A szárnyékember.

A szárnyék enyhelyében ült a szárnyékember és kanalakat faragott szép, harántos állásu akáczrudakból.

Vén ember a szárnyékember, hosszu harcsabajusza egészen ősz, a feje deres és barna karjain úgy ülnek kint az erek, mint az uri népség tavi asszonyladikjain a vékony vitorlazsineg.

Ráköszöntvén a jó napot, csöndes adjon Istennel felelt, fölhivott a beljebbkerülésre s aztán barkácsolt tovább szótalan.

– Mit csinál, Mihály?

Az öreg fel sem emelte a fejét, csak úgy kurtán felelt vissza:

– Kanalat.

No, ez amúgy is látni való.

Pedig volt a szárnyékban kanál elég, föltüzködve a gerendák oldalába szépen hat darab.

– Hiszen van itt kanál elég, Mihály. Minek farag többet?

Az öreg megfordította a kezében a kanál formára készülő faágat, hogy most már a lapátos végét faragja ki.

– Van ám – szól odavetve – de kopik a kanál, köll helyette másik. A kanál ügön változandó.

– Az ám – estem a szóba – a kanalak változnak, az emberek pedig ugyanazok maradnak. Mégis csak a kanál kopik el hamarabb.

– Az embörök nem kopnak – vélte Mihály. Az embör egy állapotban van. Néha eltalálja Isten szava, akkor kimul, elmegy a föld alá…

– Akkor annak a kanalát tűzbe dobják…

– Ügön. A ki embör, hogy elpusztul, vagy elmegy a tájrul örökre, a kanalát tűzbe dobik. Ha az embör elveszött, veszszön a kanál is.

Uj ágat vett elő, a kis gulyás-szekerczével kettéhasítá s a háncsát feszítgette le róla.

Egy ideig csönd támadt. A puszta csöndes volt. A napfény végigfeküdt a mezőn, a szél alig járt, a fű lelegelve, a környéken, a meddig el lehetett látni, kopasz volt a föld, csak a minden állat által békén hagyott kutyatej virága zöldelt a maga vérharagos szinében. A tájon nem mozdult semmi, lent, a réten túl, a semjék alatt pár jegenyeág bólogatott.

– Arra szél van – mondta Mihály.

– Látom. Bólogat a nyárfa.

– Nem azért, – vágta vissza bizonyos önhittséggel, mert e vén pusztalakók tapasztalták már, hogy mi csodáljuk bennök a megfigyelés helyességét. – A nyár mindig bólogat. Nem azért van szél. Azért van szél, mert ki van fordítva a fehér felivel a nyárfa.

Úgy igaz. Zöld leveleikből nem látszik semmi. Fehér hamvas aljuk van kifelé fordulva. Őszek a fák egészen.

– No látja! – szólt fensőbbséggel Mihály.

Ujra hallgatott aztán, majd a kutyaugatásra figyelt. Öt nagy loncsos eb feküdt a földön, egyszerre kettő kiment a szárnyék alól s a fényes napvilágosságban ugatni kezdett. Nem úgy, mint mikor támadnak, sem úgy, mint mikor vad van kergetni való.

– Buju, buju… – ezt kiabálják.

A mint a hang a tág végtelenségen szétszalad, olyan, mint valamely sikoltó kürtzaj.

– Mire ugatnak ezek?

Mihály egykedvüen felel:

– Semmire. Mönnek a táltosok a levegőégben.

*

Az ember ilyenkor nem tudja, nem-e humorizál a Mihály, illetve, a mint ők mondják, nem-e paksziózik? Az időknek oly óriás különbsége lakozik köztünk, hogy lehetetlen nekem a magam fiatalságában tudni, vajjon Mihály hetven év előtt miként tanulta meg a táltosoknak a levegőhöz való viszonyát. A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly máskép jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy soha sem tudni, hogy igazságaikban nincsen-e tréfa s tréfát nem-e az igazság kedvéért mondanak. Mit tudom én, mit tart táltosnak Mihály? Mit tudom én, miért vált szótlanná, midőn a nap a föld peremén áldozik? S miért van a szárnyék legvégén egy seprő keresztbe téve boszorkányok ellen való hathatóság szempontjából? Miért ismertetik még ma is, nyolczszáz évvel az ősvallás eltörlése után az Arimán angyal, a Rosszokozó, az Ármány képében? Miért mondja a pusztalakó, hogy udvara van a holdnak, mintha csak király volna a hold, s miért mondja ujholdkor:

Miért nem mondja azt, hogy fuj az esti szél s miért mondja: föltámadt a napáldozati szellő? Ki tanította arra, hogy a fecskében az Isten madarát becsülje? Miért mondja a veszekedő emberre, hogy vele a csuf Isten, s miért van mindezek fölött nagy magasságban, akár csak az öreggulyás, az Öreg Úr Isten, a kit soha sem bánt káromló szóval? Miért mer parancsolni az Istennek, hogy adjon Isten jó napot, vagy jó estét? Miért kisérteti az Istennel az embert, midőn azt mondja, hogy az Istennel járjon? Miért kell a szülőasszony ágya fejének Napkelet felé állni? Miért kiabálja a nomád gyerek a fogyóholdra:

És micsoda visszás dolog, midőn nótás dalaiban így kiált társához:

No és miután szegény Ipolyi meghalt, ki tudna ezekre választ adni, ki tudna belemenni kutató kézzel e pusztai szivekbe, melyekben ma is lobog az ősvallás áldozati lángja.

Felelet nélkül maradó kérdés ez valamennyi.

*

Maga a szárnyék hosszu fal a pusztán, fából. Egyik oldala nyugatnak, másik oldala keletnek néz s ilyformán hol egyik, hol másik oldalán árnyék van, a hol meghüsölhet a gulya. Azonfelül szél ellen, meg az eső csapdosása ellen megvédi az állatot s a valamelyik széléhez épített fagalyibában laknak a pásztorok, – már ha laknak, mert éppen csak aludni térnek meg oda. A pásztorembernek künt a helye a gulyánál, azzal jár egész nap a tágas, napsütötte pusztán s csak este tér meg az állatjaival. Ezen idő alatt a szárnyék körül nincsen más, mint a kutyák, meg a szárnyékember. Ezek is jobbadán alszanak, mert az embernek csak annyi a dolga nappal, hogy rendben tartja a gulyások ruháit, főz nekik s éjjel pedig, mikor a gulya a szárnyékhoz ér, vigyáz reá.

Ez körülbelül öreg embernek illő foglalkozás, a ki már belefáradt abba, hogy egész nap a gulya után járjon. Így volt Mihály is, a ki vagy harmincz esztendőn át pásztorkodott és számadó is volt annak idején a gulya mellett, a mi nem kis mesterség. A gulyáról tudniillik nem vezetnek törzskönyveket, azaz hogy egyáltalán mit sem vezetnek ők. Csak a városban befizeti a gazda a jószág után a fűbéradót, arról czédulát kap, s azzal aztán kihajtja. A pásztor átveszi. Ha négyszáz gazdának ezer jószága van kint, az mind úgy van ott és azt a pásztor mind tudja egytől-egyig, hogy kié. Ez a csás szarvu tehén a Kabók Mihályé egy rugott borjuval, amaz a nagy tarka meg Jáb Jánosé, ez a vékony dereku üsző az özvegy Kajári Pálnéé. Természetesen vannak ott még egyéb csás, tarka tehenek, rugott borjak és vékony dereku üszők, de azt azért mind tudni kell, hogy kié, mióta van a gulyában és mikor jönnek érte – csak úgy emlékezetből, mert törzskönyveket részint azért nem írnak ott, mert nem tudnak írni, részint pedig, mert nincs is a világon annyi papiros…

*

Ilyenformán állnak a dolgok, Mihály pedig ül a szárnyék oldalában és faragja a kanalakat. A gulya kint van messze, nem is látni, hol; eltünt a föld pereme mögött.

A falra akasztott láda fölött, a melyben zsírt, sót, paprikát s egyéb ilyen értékes dolgot tartanak, föl volt tűzve egy kanál, régi, megbarnult fadarab.

Mihály azt levette s ahhoz mérte a többit. A melyik nem olyan volt, azon faragott egyet.

– Az a mustra-kanál?

– Ez – mondta Mihály. – Tudja-e, hány éves ez a kanál?

Fölemelte, maga elé tartotta és szeretettel nézett reá.

– No én tudom – szólt ismét. – Huszonöt éves elmult. Hogy megbarnult, megöregedett.

– Mint a gazdája…

– Az ám, – merengett el s öreg szemeivel kibámult a lapos tájra, a melyen született s a melyen meg fog halni. – Öreg is vagyok már én… Hanem a kanál nem az enyém. Ennek nincs itt a gazdája.

– Hát hol van?

– El van mönve – felelt s lerázta ruhájáról a fadarabokat.

Azután becsukja a bicskát, a barna kanalat fölakasztotta a helyére s akkor megint szólt, úgy odavetőleg:

– A feleségemé volt.

– Volt felesége, Mihály?

– Volt. Volt ám. Régön.

– Most nincs?

– Nincs, – mondta s hozzátette, újból sóhajtva:

– El van az már mönve régön.

Többet ez irányban nem beszélt, mert azt mondta, hogy álmos, elmegy humni. A mint hogy le is feküdt azonnal és el is aludt rögtön a földre terített régi ócska subán, a mit látván a kutyák, egyikük odament s a fejéhez feküdt.

Nyilvánvalólag azért, hogy a Mihály értékesebb ingóságait, mint tűzkövet, aczélt, bicskát, réz masinatartót, a míg alszik, ki ne vegye valaki a zsebéből.

*

Mihály el sem mondta, de elmondta más, hogy miképpen van elmönve az ő felesége. Nem, ne gondolja senki, hogy valami modern módon ment volna el a pusztáról ez a szerencsétlen. Nem, csak olyképpen ment el, a mint majd valamennyien elmegyünk e siralom völgyéből: lement a föld hátáról a föld alá. Hanem nem csendes halállal, hanem fiatal teste összetörve, megzúzva, véresen és akkor Mihály nem ily egykedvűen vette még a dolgot, hanem ráborult és siratta.

Annak ismét van vagy harmincz esztendeje, hogy legényember sorban állt Mihály és akkor is ezen a pusztán járt a gulya után. Rég ideje annak, más volt a világ járása, talán még a napé is. Más volt a mező, más a gulya és Mihálynak nagy becsülete volt kint a pusztákon.

Ugy hivták, hogy a Bikás Mihály.

Mert úgy volt, hogy volt a gulyában akkor egy hatalmas nagy állat, a bika, a melyhez erőben és szilajságban sem azelőtt, sem azóta foghatót nem találtak. Ezzel a hatalmas jószággal aztán az egész gulyánál nem akadt ember, a ki bánni tudott volna, egyedül a Mihály. Mást mindenkit megpaskolt, megkergetett, csak éppen a Mihály volt az, a kinek a szavára hajtott.

Bár jobb lett volna, ha senki szavára sem hajt, hanem éppen nem birnak vele, mert akkor bizonyára agyonütik. De így nem tették s lám, milyen szomorúság vált belőle.

Első sorban Mihály elbizakodott s mindig a rettenetes állattal ügyes-bajoskodott. Valami lehetett ez az állatszelidítő gyönyörűségéből. Még a tarisznyáját is a szarvára kötötte s ha falatozás ideje volt, előhivta a bikát, mely megjelent szeliden, mint a kezes bárány.

Pedig már akkor egynehány nyomorékká tett ember, néhány, a szerencsétlen testéből kigázolt lélek, meg fölforgatott kocsi volt a rovásán. Hanem hát Mihály nem félt tőle s csak játszott vele és nagyban emelte a tekintélyét ez a bátor viselkedés.

Azt sem tudni, hogy nem-e ezért a nagy bátorságáért szeretett bele Dobó Örzse, a ki pedig olyan szép leány volt, hogy nem kellett éppen gulyáshoz mennie. Annak idején mondták is neki:

– Nem jól teszed, Örzse!

– Miért ne tenném? – mondta hetykén a leány.

– Kaphatsz te még mást is.

– No nekem nem kell más.

De nem is kellett annak nemsokára még a Mihály sem, mert alig volt kint egy hétig a pusztán a gulyánál, megtörtént a szerencsétlenség. Mihály az asszony kedvéért nem törődött most már az állatjával és a féltékeny jószág megérezte ezt nagyon.

Egyszer aztán vinné ki a szárnyékból az ebédet a gulyához Mihálynak Dobó Örzse, pedig bár ne vitte volna. Messziről meglátta a bika a viganóját, a piros babos kendőjét, elbődült s vágtatni kezdett feléje, nagy rengeteg bakugrással.

Hivhatta vissza most a Mihály, hivta is, de hiába hivta. Megmártotta szarvai hegyét a fiatal asszony meleg vérében az állat és mire a Mihály oda ért a szörnyüség szinhelyére, sem az asszonyból, sem az ételből nem volt már semmi maradandó. Dobó Örzse vére összefolyt a paprikáshus levével.

A bikát agyonverték még az nap dühökbe a gulyások és a kutyák lakmároztak azon, mert olyan állat husát nem szabad enni, a mely embert ölt.

Az asszonyt eltemették a pusztán, mert hova is vitték volna máshova és ott vannak most haló porai a buczka oldalában, benőve haragoszöld fűvel.

Mihálynak pedig az emlékezetén kivül az asszony dolgaiból egy kanala maradt meg, barna fakanál, épp olyan korhadt és meghajlott, mint maga Mihály, a ki ha kanalakat farag, ehhez méri a többit…

Ő ilyenformán adózik a halottja emlékezetének, a mi különben egyre megy, a fődolog csak az, hogy az emlékezet valódi és tiszta legyen a földben nyugovók iránt.

---