István is kocsis, meg Imre bácsi is kocsis; István öregebb ember mint Imre bácsi, de mivel Istvánnak mindenki Pista s Pistának csak az öregje István, ennélfogva az István mellé nem kell még oda az is, hogy bácsi. István egyébként egészen más fajta ember s egy napon nem is lehet emlegetni a kettőt. István ugyanis özvegy, a ki két lovat hajt, azonkivül tehenekre visel gondot s mellékesen juhász-kutyák nevelésével foglalkozik, mig Imre bácsi a lovon kivül mi egyébbel sem törődik a világon, még az asszonyokkal sem, mert agglegény volt mindig s ha így marad, az is lesz, a meddig él.
Az agglegénység igen ritka családi állapot kint a tanyák között. Akármilyen szegényes a sorsa valakinek, csak akad azért neki is feleségnek való, mert mint mondani szokás, minden zsák megtalálja a foltját. Ugyanis János egyszer azt mondja Julisnak:
– Persze hogy hallom – felel Julis dévajon.
– Hát akkor – szövi most már a beszédet tovább János – elgyünnél-e hozzám feleségnek?
– Hát elmöhetök – válaszol Julis.
Igy azután összekerülnek. Nem is mondják másképp a megházasodást, feleségeskedést, férjhezmenést, csak ezzel a szóval:
– Tiz esztendeje annak, hogy összekerültünk a mostani feleségömmel…
Imre bácsinak sohasem volt ilyen mostani felesége, a mi meg is látszik rajta. A pusztalakó rendszerint szótalan viselkedésü ember, de a kevés beszéd természeti tulajdonsága és nem mogorvaság. Élete folyása egyazon körben, egyazon dolgok körül esik meg s a mely fa alatt játszott gyermekkorában a kutyákkal, mint vén ember is az alatt szivja az esti pipát, talán ugyanazon a kis széken, a mit ötven év előtt kocsi gyanánt használt a homokban. Dolgaiban is javarészt egymaga van; ha legeltet, ha szánt, ha a szőlő hártyáját kapálja, kivel sem beszél, hanem csak pipál és gondolkozik. Ilyenformán lesz a csacska gyerekből szótalan ember, de szótalansága mellett szive megmarad érző és megfigyelő állapotában s rendesen igen kevés közöttük az olyan, a ki mogorva, medveszokásu, vagy mint egyszerü szavaikkal ők nagyon szépen mondják: magának való ember.
Imre bácsi pedig éppen ilyen, a magának való emberek közé tartozik, a csökönyös vén agglegény minden hóbortjával, minden bajaival. Ő az uri agglegénynek éppen megforditottja; kerüli az asszonynépet s még a szinét sem szereti látni. Ha a kocsiján behajt a városba s úgy jön ki éppen a dolog sora, hogy valamely asszonycseléd is megy a kocsin, akkor Imre bácsi az asszonyok iránt érzett mélységes megvetését azzal mutatja, hogy nem ül föl a kocsira, hanem gyalog bandukol mellette, akár hó van, akár sár.
Nem tudom, Diogenes bölcs volt-e, de ha bölcs volt, akkor Imre bácsi is az, mert Imre bácsi folyton magával hordozza mindenét. Nincs neki egyéb czókmókja se égen, se földön, mint a mi a kocsiülésbe belefér. Ingóságai között a legnagyobb területet a suba foglalja el, de köztük a legértékesebb mégis egy pár rengeteg csizma, a mely ebbeli minősége mellett pénztár gyanánt is szolgál. Testi ruhája sem sok lehet az öregnek: az egyik, a mit visel, a másik, a melyet mosnak. A kabátja szörnyű vastag vattás kabát, azt ő maga szokta foltozni, elszakadt kék kötők vásznát vetve reá ott, a hol az megkivántatódik.
Ennek az összes czókmóknak a magával hordása valóságos félteher a kocsira, de hát mit lehet tenni? Nem kivánhatja senki tőle, hogy megfagyjon, már pedig e gunyák nélkül bizonynyal megfagyna valamely szép, hideg napon. Ugyanis Imre bácsi nem csak az asszonyokat gyülöli, hanem minden olyan alkotmányt, melynek négy fala meg teteje van. Tudniillik valaha fiatal korában juhászos ember volt ő s annyi ideig élte a pusztát, hogy teljesen elszokott a házaktól. Ma sem megy bele, ha csak valami dolga nincs benne. Ilyképp az alvást sem ott végezi. Nyáron a kocsi alatt szokott aludni a földön, hogy hirtelen eső ne érje, máskor pedig gyékényt terít a kocsira s az alatt nyugszik a subában. Hogy aztán ez jó-e, nem jó-e, nem tudni, de eddig nem panaszkodhatik a szokása ellen. Valaha szép erős ember lehetett az öreg, de azért lehetősen birja magát ma is s ősz bajuszának téli hava mellett a nyár pirossága lakik az arczán.
Hosszu ideje szolgál a vén mogorva ember, negyedszázada régen elmult, mikor legelsőbb abba a tanyába került, a hol most van. Hogy annyi ideig mi tartotta egy helyben, azt csak a jó Isten tudja. Huzni nem huz senkihez, csak a lóhoz, senkivel sem beszédes s még a kenyérhéjat is úgy dobja el az udvaron, hogy a lánczos eb el ne érhesse. Másként meg ellensége van neki sok, ugyszólván ellensége neki mindenki, mert a vén pusztai világgyülölő mindenben sértést talál.
Ezek között első sorban volna említendő bizonyos Terka néni, egy rendkivüli mozgékony, dolgos és csodálatosan szapora beszédü öregasszony, a ki mindig tesz-vesz, soha nem pihen, de a nyelve is örökké malmoz. Ha kell, ha nem kell, Terka néni szaval folyton s mivel a tanyában a szavára már úgy sem ad senki semmit, csak Imre bácsi, ennélfogva a nyelve, a mikor csak teheti, éppen az Imre bácsi becsülete körül forog.
Terka néni leányokkal szereti összeköttetésbe hozni Imre bácsit.
Ezen évelődik egyremásra a két ellentétes vénség, az örökké szótalan ember, meg a mindig fecsegő asszony.
Az öreg egy darabig állja a beszédet, úgy, hogy nem szól rá semmit. Mintha nem is hallaná. Hanem a mikor elunja, elfutja a méreg s a karjait fölemelve, olyan káromkodást visz véghez, hogy borzalom azt hallgatni. De ez ritkán van. A dühe lassan forr meg, de nem is dühös máskor, csak ha valami asszonyfélével mérgesítik.
A szüreten egy napon, délebéd táján járván az idő, hivják ki az öreget az istállóból, a hol a lovát beczézte, hogy jőjjön enni. Az ereszet alatt két karéjban ettek a dolgosok, külön az emberek, külön a lányok. Imre bácsi szokása szerint késlekedett, mert igen restelkedő természetű az ember s mire megjött, már csak a lányok karéjában volt egy üres kis szék s előtte leveses tányér. Az öreg huzódozva nézte az ételt s készült elvenni, a mikor rászólt egy fiatal legény:
– Látom már, nem mer kend a lányok közé ülni.
Az öreg erre fölrugta a széket és otthagyta az ételt. Aznap nem evett.
Ilyen erőszakos kedvű magyar az Imre bácsi, de hát ez neki módjában áll, – mert Imre bácsi nem okvetetlen köteles azzal, hogy szolgáljon. Régi dolog az, hogy a pénz adja meg az embernek benső erejét s a ki olyan pénzes férfiu, mint Imre bácsi, az sohasem fogad oly lealázó ajánlatokat, hogy a leányok közé üljön ebédelni. Ugyanis neki vagyona van, valami ezer forint körül való, a mit hosszu életén át megtakarított, mert ő se nem dohányos, se nem italos ember. Ez a pénze szétszórtan ki van adva kamatokra a tanyák között s az adósságokról irt kötelezvényeket a csizmájában hordja. Csizmát odakint csak télen viselnek, a mikor hideg van, meg nyáron, a mikor olyan meleg a homok, hogy másképp nem lehet rajta járni. Ezekben a kötelezvényekben van hát az eredendő oka annak, hogy miért hordja mégis magával a kocsiban az öreg a csizmáját.
Ennek a vagyonnak az állapotából folyólag büszke az öreg s minden daczoskodása ide vezethető vissza. A maga egyszerű mivoltában, igénytelenségében, magának valóságában fejedelmi úr ő azzal az ezer forinttal, a melyből a maga gazdája gyanánt is meg tudna élni. A pusztán kapna egy szobácskát, ha éppen kedve telnék ilyenben lakni, egész esztendőre tíz forintért s kenyéren, szalonnán, kis pörkölt tarhonyán kivül neki nem kell egyéb.
Imre bácsi tudja ezt s nem igen enged magával tréfálni, a mire példa is van.
Tavaly történt, hogy a szárazság istene aszott ujjaival lesöpört minden füvet a pusztákról. Rettenetes világ volt az. Árkok, semjékek, tavak kiapadtak s földjük megrepedt, száraz, tátongó bensejét tárva a kegyetlen ég felé. A legelői jószágnak csak a bőrét vitte haza a gazda. Sok ló fölfordult akkor, s a szegény állatok tetemét, a mikor a kutyák részére darabolták, gyomrukban földet találtak, mert azt ették a legelőn, a mivel hogy nem volt más. Szomorú, nagyon szomorú dolgok voltak ezek. Akkor történt, hogy a zákány-pusztai iskola tetején lakó gólyapár agyonverte a fiait, mert nem tudott nekik enni adni. Akkora volt a szárazság, hogy minden vízbeli csúszó-mászó állat elveszett a tájról.
Ebből az időből valók a Kun László szekerei, második kiadásban, de persze csak úgy könnyesebben. E szárazság előtt nagyon szegény, elhagyatott ember volt az, a ki egy lovon járt s ha jól tudom, nem is emlékezem ilyenre a homoki földek között. De más volt ezután. A takarmány nincsetlensége odakényszerítette a gazdákat, hogy eladják a második lovat, a hogy éppen veszik. Elég nagyon az egy is ilyen fekete világban – s azóta tele van egylovas kocsival a határ.
Imre bácsinak pedig igazán nem volt szüksége, hogy két lovon járjon, mert az ő szolgálata mindössze arra terjed, hogy behordja a városba a bevinni valót. Egyszernél többet úgy sem fordulhat, ennélfogva mindegy, akár két óra alatt, akár négy óra alatt végzi is el az utat.
Ilyenformán esett meg, hogy Imre bácsi a szárazság ideje alatt a kétlovas kocsisságból egylovas kocsisságra fokoztatott. No ez nem ment könnyen. Az öreg minden módon tiltakozott a lealacsonyítás ellen, de hiába volt, a Sárgát csak elvitték s nem maradt meg más, mint az öreg Kesej, a maga kiállt lábaival, a mely messze hires arról, hogy minél jobban ütik, annál jobban állt, s minél kevesebbet szólnak hozzá, annál jobban szalad. Szinte agglegény az is – lóban s valóságos párja Imre bácsinak.
A Kesejt szereti nagyon az öreg Imre, de a degradálásra mégis csak igen megharagudott. Nem szólt ugyan semmit, de hümmögött nagyon s egy esztendeig forralván magában a bosszut, most, a szüret végén, fölmondott.
Városi embernek, a ki úgy változtatja a cselédeit, mint a kabátját, ez bizonyára nem nagy sor. De a tanyában ez más. Itt egy vén emberről van szó, egy szinbecsületes, tiszta szokásu vén emberről, a kinek a kellemetlen tulajdonságai tényleg kellemetlenek voltak valaha, de egy negyedszázad alatt meg szokás szokni az ilyesmit, s bármily fehérre meszelnék is a tanyát az ő sutuival, istállóival és hombárjaival egyetemben, csak furcsa volna az – úgy az Imre bácsi nélkül.
Azonban a szokás-mondás, ez a szálló törvény azt tartja, hogy a fölmondott cselédet ne kérleld, mert elbizakodik. Ebben van némi igazság. Imre bácsit sem kérlelték. Ha fölmondott, hát menjen.
Ezután ment is. Elvitte a tanyából a subáját, a csizmáját, helyébe uj embert fogadtak, valami katonaságot szolgált pötyke legényt. Nem illett az sehogysem a tanyába, neki sem tetszett az ottani mód s éppen kapóra jött Imre bácsi, a mikor a harmadik héten egyszer csak beköszön.
– Jó napot kévánok – mondja, de ezt is csak igen nehezen mondta.
– Jó napot – fogadják a köszöntést. – Hát mi járatban, Imre bácsi?
– Nem ögyébben – felelte az öreg, – hanem hogy visszagyünnék mán…
S komoran hozzátette:
– Ha még köllök…
– Köll hát – felelték a vén embernek s Imre bácsi, a ki vagy huszonhat évi szolgálat után két heti szabadságot vett ilyképp magának, e szavakkal ismét be volt iktatva régi jogaiba.
Ez nem is ment minden elérzékenyülés nélkül. Bár Terka néni kaján, torzsalkodó képe elővillant a konyhaajtó légyfogó lepedője mögül, az öreg megindult egy kissé s visszajöttét, jöttének okát magyarázni óhajtván, a vén eperfára mutatott, a mely ágait benyujtja az ereszet alá s potyogó fekete gyümölcseivel tönkretesz minden tiszta abroszt.
– Lássa, ezt én ültettem…
A magyarázat ez volt mindössze, de ez eléggé érthető. Estenden járt ekkor az idő, Terka néni, a ki hirénél sokkal jobb, még egy kis széket s még egy tányért tett ki a földre. Imre bácsi elértvén ebből a dolgok mikéntjét, megfordult s a dombos udvaron át, lehajtva fejét a hires eperfa ágai alatt, az istállóba ment.
A nap áldozott s a jegenyék sudarai között küldötte fényét az ereszet alá. Csend járt a tájon, csak a darazsak zunogtak szokásuk szerint és az istállóból hallatszott, hogy nyerít a Kesely és hogy Imre bácsi beszél neki olyan dolgokat, a miket csak ők ketten értenek.