– Mit akartok? rivallt a látogatókra, onnan a vaczogból.

– No no! csak meg ne egyél, mondá neki a Szlón. Nem látsz? Én vagyok itt: a süved.

– Süve vagy az ördögnek! Mikor még a szakállamat sem dörzsölhettem a nénéd arczához, úgy elkapták az ölemből.

– Majd visszakapod még, Jovó. Ne káromkodj. A badnyi vecser napján.

– Kukulj meg! Én nem hiszek a ti badnyákotokban.

– Pedig higyj benne, mert itt van. Engem hozott fel ide a vállán.

– Téged? Szlón? Kövér állat. Akkor csakugyan derék ficzkó lehet. Jöjj ide, badnyák. Jöjj ide egészen közel hozzám.

Solom oda járult a knéz elé; a ki egészen elhárítá maga elől a kárpitot, hogy most már az idomtalan termete is meglátszott. Felemelkedék fél könyökére, úgy nézett a fiu szeme közé fürkésző tekintettel.

– Hát te csakugyan a badnyák vagy? Az égből jöttél? Szent Péter küldött azzal a korsóval a paradicsomból?

Ha erre a Solom a szokott babonás választ adja, úgy leüti a fejét tréfából hátulról a Katovszki (nyaklevágó), hogy észre sem veszi, mikor esett meg rajta; hanem szerencséjére feltámadt benne a nemesi büszke lélek, s azt a fenyegetett szép főt daczosan magasra emelve, azt felelé:

– Nem vagyok az! Nem vagyok én badnyák. Hanem vagyok a waráng fejedelem fia, azért jöttem ide, hogy téged meglássalak.

– Ahán! Igazat mondasz, szólt a Verblud. Tudtam én jól, hogy ki fia vagy? Ha hazudtál volna, bizony a lábadhoz tetettem volna a fejedet. Különben így is levágatom előbb-utóbb.

Ez ellen sietetett tiltakozni a Szlón.

– Azt ugyan nem teszed, a míg nekünk meg nem mutatja, hogy hol van a warángok boros pinczéje.

– Hát majd később. Mondd el, mi hozott ide én hozzám! Mi bámulni való van rajtam?

– Engem megkorbácsoltak otthon a nép előtt.

– Hallottam hirét. Vesd le a palástod. Mutasd a hátadat. Jól van. Csakugyan te vagy az a megvert. Hát most boszut akarnál állni a magad fajtáján, ugy-e? Hát mit vétettél, a mért megkorbácsoltak?

– Megloptam a warángok boros pinczéjét.

– S most ezért boszuból elárulod a bogumiloknak az egész pincze titkát?

– Nem csak azt. Nekem vérért vér kell. Én szolgálni akarok te alattad a warángok ellen.

– Én alattam? Nem látod, hogy sánta vagyok?

– Azt is tudom. Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Te béka! Engem akarsz meggyógyítani? Mikor senki sem bir vele. Hát nem itt volt már a jajczai derjacsnik, a ki a byzanczi barátoknál tanulta ki a mesterségét, adtam neki hat lovat, meg száz birkát, a mért idejött, itt hagyott egy varázskopját szent fából, olyant, a milyennel megsebesítették a lábam. Azt mondta, ezt kell beledugdosni a sebbe. Ördögöt sem használt, még rosszabb lett utána. Hát aztán nem elhozattam a narentából a híres pustolovicza boszorkányt? Adtam neki egy vég posztót, egy füzér klárisgyöngyöt. Azt javasolta, hogy eleven ember felvágott hasába dugjam a lábamat, attól meggyógyul. Ez sem használ. Csak azt nyerem vele, hogy ketten ordítunk egyszerre. Én jobban, mint a felhasított belű rabszolga. S te akarsz most lábra állítani? Te obesiána!

– Én jobban tudom, mitől gyógyul meg a sebed; mert az én anyám aliromna; ő tőle tanultam a módját. Füvekben van az erő. Hoztam számodra olyan leveleket, erdőről, mezőről, a milyennel minálunk a warángok hegesztik be a csatában kapott sebeiket. Engedd meg, hogy felépítselek.

– No ha te engem megajándékozol a lábammal, akkor én megajándékozlak téged a fejeddel. Mondá a Verblud, toportyánmódra sandítva a királyfira.

– Ne úgy mondd, zsupán; szólt vissza Solom; mert ezzel azt is értheted, hogy a fejemet majd a tenyerembe teszed. Hanem fogadd meg szent Péterre és Pálra, hogy ha én a lábadat meggyógyítom, semmi porczikámat meg nem rontod.

– Látom, hogy nyitva van nálad mind a két ablak. Magad vagy a molnár a malmodban. No hát fogadom szent Péterre és Pálra, hogy ha a rossz lábamat helyrehozod, a mosszori váron belül semmiféle bántódásod nem leszen.

Az óvatos királyfinak ez még nem volt elég.

– Tegye meg ezt a fogadást a knézfi is.

– Miért tegyem én is? kérdé a Szlón. Fáj nekem a sógorom lába?

– Azért, hogy a warángok pinczéjét a birtokodba juttatom.

– Az már más.

– No hát «fújd ki» szent Péter és Pál nevét.

A Szlón is megtette a fogadást s kezet nyujtott Solomnak.

– Megálljatok, szól közbe a Verblud, még ne csapjatok fel! Azt hallom, hogy a warángok boros pinczéjéről beszéltek. Hátha azok a tömlőkbe, kancsókba elrakott borok meg vannak mérgezve, s te csak azért vezeted rá a mi népeinket, hogy elpusztítsd vele?

Solom készen volt a felelettel.

– Elfogom a rámlőtt nyiladat, zsupán. Hogy a korsókban és tömlőkben levő bor nincs megmérgezve, sem megbabonázva, s a ki abból iszik, se nyavalyás, se nederes, se kórságos nem lesz, bebizonyítom azzal, hogy minden korsóból, tömlőből én iszom meg az első húzást; s aztán láthatja mindenki, hogy semmi vajákos szert nem veszek be utána, s még csak nem is tántorodok majd tőle.

– De bizony tántorogsz; mondá rá a Szlón, ha te száz korsót sorba szívsz.

– Tettem azt már. Ennek a tanusága a korbácsverés a hátamon.

– Ne kelepeljetek annyit! szólt türelmetlenűl a Verblud. Mutasd meg hát, mit tanultál az anyádtól? Ha szája volna a lábamnak, kiabálna.

– No majd elnémítom én mindjárt.

Azzal a Solom lebontotta a sok köteléket a Verblud sebesült bokájáról; eczetet hozatott, azzal kimosta az eves sebet; azután elővette a kosarából azokat a sebforrasztó, in-nyujtó tövér leveleket, a mik Dalmátia szikláin otthonosak, fogaival összerágta, galacsinná hömpörgette, s azt tette rá a nyitott sebre.

Az első pillanatban nagyot ordított a Verblud, s már a handzsárjához kapott; hanem aztán csak elcsendesült, a nyilalló fájdalom megszünt a bokájában; átment zsongító bizsergésbe, utoljára egészen megszünt. A körülálló vitézek bámulva látták, hogy a Verblud szemei lassankint lecsukódnak, a szája felnyílik, s a vezér elkezd aludni nagy horkolással. Már régóta nem volt a szemén álom.

Most sem tart az sokáig, hirtelen felriad.

– No nézd! Elaludtam. Pedig már azt hittem, hogy örökre elvette tőlem az ördög az álmot. A te szered okozta ezt?

– Még jobban is fogsz aludni, biztatá Solom. Parancsold meg a szolgáidnak, hogy hozzanak jeget: azt kell a fájós lábadra rakni. Halálodra tört, a ki azt javalta, hogy forró vérbe dugd az égő sebedet; meg hogy varázskardot dugdoss bele.

A szolgák előhozták a jeget sajtárral, a királyfi egy nagy felfujt marhabelet töltött meg azzal, s így köríté azt a Verblud sebesült bokájára.

– Szent Péterre Pálra mondom. Jó ez! hörgé a Verblud.

– Nálunk otthon ezt teszik a sebbel.

– No hát ez nekem jó. Neked is legyen jó. Ne maradjak adósod. Mit adjak az első jó álmomért?

– Add nekem annak a rabszolgának az életét, a kinek ma fel akartad hasítani a gyomrát, hogy a lábadat bele dugd.

– Legyen a tied. Hozzátok elő.

A toronynak egyik zugából előczepelték a fegyveresek az áldozatra szánt rabszolgát.

Az különben is sápadt volt a félelemtől, de a mint Solom királyfit megpillantá, még jobban elképedt. Ráismert. Ő is egyike volt azoknak a szökevény rabszolgáknak, a kik az elválasztott waráng menyecskékkel együtt a mosszori knézhez menekültek. Ugyan jó helyre kerültek.

– No ne reszkess, mondá neki a Verblud. Nem eszlek meg. Itt van az új gazdád. Ennek adtalak. Ez a badnyák. A Boxiohu ünnepre jött. Eredj vele: vezesd házról-házra; te már tudod a járást. Hadd vigye el a Bokszicsot minden cselédnek. Azután vezesd el a rabszolgák tanyáira is. Azoknak is hadd vigye el az áldást, hisz azok is a mennyországba jutnak; hogy a pokolba ne jutnának oda? hát ki az ördög szolgálna bennünket, ha ők ott nem lennének? Elvezesd a badnyákot a taposókhoz, a kohókhoz, a kallókhoz, a foncsorítókhoz: ismerje meg valamennyit; a bányába is levidd.

Ezeknél a szavaknál villogni kezdtek Solom szemei. Ez kellett még neki! A rabszolgák tanyáira lejutni.

Mint született hadvezér, az első körültekintésre észrevette, hogy a kifőzött haditervének egy igen nagy hibája van. Nem fog az úgy menni, a hogy ő gondolta. Ha a jól elkészített bortól mind álomnak ejti is a fejét a bogumil had, itt marad a toronyban a Verblud, meg az ő tizenkét strázsája. A vár homlokfalán az ő összeesküdött pajtásai be nem lopózhatnak; a többi bástyákat pedig hozzájárulhatlanokká teszik a törmelék-hegyek.

Hanem aztán mint hadvezér fia, rögtön készen is volt a haditerve kiegészítésével. Itt vannak a rabszolgák. Ezek a halálra kínzott, föld alatt sinlő, méreggőzökben fuldokló, nyomorgatott rabszolgák; itt vannak a warángok szökevényei, a kik megbánták hűtlen elpártolásukat százszor, s annál elkeseredettebben fognak harczolni azért, hogy bűnüket és büntetésüket egyszerre leróják. Ha a waráng fiuk felülről nem hághatnak be a várba, majd előtámadnak ezek alulról, a tárnákból.

Fejhajtva köszönte meg a Verbludnak azt az engedelmet.

– No már most azután, ha mindent megláttál, szólt a Verblud, akkor válogathatsz benne, hogy melyikben szeretnél inkább ott rekedni? a bányában-e? vagy a taposó malomban, vagy az érczizzasztóban, vagy a foncsorítóban, vagy a kohóban? Mert bizony mondom neked, hogy a ki idegen a mosszori várba belépett, az innen élve el nem távozott soha. Ha te megismerted ennek a várnak és bányáinak minden titkait a föld felett és föld alatt; akkor innen ugyan el nem mégy, hogy azt otthon a tieidnek elbeszéld. Hanem ha tőlünk szökni akarnál, bizony mondom, hogy a mit szent Péternek és Pálnak megfogadtam, azt hiven megtartom; semmi porczikádban kárt tenni nem hagyok; hanem oda küldelek azokra a helyekre, a melyekről, ha csak madár nem vagy, hogy elrepülj, ha csak kigyó nem vagy, hogy elcsuszamodj, soha elő nem jösz többet.

– Én pedig fogadom neked valamennyi szentedre, viszonzá a királyfi, hogy ha minden kaput nyitva hagyatsz is előttem, de ha még kergetnél is magadtól, el nem hagynálak tégedet és a mosszori várat, a míg csak én élek és te élsz.

A Verbludnak tetszett ez a válasz. A dölyfös agyával nem is gondolt arra, hogy ebben a mondásban még vakmerő fenyegetés is van.

– Majd visszajövök hozzád reggel, a mikor új írt kell tenni a sebedre. Addig neked is Boxics!

Most azután még nyalábra kellett fogni a Szlónt, hogy levigye a toronyból; mert lefelé meg épen nem tud a lábaitól lépegetni.

– Ugyan hengerítsétek le a hágón! kiálta utánuk a sógor. A medve is úgy szokott alá görögni, ha lejtőre jut.

A mint az udvarra lejutottak, a nép körültérdepelte a csodatevő badnyákot, a ki még a Verbludot is meg tudja gyógyítani s vitte aztán nagy zsolozsmaénekléssel házról-házra, nyavalyásokat gyógyítani, áldást, bort, kenyeret osztogatni.

A mosszori vár egy roppant nagy négyszögre épített bástya-alkotmány volt, melynek felső tornáczaiban lakott a knéz és testőr serege.

A négyszög belsejét lakóházak foglalták el. Ez volt a hajdani dalmata városok mintája. A házak mind fából vannak.

A leghátulsó északi bástya istállókat rejt, melyekben a paripák tanyáznak: ezúttal kevés van belőlük otthon.

A keleti bástya boltozataiban van a felhuzó gép, melyet a rabszolgák hajtanak; és a foncsorító mühelyek.

Egy óriási bodon képezi a taposó malmot, mely köröskörül hágcsókkal van ellátva: a sorba állított rabszolgák folyvást lépkednek ezekre a hágófokokra, azok a lépés terhe alatt lesülyednek; akkor a következőre kell lépni, a ki a gép alá kerülni s összemorzsoltatni nem akar, s így forog szünetlenül, szakadatlanul az örök mozgású henger, az egyik lánczot alá bocsátva, a másikat fölemelve a két korongján. Ebbe az örök egyformaságba meg lehet őrülni.

De van rá gond, hogy a rabszolgák egymást fölváltsák.

Mikor már a malomgázolást megunhatta a rabszolga, akkor beleültetik a bivalybőr tömlőbe, mely a zúzott érczkását fölszállította s leeresztik a bányába. Ott azután változatosabb munkát talál. Ott nincs se nappal, se éjszaka, csak hét órákra felosztott munkaidő, két órai alvás idővel közbe-közbe. Kap egy csákányt, a mivel a sziklát vághatja. Majd beletanul, hogyan kell a sziklaporlasztó máglyát szítani a nélkül, hogy megfulladjon a folyosóba rekedt füst miatt, a míg megtanulja átkozni édes anyját, a ki a világra szülte, s azt a másik édes anyját, a földet, a ki az aranyat szüli.

Akkor megint változtatnak a sorsán.

Nem tetszett a földalatti örök sötétség? Változtatnak a munkakörön. A rab kijut a völgybe.

Ott aztán láthatná az Isten egét, ha el nem takarná az örök füst, mely az érczizzasztók kupaczaiból, a kohók kéményeiből felszáll. Egy folytonos kékszínű köd üli el a völgyet, kén és mirenykigőzölgésből, melynek undorító szaga émelyít, kínoz, kétségbeejt. Itt már csak két órai időközökre van felosztva a munka: többet emberi testalkat meg nem bir az óriási fütőkemenczék pokoltüzénél, a katlanokból kifolyó érczsalak, a kemenczeszájból szétlövellő érczszikra zápora között. Ha soká tart, inkább beleugrik a kínzott rab az égő kohóba. Változtatnak rajta. Ha a kohók izzó legét nem állhatja, odább viszik az érczmosókhoz, a kallókhoz, ott azután más munka vár rá: a jéghideg vízben, derékig állva szűrni, szitálni, szapulni az érczpépet, kimerni dézsákba. Ezt a gyötrő munkát legkevesebb ideig állja ki; az érczmosóból visszakönyörgi magát a pokolbűzű izzasztóba, a gyehennába; onnan megint a bányák földalatti sötétségébe; míg aztán, ha nagyon jól viselte magát, ha szépen engedelmesen szót fogadott, nem zugolódott, akkor megkegyelmezik, hogy ujra felvontassák a tömlővel a várba. Ott vár reá az utolsó munka: a foncsorítóban dolgozás. Itt aztán elvégzi. A kényeső gőze, a mit kádakban emberkézzel kevernek (a hordókban foncsorítást még nem ismerik) megszállja minden zsigereit, beveszi magát a csontjaiba, nyomorékká lesz; kínlódik és belehal.

Ez a mosszori rabszolgának az életszekerkéje.

Solom királyfi sorba látogatta valamennyi telepeiket, a karácsonyi bokszícs-osztás örve alatt. Ráismert közöttük a warángoktól megszökött jobbágyokra. Meghallgatta keserves panaszaikat. Leszállt hozzájuk a bányába, a kohókhoz, a kallókhoz; úgy fogadták mindenütt, mint égből jövő követet.

– Holnap meg fogtok szabadulni. Ezt sugta azoknak a fülébe, a kiket ismerősökül fölfedezett. Szerzett magának hadsereget.

Csak az első kis csapat meglegyen, majd nőni fog az, mint a hógörgeteg. Éjszakára ismét visszatért a várba a Szlónhoz, s rábeszélte, hogy keljen föl a helyéből, s a mint a hold felkel, induljon el az ő vezetése mellett a vitézeivel együtt a warángok rejtett bortartó-barlangját fölkeresni. A Szlón szomjas volt a jó cyprusira, a mibe már belekóstolt s nem veszett nála kárba az unszolás; föllármázta a hiveit, fegyverbe öltöztek, a Szlón számára két öszvért hoztak, azok két rudon egy nyerget czepeltek: arra ült fel a köpczös fejedelemfi; egy ló el nem birta volna.

A várból kivonuló csapatot az erdők mélyén a farkasok vonítása fogadta.

A HYPNOPOIE.

Azok nem farkasok voltak, hanem a Solom pajtásai.

Kémeik folyvást ott ólálkodtak a mosszori vár körül, meglapulva a bozótban, lehajolva a sziklák közé, elbujva faodukba, s állathangok jeladásával értesíték a távolabb levőket.

Minden ki volt főzve közöttük ravaszul. Frater Aktæon terve volt az egész.

A warángok borospinczéje nem természet alkotta odu volt. Valami kezdetleges bánya volt az; tán még a liburnok idejéből, kik otthon rezet ástak, s aztán, hogy az ér elvetélt, abba hagyták. Most a warángok ezt használták a zsákmányúl elfoglalt borok pinczéjeül. A bor igen jó szószóló. Azt ajándékba osztogatták olyan szomszédoknak, a kiknek a jó barátsága becses volt előttük. A Cadmæi öböl remetéje volt a pinczének az őre. Annak a nyilására akkora szikla volt hengerítve, hogy egy ember föl nem emelhette. De mikor ketten voltak a királyfival, akkor megtehették. És akkor valamennyi kancsót és tömlőt elkészített Frater Aktæon pharosi módon.

A pharosi mód olyan mesterség volt, hogy ugyanabból a korsóból és tömlőből egy ember ihatott úgy, hogy meg se részegedjék tőle, az utána következők pedig mind meg lettek mérgezve.

«Disputa.»

Kritikus. Ugyan hogy juthatott az anachoreta méreghez és méregölőhöz itt ebben a világon kívül eső magányban? Egész patika volt a keze ügyében?

Szerző. A méregcsinálás a római császárok korában egész tudomány volt, s innen származott át Dalmátiába Diocletián alatt. A hirhedett Locusta volt ennek a nagymestere. Volt olyan méreg, mely lassan, fokozatosan ölte meg az embert; ezt használták türelmetlen örökösök, szívós életkedvű gazdag rokonoknál, azért volt «kleronome» a neve. Egy másik méreg, a «gelotine» ellenben folytonos kaczagással kínozta halálra az áldozatát; a «parafera» vérengző dühvel tölté el a vérét az embernek: ezzel vesztették el Masaniellot is; az «achæmenidion» ellenben a legbátrabb férfi szivébe olyan gyávaságot öntött, hogy reszketett, mint a gyermek; a viadorokat szokták vele megrontani versenytársaik. Tudták mikor kell használni a «truferoszt», a mi az asceta remetéből is satyrt, s a félénk apáczából bacchans-nőt képes varázsolni. Csalfa nők, a kik a szabadságot akarták élvezni, megitatták férjeikkel az «oneirosz»-t, a mi olyan álmot hoz a szemre, hogy azt semmi zaj el nem űzi. De valamennyi méreg között a legrejtélyesebb volt a «hypnopoie»; mert ennek a hatása alatt ébren maradt az ember; nézett, karikára felnyilt szemekkel, hunyorítás nélkül, de nem azt látta a mi előtte áll, hanem azt, a mi nincs: valami képzelt látványt; beszélt egyre, de nem érthető szavakat, hallott hangokat, a mik a túlvilágról jönnek, angyali zenét, a mi elandalítá, oroszlánordítást, a mi elrémíté, megitta a forró vizet, s azt hitte, hogy nektárt iszik, az édes falernumit pedig undorodva prüszkölte ki orrán száján, azt ordítva, hogy ez bürök; majd mozdulatlanul elmeredt, s azt hitte, hogy most repül, küzd, óriásokat ver le, majd meg a szunyognak könyörgött, hogy ne ölje meg azzal a hosszú gyilkos dárdájával, marokkal tépte a haját s azt állította, hogy üdvösséget érez, csókokat osztott a semminek s istennőnek nevezte, a ki csókját visszaadja. Ezzel a méreggel voltak megvajákolva a bogumilok számára elkészített borok.

Kritikus. Truférosz, oneirosz, gelotine, kleronomosz, parafera, achæmenidion, hypnopoie! Hát ennyit mindnyájan tudunk, a kik a görög nyelvből «elégséges» calculussal húztuk ki a sandáljainkat, de hát hol vehette ezeknek valamelyikét Frater Aktæon?

Szerző. Említők, hogy a szerzetes a raguzai arany fiatalság tagja volt, a mely az ilyen titokban járatos. A méreg élőállításához való anyag pedig ott terem a tengeröbölben, a sziklák között; egy csiga, melynek népies neve «tengeri nyul», tudós nyelven «aplisia depilans». A latin melléknevet (hajvesztő) azért nyerte, mert a ki puszta kézzel megfogja ezt az állatot, annak minden haja kihull az érintés mérgétől, a népies neve pedig azért ragadt rá, mert a szine, a szőrös teste, és két hosszú füle feltünően hasonlóvá teszi a mezei nyulhoz. Ennek az állatnak a bűze, ha a hullám a partra kiveti, képes egy völgyet elundorítani, s egy csepp ennek a nedvéből rögtöni halált idéz elő. És ennek a bűzét és a gyorsan ölő mérgét tudták a hajdani méregkeverők úgy átfinomítani leszürések által, hogy mindazok a fentebb elősorolt csodahatású szerek ebből kerültek ki s mind valamennyi azzal a kellemes ambraillattal dicsekedett, a mely a bornak, a mi közé vegyült, virágszagú zamatot ád s még jobban itatja magát.

Kritikus. No hát ez jó lesz a bogumiloknak; de hogy szabadul meg tőle a Solom királyfi?

Szerző. Nagyon furfangos módja volt annak. A kik ez alattomos mérgeket feltalálták, azoknak az ellenmérgeit is ismerték. A hypnopoienak az ellenóvszere fel volt fedezve abban az apró festménytermő bogárkában, a mi a kermeszfajhoz tartozik, s mely akkoriban (mint Abbate Alberto Fortis bizonyítja) valóságos plágája volt a dalmatiai fügefatelepeknek, (épen úgy, mint most a philloxera a szőlőknek). A hol ez meglepte a fügefa ágát, ott abból gyümölcsalakú gubicsok nőttek ki, tele annak a bogárnak az ivadékával. Ez volt az illó méreg megölője. Ha olajban megfőzték e gubicsokat, az piros lett tőle, mint a bor. Ebből a gyógyerejű olajból azután egy makktoknyit a megmérgezett borral töltött korsóba vagy tömlőbe töltöttek. Az olajnak már akkor is az a szokása volt, hogy szeretett fölül úszni. És így az, a ki a korsót, tömlőt felnyitotta, maga bátran ihatott belőle, az ellenmérget sziva ki az első húzásra s aztán adhatta tovább a korsót. Neki magának a mérgezett bor meg nem ártott. A többiek mind elveszhettek, az első a ki a bort rájuk köszönté, ép testtel maradt.

Kritikus. Remélem, hogy mai napság nincs már se hypnopoie, se fügefakermesz-gubics.

Szerző. Becsületére legyen az emberiségnek, a mai kor erkölcsei mellett, az első nincs divatban már, s az utolsóra nincs szükség.

Kritikus. S a ki mind ezt el nem hiszi, fizet egy obolust.

Szerző. Sok obolusból telik ki a talentum.

BOGUMIL MENYEGZŐ.

A pinczerablás igen jól sikerült, könnyen is ment, a hol maga a kincs is el akarja lopatni magát.

A tömlők és korsók egy részét Frater Aktæon titkos jegyekkel látta el, azok nem voltak megmérgezve. Abból a czélból, hogy ha a zsákmányolók áldomást akarnak inni, ne a megvahorászott borokat fogyaszszák; azok a holnapi általános lakomára valók.

A zsákmányfogás után nagy riadallal tértek vissza a hősök a mossztori várba. Solom királyfi most már egészen kedvencze lett a bogumiloknak.

Ezeknek az Istentől elrugaszkodott patarénoknak azonban még a barátsága is veszedelmes. Összebeszéltek, hogy ők a badnyákot holnap, karácsony napján, összeházasítják egy szép mátkával. Solom még nem volt tizenhárom éves.

Felöltöztették a fiút pompás, aranynyal, ezüsttel kihimzett ruhákba, a mikben az úgy érezte magát, mintha börtönbe zárták volna; eddig soha öltözet nem volt rajta, a míg hazulról a megvert testére a rabinget rá nem dobták. Most aztán azt a sok posztót, prémet mind fel kellett vennie. Nagy megtiszteltetés volt rá nézve. Azért királyfi a neve.

Karácsony napjára pap is jött a várba. Ezt Jajczából küldték ide, a mióta a patarénok megtértek, hogy tartsa meg őket a hitben. Tudott olvasni, de csak glagol irást, abból olvasta a misét (templom még nem lévén, ősi keresztyén szokás szerint a juhakolban, a hol a jászol volt az oltár). A nagy könyvén kívül volt neki bő ujjú dalmatikája, meg egy karikára tekert végű pásztorbotja szőlővenyigéből. Ez a három elég volt egy hajdani diakonusnak ott a hegyek között. Ez ott maradt az ünnep mind a négy napján. Az első nap esketett, a második nap keresztelt, a harmadik nap temetett, a negyedik nap gyóntatott. Így volt neki meghagyva a püspökétől.

Az esketéshez ott volt a badnyák, meg a számára kiszemelt menyasszony; a többi bogumil nem barátja ennek a ceremoniának, náluk a menyegző egészen más szertartásokkal jár, mint a keresztyén hiveknél, de valakin végre kell hajtani ezt a sacramentumot, arra való az idegen badnyák. A második nap a kereszteléshez megint kötéllel kell fogni az ifjakat; nem mintha a szentségtől, hanem a víztől félnek, náluk csak akkor szokták megmosdatni az embert, mikor meghalt, eleven embernek iszonyat az! A temetéshez könnyebben akad vállalkozó; a két első karácsony-éji tivornyán minden bizonynyal agyonütnek egynehány czimborát. A gyónáshoz azonban okvetetlenül mindenki odajárul, mert addig nem adja ki a pap a zapizát. A zapiza pedig minden igazhivőnek szükséges. Ez egy három szögletű irhabőr, melybe tűszúrásokkal van beirva egy-egy védszent neve. Azt a bogumil a süvegéhez varrva viseli. S az megvédi őt minden kelevénytől, dobrocztól, mirigytől és gutától, szivesen megfizeti ezüsttel, aranynyal. S a ki nagyon bőkezű akar lenni a pap iránt, az még a petizákból is kaphat. Ezek a Szent-Ilona pénzei, voltaképen magyarországi dénárok, a patrona hungariæ képével. Csodaerejük a nyavalyatörést elűzi. Ezt a bogumilok, még mikor későbbre mohamedánokká lettek, mint az amuletot hordták a nyakukban fűzve zsinóron.

Hanem még ezzel nincs vége a gyónás ceremoniájának. Az itt ezen a vidéken igen praktikus befejezéssel jár. Mikor a bűnbánó lélek mind végig meggyónta a papnak lelke terheit, akkor a pap markába kapja azt a görbe végű szőlővenyigebotot s olyan sort ver vele a hátára, a milyent bűneinek értéke szerint megérdemelt. Egy hát sem marad ott kék és veres kereszthúzás nélkül. Ezzel végződik a sátoros ünnep.

*

Kritikus. (Nyugtalanul toppant.)

Szerző. Kérem, ne tessék ellenem hegyezni a plajbászát; ezt mind így írta le egy kegyes apátur, Alberto Fortis, a ki maga látta az ilyen szertartást.

*

A mint másnap reggel a kalapácskótogás a keményfa deszkán elhangzott (ez a bogumilok harangja), a pap elkezdte a misemondást a juhakolban; vén ember, vén asszony a hány volt, mind azt hallgatta, a fiatalok pedig elmentek menyasszonyt hozni. Mikor a szent szertartásnak vége volt, már hozták a mátkát lóháton a «szuátok». Elől jött gyalog a «parvinácz», selyemzászlót lobogtatva a kezében, utána a «Cziájus» hosszú virágbokrétás pálczával, a régi pogány istenek neveit kiabálva sorban. «Breberi, Davori, Dobra, Frichia, Jara, Pikó!» Hátrább a menyasszony mögött következett a két «komorgia», czifra ládában czepelve a menyasszony nászkelengyéjét, bezárta a menetet a «sztari szuát», az öreg vőfély.

A vár belső tornáczának feljáró gádora előtt állt a menyasszonyt fogadó «diveri» és a «kuma».

Legelőször az ő kezükbe kerül a mátka. A kuma a násznagy, a diveri a sógor.

Csak ha ez a kettő elég szépnek és engedelmesnek találta a menyasszonyt, akkor hivatják elő a vőlegényt.

A menyasszony elég szép volt, csaknem olyan idős, mint a vőlegény, tehát még gyermek, hanem ezen a tájon a leányok korán férjhez menendők.

Világoskék morankája feszesen simult karcsú termetéhez, elől kihimezve üveggyöngyökkel, tarka kagylókkal, derekát széles bőröv szorítá át, ezüst sodronynyal kiverve, fején veres süveget viselt, a miről fűzérei lógtak alá az arany és ezüst pénzeknek, vegyítve ezüst és réz félholdakkal, csigákkal és baltácskákkal; e fűzérek egész a válláig hulltak, eltakarva álla alatt átkötött két hajfonadékát, s folytatásukat találva a nyakán elkezdődő s fél melléig érő kláris-, üveggyöngy- és kagylófüzérekben; a sok csengő-bongó csülleng csilingelt, a hányat mozdult a fejével.

A kuma lesegíté a nyeregből a menyasszonyt, mire az letérdelt az első lépcsőfoknál és azt megcsókolta. Ez az engedelmesség jele. Erre egy öreg asszony egy kis fiucskát tartott eléje, a menyasszony azt karjára vette s összecsókolgatta. Ez a szeretet kifejezése.

Most azután a kuma és a diveri megcsókolják az arát, s ezzel be van fogadva a házhoz.

Most lehet előhozni a vőlegényt.

A Szlón förtelmes jó kedvében volt ma.

– Hivjátok elő a badnyákot!

Solomot elővezette a két szuát. A czifra vőlegényi jelmez fölé még egy földig érő skarlátvörös köpönyeg is volt rajta, a minek az alsó szélén rézbolondságok csilingeltek, gyűrűk, holdak, lánczszemek.

– No nézd Solom, dicső királyfi, én veled szövetséget akarok kötni. Neked adom feleségül a hugomat, a Darinkát. Legyen szövetség a két fejedelmi család között. Az apáinktól nem kérdezzük, beleegyeznek-e? Hát tetszik-e neked a menyasszony?

Solom ránézett a leányra, s a szivében sajnálkozás kelt miatta. Arra gondolt, hogy ha a következő éjjel ezt az egész népet le fogják ölni, ennek a nyomorult gyermeknek is a többiekkel együtt kell majd meghalni.

– Kár érte! Ez a szó szaladt ki a száján.

– Mért mondtad, hogy «kár érte?»

– Hogy olyan gyermek még.

– Elég idős lesz az teneked, csak te légy majd elég legény ő mellette. No hát elveszed-e?

– Elveszem.

– De nem addig van ám az, hogy csak «elveszem». Egy knéz leányt! Azt meg is kell érdemelni. Le mered-e tenni a hármas vőlegényi próbát?

– Csak tudjam, mi az?

– Hát legelőször is egy piros almát le tudsz-e lőni a dárda hegyéről?

– Az nem nagy vitézség. Csak tegzet és nyilat adjatok hozzá.

Úgy eltalálta az almát nyillal, hogy a torony tetejéig repült.

– A második próba, hogyha ezt az öt lovat egymás mellé állítják, a min a menyasszony, a szuátok, a sztari szuát, meg a Buklia jöttek, keresztül tudsz-e rajtuk ugrani egy szökéssel?

– Azt is megteszem, csak hadd vetkőzöm neki.

Solom levetette a köpönyegét a válláról, az opánkáit leoldta a lábairól, s könnyedén, mint az evetke egyik fáról a másikra, szökött keresztül az egymás mellé állított öt paripán.

– No de most jön a harmadik próba. Fölismered-e majd a menyasszonyodat, ha heted magával jön eléd, lefátyolozottan? Előre megmondom, hogy ha mást találsz kiválasztani, az olyan meggyalázás lesz a törzsökömön, a mit a véreddel mosok le. Ha nem az én hugomat választod, a fejedet leüttetem rögtön. Még most visszaveheted a szavadat, akkor futni hagylak, hanem korbácscsal kisértetlek.

– Vállalom a próbát.

Erre a Darinkát félrevitték s nemsokára ismét visszahozták heted magával, mind egyforma termetű leányka volt, tarkótul talpig letakarva fehér lepellel.

– Válaszd ki hát, melyik a tied?

Solom leteríté a kerek köpönyegét a földre, maga odaállt a közepére, azután lehúzta az ujjairól a gyűrűit, (minden ujján volt kettő) s oda szórta maga körül a köpenyre.

– A ki szeret, szedje fel! kiálta a hét leánynak.

Nosza mind a hét leány ugrott a gyűrűket szedni! Hanem ekkor Solom hirtelen kirántá a handzsárját s megvillantá a feje fölött.

– De ha más nyul a gyűrűimhez, mint a mátkám, tőből levágom a kezét!

A mire hat leány ijedten visszahőkölt, csak a hetedik térdelt le a gyűrűket felszedegetni.

– Íme, ez a menyasszonyom! kiáltá Solom, lekapva a leplet a leány fejéről. Valóban az volt Darinka.

– No, te ravasz róka vagy. Bizony «falosnyi» a neved, nem más. No hát tied a menyasszony. Csak meg ne bánd. Hozzátok elő a lovat!

A bogumilok lóháton esküdtek a szabad ég alatt; vőlegény és menyasszony nyeregből tették a fogadást, egymás kezét tartva, maga a pap is lovon ült, úgy mondta ki rájuk az áldást, a mi látható jobban is ki volt fejezve, egy nagy koszorú alakjában csupa pávatollakból, a mit a pap a menyasszony süvege fölé helyezett. Ez az a koszorú, a mit a lakodalom estéjén a vén kuma egy kardcsapással fog leütni a menyecskévé leendő ara fejéről.

Akkor aztán az örömanya (valami vénasszony) egy kosarat nyujtott fel a menyasszonynak, az tele volt mandulával, mogyoróval, azt ő az alatt, a míg a szuátok körülvezették zabláján fogva a lovát, marokkal hányta a vállán keresztül a násznép közé, hogy nagy legyen az áldás. Így kerülték meg a belső várost nagy üdvriadallal, a miben több volt a csufondárosság, mint a tisztesség. Ez már szokás a bogumiloknál, hogy a fiatal párt csintalan tréfákkal boszantják.

S a pajkos dévánkodás még folytatását találja, mikor az ifjú pár a «domachin» házába vonul. (Valami nagyon vén harczos adta ki magát örömapának.)

A domachin és a diveri versenyt gunyolódtak a vőlegénynyel: «no te ugyan beleválasztottál magadnak a feleségbe!»

Hisz az egy lusta, renyhe, szófogadatlan czefre! A kórság járja holdtöltén. A pofája ki van festve. Ha kenyeret süt, szalonna van mellette. Délig aluszik, estig nyujtózkodik. Ördögökkel tánczol. Söprün lovagol. Hét szeretője volt már, mind a hét ott hagyta. Csupa halpikkely a bőre!»

Az efféle ingerkedés mind nemzeti szokás. Solom tudja, hogy mit kell erre felelni.

– Hát hiszen ha hét ördög van is benne, majd kiverem én belőle! mondja a vőlegény s olyan mozdulatot tesz a tenyerével, a mi hasonlít a pofonlegyintéshez; néha meg is érinti az ujja hegye a menyasszony orczáját.

– No hát most már jőjjenek a csimpolyások s kezdődjék el a lakoma! parancsolá a Szlón a Bukliának. (Ez a vendégség rendezője.)

– Megálljatok még! szólt Solom. Nekem egyéb dolgom is van, mint vőlegénynek helyt állni. Tudjátok, hogy odafenn a toronyban fekszik a süvünk, a Verblud; az nem jöhet ide a sánta lábával, hogy velünk tánczoljon; sőt inkább engem vár, hogy új balzsamot tegyek a sebére. Ezt addig hadd végzem, a míg bort nem ittam. Boros fővel eltalálnám téveszteni a füveket s baj lenne belőle.

– Jól van, badnyák! Hát eredj fel a Verbludhoz, addig hagyd itt a mátkádat.

– Bolondoknak! mondá Solom. De bizony magammal viszem, tőlem el nem marad. Meg is kell mutatnom a süvünknek az ő ángyikáját.

– Vigyed, vigyed! kaczagott a Szlón; s valamennyi junák segített neki a nagy röhögést növelni. Hogy a badnyák oda viszi a Darinkáját a Verbludhoz, bemutatni azt, mint a dölyfös fejedelem ángyikáját. Olcsó lesz ott a dárdanyél!

Solom azonban, alig hogy kiszabadulhatott a kaczagó bogumilok társaságából, a torony lépcsőjénél megállítá a Darinkát s erősen a szemébe nézve, azt mondá neki:

– Te nem vagy knéz leány, hanem rabszolgáló!

Az ara elnevette magát.

– Hát ezt honnan találtad ki?

– Onnan, hogy mikor feléd legyintettem a kezemmel, mintha pofon akarnálak ütni, te a helyett, hogy, a mint szabad nemes leány szokta, a kezedet az arczod elé emelted volna, egyszerre mind a két kezedet a hátad mögé dugtad. Erre a rabszolga leányokat tanítják, hogy a pofonütést hátratett kézzel kell fogadni.

– Én nem is mondtam neked soha, hogy knéz leány vagyok. Meglehet, hogy az apám knéz volt, de az anyám rabnő. A többi hat is az volt.

– Ne nevess rajta. Mert te sem tudod, hogy hát én ki vagyok?

– A badnyák.

– Én nem vagyok a badnyák, hanem a halálmadár. Én megölök mindenkit, még ma éjjel, a kiben élő szív dobog e falakon belül.

Erre a szóra a Darinka elkezdett reszketni.

– No ne remegj, szólt a Solom. Te neked mégis megkegyelmezek. Megszerettelek, el nem hagylak. Itt várj reám a legalsó kőfokon, a míg visszajövök. Őrizd a lerakott czifra ruháimat. Én megint felveszem a rabingemet, a miben idejöttem, úgy megyek fel a Verbludhoz. Mikor visszajövök, újra felöltöztetsz a czifra köntösbe s aztán lemegyünk a násznéphez. Lesz nagy eszem-iszom. Én is részt veszek benne. Valahányszor korsót, tömlőt felnyitnak, abból mind nekem kell húznom a legelső kortyot, azután töltik meg vele a nagy «bukkarát». Te ott maradsz mindig mellettem s aztán – tudod, hogyan itatja galamb a fiát? úgy lesz. Te másként nem iszol, mint a mit az én számból kapsz. Ez jól illik a mátkapárnak, a ki egymást nagyon szereti. No hát tégy úgy, mintha nagyon szeretnél.

– No azt bizony könnyen megtehetem.

– Azután elhozod magaddal a guzsalyodat, s a devernya alatt ott fonsz rajta.

– Hol veszem hozzá a kendert?

– Az én gondom lesz az, hogy mit fonj és miből? Te csak hozd el a guzsalyod. Azután ne félj semmit. Megtartalak. Urad leszek. Nagy asszonynyá teszlek. Hanem nekem engedelmeskedjél, mert különben egyet lehellek rád s meghalsz.

Mikor a toronyterembe betoppant Solom, a Verblud épen akkor riadt fel az álmából.

– Megfoglak! Nem eresztelek! motyogá félébren, a két kezével kapkodva a levegőben. Valamit látott álmában s azt akarta megfogni. Dühös is volt aztán, hogy elszalasztá ébren. A helyett ott látta maga előtt a badnyákot.

– Minek ébresztettél fel! Fakutya! Mindjárt levágom a fejedet!

Solom nem ijedezett tőle.

– Ne vesződjél te az én fejemmel, hanem a magad lábával. Fáj-e még nagyon?

– Rúgnám ki vele a kutyafogadat! Az is fáj; de jobban fáj, hogy nem álmodhattam végig, a mit elkezdtem. Olyan szép volt. A menyasszonyom, a szép Milenka ült mellettem, otthon a magam várában; ő töltötte a bort a serlegembe: az a serleg pedig annak a ficzkónak a koponyájából volt, a ki elrabolta őt tőlem. Szomjas voltam, de mégsem akartam a serlegből inni, a míg ő nem iszik belőle, s ekkor, te bolond, fellármáztál.

– Lásd, miért nem ittál hamarább? nem volnál szomjas. Most pedig bort nem kapsz, hanem nyirvizet. Nyujtsd ide a lábodat, de meg ne rúgj, mert az neked fog fájni. Azt a szép álmodat az én balzsamfüveimnek köszönheted; ha újra bekötöm velük a sebedet, megtalálod folytatását az álmodnak, szép menyasszonyt, koponya-serleget, édes bort.

– No jól van. Ha te én nekem az álmomat visszaadod, háladatos leszek érte. Majd adok én teneked olyan jó álmot, hogy végigálmodhatod alatta a zsidók történetét.

Solom kibontotta a knéz lábát, a seb tegnap óta erősen javult, megszünt a tüzessége. Ismét bekötötte azt a gyógyfüvekkel s azután elmondta a junákoknak, hogy a vezér lábát csak szorgalmasan borogassák jégbe mártott lepedőkkel.

– Beszélhetsz ezeknek, vak apád! zsémbelt a Verblud. Hisz ezeket éjszakára más tizenkét ficzkó fogja felváltani, azok pedig részegek lesznek, mint a kecske szüretkor a törkölytől, ma karácsony napja van. Hanem magadnak kell ide feljönnöd éjszakára, te fogod szépen a lábamat az öledbe s kergeted rólam a szunyogokat.

– Csak be tudjak jönni hozzád a toronyajtón.

– Hát vedd ki a kulcsot az övemből, aztán tartsd magadnál; aztán majd te ereszd ki ezeket a junákokat, s bebocsátod a másik csapatot.

Azzal elővette az ásítás a knézt, elnyujtózott s rögtön elkezdett horkolni.

Solom magához vette a toronyajtó kulcsát, a junákokat felbiztatta, hogy lesz estére nagy lakzi, aztán visszament a Darinkához. Újra felszedte a czifra köntöseit s visszatért vele a násznéphez.

Ősi erkölcs szerint külön teremben volt a férfiak, külön az asszonyok számára terítve, a vőlegénynek nem adtak kést, neki ezen a mai «kötés» napján semmit sem szabad elvágni, ha felhozzák óriási fatálon az egész vadkant vagy ürüt, abból a kuma szel le a számára egy darabot, az is metéli fel apró falatokra. A menyasszony pedig épen nem ül egyik asztalhoz sem, hanem oda kuporodik le egy zsámolyra a vőlegénye háta mögé, s azt kapkodja el, a mit az dobál oda neki.

A bogumiloknál megfordítva járják az étekfogások. Legelőször jön a sajt meg a gyümölcs, legutoljára maradnak a mindenféle levesek, a miket kanállal kell enni, a lében uszkáló konczokat ellenben divat három ujjal kihalászni. Erre aztán a menyasszony kötelessége körülhordozni a mosdó-medenczét és vizes korsót, s a vendégek kezeit leöblíteni és megtörülgetni, a miért kiki tartozik egy ezüst pénzt dobni a medenczébe.

Az ivásnak annál nagyobb a czeremóniája. Minden korsó bort előbb ráköszöntenek egy régi istenre, vagy egy újabb szentre, a távol levő atyafiakra, az örömapákra, azután a vőlegényre, a kumára, a deverire, a szuátokra, s akkor az első húzást a vőlegénynek kell tenni a korsóból, így jár az sorba a vendégek karéjában.

Ezt a szokást Solom még azzal is megtetézte, hogy a szájába vett borból egy gyűszűnyit a menyasszonyának engedett ízlelni. Azt mondta, az ő nemzeténél ez így szokás. Legyen neki az ő hite szerint.

Az az első korty volt a kermeszszel telített olaj. Ő vele azért itatták azt meg, hogy bizonyosak legyenek felőle, hogy a zsákmány-bor nincs megmérgezve.

– Ittál már valaha bort? kérdé Solom Darinkától, mikor megitatta, mint galamb a fiát.

– Sohasem, hiszen még pártás vagyok.

– Édes-e?

– Mint a méz.

Az pedig keserű volt, mint a tárnics – a kermeszbogártól.

Hanem Darinka azt mégis édesnek találta.

Tíz, húsz, harmincz – ötven korsót, tömlőt kellett Solomnak sorba köszönteni a násznépre. S ugyanannyiból meginni egy kortyot. Ha tiszta bor lett volna, ittasan kellett volna ledülnie a székéről. Így kiállta. A keserűséget lenyomtatta egy falat haricska kenyérrel s együtt dalolt a víg társasággal.

Egyszerre azt mondá neki a Darinka:

– Hallga csak! Milyen összevissza megy ez a danolás. Minden ember más nótát fúj.

– Majd mindjárt vége lesz annak, súgá neki Solom. Te most eredj, hozd elő a guzsalyodat.

A Darinka felkelt s visszakerült a rokkájával.

Már akkor az egész társaság össze-vissza beszélt.

Hiszen szokás az jól bekapott embereknél, hogy kiki magára kiabál, s a szomszédját nem engedi szóhoz jutni; de ezek úgy kiabáltak mint a hagymázosok, egyik sem ügyelt a másik szavára, s a kezeik nem mozdultak hozzá, a szemeik mereven kidülledve néztek; az egyik vigyorgó arczot csinált, a másik rémledezőt; olyan is volt, a melyik kéjt mosolygott, mintha a hetedik paradicsomban volna.

A kuma a nagy bukkarával ütötte az asztalt, kiabálva:

– Bort! Bort! Görög bort! Tengert iszom ma!

– Eredj oda, tölts neki, mondá Solom Darinkának.

A Darinka felvette a cyprusi kancsót.

– Nem abból, te! kiálta rá Solom. Hanem ebből a jóból.

S azzal fogta a piszkos vizet a medenczéből s azzal töltötte tele a bukkarát színig.

A kuma felhajtotta körömpróbáig a kupát.

– Királyi ital volt! hörgé utána. No még egygyel.

Darinka bámulta, nézte, mit csinál az ő vőlegénye. Hisz ez boszorkányság.

Ellenben a sztari szvát oroszlánölő kedvében volt, mind a két öklébe handzsárt kapott, s ordítozott, hogy neki elefántot hozzanak, hadd öli meg!

A Solom pedig kihúzott egy hosszú szalmaszálat az ágyból s annak a kalászos végével megcsiklandá a vérengző hősnek az orrát.

Arra a sztari szvát bátorsága egyszerre az inába szaladt, reszketve dobta el a fegyvereit, s fogvaczogva könyörgött:

– Jaj, kegyelmes bögöly! Irgalmazz, kegyelmezz, ne szúrj agyon a fulánkoddal! s elbujt az asztal alá, onnan dödörögte dideregve: Jaj megöl az a nagy dongó.

Ezen még jobban elbámult Darinka. Bűbáj van ezzel a fiúval!

Majd meg azt tette, hogy a holtmereven bámuló Stacheonak ráfújt az arczára s arra az elkezdett kezével-lábával rángatózni, vihogott, sikongott, hogy őtet az ördögök csiklandozzák.

Minden férfinak valami szokatlanul el volt változva az ábrázatja; de valamennyi között legcsodálatosabb volt a Szlóné, a ki azt hitte magáról, hogy ő repül, azzal az idomtalan kövér termettel; tündérországba repül, a hol bájos arák veszik körül; csókot ád jobbra, csókot balra. Ahhoz hozzálépett Solom s adott neki egy pofont jobbról, egyet balról, csakúgy csattant.

A Szlón gyönyörittasan mondá rá: köszönöm, szőke tündérkém, köszönöm, barna tündérkém! Azt ő csókcsattanásnak vette.

– Jaj, te mit csinálsz? szörnyűködék a Darinka.

– Te, fogd össze a lepcsest. Ülj a guzsalyodra és fonj.

– Ugyan mit fonjak? Gyapjut vagy lent?

– Mindjárt kapsz, a mit fonj! szólt Solom, s kihúzva a görbe kést a kuma öve mellől, levágta vele annak a két hosszú üstökét, a mi befonva csüggött a vállára. A kuma engedte, pedig ez a legnagyobb csúfság egy bogumilra, ha az üstökét levágják. Aztán sorba vette valamennyit, mindannyinak lenyiszálta a hajfonadékait.

– Nesze medveszőr, nesze oroszlánsörény! Fond össze kötélnek.

Darinka azt gondolta, hogy az ő vőlegénye maga az ördögök nagymestere. Megtette, a mit parancsolt neki.

– Mit csinálsz? Mit csinálsz? kérdezé rebegve.

– Mit csinálok? Itélet napját csinálok. Nem látod, hogy ezek mind meg vannak már gárgyulva? Méreg volt, a mit ittak, csak mi ketten nem vettünk benne részt. Annak köszönd, hogy az én szájamból ittál.

– De a Verblud meg annak a junákjai még meg vannak a toronyban. Azok nem ihattak a méregborból.

– Jó helyen vannak a toronyban, nálam az ajtójuk kulcsa. Majd eljön az ő soruk is. Ha a köteled készen lesz, leereszted a bástya fokáról s a fehér fátyoloddal jelt adsz. Ott rejtőznek az én bajtársaim; felmásznak a kötélen s akkor kiszabadítjuk a taposómalomba meg a foncsorítóba zárt rabszolgákat, azok csak arra várnak, hogy a jeladó kürtöt hallják, elő fognak rohanni, s akkor aztán megfizetünk mindannyian, ki mivel tartozik a házigazdájának. Csak te jó erősre fond azt a kötelet, csomókat köss rajta, hogy jól lehessen benne megfogózni.

A másik gyermek szót fogadott a vakmerőnek s fonta a kötelet hosszúra. Az egész násznép hagymáz-álomban őrjöngött már, senki sem látott és nem érzett semmit, a mi vele történik. Beszéltek embertelen szavakat s verték fejeiket a falba, a sztari szvát a nagy fakupát, a bokkarát rágta a fogaival s ette, mintha mézeskalács volna; a Szlón az égő fáklyába nézett, oly közelről, hogy a szemöldökét elperzselte nála, s azt dadogta: milyen sötét van; a vőfély a földön hevert és uszott, azt hitte, a tengerben van, s fújta a szájába tóduló hullámot, és kiabálta: segítség!

Egyszer csak berohan a terembe az a rabszolga, a kinek az életét megváltotta Solom, s a kinek a dolga volt az udvaron levő nép között a tömlős bort kiosztani, s ha aztán mindenki el lesz kábítva, felnyitni a taposó-malom kapuját, s kibocsátani a rabszolgákat.

– Végünk van! hebegi a rabszolga. Itt jön a Verblud a junákjaival. Hogy te nem küldted a felváltó csapatot, kitörték az ajtót.

– Bocsásd ki a rabszolgákat! kiáltá neki Solom.

– Nem lehet, a Verblud junákjai elállták a hozzájuk vezető kaput, nyolczan. Ő maga idetart negyed magával.

– Darinka! Fuss a bástyára! szólt erre az arához fordulva Solom.

A menyasszony felkapta a guzsalyat, a fonott kötelet s elmenekült a terem hátulsó ajtaján.

A Solom is elfuthatott volna azon a résen, de neki más gondja volt, nem a futás. Útjába állni a Verblud dühének addig, a míg a társai felmásznak a falra.

– Te vesd magad az asztal alá s tégy úgy, mint a többi bolond! utasítá a rabszolgát. Az meg is fogadta a szót.

A Verblud recsegő hangja már ott hangzott a tornáczban, éktelen káromkodásokban nyilatkozva.

A waráng királyfi érezte, hogy most nagy próbát kell kiállnia. Ha ebben helyt nem áll, az egész terve dugába dült. Holnapra ezek kialuszszák a mámort, s azontúl a méreg hatása is enyészni fog. Nyugodtan kellett szembenéznie a veszélylyel.

Eléje ment a Verbludnak.

Az, jobb kezében a kelevézet tartva, s a fájós lábát azzal támogatva, jött sántikáló lépésekkel; utána négy junák, kivont karddal és a balján pajzszsal. Mindenféle rossz indulat rítt ki a tekintetéből. Szerteszét nézett, elbámulva az őrjöngő atyafiakon s aztán egyszerre a dárdája hegyét a Solom mellének irányozva, rárivalt:

– Megállj, kölyök.

– Én állok. De te ne állj, hanem ülj le, mert megrontod a lábad.

– Ne legyen neked gondod az én lábamra, hanem a magad kutyafülű fejére. – Te badnyák! – Ej de czifrára fel vagy öltöztetve!

– Fel bizony, mert most vőlegény vagyok. De mihelyt leteszem ezt a gunyát, megint a badnyák leszek, s a te csontodat hegesztem.

– Nincs annak már semmi szüksége rád. Ebcsont beforr. Ha fájna, nem jöhettem volna ide. Hát te csak vőlegény vagy most? Hol a menyasszonyod?

– Mindjárt itt lesz, csak a kontyát felfőkötőzzék a nyoszolyóasszonyok.

– Hát a násznépeddel mi történt itt?

– Látod. Vigan vannak.

– Nem értem, hogy mit beszélnek.

– Nem bizony, mert görög borokat ittak, s azoktól az ember görögül beszél.

– Hazug babuka vagy! Méreg volt a borban, a mit ellopattál velük a warángok pinczéjéből, attól lett az egész vár népe mind kórságossá.

– Én magam együtt ittam velük egy korsóból; magam izleltem meg minden bort legelőször, s látod, semmi bajom.

– Mert az ördög szereti a magáét. Neked nem ártott az meg. Jó szerencse, hogy én meg a tizenkét vitézem nem ittunk belőle. Hát ezeknek a bogumiloknak hova tetted az üstökeiket?

– Azok bizony fel lettek áldozva a keresztyén vallásnak. Tudod, hogy az üstökfonás pogány szokás. A pap rábeszélte őket, hogy vágják le.

– Hamarább elhiszem, hogy a medve azért nem visel farkat, mert fogadása tartja. Te csufitottad őket így el. Te vágtad le a kontyaikat.

– Ugyan hová tettem volna?

– Eladtad anyádnak, a pusztoloviczának, hogy fonjon olyan kötelet belőle, a min fel lehet kapaszkodni az égbe. – Nem mégy oda. Az én lábam meggyógyítottad. Látod, járni tudok rajta. Ezt neked köszönöm. Hát meghálálom. Hazaküldelek az apádhoz. Ördög volt az apád, oda küldelek hozzá a pokolba.

– Nem félek én a te ijesztgetéseidtől, zsupán! Te megesküdtél, hogy én nekem semmi porczikámat nem engeded bántani, s ez a te esküvésed engem jobban betakar, mintha a láthatlanná tevő tündérpalást volna rajtam.

– Ezt jól mondtad, bagoly! Nem is bántja senki semmi izecskédet. Semmi tagodat el nem szakítjuk, sőt még jobban hozzád ragasztjuk. Egy darabban hagylak. Csakhogy épen megfürösztelek egy kis jó forró szurokban. Hogy fog tetszeni?

Solom nagyot kaczagott erre a szóra. S a nevetés egész természetesen jött magától az ajkára. Az villámlott a fejébe, hogy a szurok felforralásához idő kell, s ha időt nyer, életet nyer. Még ő kapja majd a halál kaszájának a nyelét a kezébe.

– Hahaha! Hisz ez meg épen gyönyörüség nekem. Otthon a tündéranyám mind abban fürösztött. Majd meglátod, hogy úgy jövök ki belőle, fehéren, mint a hattyu. Csak egyre kérlek.

– Akármit kérsz, ráadásul a szurokfürdőre, a tied.

– Azt, hogy a menyasszonyom is hadd fürödjék meg velem együtt.

– A forró szurokban? A bizony úgy is illik. Kiki párjával. Badnyák a mátkájával. Junákok! Készítsétek a fürdőt. Hétféle füvet hányjatok bele, hogy illatos legyen.

A nagy ivóterem végében volt az óriási kandalló, a minek a kürtőjéből vastag vaslánczon csüggött alá a roppant nagy kondér, a miben egyszerre egy egész tulkot, vagy vadkant szoktak vetreczének főzni. Annak a ma estére való tartalma már kifogyott, csak a fenekén rotyogott még a zsiros borsos lélötty. A tűz égett alatta.

Ez jó lesz most szurokfőzésre.

A míg a junákok a szurkot a tűzön forralták, a Verblud sorra járta az atyafiakat, rázogatta, költögette. Az mind másról beszélt neki, csak azt nem akarta tudni, hogy felébredjen.

– Ilyen pokolbeli varázst hozni a házhoz! agyarkodék a Verblud. Rám néz valamennyi s az egyik menyecskének néz, a másik sárkánykigyónak. – Hát te rabszolga itt az asztal alatt! Te is bort ittál?

S a kopjája nyelével nagyot lökött a rabszolgán, a ki Solom hive volt.

Az azt mondta rá, hogy «köszönöm az áldást».

– Ki vagy te? rivalt rá a Verblud.

– Hát csak ismered a királyodat? dörmögé a rabszolga.

– Ez abban van, hogy ő a bosznya király! Hát engem kinek tartasz?

– Te vagy Chrysostomus archimandrita.

– No már ahhoz csakugyan hajazok. S aztán mit hoztam neked?

– Az arany rózsát hoztad el a pápától.

– No már azt Isten ugyse megkapod!

S azzal fogott egy szurokfáklyát, annak az égő kanóczát oda szúrta a rabszolga kinyujtott tenyerébe.

A rabszolga arczán egy vonás sem rándult félre a fájdalomtól, a míg a kanócz a tenyerét égette.

– A Szentháromság Isten fizesse meg ezt neked százezerszer, mondá álomjáró hangon.

– Bakfitty! Vad szamár! dörmögé a Verblud, s oda köpött a ficzkó markába, hogy a kanóczot eloltsa. Ez az áldás szeget ütött a fejébe.

A kandallóban fortyogó üst okádta már a fekete füstöt a benne fövő szuroktól, a mit a junákok dárdáik nyelével kavartak.

– No királyfi, kész a fürdőd! mondá gonosz nevetéssel a Verblud.

– Mindjárt megyek, szólt a királyfi, csak a gunyámat vetem le.

S elkezdett vetköződni.

Azzal is készen volt.

– Hozzátok elő azt az üstöt.

A négy junák két rudat dugott keresztül a nagy üst négy fogantyuján s leemelte azt a tűzről; oda tette a terem közepére.

– Mindjárt ugrom, csak a menyasszonyomat várom.

– Kiálts neki, hogy siessen.

– Héj Darinka! Darinka! hol vagy? jöszte már sebtiben! kiabált a Solom.

Egyszer aztán felhangzott a Darinka szava onnan a feljáróról, a mi fel a bástyára vezetett.

– Jövök, vőlegényem!

– Repülj hát. Nézd, de nagyon várlak!

– Itt vagyok, ragyogok! kiáltá a leány, a hágcsóról nagyot ugorva a terembe, kezében forgatta a guzsalyszárat a körüle csavart kötéllel.

– Hahaha! nevetett a Verblud. Ez ugyan derék menyasszony! Épen hozzád illik. Egy királyfi meg egy rableány! Panka! vetkőzzél szaporán! Most én vagyok a kuma.

(A bogumiloknál az a szabadalma volt a násznagynak, hogy a menyasszonynál a nászéjen ő teljesíté a szobaleányi szolgálatot.)

– Jaj, szégyenlem, mondá a Darinka. Ne nézz ide, kérlek.

– Hogy ne néznék? mikor nézek!

– No hát vakuljon meg a jobbik szemed!

Erre a szóra egy ijjhur pendülése hangzott valahonnan a magasból, s abban a pillanatban egy sivító nyilvessző állt meg a Verblud jobb szemében, s arra mintha az égből potyognának alá, rohantak elő a hágcsóról a waráng suhanczok, nagy rivallással.

– Ne hagyd magad, Solom!

A királyfi párduczi gyorsasággal ugrott az egyik alvó férfihoz, kirántá annak az öve mellől a handzsárját.

– No hát Verblud! Most már én viszem el a te koponyádat a menyasszonyod szeretőjének. Jó lesz neki imádságos könyvet támasztani.

De a Verblud még nem adta meg magát. Olyan volt mint a megsebesített medve; végperczében a legfélelmesebb. Nem vesződött a szemébe lőtt nyillal, hanem kétkézre kapta a nehéz dárdáját s úgy rohant a királyfira. Ő rajta lánczból font pánczél volt; az pedig mezetlen, mint Dávid a Goliáth előtt.

Hanem rohantában elkapta valaki a Verblud lábát. Épen azt a sebesült lábát, a mit a Solom már félig meggyógyított. Az alvást szinlő rabszolga volt az.

A Verblud egyet nagyot ordított a fájdalomtól s térdre bukott. A második kiáltás már nagyon rövid volt, mert a Solom egy csapással leütötte a fejét; s aztán felkapta azt az üstökénél fogva, s úgy mutatta fel a magasba.

– Ilyen magas volt valaha!

A waráng fiúk rézszekerczéiket villogtatva rohantak a vezérükhöz, a míg a menyasszonya diadalmasan borult a vállára.

A négy junák pedig rémületében elejté a czepelt üstöt, a szurok feldült, a füstje lángra lobbant a tüztől, s akkor aztán a szétfolyó pokolsár, mint a tűzokádó ürüléke terült szerteszéjjel, lángnyelveket lövelve a magasba. A junákok az égő szurkon keresztül rohantak az ajtónak, felszedve az opánkáikon a lángoló degetet s úgy szaladtak ki az udvarra, minden lépésüknél lángnyomokat hagyva maguk után, kinn levő társaik nagy rémületére.

A waráng suhanczok pedig a hátulsó hágcsón keresztül menekültek el a királyfival, Darinkával, meg a hű rabszolgával együtt fel az oszlopos erkélyre, ott hagyva a pokolmódra égő termet, elkárhozottul ordító lakóival.

Az udvaron nagy riadal támadt: a nyolcz junák ott hagyta az őrzött kapukat, s futott a várkapu felé, hanem a waráng fiúk nyilai utolérték őket, hirmondónak sem futott el egy is.

Erre aztán a rabszolgák népe kitört kínzó műhelyeiből, s megkezdődött a gyilkos boszuállás, a minek a magja emberöltő időn át el volt vetve.

A bogumilok még védeni sem tudták magukat, álmukban dicstelenül rabszolgafegyver ölte le őket.

Mikor a hold feljött a hegyek mögül, csak elbámult, hogy hova lett az éjszaka? A mosszori vár lángja messzire bevilágított hegyet, völgyet és csillagos eget.