Sokféle bucsu van a világon, félbucsu, teljes bucsu, meg czifra bucsuk mindenféle mozsárdurrogással, sok-sok pappal, parádés körmenettel. Ott a szent Istvánnapi Budán, a szegedi zarándoklat az alsóvárosi fekete Máriához, hol is enyhülést találnak minden lelki gyötrelmekben szenvedők és segedelmet az elesettek, ott továbbá a radnai Mária, hova heteken át gyalogolnak poros országutakon zsolozsmát éneklő táborok és térden csusznak föl a hegyre, megalázkodván teljesen s véres térdeiket nyujtván az elérhetetlen magasba áldozat gyanánt.
A homokon nincs hegy, a min csuszni lehetne, sőt a puszták fiaiból azok, a kiket katonának idegenbe el nem vittek, még hegyet sem láttak. A homokon csak homok van, a sárga, meleg, folyó homok, a mely kalászt termel és szőlőtőkét nevel. A tanyák köröskörül messze mind homokra vannak építve, homokban állnak a fák, a vetések s az izzó, meleg levegőben a homok fölött mutatja csalóka játékait a puszták ingyen fotografusa, a délibáb. A vetések, kukoriczák, szőlők között vékony utak kanyarognak, az is csupa homok, hogy csak lépve megy benne a ló s nehezen huzza a kocsit, mely keskeny kerekeivel mélyen lesüpped. Utána finom, lengő por száll föl, a forgó kerék pedig fölkapja magával a homokszemeket, a melyek úgy peregnek le róla, mintha vízben járna a kocsi. A tájon a csendek csendje, csak a tengeri száradó levelei susognak és a szarka olykor cserreg a nyárfa tetején. Oldalt a szőlőket lapos, széles koronáju gyümölcsfák terítik be. Onnan méhek járnak ki s dönögve keresik az utszéli virág kelyhét. A tájon messzire ellátni nem lehet, mert sok a fa, a jegenyenyár, de meg maga az akácz is csodálatos magasra megnő s olyanok szoros egymás mellett való létükben: hosszu, egyenes törzsek, mintha az óriások kertjéhez verték volna le kerítésnek valamennyit.
A csöndes táj közepén, a különféle kanyargó utakon ha odajut az ember, nagy árnyas térséget talál. Itt széles akáczok ágai érnek egymáshoz és alattuk a fű küzködik a homokkal, mert a homok és a fű nem jó barátok. Egészen középütt pedig áll, körülvéve döngő méhekkel és vadgalambok fészkeivel az ágakon, a maga csöndes, mohos mivoltában a kápolna. Megilletőbb helyet nem lehetne neki találni a környéken, mint éppen itt, a hol vastag, alacsony, esetlen tornyával megbuvik a zöld levelek között. Mellette füvek nőnek, nagy magas füvek, akkora utilapuk, hogy ha Japánban terem, bizonyára elfogadó szobák dísznövényét képezi. Mivel honi, ennélfogva csak paréj számba megy, de azért itt jó helye van nagyon és széles zöld lapjaival eltakarja a lehullott vakolat helyét.
A keskeny, ives ablakok szögelletében fecske tanyázik és a gólya a tetején. A fészke oda van drótozva, hogy vihar le ne tépje. Alant pedig, a hol a kálvária tizenkét stáczióját apró, kőből rakott oszlopok jelzik, zöld gyikok futkosnak ki a haraszt alól.
Az év legnagyobb részében a pusztai kápolna körül ezek az eleven lények: a gólya, a fecske, a gyikok s a vadgalambok, bár ez utóbbiak csak átutazóban látogatnak ide. A csend lakja a fák alját, kivéve, hogy naponkint elsétál oda a harmadik dülőből a tanító s meghuzza a harangot. Ugy van megszerkesztve az épület régiek tudományával, hogy a torony alját tornáczos hely képezi s csak azon belül következik az ajtó, akár a Rue Rivoli hosszu házsorainál. És a nehéz, várforma toronytól leszolgál ide a kötél a bolthajtásba furt lyukon s csüng ott. A tanító pedig elmegy naponta hozzá, megfogja s huzza kivülről a bezárt kápolna harangját. A harangszó ítt nem az, a mi máshol. Nem veri vissza a szikla, mint a hegyekben s nem zsong, számtalanszor ütődvén a háztetőkbe, mint városokon. Hangja itt szeliden terjed szét és ringatózik a kalászok, kukoriczák fölött. Tiszta és nyugalmas, mint a táj, a melyet a rónák szabad derüje fekszik végig.
Évente egyszer-kétszer a harangszó is más, a mikor valakiben a fehér, alacsony házak lakói közül fölébred a vágy prédikáczió és szent-mise után. Ilyenkor barátért küldenek kocsit be a messze városba. A tanyákon végig megy a hír, szállva háztól házhoz: (igazabban mondva a béresgyerek viszi) – Holnap mise lesz.
Akkor összegyülnek a közellakók és egy negyedévre ki van véve a köteles rész az áhitatból. A fák alatt öreges emberek mozognak, valamint sötét ruháju időses asszonyok s elhallgatják a misét, a mit a termetes barát mond. Vége lévén az ájtatosságnak, haza mennek s most már meg van nyugodva mindenki. Mert ime, kevés időt, alig két hónapot kell várni ez aktus után, a midőn elkövetkezik a bucsu a kápolnánál, a bucsu, a mely csodálatos elevenséget támaszt a tanyák emberei között.
A vén, vasvirágokkal kivert ajtók megnyilnak ekkor az ódon épületen s hűs belsejében rendezkedés tartatik ahhoz értők által. Uj gyertyák kerülnek a tartókra s a lobogókat helyes állásba hozzák. A kálvária oszlopai meszelésben részesülnek és kántorkönyvében lapoz a tanító úr, próbaképp énekelvén némely részeket a vallás költeményeiből, a melyek rendszerint mód fölött szabályellenes összeállításu versek, de hiszen talán éppen ezért mondhatók annyi sok közvetetlenséggel.
Odább pedig, a fákon tul, a tiszta füves térségen, a melynek bekerítettsége mutatja, hogy csikólegelőül szolgál, czöveket vernek a földbe. Ezekre gyalulatlan deszkalapok kerülnek; a hova egy deszka, az pad, a hova két deszka, az asztal. Ilyen készitmény sok kell oda, mivel sok lesz a vendég.
– Fölkarolják az embört – mondja a korcsmáros.
Föl is. Épkézláb ember nem marad el arról a területről, a meddig elhat a harang szava, de azon tulról is jön nagy tömegekben a közönség. Ki így, ki úgy. Egyik gyalogosan, másik kocsin, de mindannyi ünnepi ruhában, a mi föltétlen nagy testi melegséget jelent, mert föl kell ölteni a magas mellényt, meg a kabátot, a mely leginkább úgy szép, ha szücs is, szabó is dolgozott rajta, vagyis ha asztrakán prémből készíttetik a gallérja. A leányok pedig már előttevaló szombaton nagy vasalásban vannak. A viganók legjava kerül elő, azután az uj harisnyák, az uj czipellők, bár az utóbbit nem huzzák fel az uton. A mint megindulnak, a czipőt s a harisnyát kézben viszik és csak úgy lépegetik a homokot. Az ok részint a takarékosságban, részint abban keresendő, hogy a homok, akár a víz, befolyna a félczipőbe, de meg a hosszu ut megviselné a pillangós eberlasztingot. Különösen ha fehér. A fehér legszebb, s ez okból kiméltetik. A gyülekezés aztán az iskola kutjánál van, a hol a puszták leányai megmossák lábaikat s felöltöznek harisnyába és czipellőbe, vigyázattal menve most már végig azt a kicsi utat, a mi még onnan a kápolnáig vezet.
Ekkorra már a kápolna környéke valóságos tábor. A sátrak sem hiányzanak. A város kocsizó árusai a bucsut is csak olyan sokadalomnak veszik, mint az országos vásárt, s nagy pontossággal jelennek meg. Ott a mézeskalácsos a pompás szép sziveivel, a melyekben még tükör is van, s ez alatt kék és sárga rózsák között szerelmes vers; minél nagyobb a szív, annál szerelmesebb. Ott az olvasóárus, a kalendáriumos s az a kereskedelmi szak, a melyet földönárulók néven neveznek. Kinálják az árut, a vásznat, a valóságos finom kendőt, a garasos bicskát, furulyát, pipaszárat, szivarszivó szopókát ékesen és mindeniké szebb, mint a másiké és e közben a kalendáriumos énekel valami ponyvafüzetből a vásárhelyi fiuról, a ki megölte apját, anyját s tulajdon öt testvéreit.
Ezt egy csoport hallgatja, a legények pedig alkudoznak erre-arra a sátrak előtt. Ezen a kis vásáron túl kocsik állanak, sok-sok könnyű pusztai kocsi, az ünneplő kassal, a lovakon az uj hám és a sörényük befonva, mert ide mindennek tisztán és fényesen kell jönni.
A kápolna misztikus sötétjében pedig gyertyák égnek az oltár előtt és boltivei zúgnak, zúgnak hálaadó és esdeklő énekek zajától. A ki oda reggel bement, csak majd délfelé jöhet ki, úgy el van állva a bejárás. De még a tornácz is, sőt a tornáczon túl egészen az utig, a hol a megfeszített kőkeresztje áll, énekel térden a puszták népe, fejét lehajtván bűnbánattal. A ki megérkezik, szét se tekint, csak idejön legelsőbb, megcsókolja a feszületet s térdre borul. Az ének száll a fák fölé a napos, tiszta levegőben s olykor csendítenek a kötéllel. A vásár lármája nem hallatszik el az imádkozókig, világ itt nincs, csak az Isten világa. Módos gazduram mellett a szegény béres, a ki egyetlen ékességét, tavaly vett czifra szűrét hozta el, hogy ez által fejezze ki tiszteletét az égbeliek iránt. Bezzeg nem féltik itt a fehér czipellőt, gondosan vasalt viganót a leányok, meg uj galambszín ruháját a legény. A homokban vannak mindannyian, a porban, a melyből véteténk.
A nap halad fölfelé s egyre jobban tűz a mezőkre. Most a fák lehajló ágai alól kitekintve, messze a kukoriczák sárga hegyei fölött, mozgó pirosságok látszanak a távolban. Ott kereszt jön, egy másik, a polgáriasult világtól még messzebb fekvő pusztaság kápolnájának a keresztje a Mária szobrával és piros selyem egyházi lobogókkal, a melyeket bizon nem a püspökök vásároltak a kápolna részére, hanem egyiket a számadó juhász, másikat özvegy Biczók Istvánné, a korcsmáltató, valamint Mária szobrát a gulyások faragták ki, be is festették, míg arany koronát a leányok vevének sugárküllős szent fejére. Igy jönnek a pusztákon által, a homok napfényes utjain a kereszt, a lobogók, a Mária, hogy üdvözölnék bucsuja napján emez kápolna keresztjét, lobogóit, a faragott Máriáját. A vándorló vallás poézisének csodálatos meleg képe ez utazó kereszt, alatta a födetlen fejekkel, miken a napfény s a por macskaezüstje csillog, a vén emberekkel, a kik szilárdan lépegetik vastag csizmáikkal a süppedő utat, mely szétfoly lépteik alatt, a leányokkal a fehér ruhában, a tanyai kertek egyszerű virágaiból font koszorúkkal, az asszonyokkal, a gyerekekkel és Istenes Turzó Mihálylyal, a ki szemét lehunyva énekel egy könyvből, a melybe bele sem néz és éneklik utána mindenek:
És mennek, mennek, míg megérkeznek a fák alá, a hol meghajolnak ünnepiesen a lobogók – két puszta néptömege együvé olvad.
Ez mind a kápolna elején van és még eddig szó nem történt arról, hogy mi van a hátulján, Nem ám, mert vadászom a hatást s ide hagyom legutoljára a kápolna mögötti dolgokat, a mi már nem is közönséges poézis, de bibliai állapot. Ott is fák vannak, árnyas akáczok, a puszták e honosított indigénája, a mely e homokot oly kedvvel lakja, mintha odahaza volna Köves-Arábia kiszáradt földjén. A fák alatt kevéske gyep, azután szabályos távolokban a tizenkét kálvária-kőből egy-egy. Erre a térre nem téved a hanczurozó kis lányokból egy is, sem a borozó legényekből, sem pedig más olyan emberből, a kinek ott dolga nincs. Mert ott az Isten lakik, leszállván az égből s hallgatja bűnös gyermekei vallomását e csendben, hova csak az ének zúgása szűrődik ki a kápolna drótos ablakain át. És ott ülnek a barátok, három, négy, öt barát, a fekete csuhákban, nagy czipőkben, fehér kötelekkel derekukon ülnek, ki széken, ki kis padon, ki éppen a kálváriakő rovátkos alján és járul elébük föloldozásért a mezőség népe. Ez a gyónás helye. Nincs márványkő, melynek térdedet nekivesd, nincs rácsos, titokzattal teljes gyónószék, a melynek három ablakán tompán hangzik, ki a lelkész szava, itt a homok van, az istenáldotta, szabad termő homok és a templom a homokból nőtt akáczok koronája, az akáczoké, a melyeknek ősapjai bizonynyal látták az egyik vagy a másik reformátor futását, vagy Palesztinában, vagy Arábiában. A lomb itt a templom s az örök nap az oltár gyertyája és az oltárkép maga a varázszsal teljes, nagy, hatalmas Természet. És kik imájukat elvégezvén elől, keresztet vetnek, járulnak ide a barát elé, letérdelnek és vallják bűneiket az örök Istenség e nagy templomában. Csend van. A bűnök halk moraja hallatszik, a mint száll fölfelé, túl a leveleken. Azután a barátok beszélnek latinul halkan és szavukból csak az s-ek és sz-ek füttyögnek ki sivítva. És azután a szent stólát csókolják az emberek s fölállva, a feszülethez térnek penitenczia mondásának szempontjából. És lépésük és mozdulatuk oly ős, oly méltósággal teljes, annyira a Genezáreth nagy tava mellé való, hogy a ki nézi, nem állja meg csodálat nélkül…
No és mikor mindezen dolognak vége van, délután, akkor a vigasság napját ülik. Erre valók ama föntebb említett egydeszkás és kétdeszkás czövekek. Azokat most már körülveszik és folyik az italozás. Jó hűtött italok vannak ott, bor és sör is, a mik mind hóban hűttetnek. Mivel hogy napi járó földre nem lehet találni olyan vizet, a honnan télen eltehető jég kerüljön ki, bizony ott a havat rakja jégvermébe a csárdás, egy réteg hóra egy réteg szalmát tévén s ime a hó a késő meleg nyári napokig megmarad a hűs veremben és bucsu napján fehér, havasnyaku üveget tesznek az asztalra.
A csikólegelőül hagyott téren megindul a táncz, a melyhez a puszta magyar népe szolgáltatja a bandát. Vidám már minden. Énekelnek, dalolnak, a táncz viharos, a legények félrevágják kalapjaikat, öreg gazduramék csupa passzióból szivart szívnak pipa helyett az asztal körül, a hol két-háromezer ember van jelen. Ez nagyon nagy szó a tanyán, a hol más napokon, az aratást és szüretet kivéve, tizenöt embert sem látni együtt. A nap áldozni kezd s bucsuzva tekint végig a vidám mulató tömegen, a hol kétezer erős, barna magyar fölött csöndes nyugalommal őrzi a rendet az ősz pusztakapitány a maga két pusztázó legényével, a kik közül egyiknek még sarkantyúja sincs a csizmáján, a mi nyilvánvaló jele annak, hogy olyan öreg már a vén pandur, hogy a lovat sem bírja ülni.