A valódi neve ennek a kis lánynak Aranka volt. Egy apró, édes teremtés, abból a szőke fajtából, a milyennek Bajorországban a Madonnákat festik. Úgy emlékezem reá, mintha most is látnám, hallanám apró czipői kopogását a a födélzet deszkáin, csilingelő ezüstös nevetését, a mint meglátva valamit a holdas éjben, a víz tükörén, vidám kaczajjal hívta föl a domentátumra nagyapót, ezt az öreg hajókormányost, a ki Isten különös kegylméből választatott ki a mindeneket intéző sors által Reladl nagyapjának.
Mindössze egyszer volt pedig szerencsém hozzá, a gyerekhez, s kétszer a nagyapóhoz. A gyerek olyan édes volt, az öreg kormányos olyan patriárkális, hogy évek multán még mindig emlékezem kettőjükre, mikor pedig már egyik sincs meg. A természet rendje szerint úgy kellett volna ennek történni, hogy az öreg megy ki lakni állandóan a szárazföldre, a zárt hajóban a föld alá s Reladl élve marad, hogy ő is élhessen a világban. Azonban máskép történt. Reladl nincs már meg, az öreg ellenben most is valahol a Tisza vizét járja.
Ez az öreg ember egy hajókormányos, egy egészen közönséges hajókormányos, a milyen százával van a magyar vizenjáró emberek között. Napégette arcza van, minden regényhősi szándék nélkül, a feje ősz, hosszú szakálla deres, egész nap a keréknél ül s hajtja jobbra-balra, ha pedig áll a hajó, vagy szelet hever valahol a partokon, kátrányos ponyvákat számlál, köteleket olvas s barkácsolja a ladik megromlott oldalát. Viselkedésében szótalan, a beszédtől elszokott, alig használ pár száz szavat, azok is csak a hajóra, a matrózokra s az árukra vonatkoznak, a miket harmincz év óta hurczol egyik országból a másikba.
Az öreg azokból a szegedi emberekből való, kik a Tisza habarcsos vize partján születve, legénykorukban hol vizi molnárok, hol halászok, hol hajóslegények a buzás hajókon, vagy a kavicsszállító luntrán. Egyformán kezeli a szekerczét, a hajót, a kuttyogatót, az evezőt, a csáklyát s barnára pörkölt karjában olyan az izom, hogy a kikötőkötél fakolonczát a Tisza közepéről kihajítja a partra. Ügyeskedik, egyszer bekap vitorlásnak a gőzhajós társasághoz, ott megmarad s úgy ismervén a vizek medrét, mintha a homokos hullámokon át mindenütt belátna a fenékre, idővel kormányossá érik. Nem kellemes mesterség ez, egy életen át lent lakni a födélzet alatt s a házából fent csak akkora gulyiba van, a hol ki se nyújtózhatik. Örökké a kerék mellett ül, nyáron ott meleg, őszszel esős és a hajnali ködben a hajóért remeg. Az ország két nagy vize, a Duna és a Tisza úgy változtatja medrét, mint a gyerek a játékait. A hol ma fövenyes a part, egy hét mulva mély a hajóút; a hol Romániába menet zátonyt talál, mikor egy hónap mulva megy föl Bajorországba, se híre, se hamva. Az a kerék az élete, azt rángatja folyton s ha tönke viszi a hajót, lecsapják a tisztségéből. A fizetés kevés, ha valami kis bajt talál a váratlan vizsgálat, ha leszalad egy pillanatra a kerék mellől, kész a bírság. Nem jó mesterség, azonban idővel bele lehet szokni, de meg is szeretik. Hosszú éveken át a vizen járva, beleszerelmeskedik a hajóba, úgy, hogy télen, mikor befagy vele valamely kikötőben, nem tud lemenni róla. Furcsa neki a föld, a mely nem kong, ha rálép vastag, halzsiros csizmáival.
Van annak tizenöt esztendeje, hogy ez az öreg ember – akkor is a 713-as chaluppön járt – a Bajorerdő hegyei alatt árut rakodott a Dunaparton, valahol Straubing és Osterhafen között. Még derekasan bírta magát, a feleségével lakott a hajón, a leánya férjnél volt egy «tiszai» embernél, a fia hajóinas az Adrián s Barczellonáig járt. Pár heti munka volt a rakodás, a kormányosnak nem sok dolga akadt, pipázott a hajón s megnézte időnkint a kiakasztott piczéket. Itt született Reladl. Ők úgy mondták, hogy «született». A hajósnak a Duna nem az a folyóvíz, a minek a parti ember nézi, a nagy, széles, rengő víztükör, a hallgatag folyású tömeg neki eleven lény, melynek a kegyelméből él. Ismeretlen erők tömegéből álló titkos hatalom, néha jó, néha rossz, ma kedves, holnap bosszuálló. Rejtélyes hullámait, a mint a holddal játszanak s csobogva verik a hajót, éveken át nézi és szereti valami mondhatatlan tisztelettel. S akármilyen kelletlen is néha kedvteléseiben a folyó, ez ad mégis kenyeret, a hajós oly szivbeli viszonyban áll a vízhez, mint az alföld Förgeteg Jánosa az ő széles rónaságaihoz.
Itt, valamely csöndes estén, mikor a munka zaja elült, pihent minden s a hold lassan bujkált az ócska lovagvárak fölött, oly módon került a 713-asra Reladl, mint a Fáraó leánya karjai közé Mózes. A parti fák alatt csobogó víz csöndes lármájából vékony gyereksirás hangja verődött elő és szétszállt, libegvén a völgyi ködben, a víz tetején. Az emberek eltörődve aludtak a hajón, a kormányos ült a kerék mellett, az asszony a vacsora maradványát hordta le s rajtuk kívül senki sem hallotta meg az ártatlan emberi lény síró segélykiáltását. Csak egy valaki hallhatta, ha igaz: az anyja, bűnös, elvetemült, rossz anyja, a ki odatette a rongyos pólyába burkolt gyermeket a vízpartra s elfutott, hogy soha többé egymásra ne találjanak: ő, meg a gyermek.
A kormányos hallgatta a hangot, azután beugrott a csolnakba s néhány csapással fölment a vizen. A fák lecsüngő ágai közt bujt be vele, hol kijött, hol eltünt, a sirás egyre elhalóbban zokogott a sekélyben. Messze árnyat vetettek a Bayerwald lombos hegyei.
Azután előtünt a ladik a holdfényben, az első padkáján valami fehéres csillogott, a kormányos állva hajtotta, a széles tiszai evező mélyeket merült a csolnak alá. A ladik orra a slepp oldalához ütődött, az ember kikötött s felszólt a hajóra: – Asszony…
– Megyek – mondta a felesége s odalépett.
– Fogd meg ezt, a míg én fölmegyek.
Fölnyujtotta a csomagot. A csomag nyöszörgött, az asszony majd elejtette.
– Mi ez, János? – kérdezte megütődve.
– Gyerek – mondta János kurtán – s fölmenvén a hajó oldalán, megemelte fején a kormányossapkát az arany koronával, a mit rendesen megtesz a vallásos vizenjáró, ha valami szokatlan dolgot művel.
Az asszony a gulyibához szaladt a lámpa alá. Mire az ember odaért, már ki is bontotta a pólyás babát.
– Nem gyerek ez, te!
– Nem-e – szólt bámulva az ember – úgy sírt a parton, félig a vizben, mint a gyerek. Csak nem macska…
– Macska, macska – boszankodék az asszony – ugyan ne beszélj ilyet. Hiszen embernek ember, de nem gyerek, hanem lány.
Az ember elgondolkozva nézett ki a vízre, föl a feketülő égre, a honnan reánevettek szeliden a csillagok. Pipáját kiveré, hamuját beleszórta a vízbe s rácsukván a tisztába helyezett készségre a kupakot, lassan szólalt meg:
– Az se kér több kenyeret.
Az asszony azzal a félig szégyenkező, félig bizalmas mosolylyal, a mely szokása a magyar közpolgári feleségnek, ha az ura valami előtte tetszetőset mond, szeliden simogatta az apró Dunatündér szőkés haját.
– Még meg vannak odalent valahol a Márta ruhácskái…
Kis csönd volt. Azután az ember azt mondta:
– No hát akkor…
Többet ez irányban akkor este nem beszéltek, mert a sok beszéd először is nem szokás, másodszor fölösleges azok között, kik hallgatagon is megértik egymást.
A leány ott maradt, az anyja sohasem került elő. Mikor a chaluppöt levitték a magyar Dunára, megkeresztelték magyar pap előtt.
A neve azonban csak az maradt, a minek a jólelkü parti munkások elnevezték Bajorországban, Reladl, az aranyszőke haja után.
*
Az igen nagy hujjahózás volt fenn Bécs városában, a rossaui kaszárnya emeletén, mikor a komám berobogott hozzám azzal a hírrel, hogy az apja hajója megjött Galaczból, megy Linzbe s itt áll két nap a nagy Dunán. Sok embernek természetesen nem teljesen érthető ez, a mint nem is az, hogy mi örülni való van abban, ha egy másiknak megjön az apja egy sleppen, a melyen kormányos. Azonban mi már sok ideje kerülgettük a magyar földet, hol itt, hol amott csavarogva, az albán határtól az osztrák havasokig, – ezen az egyszerü fekete teherhordó hajón jó magyar dohány, jó magyar bor, szegedi halpaprikás s dunamenti búzából sült kenyér várta az embert. A komám fia volt a hajókormányosnak, tengerésznek sorozták, baka lett, zászlótartó, vidám és jókedvü fiú, a ki vagy hat nyelven beszélt és énekelt, hosszú, magas legény. Ha csákós állapotban valahol megjelent az utczán, rögtön megszólalt reá a magyar katonát szerető bécsi humor: Da kommt wieder unsere Telegrafenstange.
Vasárnap délután mentünk ki, végig a Wurstl-Práteron, le a nagy Dunára. Az öreg meghajolt, deresedő volt már, várt a hajón, a sapkát megemelte, s Istennel köszöntött. Katonák módjára csörömpölve másztunk föl. A hajó fával volt rakodva. Az öreg jó lélekkel figyelmeztetett:
– Vigyázzon uröcsém, a vállával bele ne akadjon valami rúdvégbe, mert nincs kerítése a tornácznak s hamar kiér az ember az udvarra.
Felesége is előkerült, már idős asszony, szinte abban a korban, midőn sötétkék ruhát szokás viselni, letünvén teljesen a világi hivalkodások ideje. A Duna ünnepnapos volt, csend mindenütt, a rakodó parton beterítve minden kátrányos ponyvával, a túlsó parton a nagy malmok álltak, gyenge vizi szellő lengette a zászlókat. A kis gulyibában terítettek, fehér, sávolyos abroszt tettek az asztalra, az öreg beült a sarokba, a hol föl volt írva a festett deszkára a hajósfohász:
ISTVÁN KIRÁL KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK.
Kenyeret hoztak, sót, zöldpaprikát, bort s halat bográcsban. Annak csak a levére kellett nézni, lassú, olajas mozgásán meglátszott a tiszai halászművészet. Tányér öt volt az asztalon s négyen öltünk hozzá. A mint kérdőleg néznénk a komára, hogy ki lenne az ötödik, az öreg megszólalt:
– Arany bizonyosan szégyenlősködik már megint.
A mint hogy úgy is volt. Csak lassan jött föl a hajószobából Reladl, kétszer is kellett hívni. Ekkor láttam először s utoljára a bájos szőke gyermeket. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, aranysárga haja sűrű sátor gyanánt hullott a vállaira, kék szemeit félénken rejtette el a hosszú pillák alá, kicsi sárga szattyán bocskor volt a lábain, a ruhája katrincza, himzett vállas ing, apró, rézzel vert tüszőcske a dereka körül, a mint ezt a készséget Oláhországban vették neki ünnepi czifraság gyanánt. Félt, a koma kedveskedésekkel halmozta el, valami czukrot adott neki, melyben gyönyörű czukornyulak ettek gyönyörű czukorsalátát egy kicsi czukorkertben, arra összecsucsorította piros ajkait, mert azt most meg kellett volna csókolni, de nem lehet így, idegenek előtt.
Beszéd közben aztán félénksége eltűnt s ha nem szólt is, nagy szemeivel okosan nézett a többire s megcsodálta rajtunk a ruhát. Az idő siet, a jó baranyai bor megoldotta a hallgatag hajós nyelvét s mikor a Reladl lement, hogy lefekteti az ujonnan kapott nyulakat, elmondta a történetét. Szűk, kevés jelzővel való beszédéből kilátszott a leány iránt érzett szeretet. A rövid pipából fölleget fujt maga elé, ha elérzékenyült, hogy ne lássuk.
– Nagyon szeretjük – mondá csöndesen. Ha az Isten meg hagyná érni, hogy valami jó embert találnánk neki… Idd ki fiam a borodat, majd öntök.
A zászlótartó elpirult s czigarettjét a pohárba ejtette. Az öreg nevetett s könnyek fakadtak a szemében, felesége elgondolkozva, az asztal sarkát simogatta a kötényével.
Az őrt álló hajón tizet kongatott a matróz, készültünk vissza, a kis darab magyar földről a császárváros németjei közé. Reladl kint ült a gulyiba előtt a padon s dudolt magának valami halk nótát.
– Isten áldja meg – mondta a bucsuzáskor, mindkét kezét nyujtva. – Mikor jönnek megint?
Mikor? Hogy lehetne azt tudni?
– Majd… Majd találkozunk egyszer, otthon…
– Otthon… – szólt ismét elgondolkozva. – Én itt vagyok itthon… a hajón…
Hirtelen, hogy elhallgatott, hozzátette:
– Én itt születtem – s lemutatott a széles vízre, a mely halkan futott el a hajó alatt.
– Majd találkozunk, Reladl – szól a zászlótartó – majd ha nem lesz már rajtam ez a csunya ruha.
– Nem csunya az! – vágott vissza gyorsan.
Szemét lesütve, fehér fogai közé kapta egyik ujját, elárulván az örök asszonyi dolgot, hogy neki is tetszik már a kétszinű posztó.
– Majd visszajövünk – mondtam én is – egyszer. Akkor már maga nagy lány lesz és én elveszem feleségül.
– Oh – felelt szemérmesen, féloldalt fordulva – kellenék is én magának…
Azután félénken megsimogatta a kardomat.
*
A történetnek rövid vége van. A 713-as most három esztendeje őszszel Oláhországba igyekezett borral. A hajó átvergődött a felső Dunán s lent járt az alsó részen, az Osztrovó szigetei alatt. A viz ott már kiterjed, mintha tengerré akarna válni, a sziklák fölött nagy habot verve haladnak le a Vaskapu felé a hullámok. Nem kedves tájék annak se, a ki naponta rajta jár s a víz fenekén nem egy szerb dugárus holtteste fekszik, a ki pedig minden szikla gerinczét ismerte.
Estére hajlott az idő, az őszi köd leszállott, a remorqueur-hajó lapátja messze elől kavarta a vizet, csak a zugását lehetett hallani a sleppen. A köd befogott mindent, a vizet, a hajót, a partokat s hideg cseppekben rakódott le a kátrányos ponyvákra. A kormányos a kerék mellett ült s a matrózok minden perczben ledugták a vízmérő csáklyát, a slepp csak a saját erejéből uszott, a kötél, a mivel a gőzös huzta volna, lanyhán ereszkedett meg s belelógott a vízbe. Nem lehet itt sietni. Az édesvizi hajós mesterségének legnehezebb titka az a munka, a mi itt folyik, haladni előre a fenék láthatatlan szörnyei között, a mikor rászalad a hajó… nem jó erről beszélni. ✝✝✝ ne add uram Isten senkinek.
A Duna hulláma ott már haragos, lármás s ez a lárma benyeli magába a messzi part minden zaját. A ködben nem is szalad szét a hang, néha egy-egy fegyverdörrenés hallatszik, zsandárok lövöldöznek bizonyosan határháboritó szrbszkik után. A hajó kanyarog, hosszú, esetlen testével a széles vizen, a ki a partról látja, azt hinné, a kormányos megőrült, pedig csak tapogatózva keresi a mély utat.
A slepp megy lefelé. Tompa koppanás hallatszik, mintha kalapácscsal a hajódongára ütöttek volna, azután hosszú, zsurmoló zaj.
– Megállj! – ordítja a kormányos.
Meg is álltak minden további nélkül, a hajó sziklához ütődött s a hogy sebes haladásában hirtelen állva maradt, megmozdult rajta minden. Azután egy hangos, kétségbeesett sikoly, egy bőszült káromkodás és ujra a kormányos rekedt kiáltása:
– Csolnakba legények!
Az ám, de hiába. Reladl ott állt a hajó orrán, mikor megállott a slepp s a gyors rázkódás bedobta a vízbe. Leesett, hiába kapva a fölhuzott vasmacska láncza után. A hajó lassan fordulni kezdett, látszott már, hogy csak ütődést kapott, nem léket, de az édes gyerek elveszett végkép. Lement a sziklák közé a fenékre s hiába szálltak csolnakba az emberek, hiába nyult utána valamennyi csáklya, lent maradt, mint a ki nem akar visszajönni többé.
– Duna ideadta, Duna visszavötte – mondta az öreg kormányos, pipálva erősen.
*
Valami töltés állt rossz lábon az alsó Tiszán, azt mentünk nézni egy apró csavargőzösön, a mint ott találtam az öreget. Rangban előbbre haladt, kormányos s kapitány volt egy személyben. Megismert s hogy kérdezősködni kezdtem a dolgai felől, szűk szóval elmondta Reladl halálát. Azonközben folyton pipázott s a gépcsövekbe kiabálva, szidta a masinisztát.
– Duna ideadta, Duna visszavötte, – ezt mondta utoljára s egész erővel rángatta az apró propeller lánczos kerekét, pedig akár keresztben is uszhatott volna a Tiszán az egész alkotmány.
Látszott rajta, hogy megsajnálta azt is, a mit mondott, mert egészen beleveszett a munkába. A nap magasan járt az égen, a parti füzek szeliden mosták törzseiket a vén folyó sárga vizében, csendes tavi táj volt a vidék, a Tiszának hulláma se rezdült, fönt a kanyarulatnál egy oláh tutaj uszott lassan bele a napos vízről a parti árnyékba.
– Régen itt jár már a Tiszán? – kérdeztem, csak hogy éppen mondjak valamit.
– Rég – felelt kurtán.
A sapkáját lehuzta a szemébe. Egészen ősz volt az ember.
– Azóta – mondta aztán.
Hallgatott egy darabig, azután köhögött, a mi valószinü, hogy sóhajtás volt nála. Nagy harcsabajuszát meghúzta párszor s mintha szégyelné, hogy a nagy folyó országjáró hajójáról idejött erre a ladikra, mentegetőzve rántotta föl a vállait:
– Csak nem járhatok – mormogta halkan – hajógerinczczel a halottam fölött…