Kabók Mihályék lánya, a Piros (ha úgy jár rá az idő, mint eddig) már eléri a tizenhatodik esztendőt. Ugyan már így is többnek látszik, mire eleven példa, hogy a szőlőkben tavaly asszonynapszámot kapott. Emiatt aztán, miután úgy lehet, jövőre már gügyük járnak a házhoz, czélszerü előre bevásárolni minden olyast, a mire annak a lánynak szüksége van. Kabókné ezt már folytatja is régebben, mert, ha valamit eladni visz be a városba, a haszonból vásárol ezt-amazt. Sok minden kell oda, a föld alig győzi kiteremni az árát. Vannak a kendőben olyanok, a miket ilyenkor be kell szerezni, aztán ruhafélék, különösen a menyasszonyi öltözet, aztán meg, a mi igen fontos, az ágybavaló. Igazság szerint például az utóbbira eddig gond se volt a háznál. Néhány külön párnát szereztek ugyan, de nem sokat. Inkább eladták a lud tollát, mert igaz, a mi igaz, hogy Kabókék a maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket. Ezuttal a dolognak már más formája van. A hol egyszer kilátásba vétetik, hogy olyan emberek járnak majd a házhoz, a kik körül is tekintenek, ott tornyosnak kell lenni a tiszta szobabeli ágynak, mert a tiszta szobabeli ágy az a raktár, melyben mindenféle finom, ludmellből tépett pelyhek tartatnak. Abba ugyan nem fekszik senki, ha csak nem királyi vérből származott herczeg, mert az csak dísz és mutatója a jólétnek, bár a szép fehér libák nagyon szomoruan gágognak, a midőn a mellhusukról tépik le kegyetlenül a meleg pihés takarót.
Hanem hát hiszen, ha csak libáról volna szó, megjárná az egész. Voltaképen maga Kabók Piros sem sokkal egyéb. De vannak ám más dolgok is. Mert ma már ezt is, azt is adnak a lánynyal, csak vigyék, ha ugyan jó helyre viszik. Kisgucziné még két bödön zsirt is vitetett át a minap az ujabbik veje tanyájára. (Istenem, hogy tudja a maga olvasztását így kiadni a házból.)
Akkor ezen fölül még kell butorzat is. Kinek micsodás. Némelyik megelégszik ezzel, másik többet akar a tulajdon egyetlen lányával adni, mert ebben van némi versengés. Ennek így kell lenni. Negyvennyolczban, a forradalomkor, abban előzték egymást az emberek, hogy ki vág le több ezüst gombot a mellényéről. Most forradalom nincsen, legföljebb a fináncz mérgesíti néha az embereket, fejeiket hol valamely titkos főzésü pálinka, hol valamely titkos szerzésü dohány irányában fájlalván, (mert az mindakettő csak úgy jó, ha eredetét misztikus homály födi). Ilyképp a haza most az adón fölül más áldozatokat nem kiván, bár el kell ismerni, hogy ezt ugyancsak bekivánja. De a hol jut is, marad is, ott ilyenkor gondoskodni kell a lányról s az eddigi sok beszédnek mindössze csak az az alja, hogy Kabók Mihály a feleségével bejött a Dónát-napi vásárra, a hol nyoszolyákat, asztalokat, székeket és fiókra járó almáriumokat árulnak az asztalosok.
*
A városi ember, ha venni akar valamit, a boltoshoz megy, megalkudja vele az árát s a holmit aztán hazaküldik neki. Más a tanya. Oda ugyan nem küldenek ki semmit, ha csak az ki nem viszi, a ki vette. Őszszel, télen, mikor a gyerekek kaszása arat, gyakran látni az utszélén szomoru meneteket, egy sáros ember visz egy kis koporsót egy sáros asszony egy kis keresztet. Kabók Mihálynak sem küldik ki az árut hanem, a mint megvásárolta volna a hat széket meg a fiókos asztalt, azt azonnal fölrakják a kocsira, a kocsi beáll valamely oldalutczába s ott a szomszéd fölügyelete alatt marad, a ki kaszakövet jött be venni, de nem talált kedvére valót s most mód fölött mérges. Azt hiába is hivnák vásárt nézni, de meg nem is ajánlatos. Jó szerencse, ha a kocsin marad, mert különben borba öli dühét. (Az egész Szögedön nem löhet égy böcsületös kaszaküvet kapni.)
Igy Kabók csak maga indul el az asszonynyal végigjárni a belső vasárt. Ez nem kis megpróbáltatás. Jövőmenők lökdösődnek jobbra-balra s igen sok vidám ismerőssel lehet találkozni. A korcsmák zajosak s Kabók alig birja legyőzni magában a sörjedzési hangulatot. Ám az asszonynak a gyolcsos tótok okoznak lelki kint. Micsoda vásznak! Patyolatok! Ha simítom, még a fonáka is olyan finom, mint a fiatal leány keble – mondja az arczátlan gyolcsos tót, a min Kabókné elpirul. (Gyerünk innen, gyerünk.) Igy mennek, mendegélnek, míg a Mars-térre jutnak, a hol mindenféle bohóságokat mutatnak ahhoz értő csehek, németek és egyéb taliánok. Itt fehér egér huzgálja a lutriczédulákat, amott meg kalitkában sárga madár.
– Veréb az – véli Kabók – csakhogy be van festve.
Odébb pedig bicskára hajigálnak karikákat, meg számokra bádogfedőket, emitt huszonöt pénzért lerajzolják az embert akkora papirra, mint a tenyerem, de azért az ember csak akkurát olyan lesz, mint a maga valóságában, és azontul nagy vászonbódék, a mikben zene szól és kivül lisztes képü elhizott asszonyok ülnek és nagy képek vannak a vászonfalra akgatva kivül is és azok különbnél különbfélék. Egyiken ég egy város, a másikon csatáznak, a harmadikon pedig egy utálatos ember nyakaz egy urasszonyt szép fekete bársonyszoknyában. Ugyan mit véthetett az ártatlan, mert hiszen látszik rajta, hogy ártatlan. Kabók is elmerül e látványban, bár az urasszony teljes ártatlanságát nem hiszi, Különben lehet, hogy nem is igaz az egész, hanem csak festették okulás gyanánt.
Most egy nagy, magas ember kilép a vászonház elé a lépcsőre s miután a bámész gyermekek között szétütött volna botjával, nagy rézkorongot kezd vele verdesni. Az nagyot szól, utána meg a magas ember kezd kiabálni, hányva a fejét a török sapkában.
– Peffele, matyarók, Peffele! A matyórnak kifáncsisnak dukál lenni! Csak tiz krajczár pémenet és mindenki kapsz ed szép neremén! Itt láthatóm minden, képekek láthatom és burkus császár gége operáczión! és a naty franczia háboruk asz Ásiába. És ed eleven krokodil, a lekporzasztó álat, születte az Áfrika-Gebiet, a Niagara-flusz… mekél száz esztende, erek kétszáz! Minden esztende epédel edszer, sak edszer… mekszik ed párántot s ed kisasszont rózen ruhában!… Peffele matyarók! Láthatom az élethiv arczmásokba a Spanga, Perecz, Pitelli! Ne mulassza senkisem asz alkalóm; dukál, hogy vitezz matyór kifáncsis letyen.
Most sebesen kezd ütögetni jobbra-balra a lépcső előtt a gyermekseregben a szónokló férfiu. – Weck von da! Marsch. Tyerek, csinálom helyet uraságnak és tensasszony…
Kabók Mihály igyekszik befelé asszonyostul s bár takarékos ember, sokallja a dicsőséget, a mivel a piros sapkás ember illeti. De azért gálánt. Szó nélkül szurja le a két hatost, bele is nyulnak mindaketten a fekete ládába, a honnan «kapsz mindenki ed emléktárd, ed neremén». És ez aktus végével meglebben, föltámasztva a töröksipkás pálczája által, a rejtélyes dolgok függönye s Kabókék belépnek.
Odabent, meg kell hagyni, egy hatosért elég látnivalót adnak. Üveg alatt emberfejek vannak viaszkból. Azután szintén üveg alatt haldoklik egy franczia katona Ázsiában. Fölötte térdel az orvos. A katona minden két perczben kinyitja a szemeit s az orvos minden két perczben bánatosan int neki. Egy ilyen mienkfajta pofoncsákó van a fején, annak a tollai is mozognak.
– Masina az egész – mondja Kabók.
Tudja ezt Kabókné is, de azért csak megsajnálja.
– Mégis, szól. – Miért nem hagyják néha pihenni?
Valósággal úgy kell elhúzni onnan, mert még sok minden vár a megszemlélésre. Jön a lekporzasztó álat, a krokodil. Kis satnya fiók, a mely egy ládában heverész a szalmán. Kabók itt érzi, hogy be van csapva s élczekkel fordul a töröksipkáshoz. A férfiú mindezt magasabb álláspontból fogadja. Igen, a krokodil kicsi. Az anyja meghalt. Szép, nagy anyja volt neki, egyszer az ő ujját is bekapta. Ne resteljen az uraság két krajczár extra pénzt adni az árva krokodil fölsegélésére. Kabók boszankodna, de az asszony annyira benne van már a sajnálkozásban, hogy mindenen megesik a szive. A kisded szörnyeteg részére a barna szoknya ránczai közül előkeről a két krajczár, a láda tetejét lecsapja a férfiú s most már a képek következnek. Ezek sem utolsók. Miután a gyerekek odakint már nagyon rángatják a majom farkát, a töröksipkás kimegy s bejön a lisztesképü asszony. Ő magyaráz. Ez itt a Brücke von Konstantinopl, emez meg a Feuerlinie von Gravelotte. És ilyen egyebek jönnek, a miből Kabókék keveset értenek, de azért végigtekintik. Aztán következik egy nagy kép, a mely eleinte csak csupa kékítőnek látszik. Utóbb a kékben sárgaságok bontakoznak ki, meg barnaságok.
– Nézze kend – mondja Kabókné, a ki néhány ablakkal előbb jár – vizbe vannak a házak itt.
Kabók még csak most nézi a másik kép utólját.
– Akkor az a szögedi nagy viz lösz – feleli.
Pedig nem az. Később látják. Magas paloták vannak a kék viz fölött. Végig hosszu utczák köztük, a mikben emberek járnak ladikon. Fölöttük hidak szolgálnak egyik háztól a másikig.
– Jaj! – szól az asszony – itt mán hid van a házon.
– Sz’ mondom, hogy a szögedi nagy viz. A városháza hidja az… magyaráz Kabók, a ki még nem ért odáig. De hiszen ez a legszebb a férfiban, hogy a tudománya ennyire előbb jár az asszonyénál. Kabók ez alapon bizonyos méltósággal tekint az üvegbe, sorról-sorra s bár ha csodálatosat lát is itt-ott, nem mutatja.
Most jön be megint a vászonház tulajdonosa és folytatja a magyarázatot:
– Ansicht von Venédig! Venéczia. Láthatóm a Venéczia város, csupa tenger, csupa.
Ugy Kabók, mint Kabókné e pillanatban elkapták fejüket az apró kerek ablakoktól s egymásra néznek. Az asszony arczán, a szemében fölvillan a mosoly, aztán végig szalad rajta a szomoruság, mint fölleg árnyéka a virágos mezőn.
– Venéczia… szól halkan.
– A Venédig… mondja Kabók.
Az asszony a fejkötő kendő csücskéit huzogálja, a mi sirás előjele szokott lenni.
– Ha édös apám látná… – suttogja, mintha magának beszélne.
– Ha láthatná… felel ugyanoly darabokra szakadt hangon Kabók.
Most már összebújnak, hogy egy ablakon nézhessenek mind a ketten. Hiába óvá őket ettől az előkelő férfiú, hogy az a szemnek árt. Nem törődnek vele, csak Kabók kérdez néha. Ő aztán felel. Ez itten – láthatom – a nagy temflom és ott vannak a kalambok, sok. És ott gyűn a Rialtó, ott régi idők sok sok ember lefetik tengerbe, zsupsz. Kriegsverhältniss… Akó tyün naty hász… két elemetes, három elemetes… die Palást… asz kérem ed nakszerű épület… csupa tengerbe… Und auch die gondolieri… itt csolnakászik tengerbe… csupa…
Kabókék nézik, mintha el akarnák az egészet nyelni.
– Csak édös apám ezt láthatná… – sóhajtja újból nehéz szivvel az asszony.
– Ha láthatná… makogja Kabók. – Ha láthatná, se láthatná.
A mint hogy igaz is. Vak már az öreg, bár egyébként semmi baja sincs neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát többet s igy hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon télen a kemencze padkáján, tavaszszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok mindenre megtanítja az embert s vaksága daczára ügyeskedik ebben-abban. Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha előbb valaki nagyjában kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima formáját, hogy az kézhez álljon. Igy meg van ő a tanyában, a vak ember. Az ebekkel barátságot tart, azok kisérik, ha a közön sétál s elugatnak előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a Kabók-pár pedig becsüli. A mi az öregre kell, arra telik, a halálát senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt világéletében, Kabók olyan dolgokban, a mikben nem eléggé jártas, gyakran fordul hozzá tanácsért.
Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az uj portékával nem lehet könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:
– Hát öregapád?
– Pipál odabent – mondja Piros.
Míg Kabók kifog s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le sem vette, még csak jó estét sem mondott, csak az apjára kiált, a mint benyitja az ajtót:
– Jaj, édös apám, mit láttunk!
Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon s pipál immel-ámmel, vak ember szokása szerint, a kinek a füst látásában nincsen élvezete.
– Mit, leányom? – kérdezi. – Ugyan mi löhet az, a minek olyan nagyon örülsz?
– Jaj, apám, – beszéli sebesen az asszony – láttuk képbe a tengöri várost, a hun kend járt… a Venécziát.
A világtalan öreg arczán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat, mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt s ő járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos kőpillérek között s posztot állt az Arzenál kapujában, fényesre puczolt fegyverével.
– Láttátok?
– Láttuk. Ugy, a hogy kend beszélte, de épp úgy. A vizön vannak a házak… mennyi ablak…
– Az.
– A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom – folytatá az asszony s az öreg a szavába vág:
– Az a szent – – várj csak… várj, majd mingyár mögmondom.
Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak mindenek, a nagy marsok, a kompaniekomendás, főhadnagy úr Gruber, az Arzenál, csak a templom neve nem.
– Nem, már nem tudom – mondja azután. – Elfelejtöttem a nevit…
– Pedig szép neve löhet neki – felel az asszony. – Nagy teteje van, alul szélös, felül úgy összemén, mint a lámpaüveg.
– Az, az – szól, nagyot esve a szón az öreg. – Ugy igaz, a hogy mondod… Hát az arzenál-vahhe… várjál csak… a linke tórvahhe… ej, üsse mög a part, nem linke, rekte, rekte!
– Micsoda? – kérdezi az asszony.
Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az ilyen sorokhoz s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól bele a beszédbe.
– No, az csakugyan ott van.
– Ott? – kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális elébe vágná a Gewehr heraust. – Ott van? A linke vahhe? – És újra sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficzér, ejn gefrejte, czén infanterisz, ejn pilman, – mint ahogy ezt az őrség osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már rég letette) s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak, mindnek, mindnek integetett. Kabókék hirtelen egymásra néztek.
Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, a kinek orczáin piros tüzek gyuladtak ki, hajlongott, hadonázott, végül ősz fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett öreges hangon:
– Ettutitisimize – tempozebon…
– Ez valóságosan szép nóta, – mondta rá Kabók Mihály.