János, mondjuk, hogy éppen Halbőr Förgeteg János, valamely bűnben találtatódott. Ugyanis birkák tüntek el a határból. Olyan tájon volt már az idő, a midőn tarló a föld nagyobb része s ilyen alkalommal a birka szerfölött hajtható, mivel semmiféle nyom nem marad utána. A tarlóban a birkával úgy jár-kel az ember, mintha a levegőégben menne s a ki éppen utána veti magát, lophat. Az persze nem megy egészen könnyen, mert a birkát is őrzik s a nyáj emberek és kutyák felügyelete alatt áll. Mégis, a ki ért hozzá, szél ellenében meg tudja kerülni úgy a jószágot, hogy észre nem veszik. Ennek sok fortélya van s ott kezdődik, hogy pálinkás kenyérrel kell etetni az ebeket és nagy tanulmányokat kell ejtenie az akol körül, hogy merre legalkalmatosabb a bejárás. De még a birkában is esik személyválogatás, mert nem mindenik hajlandó éjszakai útra indulni. A kos pedig öklel és a sötétben nincs ellene védekezés. Ily különféle tudományok ezek, de ezzel is úgy van az ember, hogy csak annak nehéz, a ki nem tudja, mert a ki ért hozzá, az nem is foghat ennél könnyebb mesterséget a világon. Azt ugyan benne meg nem fogják.
Szó sincs róla, hogy azért gyanuba ne kevergőzne egy vagy más ember. A pusztázó városi katona is csak úgy van vele, hogy valakit bizonyára gyanusítani kell. Mikor a juhszélben poroszkálna a lovas ember, mondja neki a kárvallott gazda, Nagykalapú Fa Miklós, hogy íme, mi esett nála az éjjel. A pusztázó végighallgatja a jelentést szögrül-végre, a mint azt Miklós előadja, különféle köröket rajzolván eközben botjával az út homokjába. Az egyik kör jelenti, hogy az akol mely részén távolodtak el a hűtelen birkák, a másik kör jelezné, hogy miként és mely módon nem vehették észre a tolvajt (az egész háznép kártyázott a tanyaszobában), a harmadik kör pedig hirtelen, a mint húzná Miklós, félbeszakadt s a bot megáll a kezében. A pusztázó arra néz, a merre a bot vége irányt mutat s azt mondja:
– Mingyárt gondoltam.
Miklós az útról nyugodtan lépegetett vissza a tanyába a semjéken át és semmi bántódást nem érez a lelkében. Nem árult el senkit, nem vádaskodott, nem gyanuskodott, a mint hogy igaz is. A pusztázó pedig megszorítván a lovát, poroszkál arrafelé, amerre az előbb a bot vége mutatott. Nem kell soká mennie. Itt van mindjárt a közelben, (éppen csak két óra járás) a János falkája, a mely legel az őszi tarlós füvön, János pedig fekszik a homokon subában, pipázva. A juh után a gyerek koncsorog. János szívja a pipát, a mely csak gyenge füstöket ad, miután alighanem krumplilevél van benne. De a szaga elég szép, mert attól hányja-veti a fejét a katona lova s alig bír rajta ülni az ember, mire odalép.
– Az ördög a kend dolgát, – szól a rendőr – mit pipál kend?
János a subáról csak most fordítja oda a fejét.
– Pipát – mondja.
Amaz méregre kap a kurta válaszon.
– No – véli – nem sokáig pipálja kend azt a pípát.
– Miért? – kérdezi János. Nincs ennek a pipának semmi baja.
S félkönyéken eltartván magától a pipát, szemléli figyelmesen.
– Nem is a pipának van baja, hanem kendnek. A pipa jó, abból pipálhatna kend, de majd elvöszik kendtül. Majd odabe elvöszik kendtül a pipát.
János hallgatja, ismét fuj egy darab füstöt s most már csufondárosan válaszol vissza:
– Nem t’om ki?…
– A börtön! – kiáltja rá a pusztázó.
De János ismét csak az előbbi. Egyik lábát fektében átveti a másikon, kétkönyéken van s miközben fogja a fogai közt erősen a pipa szárát, azt mondja:
– Nem t’om mér?…
A legény a lóval nem léptet se odébb, se idébb, csak onnan kiált a gyereknek:
– Hallod-e, hej! Hány ez a birka?
A szóra öreg anyajuhok a legelésből fölemelik a fejüket, mert szokatlan lárma ez nagyon, a gyerek meg azt kiáltja:
– Ötvenhat!
János szívja tovább nyugodtan a pipát, a lovas meg visszakiált:
– Avval a hattal együtt?
János kiveszi szájából a pipát.
– Ne mozogj, mert rád lépök, – mordul a katona a lóról.
János nem mozdul, csak fekszik. A gyerek amott a juhok szélin néz egy darabig, de aztán kérdőre fogja:
– A melyik az éjjel gyütt?
A pusztázó rezesbarna arczán kisded mosolygás jelenik meg, János pedig káromkodna már, de hiába. A pusztázó azt mondja:
– No most csak föl abba a subába, aztán gyerünk.
– Én? – kérdezi János.
– Persze. De leginkább jó lösz, ha mingyárt ugrik kend.
– Ugyan? – kérdezi János. – Aztán mért?
De amazt most már nem hozza ki a sodrából.
– Nem köll sokat beszélni. Tudja kend nagyon, hogy mért. Majd odabent mögmondják.
Nincs mást mit tenni, föl kell kelni a subáról s haladni befelé.
Igy történik, hogy János a városba kerül a nagy házba, a hol a törvényes emberek vizsgálják az ügyeket. Azon mód van a subában és a pipával, mint legelsőbb, hogy odaérnének s egy ilyen törvényes ember elé állítják. Már akkor irások jönnek Jánossal a hat birkákról, de szóbeli jelentést is tesz a kisérő. János ezt egykedvüen hallgatja. Mikor vége van, azt mondja rá:
– Nem igaz ám ebbül egy szó sem… Nem csinálok én rossztéteményt.
– Hát azt majd meglátjuk – felel a törvényes ember. Azzal elővesz mindenféle nagy papirlapokat, a miken növekvő aggodalommal tekint végig János.
– Mi a kend neve?
– Förgeteg János.
– Melyik Förgeteg János?
– Hát a külső Förgeteg János.
– De melyik külső Förgeteg János?
– Hát a Halbőr.
– No jól van. Hát a kend kora?
János előbbre hajlik.
– Hogy mondja?
– Hogy hány éves kend, azt kérdezem – mondja az urféle a pulpitusos asztal mögül.
Kissé gondolkozik János, az ablakra tekintvén. Utóbb féloldalt fordul, mintha a kisérő legénytől várná szavai igazolását.
– Hát löhetök vagy ötvenöt… Úgy gondolom. Bizonyosan nem tudhatom, mert nézze csak, a nagy szárazságkor, hatvanháromba, legényforma vótam mán, de tán hogy mög is vótam mán házasodva…
Előbbre veti az egyik lábát és a csizmája orrát nézi, mivelhogy talán az tudna tanácsot adni. De a másik ismét elébe vág:
– Ötven kend most, mert most öt éve volt kend negyvenöt.
– Én? – kérdezi meglepetten János.
– Kend ám!
– No akkor löhet.
Amaz ujra csak turkál az irásokban s végül azt is megkérdi: – Kend miféle foglalatosságban van?
– Hát kéröm – enged a kérdésnek János – én csak afféle kétkézi munkás vagyok odaki a tanyán.
– De juhászkodik is kend?
Áll megint csak János egy darabig. A sok bolond papirban, de benne van minden. Utóbb a fejét féloldalt hajtván, azt mondja:
– Hát nem mondhatom, hogy nem. Tudja tekintetös úr, úgy él az embör, a hogy tud.
– De nem kell azért lopni.
Most kell megnézni Jánost, ha valaki éppen már arra töri magát, hogy Jánost megnézze. Visszakerül az előrenyujtott jobb lába hirtelen hátulsónak és délczegen veti szét a mellén a subát.
– Hát ki lopott? – mondja mérgesen. – Hát én loptam? Hát fájlaltam én valaha a tekintetös úr fejit? Hát vót ojan, a ki az én ellenömbe még csak panaszt is mert vóna tönni?
A törvényes ember kegyetlen hidegséggel vágja föl a nagy könyv lapjait s ráolvassa Jánosra:
– Most öt éve is birkát lopott kend. Azelőtt két esztendővel szintén. Most meg megint hat darabot szerzett el kend a Fa Miklóstól.
– Én? – kérdezi János dühösen. Hát a szömöm világa ér annyit, mint a tekintetös úré, de hiszöm az Istent, hogy arra merök hitölni, hogy én – –
A tekintetes úr a szavába vág:
– Ugyan, János, hiszen mind a hat birka jelös.
– No az pedig nem vót jelös – fakad ki János hirtelen, de mire észre venné magát, már késő a tagadás. De amúgy is tényleg jellel vannak ellátva a birkák, hát hiába volna minden. Beismeri a tettet, a mi után kieresztik. Visszakapja a subát, a pipát, az egyikbe beleöltözik, a másikra rágyujt s úgy halad kifelé. A nyomáson találkozik valamely ismerőssel, a ki ráköszönt:
– Bent járt kend, János bácsi?
János halad a subában, de a pipát kiveszi a szájából s a szárával a vállán keresztül integet be a város felé:
– Az ám. Dolgom vót bent az adóhévatalban.