Nem sok idő már a husvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt, hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nem csak azon, a ki a pusztai világot lakja.)
Ámde más baj is van.
Mert, ha csak a pénz fogyott volna el a tanyában, azért még meg lehetne lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is van a tavaszi vetéshez, – ellenben a husvét husvét s ekkora ünnepet pénztelenségben elszenvedni nem lehet. Ilyformán, bár János úgy gondolkozott, hogy jobb utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszidőtájban az embert), most mégis gondolt valamit.
Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon’, egyet be lehetne a városba vinni eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában s annyi rágyujtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott a masina a házból.
Miután a városba eszerint mindenképp be kell menni, János nagyhamar belegyőződik a dologba s a kamarába megy, ahonnan zsákot szed elő. Most a zsákkal a juhok közé vonul s a leghitványabbat ki is választja azok közül. (Bolond ember az, a ki a jószága szebbjeit adja el.) A bárány a zsákba kerül, János mindkettőt a vállára veti s megindul a tanyából csak úgy gyalogosan. Nem lakik a várostól messze, másfél óra alatt odaér s ekkora utért nem érdemes a lovakat befogni.
Ámbátor hogy ehhez az aktushoz nem ló kell, hanem kutya.
Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön s halad ki a tanyából:
– Gyere no, Puli.
Ez annak fölöttébb hízeleg. Ugrik azonnal s megy vidáman előre az uton. Igy haladnak. János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A bárány ilyenkor azt mondja:
– Bé…
– Ne bégess, szamár, – mondja neki nyugodtan János – hiszen a gazdád visz.
Evvel a város széleig érnek, a hol a vámvonal kezdődik s János most már letér az ut közepéről a szélre, hogy szemlélődjön.
A vámvonalon kivül van a töltés s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok közül kinéz egy igen alkalmatosat.
– Ez éppen jó lösz, – mondja magában s bodor füstöket ereszt a pipájából.
Le is megy abba a gödörbe, ott leteszi a zsákot s hivja pulit.
– Puli ne, – szól neki.
A puli nincs ilyen szives hiváshoz szokva s szerfölött meglepődik a hangon. Csak sunyi módon oldalog előre-hátra, a farkával igen mutatja a bizalmas szó fölött való örvendezését, de a füleit hátra csapja s a derekát meggörbiti, a mint ott jár-kel s mindenféleképpen azt igyekszik látszatra hozni, hogy közeleg a gazdájához, pedig voltaképpen egy szikra kedve sincs hozzá. Elég a tanyai kutya bizalmával kétszer-háromszor visszaélni olyformán, hogy hivó szóval magához csalja az ember s azután elrugja: akkor aztán ilyen lesz – elvesz a hite a gazdában. Jegenyének többször s egyre hizelkedőbb hangon kell beszélnie hozzá, hogy magához csalja.
– Gyere ide, Puli, kis Puli, – szólt neki lágyan.
A Puli egyre közelebb oldalog, mignem egyszer aztán János elkapja a fülét.
– Ne vonyíts, majom, – felel neki János – hiszen semmi bajod sem lesz.
Míg a Puli fülét fogja, a másik kezével kirázza a zsákból a bárányt. A kubikgödörből széttekint figyelmesen, hogy látja-e valaki? Mikor látja, hogy, senki sem látja, nyugodtan fog a a munkához. A Pulit belevezeti a zsákba, ennek a végét gondosan összecsomózza, beköti: a bárányt pedig a földbe ásott bánya sarkába helyezi. Az ott megmarad, mert sással egymáshoz van bogozva a lába.
Most ujra mondja Jancsi: – Gyere no, Puli, – de ezuttal a Puli nem megy, hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a kutya, mert szokatlan a helyzet, meg vinnyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra elcsöndesül. Ilyen harczok közben haladnak a vámig, a hol János kiegyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt.
– Ohó! Hát kend? – kiáltják rá amazok.
János nem hall semmit, csak megy odább.
– Ember, hé, hé! – kiabálják megint utána.
De egy vámőr még felé is szalad.
Jegenye nyugodtan fordul meg:
– Mi kő? – kérdezi.
Amazok visszakérdik:
János éktelen nyugalommal felel:
– Kutya!
No erre nagyot nevetnek. Micsoda szamárbeszéd.
– Nem igaz, – mondják. – Csak nyissa kend ki azt a zsákot. Minket ugyan be nem csap.
– De mikor mondom, hogy kutya, – szól János érzékenyen.
A vámost elfutja a méreg.
– Hallja, – kiabál most már, – hát velem ne komédiázzon, mert rosszul jár.
– Ugyan?
– Ugyan ám.
– No, no, – véli János – ismeröm én a törvényt.
– Ejha! – kiált a vámos, a kit ez a kötözködés nagyon boszant – nem tudom, kitől tanulta volna kend?
– No, – adja a szót tovább emez – tanulni nem tanultam senkitől, hanem csak úgy hallottam.
– Nem tudnám kitől? – feleli a vámos.
– Hát azt már nem tudom megmondani, hogy kitől hallottam. Gondolom, maga is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani, kitől hallotta?
A vámos le van fegyverezve a disputában s most már csak arra szorítkozik, hogy a zsákot általvizitálja.
– Bontsa ki, – parancsolja.
– De elugrik, – védekezik János. – Nem bontom én ki.
Hanem hát muszáj. Ez az óhajtott szó a legnagyobb hatalom a világon, a muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a földre helyezi s mikor a tetejét megbontja, lent rug egyet titokban az ebhez. Az azután vonyítva ugrik ki a zsák száján, szinte repül s úgy fut, hogy lehetetlenség utólérni.
Jegenye János káromkodva lohol utána s a mig a töltésen tul nem ér, folyton szitkozódik. A mint azonban a vámosok elől födve van, nyugodtabb a lépte. Látja, hogy a Puli nyilegyenest száguld haza felé.
– Szögény, – mondja, – de mög van ijedve.
Azzal a kubikgödörbe megy, beteszi a zsákba a bárányt s halad ujra a vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet s megfenyíti a vámost az ujjával.
– Köszönjék az Istennek, – mondja – hogy elfogtam.
A vámos érzi, hogy hibás s nem felel, inkább lehajtja a fejét. János pedig méltósággal halad befelé s az uton a komával találkozik.
– Hát kend – kérdi a koma.
– Ehuné – felel János.
– Ilyen későn halad kend befelé?
– Az ám, – mondja János, – késésbe vagyok. Egy kis sorom volt. Ezöket a népeket oktattam ki itt a kaliczkás házba, hogy a fületlen csizmát is föl löhet huzni.
– No, no, – válaszol menőben erre meggyőződéssel a koma.