Juczi szerelme Gergő irányában még onnan datálódik, hogy Gergő mint siheder fiú náluk őrizte a falkát. Nem nagy falka volt, néhány száz rossz, hitványas bürge, a mikkel nem sok baj volt, mert soha sem voltak csavargó hajlamuak szegények. Ime itt van mindjárt a különbség az ember és a birka között, mert lám az utóbbi éppen akkor nem csavarog, ha nincsen semmije. Hát ezeknek nem is igen volt. Urasági mustra jószág gyanánt vétettek, olyanok is voltak az istenadták s nem híába mondta róluk özvegy Baráczius Mihály uram, a ki (innen is láthatják) ama nagy jegenyés tanyából fizeti az adót s az urakat, – mondom, nem hiába integetett egy alkalommal, elmenvén mellettük, a pipaszárral ki a kocsiderékból:
– Úrnak való étel ez valamennyi…
A mint hogy igaz is. E sovány, ócska jószágok oly bámulatosan keszegek voltak mind egytől-egyig, hogy az valóságos szégyen az egész tájékra. Nagy, csontos fejük a vékony nyakon, puffadt derekuk a sovány lábszárakon: akár csak mint mikor kenyérbélből gyufaszálakkal állatot komplikálnak a gyerekek.
Gergely ezeket őrizte, pedig igazán kár volt, hiszen úgy sem lopott volna el abból egyet sem becsületes ember, mert csak kiverte volna vele a tanyából a felesége. Az asszonynak nem sok szava van ugyan, de már ez egy irányban engedéssel kell lenni, mert szégyen az ilyen sovány bürge a háztájékon s nem becsület, akármely oldaláról keressük is a dolgot.
Hatalmas István ugyan nem a dolgot, hanem a birkák oldalát kereste mindig s végíg markolta soványas csontjaikat. Mert úgy kell venni az egész birka-gazdálkodást, hogy Hatalmas István uram husra szándékozott nevelni e csomó juhot, de nem ment az sehogy sem. Volt ugyan itt némi ok, a mit szinte röstelkedve mond el az ember: a nincsetlenség. Szóval a nincs volt az ok, a mi elképzelhetetlen, de mégis úgy van. A birka-létszámhoz legelő kellett volna, igen, kellett volna s ha van, akkor nem kellene most az egész históriával untatni az embereket, mert birkával és legelővel minden szamár tud gazdálkodni. Az virtus, hogy legelő legyen s lopassék hozzá birka, vagy birka legyen s lopassék legelő.
Gergely azonban érthetetlenül becsületes ember volt s mert nem tudott lopni legelőt, elcsapatott.
*
Hogy az igazat mondjam, nem volt jó helyzet ez, mert hire megy az ilyen kegyvesztett állapotnak a tanyákon. Szomorú sors, az embert csak félvállról köszöntik s a ki abban volt, hogy juhok után való életben éljen, letehet erről. Kinek kell az ilyen? De eltekintve az anyagiaktól, Gergely szeretett, bár szokás szerint nem mondta ezt meg Juczinak soha. Való tény, hogy Juczi sem szólt erről, de ez – elmondom, mert úgy van – szintén nem szokás. A hosszú körmondatok csak a népszinművekben járják s a novellákban beszélnek csak a pesti művelt társalgó szerint a mezőség fiai. Igen csunya az, mikor sokszavú valaki a közönséges életben is, s hát a szerelemhez kellett-e valaha sok szóbeszéd?
Dehogy. Juczi, ha ételt vitt, a kötényét simogatta s úgy ült le a földre, hogy ne látszanak ki a bokái. Kell ennél több? Ellenben Gergely új mellényt vett s az ünneplő kabátban hajszolta a juhokat, a mi jelent valamit mindig, sőt sokat is jelent az ahhoz értő előtt. Apró dolgokból támadnak a nagyok, ők szivesen beszéltek egymással, ha volt miről, de nem mindig van az. Juczi néha bizonyos duhaj férfias szenvedélylyel viselkedett, aztán megint félős lett és szelid. Gergely nem ment a csárdába vasárnap, ha ráért volna esetleg, feküdt a tanyaház mögött a földön, pipázott s nézte a föllegeket.
Bizonyára nevetségesnek találhatja egy és más ember ezt, de ez így van, így készül a szerelem odakint s ott nem mondanak oh-ot a legények, sem áh-ot a leányok.
Idővel persze melegebb lesz az érintkezés, a mi meglátszik azon is, hogy Gergely többet fésülködik, mint kellene. Juczinak nem kell ilyesfélét tenni, ő csinos és takaros volt mindig. Gergelynek egészen szive szerint való, s Juczi nem vágyott többre.
Azonban mindennek meg van a maga átka s a mi egynek jó, másnak rossz s mivel a birka rossz volt, Gergelyt jó volt elküldeni. Szomoru ez, a nap feketébben süt s a jegenyefák gunyosan hajtogatták a fejöket a távolból s a mezők megszokott virágai egyszerre oly ismeretlenekké válnak. El kell innen most már menni. Ők ketten, mikor napáldozat után a tanya közelében a kiszáradt tarlón hevert a birka és fektéből bégetett, sokat beszéltek erről a kazal mögött, a hold árnyékában. E sok beszéd nem volt más, mint Gergely kijelenté, hogy itt marad valahol a közelben és Juczi sirt és azt mondta neki, hogy áldja meg érte az Isten.
Ámde mindez nem úgy történt. Gergely nem maradt a közelben s az Isten áldása, a mit Juczi kivánt, nem mutatkozott. Voltak egyesek – besúgó akad mindig – a kik tudták, hogy Gergely nem ment sorozásra, azon egyszerű okból, hogy csúfság magyar embernek a német alatt szolgálni. Ezek a Galeottók szót ejtettek erről a városban, Gergelyért pecsét ment a tanyára, behívták s bent maradt. Kell az ilyen szálas ember nagyon, mert oly igen széles vállúra vannak szabva a katona-blúzok, hogy azokba lehetetlenség mindenféle esetre népet bújtatni.
Gergelynek a kaszárnyában a nyakára kötözték a hajszbindlit s ez ünnepélyes fölszerelési részlet, a mely csak a fülek tekintetéből érthető, tudniillik, hogy a fülek ne engedjék fölcsúszni a nyakból a fej tetejére – mondom, ezen ünnepélyes mondurstück az ország fegyveres harczosává tette Gergőt Isten és emberek előtt.
*
A második után a harmadik fejezet következik az egészen közönséges novellákban is, itt is következik egy három esztendős fejezet, mely alatt Gergely hasznos oszlopává fejlődőtt a katona-társadalomnak, részt vett a csillaghullásban, egyet-kettőt elkapott, azt fölvarrták nyakára, tekintélylyel viselkedett alantasai irányában, s abriktolta a regrutákat méltóságteljesen. Kissé rövid volt az esze az elvontabb tudományokhoz, ámde szép sugár legényként viselkedett, nyalka bajusza megnőtt és soha sem dőlt ki a gyakorlat alatt. Mindezért igen kedvelték. Egyszer valami császár jött idegenből látogatóba, a díszszázaddal Gergely is kivonult a vasúthoz parádéban és kapott érte a többivel együtt valami idegen pitykét a mellére. Gergő eleinte nem akarta elfogadni, mondván, hogy nem tett ő ezért semmit, de fölvilágosították s Gergely azóta a generálisok csillogó mellét látván, elgondolkodott, hogy de sokszor mehettek ezek a vasútra idegen császár elébe.
Az idő eltelt, úgy volt, hogy Gergely otthagyta a fegyveres életet, mert olykor még mindig Juczi kóválygott a fejében. De ugyanekkor igen kecsegtető fölhivásokat publikáltak az ezrednél, hogy a ki az idejét kiszolgálta, az menjen a csendőrökhöz. Le volt irva, hogy kinek mi jár ott, lakás, ruha, fizetés, dijak és Gergely belátta, hogy neki odakint a pusztán épp egy évben adnak annyi pénzt, mint itt egy hónapban. Gondolkozott. Néha vágyakat érzett, vágyakat, a miknek nem tudott irányt adni, de elfojtotta valamennyit. Határozott s azután jelentkezett. Örömmel fogadták, fölütötték csendőrnek s a Manlichert fölcserélte Kropacsekkel.
*
A kinek elég széles a válla, elég jók a lábizmai, van hangulat benne ahhoz, hogy örökösen parancsokat fogadjon, s csatangolva járja a pusztákat, elég jó dolog ez, s Gergely nem panaszkodott. Néha eszébe jutott Juczi, de az emlékek halványodnak egyre, olyan az mindig, mint a régi arczkép, melyből minden nap eltünik egy-egy jellegző vonás. Csinálta a szolgálatot jóakarattal, bizonyos foku ambiczióval, s sokért nem adta volna, ha kideríthet valamely rejtélyes bűnesetet.
Váratott pedig ez magára, s beletelt egy pár év, míg gyilkossági ügye akadt Gergelynek. Épp a régi tájékon jártak, a hol egykor az urnak való juhokat legeltette, a midőn hirül veszik, hogy Baráczius Mihály uram agyon van ütve. Fölbuzdult. No végre egy szép eset. Sietve mentek arra. Szinte látta képzeletében az eseményi jelentést, melyben bent foglaltatik, hogy a Nagy Gergely csendőr (járőrvezető) vezetése alatt álló portyázó járőr folyó hó 9-én az átokházi határból bevonulva jelentette, hogy… satöbbi, satöbbi. Sok satöbbi, a miknek végén ott fityeg egy hivatalos elismerő levél bizonyos Nagy Gergely részére a parancsnokságtól.
Bemennek a tanyába, a háznál egy sápadt, sovány, összetört arczú asszony fogadja, csupa szánalom az egész teremtés. Gergely megütődve nézi, ni… nini, ki ez? Kié volt egykoron az a két szem, aranyos kétségben égő, csillogó valamikor? Ez a száj, melynek a szélei most lefelé húzódva vannak, kire nevetett vidáman? Nem sok idő telt bele, s Gergely fölismerte Juczit, most már özvegy Baráczius Mihálynét. Ismét sok bajt érzett egy pillanatra belül, de a szolgálat szent, az első. Gergely levéve a válláról a szuronyos puskát, a tanyába lépett. Megtörtént a szemle: bizony Baráczius Mihály uram agyon van ütve fejszével egészen. Egy nagy ütéssel tisztelték főbe, mikor aludt, föl sem ébredt a boldogtalan, a szomszédasszony sápítva említi is rögtön, hogy hiszen olyan jó alvó természete volt neki mindig. A nyomozás megkezdődik, a kamrában asszonyi ruhákra akadnak, véres valamennyi, alattuk a fejsze, mind azon véres, véres viz a tálban, véres kendő a falon, a melybe valaki a kezét törülte… megvan a gyilkos.
– Özvegy Baráczius Mihályné – szól Gergő – vallja be…
Lehet, ha Gergely egymaga teszi e fölfedezést, elhallgat vele, Baráczius Mihály uramat eltemetik, s Gergely, letévén az egyenruhát, kimegy a tanyára, hogy idők multán nőül vegyen egy özvegy asszonyt, a ki már nem a régi Juczi ugyan, de a vagyonra is kell nézni néha.
Ámde ez nem történhetett meg, a másik csendőr is látta. Igy aztán az asszony reszketve vallotta be a tragédiát, a régi indító okokat: a fiatal asszony, öreg férj, iszákos, durva ember, s így tovább, a hogy ez az ujságok törvényszéki rovatában minden héten le van irva. Lánczot tettek a kezére, bekisérték, katonásan lépdelve a háta mögött.
Az asszonyt aztán becsukták. Gergely elgondolkozva néha ezen az első dolgon, sóhajtozik, ha egymaga van a szobában. Egyébként nagy dicsérő levelet kapott, arra nagyon büszke, gyakran puczolgatja az idegen császár érdemrendjét, kemény csendőr gyerek, a mire igen sokat adnak a fölebbvalói, s megengedik neki, hogy ünnepnap extra mondurban járjon.