A harang az Isten nyelve, a ki ezen által szól az emberekhez. Hétköznapokon reggel, délben, estve, ünnepnap azonban többször, mert olyankor emberek is jobban ráérnek. De a hallgatása is egészen más akkor. Lassan és méltósággal teljesen mondja el ilyenkor, a mit akar. Hol misét hirdet, hol vecsernyét, majd meg az Ur Angyalát. Néha halottat. Öreg halottat és kis halottat. A kis halottakkal könnyebben bánik el, ellenben az öreg halottat hosszan és szomoruan siratja. Az onnan van, mert az öreg halottak lelkének hosszabb ajánlás szükségeltetik. De meg oda tekintély szempontjából is a hosszu harangszó kell. Ha Kutyurkáék kis fia meghalt, elég annyit kiáltozni szét a háztetők fölött: Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár. Ellenben meghal, teszem azt öreg Biró András (úgy is eleget élt már), akkor máskép szól a harang, a lélekcsöngetyűvel egyetemben: Öreg Biró András uram möghalt. Adj Neki Uram Isten Örök Nyugodalmat. A nagy betük itt azt mutatják, mikor kettőztet a harangozó a kötéllel.
Látják, kettőztetni sem tud minden harangozó. Persze, valamennyi kettőztet, ki így, ki úgy; de valósággal kettőztetni csak kevesen tudnak. Pedig az velejár azzal, hogy az Isten nyelve szépen szóljon az emberekhez. Hogy megható legyen és ki lehessen belőle tudni, mit mond.
Az öreg Diósi István volt erről nevezetes, a kit még ma is emlegetnek. Szent életü férfiu volt, ott is érte a halál a toronyban Istvánnapi vásárkor. Mert hogy vásár lévén, Tahi Tóth Imre sok bort ivott és ennélfogva ujságot olvasott a korcsmában. Az ujságban olvasott dolgok fölháborították a tótok ellen. Az volt az ujságban, hogy a tótok izgatnak.
– Embörök! – ordította Tahi Tóth Imre és leütött két üveget az asztalról.
– No? – mondták az embörök.
Tahi lesepert még két üveget:
– Üssük agyon a vásznos tótot!
No, aztán ment is ki a nép a piaczra, hogy agyonüti a vásznas tótot. Jó, hogy csendőrséget rendezett be a faluba a kegyelmes király, mert másképp agyon is ütik. De a csendőrök utjukat állották s ijesztésképp a levegőben lőttek. No igen, csakhogy a golyó fölment a toronyba s éppen fején találta Diósi Istvánt, a miből az látható, hogy még az Isten háza sem elég biztosíték a fegyveres hatalmak ellen (adj Uram neki örök nyugodalmat).
Így állnak a dolgok a faluban, a hol az állapot mégis csak uras. Ott Isten nyelvének szép lakása van. Magas torony. A teteje vörösre festve, a fölött egy rézhordón a kereszt. Nagy ám az a hordó. Csak alulról látszik kicsinek. Abba bele férne egy ember. A ki szent Demeter éjszakáján arra fölmászna, tudna a madarak nyelvén. (A denevérek kiveendők.) A torony be van meszelve fehérre kivülről s belül falépcsők vezetnek föl hozzá, de voltaképpen föl se kell menni a harangig, mert leszolgálnak a kötelek a kórushoz. És onnan akkor énekelni is lehet a tanitó urral: Ez nagy Isten valóban… És olyankor, midőn a harangot kettőzteti, a hang is kettőztetve száll föl magasra, a tetőkön, föllegeken tul. És meghallgatásra talál bizonynyal.
Nem megvetendő emellett a harangozói állás. A régi római urakkal szólva, inkább első harangozó, mint második biró legyen a faluban az ember. Mindenek köszöntik. A tisztelendő úrral barátságos viszonyban áll. Ő fejti nála a bort, s ilyenkor piros a harangozó és bámulatosan kettőztet. De zokon ezt senki neki nem veszi, miután egyébként szentéletű, ennek megfelőleg hosszu fekete selyemkendővel van végigtekerve a nyaka, a mely fejének bizonyos méla állást kölcsönöz. De bajusza sincsen kipödörve, ellenben lefelé hajtva, a mi teljesen a kegyesség szinvonalára emeli.
Így van a falun. Lám, egészen más a tanyák között. Biz ott nincs fehérre meszelt kőtorony, se sok harang. Ne gondolja senki, hogy öt-hat volna. És nem is állnak ünnepies falak között, hanem falábon vannak a tanya mellett, s voltaképpen az huzhatná meg a harangot, a ki akarja, mert az az idők folyamán szinte öröklött hivatallá vált. Itt a széki közben például az öreg Muha Teréz látja el a népet harangszóval. Nagy, szép erős ember a Muha Teréz (lánynak keresztelték annak idején, hogy ne vigyék el katonának), s a tanyája mellett áll a harangláb az uton. Onnan szól a környékre szét, messze csendülve az alacsony pusztai házak barna födelei fölött.
Muha is tud kettőztetni. Mikor kapál kint a földön s valaki a családbeliek közül harangoz helyette, a kapálást kettőzteti, persze, míg abba nem hagyja. Mert harangszóra minden munkát abban hagynak. A kalapot leveszik a fejről s a födetlen koponyákra tüz a nap. A leányok az aczatolás, kukoriczatörés közben abban hagyják a dévajkodást. És jön a közön át Felemás Laosnak, a pusztai vándorkoldusnak a kordéja, kenetlenül, mert a nyikorgása hirdeti a lapos mezőkön, hogy jön a Laos. És ha elhal a nyikorgás, hallható Felemás Laos éneke a kordéból: Egy nagy fényességben tulajdon Istenség…
Ha pedig ilyenkor Sáb Mihálylyal dolgoznak együtt az emberek, messze mennek tőle. Sáb Mihály istentelen. Gonosz van benne – mondják az asszonyok. Lehet, bár ezt bizonyosan nem tudni. Az való igazság, hogy sokáig oda volt katonának a furvézereknél és erre fölöttébb büszke. Azt mondja, a szekereskatona a legelső ember a világon, Illés próféta is az volt, mert tüzes szekéren ment föl a mennybe. De Sáb Mihály hiába beszél, nem hallgatnak reá. Sőt káromló beszédeire keresztet vetnek, mondván:
– Uram, miatta ne érints minket.
Ünnepnap – – az valami mesés, ünnepnap. Isten szavának akkor szárnyai vannak, nagy, fehér, bájos szárnyai, melyekkel lebeg az ürben. A fák levelei remegnek. A nagy, karcsu jegenyék bólogatnak a harangszóra: Ime az Ur küldötte. A fehér liliomok kelyhei integetnek és a kutyák nem ugatnak ilyenkor. Ünnep van, ünnep, ünnep. Minden szép és fényes. Az égen valódi tisztaság és a nap szeliden tekint le a rónák zöld végtelenjére. A galambok tollászkodnak és a dúcz csapóajtójára állnak, mert e napon nem bántja az ajtót senki. A füst a kéményből száll egyenesen föl, a magasba. Az akácz kényesen hunyja össze leveleit. A kocsik zörgése az uton oly ünnepi. Muha Teréz az eperfa alatt ül és fönszóval olvas a családnak a Szent Könyvből:
47. Az Judas az tizenkettőnec egyike el iöve és soc nép fegyverekkel és fustelyockal az népnec vén biráitól.
48. Az ki pedig őtet elárulá vala, adott vala nékiek telt ezt mondván: Valakit én meg csókolok, az az (Jézus), megtartsátoc azt.
Mindenki elszomorodik ezen s a kis második utolsó hangja libegve, zengve száll a mezőkön át.