A Vera (úgy hivják, hogy Vera, pedig Vera néni volna) szikár csontos öreg asszony, a kinek ég a kezén a munka és mindent oly tisztán végez, hogy az az erre adó embernek valóságos gyönyörüség, hanem az is bizonyos, hogy nyelvesebb fehércselédet nem teremtett még az uristen erre a kerek világra. Beszalad az almáskamrából, a hol a rohadtak selejtezésével foglalatoskodik s mielőtt szóba kezdene, nagyot huz a levegőből, azután azt mondja:
– Hát kéröm mijen szömtelenségök történnek.
– Ugyan?
– Hát kéröm, mögáll az embör esze.
– Az?
– Debizony csak. Hát az mán mégis röttenetös. Hisz itt mán nem löhet mögmaradni a tanyába. Kéröm.
– Ugyan?
– De hát kéröm ilyent? A saját tulajdon szömejimmel tapasztalom. Szörnyüség ez, kéröm. Hát mi lösz a világból? Hiszen én ijenre elsüjjednék szégyölletömbe.
– Dehogy.
– De kéröm. El én. Hát hiszen… Hüjj, ha az apja mögtunná! Léverné a kezeit, mög kitépné azt a bodros haját… No de annak a kölöknek se lennék a hejjibe. A nyavajás… Oszt még ü mongya néköm tegnap: boszorkány… Ejnye montam, szakagygyon rád a part, eregygy elülem, pusztujj, mert ha én mögváglak a széna-vonyóval (épp a tehénnek adtam kéröm), vacsorán éröd Pilátust. No oszt ijet. Ma mög… Ijen szömtelenségök!
– Az?
– Hát hogyne kéröm – folytatja – ki gondolna ilyet? Hát hogy meri mögtönni?
– Ugyan?
S miután eddig senki sem kérdezte tőle, hogy mi történt, merre történt, a vénasszonyt elfutja a pirosság, megröstelli magát, csattogó papucsaival szó nélkül sarkonfordul, kimegy, künn valamely ebet oldalba rug, az ereszet alján az asztalról, melyen az ebédutáni csentrös még ott maradt, leüti a macskát és dohogva halad át az udvaron. Az alma ma bizonyosan hibásan selejteződik. Vagy mind kihányja, vagy közte hagyja a férgest is. Azonban inkább ez a malefaktum essen meg, minthogy a vénasszony pletykáját végig kelljen hallgatni, mert az rendesen lélekveszedelmet jelent.
*
Senki sem tudná lélekre megmondani, hogy voltakép a Hab Viktor miért szép leány, mert bizon az nem szép. De nem igaz ám az, hogy nem szép, mert szép. Az annyira tetszetős, hogy csodálatos, pedig a tanyán azok a hires deli termetek nem fejlődnek tulságos nagyon, hamar elhuzza őket a becsületes dolog. Igy a dereka szépsége el is vesz a lánynak s még csak nem is sok ideje, a női mell szépsége is veszendő volt, mert ilyesmit bűnnek tartottak s lekötötték szijjal, hogy apróbbra apadjon. (Sok vakarcs gyerek adta meg ennek az árát.)
Ilyesmik megeshetnek, de már a szemeit csak nem lehet kiszurni senkinek sem, a mint, hogy volt ebből a Hab Viktornak kettő. Szép, nagy játékos szemei voltak, a mikkel tudott is hol erre, hol arra kacsintani. De közben a keze sem maradt utolsó, az ő husos barna kezei, a mikkel úgy üté nyakszirten a vele kacsalódó legényt, hogy mint mondani szokás: arrul kántált. De azért akadt olyan, a ki utána sóhajtozott elég, mert, mint a föntebbiekből is kitetszik, a saját két tulajdon szemével babonázta az embereket, már hogy a fiatalját. Mert az öregek az ilyesmire rá sem hederítenek.
Azonban a sóhaj csak sóhaj marad, az epekedés meg epekedés. Mint mondani szokás: az értetlen szerelemnek semmi látszatja nincsen. Érthető pedig nem akadt, mert a ki meg akarta volna értetni magát, azt a Viktor elverte magától, hogy annak lelohadt a kedve.
Ilyen volt Hab Viktor, mielőtt az almák válogatásából elővonult volna a Vera.
*
Vera e tette következtében minden megváltozott. Minden, a minek csak emberi hangok befogadására füle van, megtudta, miként Hab Viktor sem külömb már, mint akármelyik másik.
No, ez nem volna baj. Az előzi meg a férjhezmenést, hogy egy legénynyel szívesebben vált szót a lány, mint teszem azt a többivel. Ez a dolog eleje. Ez ellen nem szólna senki, ha ez a legény éppen legény volna, rendes, maga fajta, a milyennek lenni a legénynek dukál, de hát kiderül a Vera által előadottak nyomán, hogy nem is legény, csak gyerek még, a kinek ha dologba áll valahova, félnapszám jár egy napra.
Ilyen is ritkán akad a világban. A szó szétröpült a tanyák fölött és átszállott messze a beszéd, hogy im Sátán Pista, a kutyúkölök megcsókolta a Veron nyakát. Tanuk vannak rá. Az asszonyok összecsapták a kezeiket, a lányok pironkodtak, ellenben Hadadi Gergely pusztázó legény (nagyvízkor mult ötven éves, azóta elfelejtette számlálni az időt) így mondta, mikor lovon járt a közben s neki is megvitték a szóbeszédet:
– Nono. Ha az isten szamarat teremt, teremt annak füvet is.
Kérdés, hogy igaza volt-e Hadadi Gergelynek, de nem kérdés, hogy a ki tudja, mondja ki az igazságot.
Az igazság egy ideig Vera oldalán állott. Az igazság ugyanis gyakran változtatja helyét. (Ezért vannak a világon az ügyvédek, hogy magukhoz csalogassák.) Ott állt, tényleg ott állt akkor, hogy soha valamely szőlőben tavaszi nyitáskor leánynak helye nincs. Nincs is. Leánynak helye van a szőlőben, ha fákat kell hernyózni, (mert mit bibelődjön az ilyen gyönge növendékállattal a férfi), továbbá helye van kötözéskor, a mi szintén lánymunka, mert az olyan szépen köti pántlikásan a karóhoz a venyigét, mintha csak a maga hajába fonná a szalagot.
El kell ismerni, hogy Sátán Pista mint munkaerő volt jelen a nyitásnál, pedig ez a dolog tudománynyal jár, mert a milyen a nyitás, olyan a szüret. Kétségen kivül áll ismét, hogy Sátán Pista még nem számít legényt, s ez oknál fogva mint gyermekembernek félnapszám jár, – csak az volna most a kérdés, hogy mit keresett ugyanakkor a szőlőben Hab Viktor, mikor neki ott ilyenkor semmi foglalatossága nincsen.
Éppen ezért kezdődött el hétfőn, almaválogatás kezdetén a beszéd, hogy azért ment oda, hogy a félnapszámos megcsókolhassa a nyakát és ez a tárgyalás szállt a nyíló mezők fölött, a rügyes faágak alatt mindenfelé, egész a másik hétfőig.
*
A másik hétfőn változás állott be. A másik hétfőn mindenki elhallgatott, sőt Vera is ezt tette, a ki pedig nem mindenki. A másik hétfőn ugyanis a fogadásnál teljes napszámba állók sorában foglal helyet a Sátán.
– Hát te? – mondja a gazda. – Te fiu?
– Nem – mondja a legény.
– Nem – mondja egy másik, katonaviselt is (oda föl szolgált a császár udvarába, Bécsbe), – nem gyerök ez már, hanem legény. Ténnap mán vereködött a tánczhelyön.
– Úgy, úgy – mondta a többi. – Ez így van.
Csakugyan. A «gyerök» feje be van egy tarka kendővel kötve. Kékbabos fehér kendő, a minek a külső részén némi vérnyom mutatkozik. Kevéske az egész, hanem a kendőre egy kereszt és hét oltári gyertya előtt meg lehetne esküdni, hogy vasárnap délután, mikor Hab Viktor a közön át a tánczhely felé ment, az ő fején csillogott.
– Hej az apád erre arra – mondja a gazda, kedvtelve tekintvén végig a helyes kölkön, – de mögembörösödtél!
Ebben a szóban pedig már benne foglaltatik, hogy félnapszámból ezentul egész napszámra növekszik. Már most ha még ehhez hozzáveszi az ember, hogy a kutyúnak ettőlfogva szabad jussa van a Hab Viktor nyakához, nem lehet átalni azt a kis fejbeverést, a mi különben is, ha nyulhájjal kenik, begyógyul időnap előtt.