János a tanyáról többféle alapon jött be ezuttal a városba. Első sorban a piaczi árak érdekelték s azonfölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy karika a malacz orrára, egy karika az inga-óra lánczára, a mit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni.
János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett s így financziálisan szaporodott. Ez mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, a midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiunak. Inkább abba irkáljon, mint a ház falára.
Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia.
– No majd möglátom, mit ír bele a gyerök, – szól biztató mosolylyal János a boltoshoz. – Maga lösz a felelős azért, a mit a gyerök ebbe a könyvbe szerkeszt.
Így elválnak.
A mint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárczát a belső zsebbe akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyü a subában való mozgás, mint a hogy azt az ember gondolná.
János lehajol érte s a mikor fölvenné, egy kis szines alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, a mely fakarjával szalutál, s kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett. Természetesen János a hogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa is igen jó lesz a gyereknek.
Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához, mindakettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét bedugja a belső zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig nyitott állapotban huzza vissza. No ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába.
Most addig be nem nyul a zsebbe, a míg a tanyára nem ér.
Nincs otthon senki, mivel hogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szomszéd tanyán, a hol valami torban segédkezik.
Így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel. Majd pedig gondolkozik, vajjon utána menjen-e az asszonynak, vagy reátegye az órára a karikát.
Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyul s kiveszi mindakettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az utra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.
Visszafordul s ekkor a hogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra.
A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét.
– Nini – mondja János.
De midőn elvonja kezét, ujra fölugrik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért.
– No – szól ujra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.
Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?
Leteszi most már keményen az asztalra s meg is nyomja, hogy jól fekve maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona és semmi mozgása nem érzik.
Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, ujra csak fölpattan, hajlong, megint előtte áll meg s két festett szemével reá tekint.
– Üssön mög a part! – kiáltja János és mérgesen csapja le ujra.
Ezuttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan fogja elhuzni. Meg is próbálja, de ime mi történik megint. A hogy szelid vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona, mignem ismét teljesen egyenesen áll és karját Jánosra emeli.
– Éngöm ne fenyögess – mondja János s elmegy az asztaltól egészen a sarokig.
Onnan gyanusan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik s a pusztára leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a boglya-kemenczében összeomlik néha a zsarátnok s koppan a tapasztott falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencze-padkára ül, a katona áll az asztalon s mereven nézi Jánost.
Meg sem mozdul.
János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona tekintete előtt.
– Én nem loptalak el – védekezik halkan – feküdtél a földön. Akkor minek feküdtél… Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem lopás. Más is elvitt volna, hallod-e? Engöm ne verj mög szömmel, mert leütlek az asztalrul. Leütlek!
Erőt gyüjt és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már leüti, mikor uj gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az uj deszka. Hirtelen elkapja a katonát és fejjel belenyomja a vízbe.
– Ne kutya! – hörgi s homlokán verejtékcsöppek ütnek ki.
Mikor elveszi róla a kezét, fölkiált.
A katona nem kelt föl, ott maradt fekve a vízben.
János vigadozva nézi.
– No most ott vagy… Most mozogj, kutyafülü!
Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem birta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kékfestékes katonát, egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.
Hát ha ez nem czélzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a világon.
János meghőköl, derekát az ágyhoz üti s fölsziszszen. Dühös lesz.
– Minek is hoztalak ide! – kiáltja. – Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög. Összetörlek!
Előkapja a botot a sarokból s tisztes távolban maradva, le akarja azzal nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől s minél jobban hozzá sujt, annál hevesebben fenyegetőzik.
János homlokán ismét ott van már a hideg veríték. Mit tegyen, mit tegyen?
Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen el-elsiklik az asztal mellett, hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen elvesz az öklében.
– Gáspár… Menyhárt… Boldizsár… – mondja, s kilöki a katonát az ablakon.
Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik s hentereg ide-oda.
János utána néz.
– Huh! – csattan föl egyszer.
Már megint áll a katona egy hókupacz tetején, hajlong, integet, emeli a kezét és erős szemrehányás van a tekintetében.
– Loptál, loptál, loptál…
János hallani véli a szavakat és szivét névtelen ijedtség szorítja össze.
És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából. Látszik az uton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.
– Kerüld el, kerüld el!
De nem bir. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiu észrevette a katonát, fölemeli s diadallal hozza befelé.
Már az ajtónál kiáltoz:
– Nézze kend apám, nézze…
Az apja felhördül s kezét tiltakozva tartja maga elé.
– Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen…
A fiu nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert s kaczagva kiált:
– Nézze kend, ólom van az aljában. Ha léfektetöm, fölugrik. Nézze kend mán!
Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület s benső indulatai elcsöndesülnek.
– Oh! – sóhajtja megkönnyebbülten – ólom van benne.
Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violencziának.
– Azt hittem: lélök.