István ifju korában juhász volt, de később a kocsisságra adta magát. Nem tudni, miért, mert ez irányban sohasem beszél, s ha kérdezik tőle, egyszerre a leggorombább embere lesz a világnak. Valaha felesége volt, de elmaradt tőle már régen, azóta egyedül él, minden világi hiuságról letett, még a juhászkalapot is elcserélte más, kisebb karimáju fejrevalóval s régi emlékeiből mások nem maradtak meg, mint a pulik. A pulik, mint azt minden magyarnak tudnia illenék, kutyák, és pedig nem közönséges kutyák, mint a milyeneket vadászemberek szoktak használni, hanem ebek, a melyek a juhokat őrzik, azokat rendben tartják s bizonyára jobban értenek ehhez a mesterséghez, mint akárki más a tulajdon magáéhoz.
A puli különös fajtája a kutyáknak, kicsi, apró, loncsos eb, sáros, a szőre tele van ragadva giz-gazzal, a feje is csupa szőr, úgy, hogy csak az orra s a két szeme látszik belőle ki. Ha valaki látná az utszélen csavarogni, bizonyosan megdobná röggel vagy kitérne előle, hogy a ruháját ne érintse ez a szennyes állat. Ellenben juhásznak nagyobb gyönyörüség, mintha két szamarat kapna ajándékba, mert a szamár csak szamár, ellenben a puli – puli.
Csak meg kell nézni, mikor a pulira reá van bizva kétszáz darab birka, hogy hajtsa be az akolba, hogy mit tesz. Annyi esze föltétlenül van neki, hogy belátja, mikép egymaga egy egészében nem bir a tömeggel. Bár előbb megpróbálja, izgatottan szaladgálva körül a nyájat. De nem megy. Az akol egyetlen ajtaja előtt megköti magát néhány elüljáró birka, hogy nem megy be és hát nem is megy.
A juhász maga könnyen segíthetne ilyenkor rajtuk, ha az elejébe odavágná a kampós botot, de ez nem lenne helyes dolog, mert a pulit is benne kell hagyni a foglalkozás gyakorlatában. Ilykép a behajtás reá bizatik. A puli idő multán belátja, hogy a konok elüljáró birkákkal így nem bir. Eltávozik ezért a csapattól s aztán úgy harmadrésze táján oldalról dühödt ugatással nekik rohan. Igy elválasztja a falkát, a melynek egy részét odább hajtja s akkor visszatér emezekhez megint. Ujra kezdődik az ugatás, a minek csak az a haszna van, hogy a birkák még összébb szorulnak. Akkor a hátukra ugrik a puli, a fejüket harapja, vastag bundájukat tépázza, a mig megriad a tömeg s ijedt rohanással bevonul oda, a hova való, az akolba. Ezzel készen lévén, uj falkát hajt az ajtó elé s mikor ez is bent van, veszi elő a harmadikat, kötelmeinek így téve eleget. Akkor az apró állat büszkén széttekint az udvarban, hogy no hát, van-e itt még elvégezni való dolog valami? Nincs, ennélfogva lassan elkoczog a gazdája után, a ki ad is neki jutalmul kenyérhéjat, ha van.
A pulira nyáron jár jó világ, a mikor a birka kergül. A komoly birka ugyanis, a mely semmiféle pajzánkodásra nem alkalmas, miután hetekig csodás étvágygyal ette a füvet, egyszerre igen vidám lesz, forogni kezd önmaga körül sebesen, egyre sebesebben s mikorra abba hagyja, vége a szép életnek. Ilyenkor a puli duskálkodik a husban és kövér. Télen pedig sovány az istenadta.
Hanem azért télen is puli és igen becsült jószág. Egy jó puli mindig többet ér, mint egy lusta bojtár, de meg nem is embernek való mulatság az, a mit vele végeztetnek. A birkákban vannak törekvő egyéniségek. Mikor a puszta közepén az egész nyáj delel s a juhász is alszik a füvön, egy birka föláll s menni kezd. Megy, megy előre, mert neki úgy tetszik s úgy elmegy, hogy mikor a juhász föláll s utána tekint, már csak messze, a rét füvében látszik belőle valami szürkeség.
A puli ilyenkor szidást kap, sőt esetleg oldalba ütést is, a miről ő egyébként aligha tudja, miért kapja, mert szintén aludt.
– Oda van egy birka – mondja neki a juhász.
A puli erre nem szól semmit.
Akkor a juhász kinyújtja a karját arra felé, a merre a birka távozott, de a puli erre sem szól semmit. Csak néz bele a zöld táblába, meg ismét a gazdájára vissza, a mi azt jelenti, hogy ő nem ért ebből az egész előadásból semmit. Ez természetes is, mert a juhász a maga magasságában ellát a birkáig, de a puli szemei igen közel lévén a földhöz, kisebb a látköre. Ennek a megnagyobbítása szempontjából megfogja a juhász a bőrt a nyakán, fölemeli magasra s úgy mutatja neki a birkát.
Most aztán, a hogy ott csüng a juhász kezében a bőrénél fogva, azonnal kapálózni kezd a pulinak mind a négy lába s már a levegőben is rohan a birka után. Mikor a gazda ledobja a földre, nekiereszkedik s megy mindenen keresztül a juh után. No de annak sincs ilyenkor jó dolga, mert valóságos rendőr-eréllyel támad reá a kutya. Azután visszahajtja a nyájhoz, végezetül ugat reá néhányat s ezzel aztán rendben van a dolga.
A puliról e fajtákat lehetne írni sokat, de hiába volna, mert a ki nem ismeri, az ugyan ebből úgy sem ismeri meg.
– A kutya nem ismerkszik mög mindön embörrel – vélte István egy napon, midőn kint ült a tanyavégben a nagy eperfa alatt az ócska malomkövön s ünnep délután lévén, vágta a jövő hétre való dohányát. – A kutya nem olyan, mint az embör.
– Nem. Az csak kutya. – Hallgatott egy darabig s néhány dohánycsumát, a mit leejtett a földre, fölszedett a homokból. Mert ez serczeg legjobban a pipában s igen szép szaga van neki.
– No nem éppen – vélte aztán ismét. – Nem a kutya az, a ki csak kutya, hanem az embör az, a ki csak embör. Nézze – mondta s a kőhöz fente kését – hányszor változtat egy élet alatt gazdát az embör? Ma itt, holnap ott. Ma béres, holnap kertész, azután kocsis. Azután pásztorembör, azután kubikus, mög mindön. A kutya nem így tösz. Az mindig egy helyben van…
– No de ez nem egy kaptafára megy, ez a kettő – mondtam. – Az ember nem menne el egy helyből, ha nem kellene.
– Hát miért köll neki elmönni? – szólt István.
– Miért? Mert elküldik – feleltem.
– No látja – mondta most diadalmasan – mert elküldik. Miért küldik el? Mert nem végzi el a dolgát. A kutya mög elvégzi, a mi rá van bízva, oszt azt nem küldik el.
A vágott dohányt megmorzsolta kissé, betette a zacskóba, a vágófáról lefújta a port, a hóna alá vette s az istállóba ment.
A pulik – négy tanítványa volt ekkor – szép sorjában mentek utána.
*
Másnap a fiatal erdő szélén hevertem, a tisztáson. Nyulat akartam lesni, de nem jött egy sem; hazamenőben voltam, mikor az erdő szélén elhajt István a kocsival.
– Hova megy?
– A járásra – felelte. – Úgy hallatszik, nagyon rossz kint a fű, mög köll nézni, nem-e volna érdemösebb dolga a jószágnak a tanyán.
– Ugy?
– Üres a kocsi…
Fölültem. Három kutyája a szekér után koczogott, egy pedig, a melyhez nagy reményeket fűzött, a lábainál hevert a szalmán.
– Gyű Kesej! – szólt aztán a lóhoz.
Kőrülnézte a határt, az ég alját s azt mondta:
– Eső lösz, mert a Kesej nem indít. Nem akar elmönni messze a tanyától.
Azután nem szólt egy darabig. A gyeplőt a lőcsre akasztotta s a pipáját kezdte tömni. Azután réz masinatartót vett elő. Mikor készen volt ezzel is, a füstöt illendőség okáért oldalt fújta, s mintha a tegnapi beszéd csak az imént szakadt volna félbe, folytatta, a hol elhagyta:
– Nézze, az embör mindig jár-kél ide-oda. Gazdát változtat. Mindig keresi, hun jobb és sehun se találja ezt. Utoljára vége szakad az életének ott, a hol legrosszabb dolga volt neki. Nézze, a puli mit kap? Kenyérhajat, kevés aludttejet, vagy ha kerge birka van, azt – mög a mi nyulat véletlen foghat. Azért látja, mikor mén el a gazdátul a puli? Mögmondom. Vagy akkor, ha fölhagy a juhászattal, oszt akkor eladja, vagy ha elhal a gazda és a kutya akkor elszéled.
– Csavarog.
– No ügön, egy darabig csavarog. Mögy addig, a meddig juhászra nem talál. Ott beáll szolgálatba újra. Látta már, hogy egy puli beállt volna házőrzőnek tanyára? Olyan nincs. Az mindig mögmarad a régi mestörségiben, nem mint az embör. Ha elvesz valahun a gazdája, keres másikat. Befogadja szivesen a gazda.
– Hát a többi puli?
– A többi puli? – ismétlé, mintha fölöslegesnek találná a kérdést. – Azok is. Nézze, más kutya folyton marja egymást, a pulik sohasem. Ha két juhfalka a pusztán egymás közelébe ér, látta már, hogy a pulik marakodtak volna? Olyan nincs.
– Nincs? – kérdeztem, éppen csak hogy szóljak valamit.
– Nincs – mondta határozottan. – A gazdák ugyan összevesznek néha, veszeködnek is, halott is marad utánuk, de a puli ilyesmit nem tösz.
– Nem?
– Nem ám – felelte s újból szétnézett a lapos tájon. A nap végigfeküdt a füveken, könnyű szellő járt, a mely elfújta az útról a port s ingatta az ökörfark sárgavirágos kórójait. Az ég alján a föllegből rézsutos mozgó fátyol ereszkedett alá: ott esett már. István gazda megcsapkodta a lovakat s meggyőződéssel szólt:
– A puliknak több eszük van, mint a gazdájuknak.
*
Történt, hogy kereszt-szentelés volt a közelben. Ez nem is kis dolog, ez nagy, igen nagy ünnep. Mihály Mihályt és a feleségét, Lebedi Zsuzsannát lehet köszönteni érte. Ők gondolták ki legelsőbb, hogy az útszélre kereszt kellene, szép vaskereszt, kőalapzatokkal, mely alapzatokba be van vésve, hogy kik által emeltetett. És azontúl mindenek, kik arra járnának, kalapot emelnek ott, az asszonyok, leányok keresztet vetnek magukra és az oszlop árnyába tér fohászkodni a szenvedő. Azontúl a tájéknak elvesz a régi neve, nem neveztetik többé Szinlaposnak, hanem annak a helynek, a hol a Mihály Mihályék keresztje áll.
Ezt a keresztet szentelték akkor, sok nép volt ottan, ünnepi ruhákban, a barát kijött a városból és beszédet mondott, szólván a megalázkodásról. Meg kell adni a barátnak, hogy szépen beszélt, az emberek összefogott két kezükkel tartva a levett kalapot, fejüket lecsüggeszték s tünődve hallgatták szavait. Az asszonyok imádkoztak, mellüket verték, mondván: én bűnöm, én bűnöm ez is s néha meghúzták a fejkendő csücskeit az álluk alatt. István is ott állt, hátul a fák alatt, mert sohasem volt szokása neki, hogy előre tolakodjon s hallgatta a beszédet elmerülve. Szép, igen szép ünnep volt ez.
Ki hinné mégis, hogy mikor az egész tájék népe a kereszt által Istenéhez járul, bűnös szenvedélyek támadnak némelyekben és bűnök követtetnek el. Ki hinné, ki hinné?
Az bizonyos, hogy az emberekben van előérzet, a mely szomorú események következtét jelenti. A beszéd végével ment hazafelé István a közön s míg lassan lépegetett a homokban, valami belső baját érezte. Igen elgondolkozott s egy kicsit túl is ment a tanyán, annyira elfelejtkezett magáról.
Mikor föleszmélt, ezen elcsodálkozott. Hogy lehet ez? Hát hol vannak a pulik, hogy egy sem jön elébe? A szive megdobbant. Hirtelen átlépte a szőlő alacsony kerítését s hátulról ment a tanyába. Azután fütyült juhászosan egyszer, kétszer, háromszor, kiáltozni kezdett:
– Puli, huppuli!
Csak a présház ajtaja verte vissza a hangot az ünnepi csöndben:
– Puli, huppuli!
István megrendült. Megállt s a földre tekintvén, hegyesorrú csizmák nyomait pillantotta meg, hegyesorrú csizmákét, a milyeneket a juhászok viselnek.
Most már tudta, mi történt. Nem kiabált tovább, hanem elborult homlokkal egyenest a kapásház ereszete alá ment, a hol két puska is lóg a szegen. Előbb a kétcsövűhöz nyult, a mely sörétre van töltve s a kányák ellen használtatik, de azután mégis csak a kóczmadzagos egycsövűt vette le, a melyik golyóra jár.
Azzal aztán megindult sebesen. De a mint az udvar közepére érne, megállt, az ócska fegyver agyát a földre eresztette és fölsóhajtott mélyen:
– Büszkeségemben íme én is meg vagyok alázva…
Szétvetett lábakkal, kezét lógatva, megtörten állt. A szintén hazatért kapás megértvén a dolgok állapotát, odament hozzá, hogy vigasztalja, de nem tudott egy szót sem szólni a jó ember.
– Láttya kend, láttya kend… – motyogta.
István azonban ütött egyet kezével a levegőbe.
– Nono – mondta. – Ha nem gyünnek haza, nem kár értük, ha pedig jó kutyák, úgy is hazagyünnek… Jó kutya haza jár.
– Ügön – felelt vigasztaló hangon a kapás és visszaakasztotta a szegre a puskát.
Ezután részint ünnepelni, részint búfelejtő italra a csárdába mentek. Késő estére járt az idő, mikor a holdas éjben az ingatag kapást hazahozta a tanyaudvarba István és átadta feleségének e szavakkal:
– Jó kutya haza jár.
A kapás ezzel bement a házba és mihamar elcsöndesedtek. István is csöndben volt, de nem bírt aludni. Nem is ment az istállóba, hanem leült a fa alá, a malomkőre, két könyökét a két térdére rakta, két kézzel fogta a pipa szárát és szipákolt erősen. Olyankor szokása ez a magyarnak, mikor a fölindulást palástolja és bizony István föl is volt indulva nagyon. A kutyák esete szaggatta a szivét. Mit tegyen most már, hogy mindene elveszett? Itt úgy se marad, fölmond a kocsissággal és elmegy a tanyáról, hogy ne is lássa többé ezt a helyet. De azután, hova aztán? Nem tudta, nem is sejtette. Kiverte a pipát, újra tömte és meredten bámult a tájra.
A hold magasan járt a jegenyék fölött s a fák hosszu árnyait végig veté az udvaron. Csend volt. A tyukok udvarából néha a kakas kiáltott egyet s az éji madarak nesztelen suhantak fönt a sötét aczélmezőben.
Az öreg fölemelte a fejét s azután nagyot kiáltott. Szemei könnyes szivárványán látta, hogy az alacsony glediczia kerítésen át kis fekete tömeg esik be az udvarra s feléje szalad. Ez bizony a Matykó kutya s lám, hirtelen utána ugrik a Talpas, ez után a Hunyorgó, végül pedig (mert mindig leglustább volt az istenadta) a Stiglicz. És odaszalad valamennyi hozzá.
István eldobta a pipát, előrehajolt, a kőről lecsuszott a homokba, térden állt és morogva valamely üdvözlő beszédet tartott a megtért ebekhez.