szinte haragosan támadta meg nagyapámat magaviselete miatt… Atyám csöndesen ült helyén, mig György nagybácsi többször dörmögte:
– Mikor nő be a fejed lágya?
Sokáig és hevesen folyt a vitatkozás, nagyapám eleinte nem hagyta magát és csak sokára engedett.
– Helyes, nem kisérgetem többet Siroki Máriát, de a kölyök sem! – kiáltotta. – A föld alá bújnék szégyenletemben, ha a saját unokám elől kellene megretirálni.
– A fiú sem kisérheti többet a dámát – mondta ki atyám a határozatot.
Én nemsokára ezután elmentem a folyóról, a falevelek között ringó csónakból, de gyakran büszke voltam, amikor hallottam, hogy nagyapám milyen pompás táncos volt a harmincas és a negyvenes években.