A cselédgulyás az őszszel meghalt s miután a cselédgulyásra télen szükség nincsen, ott hagyták azon időre az özvegyasszonyt. Meg kell adni Hab Lajosnak, hogy becsülettel végzé földi hivatását s ekként is fejezte be, mert akkor halt meg, a midőn már reá semmi szükség nem volt. A majorbeli cselédség, kiknek konvencziós marháit legelteté s fölöttük pásztorkodott, meg volt e dologgal elégedve s mikor elpusztult, sok jó szavat ejtettek a Lajos után. El is temették, a faragó béres csinálta a koporsót, a lovas csősz ment lovaival a faluba papért s megadták neki a tisztességet, a mi az embert haló porában illeti. Az özvegy pedig magára maradt s mehetett volna a fagyos pusztán az Isten világába a merre lát, ha éppen nem ily szerencsésen hozta volna ki a mindeneket intéző sors ezt a halált.
Tavaszig hát benne maradhatott a gunyhóban, ámbár igaz néven nevezve, nem is gunyhó volt az, mint inkább verem. Csak türt ember a cselédgulyás a majorokban, a kinek semmiféle házhoz joga nincsen, s ha valahol ilyen vermet csinál magának, hát éppen csak hogy megtűrik. Szemet hunynak előtte, mert amugy is van annyi esze, hogy nem valamely termőföldből szakítson ki magának egy darabot. A legelő szélén épp jó helyen van, ott gödröt ás, az oldalaiba ágasfákat illeszt, arra megint keresztbe helyezvén egy rudat, körültámasztja az egészet nádkuppal. Ha érzéke van a rendhez, a nádat belül még ki is tapasztja sárral, abba ablakot is vág és rendes bejárót csinál az épületbe.
Ilyforma készség volt ez, állván a legelő szélén, a szikes földben néhány csenevész ákácz között, melyek el voltak hagyatva egészen. Gyökereiket hiába eresztették le a széki földbe, az nem adott erőt nekik; ha lett volna, talán adott volna, de ha nem volt magának sem szegénynek, akkor mit csináljon.
Az asszony meg az ura, már a volt ura, ez a Hab Lajos nevezetü, estére kelve, gyakran ültek kint a nádkupok előtt, a fák alatt, nézve végig az egyenes tájon, a melyet elöntött világával a holdfény és csillogó tükröket rakott a szines tócsákba. Minden embernek, bárki legyen s bármily állásban foglalatoskodna, vannak néha órái, a midőn a reménységeinek él. Ki volna reménykedés nélkül való? Mindenki vágy erre vagy arra, a király, a kinek sok koronája van, még egyet szeretne, a koldus pedig egy krajczárkát. Ők maguk is szerettek volna valamit, a mi után vágyakoztak, tudniillik, hogy Isten ő szent felsége kegyelméből vagy halál útján, vagy előbbremenetel, vagy pedig rosszalkodásból támadt elcsapatás utján eltávozna valaki, a majorbeli béresek közül és akkor Hab Lajosra esne a szeme az ispánnak.
– Akarsz-e béres lenni, Lajos? – kérdezné az ispán.
– Akarok ténsur, – felelné Lajos és akkor beköltöznének a majorba, a béresházak közé s nekik is lennének konvencziós sertéseik, teheneik, Lajos négy ökröt hajtana hol erre, hol arra, már a hogy a parancs szól, lassan és méltósággal emelvén a hosszunyelű ostort, a mint ez urasági alkalmazottaknál szokás.
Ez nagy, nagy dolog lett volna. Nemcsak az előnyösebb vagyoni helyzet, azután a nyugdíj, hanem a lakás miatt is. Ez kellett volna nagyon, ez után vágyakoztak, mert Hab Lajoséknak volt egyszer egy gyerekük (mindösszevissza csak egy), egy nevető kicsi ember. Ha többet ad az Isten, bizonyára egyiket sem szerették volna, mert sok gyerek szegénység, hanem ha csak egy van, azt szeretni szokás. Ugy is volt, apró Hab Lajos szeretetnek örvendett, – bizonyos, hogy örvendett, mert mindig nevetett szegény, a mig élt. Hanem ez nem sokáig tartott. Bármilyen tömzsi volt is a rövidke férfiú, nem birta ki a földkunyhót s belehalt Hab Lajosék lakásviszonyaiba.
Biz ez nagy szomorúság volt, de az ilyenek ellen nem lehet tenni, ki merné vádaskodó panaszszal ostromolni az eget. Csak a sóhajok maradnak meg enyhítés gyanánt, mert sóhajtani szabad; ez nem vétek. És ezek a sóhajok sűrűn jelentkeztek, mert úgy Hab Lajosban, mint Hab Lajosnéban élt folyton a gondolat, hogy ha egy ilyen másikjuk lenne, azt újra csak torkon ragadná a veremlakás kísértete és agyonfojtaná szegénykét.
Mindezen változtatni kellett volna, s a változás egyetlen eshetősége az, ha Hab Lajos béresnek kerül be az urasághoz. Hát ez már majdnem megtörtént volna, ha Lajos időközben el nem halálozik. Azonban megtámadta a száraz betegség, a mely csodálatosképp mindig nedves helyeken keletkezik s nagyhamar a fia után küldte. Ilyképp Lajos kikövetkezett az élők sorából, magára hagyva az asszonyt, azaz hogy nem egészen magára. Ébredés meg elalvás az élet s a halál után következik ujra az elevenség. Azon állapot elé nézett az asszony, a mi után néha sóhajtoztak ők, de most már nincsen embere, a ki megörülne annak, hogy ismét egy kicsi istenadta köszönt be hozzájuk. Biz annak már nem is lehet örülni, özvegy asszony gyermekének, a ki a szegénység szomorú sorsába még nagyobb nyomoruságot hoz. Az akadémia nyelvészeti osztálya nem tudom milyen terminus technikusokkal állapítja meg az ilyen gyermek nevét, a nép úgy hívja a maga szófukar beszédességével: anyagyász.
Ez az anyagyász télen született a veremben s a majorbeli asszonyok között akadtak jótét lelkek, a kik gondoskodtak róla, meg az anyjáról, mig az ismét lábra kapott. Szomorú világ volt ez, egy kicsi gyerekkel a karján, a veremben, a hol csak tavaszig lehet maradása, és azután a nagy nincsetlenséggel, mert nem volt neki senkije és semmije. Ilyenkor kétféle fajtája van a játéknak. Vagy a Tiszának megy s gyermekével együtt lebuvik valamely halászléken a víz alá, vagy pedig összeszedi magát s elmegy a városba szolgálni. Az első játék sokkal könnyebb, mert hetekig jár-kel, mig cselédkönyvet meg szolgálatot kap, a hol hét-nyolcz forintban részesül. A gyermekét dajkaságba adja, fizetvén érte mind azt a pénzt, a mit ő keres. Minél kevesebbet fizet, annál bizonyosabb, hogy a gyermek elpusztul, mert az anyagyászok sorsa ez. S azután hova tovább? Az ember minden nappal öregszik, egyszer a cselédségből is kimúl s megint csak nincs előtte más, mint a Tisza. Jobb-e később, mint hamarább?… Az asszony, ülve a verem oldalában, gondolkozott ezen s megemlékezett Hab Lajosról, a ki elment a föld alá s őt ezen nagy kietlenségben hagyta.
Néha azonban a mindeneket intéző harmadik formáját is tudja keríteni a dolognak. Történt, hogy Tóth Zakar hazajött a katonaságtól. Több évet töltött ott már, őrmester is volt s nem is akart visszatérni. Hab Lajosné körülbelül ezért is lett Hab Lajosné annak idején. S lám, mi történik, Tóth Zakar őrmester nem értvén meg a német ezredparancsot teljesen, a század reformátusait küldé el egyszer a gyónáshoz, a miből patália keletkezett. Zakar büntetést kapott s a midőn «kapituláns» esztendejét kitöltötte, odahagyta az ezredet. Hazajött. Az özvegy szive nagyot dobbant erre a hirre, azután pedig elszomorodva sóhajtott, mert a szegény ember minden búját, baját csak ebbe tudja ölni. Pedig még ekkor nem is látta a Zakart, csak hallotta róla, hogy megkapta a bérességet, a miről az ő elhunyt ura álmodozott. Egy kis protekczió is segítette ebben, mert az apja volt az öregbéres, de meg hát nem is volt más hamarjában, a kit oda lehetett volna tenni.
Ezen is lehetett gondolkozni most már és buslakodni az üres veremben. Bizony, a verem kezdett üresebbre válni. Tüzelő csak volt, mert hiszen gallyat lehet szedni itt, ott, de más mindenféle megfogyatkozott. A tarhonyás zacskó egészen üresen lógott a szegen s a lisztesben is könyökig kellett vájkálni. Egyik melléből a tej is elapadt, az anyagyász ugyancsak könnyű koszton éldegélt s árvábbak voltak ők ketten már, mint a sátoros czigány, a midőn egyszer elhomályosul a verem bejárata s bejön rajta, zökkenve a nagy belépőn Tóth Zakar. Szét nézett a sötétben vakon, mig a szeme világa kitágult annyira, hogy láthatott. Akkor mondta:
– Jó napot.
Az asszony szólt volna rá, de nem tudott. Elfogta a szivét a névtelen ijedtség, a torkát meg összefacsarta. Ő, a ki az előbbi pillanatban a jég alá akart bujni, most megrendült azon hiedelemben, hogy kikergetik a hajlékából. Megnémult és el is halaványodott volna, ha már egy ilyen elszítt asszony lehetne halaványabb, mint a milyen. Átölelte a kicsiny mindenségét s várta a halálitéletet.
Akkor azt mondta Tóth Zakar katonásan:
– A keserves pillangóját ennek a komisz világnak, hát ettél-e ma, Ilon?
Zakar pedig átbukván a kis széken, ölébe meríté fejét, annyira, hogy épen csak a rövidre nyirott haja látszott ki abból. Ujból előfogták az asszonyt azok a hideg, tompa ütések, a melyeket megátalkodottságában a szív néha okoz.
– Ilon, Ilon – bőgte az ember – hát így kellett viszont találkoznunk?
Pedig Zakar látott sok mindent. Oda szolgált a külföldön. Járta Novibazár hegyeit és csörgött kardjával a bécsi Rossauer Laendereken, a melyek talán veszedelmesebbek, mint amazok. Mégis ime itthon van, a tág pusztán. Az ember idegen utaiban sokat próbál, de haza vágy. Ki mondta Zakarnak, a nyalka őrmesternek, továbbá a nyugdíjképes, konvencziós béresnek, hogy ő Ilon sivár vermébe térjen. Bizonynyal senki, mert ő maga sem árulta el maga előtt tiszta magyar pórias lelkének ezen egyetlen titkát. Lám, miként fekteti végig az elhagyott asszony lábain a fejét s amaz miként tűri mindezen hirtelen jött dolgokat.
Legföljebb azt bőgi ki néha Tóth Zakar a szoknyaránczok közül:
– Ilon, Ilon…
Majd pedig hirtelen fölugrik, szinte vadon s reákiált arra, a ki neki egyetlen:
– Ilon, Ilon…
Ujra elsötétül a pinczeajtó s bebiczczen rajta Tóth Zakarjás öregbéres sántán (egyszer a vasvillába esett a szénahányóból) s ezt mondja:
– No?
Erre Tóth Zakar föleszmél lelke nagy elvádolásaiból. Ez idő alatt emlékezete átfutotta hirtelen katonaéveit, mignem maga előtt látná a bosnyák devojkákat, a Ljubiczákat és Dánákat, a bécsi Mariczliket és Margotokat s ujra csak oda esik az asszony elébe, mondván beszédesen:
– Ilon, Ilon…
Ekkorra az asszonyt is elhagyja az ijedtség fagya. Elönti a meleg végtül végig, de azért félve suttogja:
– Engöm, engöm.
Most Tóth Zakarjás felel rá, közelebb biczczenve a veremben:
– Hát feleséginek akar tégöd.
Sokat gondol e szavak alatt az asszony, de még mindig hitetlen abban, a mit neki mondanak:
– Evvel az anyagyászszal? – szakad föl belőle a szó.
Tóth Zakar térdenálltából úgy kuszik föl hozzá, mint a kigyó és aczélszin hajának azon részére tapasztva ajkát, a mi a fékető alól kimaradt, a hajszálaknak beszéli el búgva:
– Evvel vagy te neköm a mindönöm.