Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltukban változandóságot mutatnak és különbnél különbfélék testi formáikban, azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző és kiki olyan, a milyen vizhez épült.
A hajók oldalán ugyan egyazon szekerczék dolgoznak, egyazon emberek kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a negyedik pedig délczeg és vidám hatást tesz arra, a ki ért az ilyen dolgokhoz, a miként a ki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgy sem tud meg ebből a történetből semmit.
Mert a mi a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a lomha nagy vizen, a melynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára, mind végtől-végig: a «László király», a «Szent Péter», a «Mihály arkangyal», a vastag «Borbála», a hosszú «Hunyadi János», – de mindezek között elsőnek említendő a «Szent István király», ha végtől-végig egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A «Szent István király»-nak olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez bizonyos, határozott fokú tekintély a vizen járó embernek, ha az «István»-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galaczba.
Nem mai hajó, nem; ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni. De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a «Szent István király», nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér betükkel kiirva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt, soha hosszú útjaiból rossz hirt nem küldött haza és azt a buzát, kősót, kukoriczát vagy bármi egyéb terhet, a mit ez a hajó vitt Oláhországba, nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte, a ki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra, dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten, Amen.
Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius Mihály uram volt állandóan, harminczöt esztendőkig a kormányos ezen a hajón. Baráczius, a kit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment, ment; mindegy volt neki: esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a «Szent István király»-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, a míg csak valahol be nem fagyott.
Igy őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe, szárazra kivánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tiszaparton, rózsát szemez, őszi baraczkfát oltogat, más öregek szokása szerint s időnkint kinéz a vizre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó jött meg, melyik megy. Igy volt a kivánsága, ott is hagyta «István király»-t, de «István király» is ott hagyta azon minutumban Baráczius Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra fakadt:
– Alhatnám nagyon.
El is aludt még aznap mindörökre, a mint az föl van jegyezve okulás végett a hajó könyvébe, az akkori első hajóslegény, Vér András betüivel.
Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a «Szent István király» a vizeket.
Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan szinü emberek közé, a milyenek a füszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig czitromot vagy czukorsüveget tartván a kezükben.
Szót szóba ne öltsek, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a friss szellő, a mit az adriai tenger felől hozott magával Fónyai Imre. Kemény ficzkó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árbocz, merész tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek szoktak lenni.
Igy aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra egy szép napos nyári reggel, a mikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a vizenjárók, a molnárok eveztek a partra buzáért, a hajókat mosták, tutajos oláhok a reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a viz teteje csillogott végig, végig, a füzesek bólogattak, a halászok ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.
Bement a padlón, föllépett a tetőre s szétkiáltott:
– Emberek!
Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett és az első legény, rossz sejtelemmel a szivében, azt mondta: – No.
Azt felelte erre Fónyai Imre:
– Mától fogva én vagyok a kormányos itten.
Vér András akkor sem szédül meg jobban, ha a gugora rudja fejbecsapta volna. Nézett föl, a hol a kátrányos zsindelytetején állt büszkén az uj ember.
– Már hogy maga? – kérdezte gunyosan.
– Én hát! – vágta vissza keményen Fónyai Imre.
– Hát’ szen jól van – vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével pislogatva – de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára. Mikor járt maga a Dunán?
Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá, gorombát is hozzá.
– Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vizen tapogatózva, mint a tutajos oláh, hanem térképről járok!
Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai közé s huzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, a ki a buzát őrizte volna azon éjszaka.
– Csak menjen kend, mert én ugyis itt maradok.
Az öreg ember rátekintett.
– Hát nem megy haza?
Már el is fordult tőle Fónyai Imre s féloldalt vágta csak oda büszkén:
– Első nekem a hajó. Ez a szokás a tengeren.
A pásztor belerázta magát a szűrbe és elment. Így volt bizony. Egy nap megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el parttól a buzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, a hol a nagy kormány huzórudját Fónyai Imre büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes, szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő parancsok.
Kifordult orral a hajó a vizre, ott ivet vágott, azután uszott lassan, méltóságteljesen a sárga viz fölött, Fónyai Imre állt fent délczegen, előre tekintve s ügyet sem vetve a partra.
Ment, ment, vitte a viz két nap, három nap, lefelé a terhes hajók lassu méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez már többé. Nem olyan tökéletes.
– Nem tudom – vélte Vér András – éjszakánkint velünk van-e Baráczius Mihály uram lelke?
Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, a hol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós ott állt láthatatlanul a kormánynál és igazgatta a «Szent István király» menetét. Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek és suhannak halavány ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, a honnan jöttek.
A szellemek, a kik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga gondjára van bizva s kiki jól teszi, ha ügyel arra, a miért feleletet vállalt.
Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán és sebesebben uszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla, ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre nézi a vizet büszke mosolylyal, tajtékos hullámját mire sem becsülve. Százszor különbeket is látott.
A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy nyergére halad föl egy leány, piros katrinczája szinte odacsalja a szemet. Fónyai Imre nézi. Oláh leány, fiatal fáta, szép nagyon, a mint a hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a szellő, katrinczái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszin s valamely észveszejtő inger van abban, a hogy lépdel fölfelé az egész karcsu leány.
– Uram, segíts! – ordítja az orom elejéről Vér András.
De hiszen hivhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt lehetett látni, a mint a vasalt fadarab elválik a hajótól s nagy ivben a vizbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra a szép piros-fehér-zöldcsikos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a viz alá.
Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat, ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.