«Hat órai késés a rutkai vegyes vonatnál.»
Ez volt olvasható a magyar államvasuti pályafő előcsarnokában levő fekete táblán.
Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a kerepesi-út végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, inséges pályaházacska fogadta a felső Magyarországról érkező utasokat, a kik onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöczögősebb stáczió-utczáján keresztül jutottak el, omnibuszháton a vendégfogadókkal ellátott zónába.
A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programmot meghazudtolt. A főváros legjártabb utczáin két oldalt egész hegylánczok voltak felhalmozva hóhegyekből, a miknek a kihordására gondolni sem lehetett. Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat. Az egész vasutvonalon tábor számra dolgozott folyvást a napszámos sereg, a hóekék túrták a hótorlaszokat, a mit egyik félnap végeztek, a másik félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában, mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.
A pályaház perronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, a ki időről-időre kitekint, hogy esik-e még a hó? A másik egy konstábler, a ki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, a melybe nem fuj a szél, fején a viaszkos vászonnal behuzott kalap, vállán a kurta kaucsuk lebernyeg. «Czudar idő», mondja a kapus. «Kutyának való idő!» kontráz neki a rendőr. A harmadik alak czivilben van, kurta prémes gallérú dókában, vidraszinű nemez süveg a fején, a nyakán koczkás gyapot kendő körülcsavarva, két keze a zsebébe dugva, az egyikből bőrrel bevont vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a perronon hosszában végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor tánczolva, járja a polkát, meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve, nem azért, mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. Ez egy detektiv.
A napos tiszt benn ül a szobában, az a távirógépnél van elfoglalva. Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.
Egyszer aztán kutyaüvöltés hangzik valahol a távolból.
– No hála légyen a herkópáternek! mondá a kapus. Csak jön már az a kalarábévonat!
– Honnan tudja? kérdi a detektiv. Még nem csenget a villanyos.
– Hát hogy a «Vigyázz» kutya ugat. Az hamarább megérzi.
– Igazán. A directio kutyát tart, a ki jelez?
– Nem a directióé az, hanem az öreg vasutőré, a Kapor Ádámé. Szegény öreg, ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog, negyvennyolcz óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a «Vigyázz», hogy azalatt, a míg a gazdája az oduban bóbiskol, a kutya kifekszik a sinekre, s már egy mértföldnyire meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd csúnyául vonítani, a hogy most teszi, hogy ha az Ádám el talált volna szunyókálni, hát fölébredjen.
– Az már derék egy kutya!
– De még azt is megteszi, hogy ha az öreg álmos fővel nem az igazi váltóhoz czammog, hát megfogja a dókája szélit s odaránczigálja az igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje, hogy itt őrzi a váltót.
– Az is szép mulatság!
Csak öt percz mulva a kutyaugatás után kezdett el a villanyos csengetyü berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan nyujtott s többször megczifrázódott fütyölését.
A czivilruhás odadörmögött a rendőrhöz:
– No János, most a placzra!
Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat elé. A kapus a csengetyühöz ment s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben, ködmönben, bagaria csizmában.
A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló hangot is vegyítve a zaj közé, a mi szokatlan volt. Ez a hóekének a harsogása, a mit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az indóházig ellepte a vágányt.
Ezzel a hozzátoldott nyújtványnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint valami özönvíz előtti Saurus, a ki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja maga előtt. A waggonok úsznak a felkavart hófellegben.
S a hó eke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű fehér-fekete tarka, hegyes fülű, kurtafarkú kuvasz, mintha ő volna a pilota, a ki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a «Vigyázz».
Mikor aztán a mozdony megáll a perron előtt, két oldalt fujtatva a kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő helybenhagyása nélkül nem állna meg a vonat, s azzal kiugrik a sinek közül s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem birja a bizodalmát, annak háttal fordul s a hátulsó lábaival szórja feléje a havat.
Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe csavarva, csak az orrát látni az arczából.
A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett waggon, I. és II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaoszinű III. osztályú, a bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.
A detektiv bekandikált az első és második osztályokba, a miknek az ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a szakaszok mind üresek.
– Hát nincs pasasir? – kérdi a Nro 1. kalauztól.
Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus felhivásra ad precziz választ.
– Van ördög!
– Hát hol maradtak?
– Ott pokolba: Hatvanba.
Azzal tovább tappog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak valami harminczan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. A mint leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.
A detektiv erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, a ki a III. osztályú kocsik ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasip.
Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani állomáson, hogy a hó eltemette az útat, mind kiszálltak, ott maradtak az állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az útat, s majd csak a kassai gyorsvonattal fognak eljönni reggel. A III. osztályban levő utasok eljöttek.
Akkor aztán ezeket vette szemügyre a detektiv.
Először kiszállt a waggonból egy felvidéki atyafi, a ki fenyőmadarakat, meg húros rigókat hozott hosszú füzérekben felakasztva elől-hátul a vállán. Ennek épen ilyen zegernye időben kell utazni.
Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság, nagykendőkkel összevissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, a mik gondosan bevoltak bugyolálva, kettőt, hármat, négyet. A kofa ráförmedt a detektivre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árúczikk a fővárosban. Mikor minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve koczkás gyapot kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében volt egy fogantyús utazó ládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles kézikosár. A harmadik utiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt szorítva.
Egy hordár átakarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki, «majd csak magam viszem». Ez sajnálja a rézpénzt.
A fenyőmadaras atyafi, meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek tartották a fináncz ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adóról felelő bárczát, a fiatal nő azalatt leült a nyilt csarnokban egy padra, a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.
A detectiv nagyokat tappogott, a perronra visszatérve, boszuságból-e, vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat, odament a konstáblerhez.
– A kire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, ha megjön. Én addig be megyek a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktól. Talán azok látták. Maga addig itt maradhat.
– Köszönöm a grátiáját.
A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a finánczczal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az utijegyeit. Az állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltani a külső lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs Péter. Azzal az is ment aludni.
Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a nagykendője alá. Még karmantyuja sem volt.
De valaki mégis észrevette az ottlétét, a Vigyázz, oda ment hozzá, körülszaglálta.
– Kutyuskám! suttogá a hölgy.
A Vigyázz erre mind a négy lábát előre feszíté, elkezdé a kurtafarkát erősen csóválni s kettőt vakkantott, azon a hangon, a mely azt jelenti a kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott és elszaladt.
A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a kendőjéről a szitált havat, a mit a szél kívülről behordott.
Egyszer aztán czammogó lépések hangzottak a vasut mentén. Valami lámpás fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.
A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az arczából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, a miről jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelző zászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.
Mikor a pad előtt elczammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas kettős csahintást hallatá s erre az ember észrevette, hogy ott a padon valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpájával. Látta, hogy az egy fiatal leány.
– Hát maga, lelkem, mire vár itt?
– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a városba.
– Hát nem ide való?
– Nem. Vidékről jöttem.
– Hiszen elmehetett volna az omnibuszszal a vendéglőig.
– Én nem szállhatok vendéglőbe, mert ott drága az élet.
– Hát miért jött Budapestre?
– Munkát keresni.
– Hát aztán miféle munkát tud maga?
– Tudok varrni, meg himezni.
– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár boltról-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?
– Azt gondolom, hogy úgy kezdik.
– Hát addig miből él meg?
– Hoztam hat zsemlyét a kosaramban. Ez hat napra elég.
– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a várostól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes asszony. Annak van egy kis kamrája, a mosókonyha mellett. Azt kiszokta adni ilyen maga forma varró leányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem kell a kamarát, mert a mosókonyháról elég meleget kap. A feleségem még munkát is szerez a leányoknak, sok uri házban bejáratos. Most épen faczér a kamrája. A mult héten történt, hogy a mamzell, a ki nála lakott, (Lidinek hivták, én biz a másik nevét soha sem kérdeztem) egy este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt hiszem a Dunába ugrott. Ki tudja mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan könnyen megy az. Hát jobb, mint ha gyufát ivott volna. No hát, ha nincs valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember vagyok, röptiben fogok a számára új czimmerfrajlát.
A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt mondta, «menjünk».
A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő beleegyezését is birta, megköttetett, vidám csaholást indított meg s azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette s előre futott vele a kijárathoz.
A constabler akkor is ott állt.
Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdáról a vele jövő kisasszonyra, a hogy illik tapasztalt rendőrhöz.
– No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerűlt a mamzell Lidi? Csak látogatni volt oda haza?
– Az ám. Hagyta rá az öreg. Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná a leányasszonykának az utitáskáját: ne czepelje maga.
– Megtenném szivesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat, hogy egy konteszre kell rálesnünk, a ki hazulról megszökött a mai vonattal, de a táviró se kutya! Eléje került.
– S ezt most el akarják fogni? kérdé az őr.
– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és minden feltünés nélkül kisérnünk kell, a hol meg fog szállni, s arról hírt adni az alkapitány úrnak. A detectiv is ott van.
Az öreg nevetett egy kicsit.
– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a detectivnek, hogy gyanum volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkisérném a lakásáig hivatalból. Hahaha!
Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta. Aztán utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint a ki nem állhatja meg, hogy ne nevessen ezen a bolondságon.
Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arczát a kalapjából kivett zsebkendővel, aztán megint feltette a kalapot zsebkendőstül, s lehuzta az álla alá a viharszíjt, a mi igen szigorú kifejezést ád az arcznak.
– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis tudósítással az előljáróságot tévutra vezetni meg nem kisértem. Jójczakát öreg apó. Jójczakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.
– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor fráj napja van: ő meg egy padlásszobát bir tőlünk, magyarázá Ádám apó az új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.
Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a mamzellnek a bőröndje vitelére.
– Köszönöm! szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. Nem szoktam én soha hordárral czepeltetni magam után az uti bőröndömet.
Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ő volt az az eltünt grófkisasszony, a ki felől a detectivnek meg a konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.
Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, a melynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki keresni.
Mikor a pályaházból kiléptek, épen egy olyan szélroham sepert végig az utczán, hogy meg kellett állniok. Az esernyőt, a mit a leányzó kifeszített, egyszerre kifordította a szél, s a szoknyáit nagy rendetlenségbe hozta, a min nem tudott segíteni a kezében tartott bőrönd miatt.
– Abból az esernyőből nem lesz prédikácziós halott, mondá az öreg vasuti. Hagyjunk fel most minden teketoriázással. Adja ide a kisasszony a bőröndjét, majd én viszem; tudom, hogy nincs tele aranynyal. Az esernyőt csapja a hóna alá, aztán az egyik kezét akaszsza a karomba, a másikkal fogja a szoknyáját, aztán hunyja be a szemét.
A hölgynek el kellett fogadnia az ajánlatot.
Azzal elkezdődött az expediczió. Méternyi magas volt a hó, a min keresztül kellett gázolni s a szél szembefútt.
– Csak addig tart ám ez a gyilkos szél, a míg a Stáczió-utcza szegleténél bekanyarodunk. Dörmögé az öreg. Odáig egész gőzerővel kellett dolgoznia.
Egyszer aztán elérték az első házat: ott megállhattak lélekzetet venni.
– Csinos kis szelecske, mondá az őr. No már most ki lehet feszíteni az umbrélát. Várjon, majd én tartom a feje fölé. Aztán csak egész bátran tegye. Szóljon hozzám, hogy «Ádám bácsi». Kapor Ádám a nevem. Tegyen úgy, hogy az emberek azt gondolják, hogy régi ismerősök vagyunk.
– Hát találkozunk mi itt most még emberekkel?
– De még sokakkal. Vannak emberek, a kiknek bolond passziójuk ilyen hóförmetegben sétálni az utczán éjfél után egy órakor. Majd meglátja.
Az öreg egy kis nevető dünnyögést is hallatott e tréfához.
A leány mindjárt elkezdte a bizalmaskodást.
– Ádám bácsi! Az a rendőr csakugyan az eltünt mamzellnak nézett engem? Hasonlítok hozzá?
– Nem tudom biz én, édes lelkem, mert én nem igen nézegettem a fizimiskáját. Tudja, én ritkán kerülök haza. A János konstábler is úgy van, hogy csak egy-egy fráj napon jön ki a szállására, s akkor aztán örül, ha felfekhetik a padlásra. Aztán az a Lidi mamzell olyan szemérmetes volt, hogy ha férfihangot hallott, nem forgatta a fejét hátrafelé, mint a nyaktekercs, hanem belefeküdt a himzőrámába, úgy öltögetett. Abból biz a János nem látott egyebet, mint a kontyát.
Egyszer csak valami zsivaj támadt az utczán.
A leány kitekintett az esernyő alól, s látta, hogy Ádám csakugyan igazat mondott. Tréfás volt, de igaz volt a mondás.
Csakugyan vannak emberek, a kiknek elhatározott szándékuk ebben a dühös hózivatarban az éjjeli órákat az utczán tölteni el. A havat lapátolják össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokrócz, lyukas zsák, ponyvafoszlány a derekukra kötve; a kalapjaikat álluk alatt megkötött zsebkendővel biztosítják a szél ellen; de boldogabb, a kinek olyan süvege van, hogy a két fülét betakarja; a lábaik, idomtalan gubókká bugyolálva, pokrócz és rongydarabok közé; két ujjú darócz keztyűk a kezeiken, vaslapát a markukban.
– No itt van az a sok ember az utczán, a kit mondtam. Ezeknek most van az aratásuk! Egy forint ötven krajczárt kapnak a magisztrátustól egy éjszakára. Soha se volt ilyen szüretjük a hunczfutoknak!
Vígan is vannak, egymást csufolják. Szegény embernek az is mulatság.
– Itt jön az Ádám apó a mamzeljével! kiált az egyik rongyos.
– Dobre ráno! Sztará baba! Gye igyes azzal a Kátkával?
– Megálljon, Ádám bácsi! Majd elmondom a Zsuzsa néninek, hogy szép leányt vezetget éjszaka az utczán!
– Nye krics! Te gyezsepogyes! vág vissza Ádám apó s a tokos zászlóval a fejére suhint az egyik csufondároskodónak, az ki akarja kerülni az ütést s hanyatt bukik a felhányt hóhalomba, társainak nagy hahotájára.
– Hahá! A sipotár! Bele esett a hóba!
A leány meg van rémülve.
– Ezek gorombáskodni fognak velünk.
– Nem kell félni, mamzell, jó gyerekek ezek. Mind az én fiaim. Liptói fiúk. Mind ott laknak velem együtt a zöld paradicsomban.
– Zöld paradicsomban?
– Az ám. Úgy hivják azt a házat. De nem azért hivják úgy, mintha ott lakott volna valaha Ádám és Éva, mikor még ők is zöldek voltak, hanem azért, hogy valamikor vendégfogadó volt, s egy nagy zöld paradicsomalma volt kifestve a czimerére.
– Az valami nagy ház lehet, ha ennyi ember elfér benne.
– Hát elférnek, a hogy a szegény ember malaczai. A bizony csak olyan bogárhátú ház. Mindjárt meglátjuk. Ott világít egy ablaka. Az az én feleségem mosókonyhája. Felkelt már az asszony. Sok a mosni való. Annál jobb, mert akkor tűz is van rakva. Csinálhat nekünk egy kis magyar theát. Szereti maga a magyar theát?
– Nem tudom, milyen az?
– No majd meglátja, milyen jó!
A Vigyázz előre szaladt s a kivilágított ablak előtt elkezdett a maga nyelvén jelt adni.
Erre elébb kinyilt az ablak, s rövid szóváltás támadt egy női hang, meg egy kutyacsahintás között; azután felnyilt a kis ajtó. A Vigyázz visszaugatott, jelezve, hogy szabad az út.
– No már most majd én elől megyek, mondá Ádám. Mert itt egy mély árok van az utczán végig: azt most betakarta a hó. Csak egy keskeny híd vezet át rajta. A ki eltéveszti, nyakig esik a hóba. Hát csak mindig az én lábam nyomába lépegessen a kisasszony. Így ni!
Az asszony a kapuban várta az érkezőket. Mind a két karja a könyökön felül fel volt türve, mert a mosóteknőtől jött ki. Ő már szokva volt mindenhez. A mit egy mosóasszony kiáll, attól egy regement férfi az ispitályba kerülne.
– No asszony, meghoztam a Lidikét.
Az asszony összecsapta a kezeit.
– Hát előkerült? No hála Istennek, csakhogy nem ölte el magát.
– Hanem most már csinálj nekünk iziben egy kis jó magyar theát, mert a lelkünk is meg van fagyva.
– Mindjárt meglesz. No csakhogy előkerült Lidike! Hát csak vigye be a szobájába a ládikáját, s húzzon frissen más czipőt, harisnyát.
Sötét is volt, a hölgynek az arcza kendőkkel be volt bugyolálva; lehető volt az elnézés.
– Csak tessék előre menni, édes Zsuzsa néni, szabadkozék a leány.
– No már nem akar elől menni! Mindig így bánt velem a Lidike. Mintha valami nagyságos asszony volnék. Vagy mintha édes anyja volnék.
Pedig bizony nem annyira a becsülettudás volt erre a fiatal hölgynél az indok, mint az, hogy nem tudta a járást a zöld paradicsomban, kivált sötét éjjel.
A mosóné aztán előre ment, a kisasszony utána, azt követte az Ádám apó, leghátul a Vigyázz. A kis ajtót az Ádám zárta be.
Először egy sötét folyosóba jutottak, melynek végéből nyilt a Kapor Ádám lakása. Annak a külső ajtaja nyitva volt, a belső üveges ajtón keresztül világított a mosókatlan veres tűzfénye.
Mikor kinyitotta az ember az üvegajtót, egyszerre tódult ki a hajlékból a forró gőz, abban a perczben hópehelylyé válva a hideg levegőn.
A mosott ruhának, szappanynak és szodának párázata uralkodott a helyiségben; mérsékelve a kőszéngőz által, a minek a füstje ilyen nagy hóesésben leverődik, s kellemesen fűszerezve egynémely vereshagyma illatától, a mi nem rontotta el a polczon szárasztott kenyérélesztőkorpa szelid savanyúságát. No de jó meleg volt – s ez a fődolog.
Az ifjú hölgy már tudta, hogy melyik az ő lakása. Egy kis alacsony ajtó nyilik a konyhából a kamrába: az az ő otthona. Még két másik ajtó is látható a mosókonyhában. Az egyik hanyatdülő helyzetben, az a pinczébe vezet le; a másik a gerendák között: ahhoz meg lépcső visz fel.
A mosókonyha tágas: téglával van padlózva, a falai embermagasságnyira fénylenek a salétromtól, különben ki van meszelve. Egy nyoszolya, vánkosokkal, dunnával, egy hárságy, egy festett ruhaszekrény s egy gyalult konyhaalmáriom, egy asztal, néhány szalmaszék és egy nagy karosszék képezik benne a comfortot, mindenféle lugzók, teknők, mosókatlan, vasalódeszka, meg egy nagy mángorló a hivatás eszközeit. Egy nagy fekete tábla a falon, tele irva nevekkel és számokkal, jelzi a pontos ügykezelést. Annak a szegletére van akasztva a kalendárium.
A Zsuzsa néne egyenesen a tűzhelyhez sietett, a jövevény leány pedig bement a holmijával a kamrába, nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy világosságot kapjon.
Akkora helyiség volt az, hogy egy ágy elfért benne, meg egy himző asztal. Ruhatartóul egy lefüggönyözött fali polcz szolgált.
Az ágy tisztába volt húzva, volt benne egy tengeri fűvel töltött derékalj, egy vánkos, meg egy paplan. Az ágy fölött egy Mária-kép.
A mikor az átöltözködéshez kezdett a hölgy, mégis betette a kamra ajtaját. Bőröndjéből előszedte a ruháit, czipőit. A mik rajta voltak, azokra rá volt fagyva a hó.
Arra gondolt, hogy milyen furcsa meglepetés lesz az, a mikor ő előjön, s a világosságnál meglátja a Zsuzsa asszony, hogy «nini, hisz ez nem a Lidi mamzell!»
Mire készen lett az átöltözéssel, kopogtattak az ajtón. A Zsuzsa szólt:
– Ki lehet már jönni. Készen a magyar thea.
A leány kinyitá az ajtót s kilépett a világosságra.
De a meglepetés nem a mosóné részére került, hanem az övére.
A Zsuzsa asszony semmi csodálkozó felkiáltásra sem ragadtatott, mikor ezt az idegen arczot meglátta maga előtt.
Úgy tett, mintha mindennapos ismerőse volna. Pedig ép szemei voltak.
Még úgy is nevezte.
– No Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar thea. Nézze: az uram ugyan várja ám balkézzel.
Az öreg bizony leült az asztalhoz s nem várta a vendégét, hanem hozzálátott a maga angáriájához.
Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabozva, s fahéjjal fűszerezve.
A leány kiszürcsölte azt az utolsó cseppig.
– No ugy-e, hogy jó ez a magyar thea? Szólt sunyítva az öreg apó.
– Egészen fölmelegített. Nagyon köszönöm.
A leány aztán viszonszivesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket s azokkal kinálta meg a házigazdáját.
– De hát azt mondja a szentirás, hogy: «nem csak kenyérrel él az ember»… szólt az öreg, hanem szalonnával is. Ezt a feleségének mondá.
– Ej, ej! öreg ember, nem kell a szentirással tréfálkozni.
– Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásról, hékám!
A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasuti lámpát, meggyujtotta, s felment a lépcsőn a padlásra.
– Evett-e már fagyos szalonnát paprikával a kisasszony?
– Soha se ettem. Azaz hogy: ettem ettem! Dehogy nem ettem.
– Bizony soha se evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja, mi fán terem?
– Ádám bácsi. Mondja csak, hogy lehet az, hogy a Zsuzsa néni, mikor engem meglátott a világosságnál, egy cseppet sem volt megütődve?
– Hm! Hát ez úgy lehet, hogy az alatt, a míg a kisasszony odabenn a kamrában átöltözött, én beszéltem a feleségemmel, s elmondtam neki mindent, a mit tudok.
– De hát mit «tud» ön?
– Hm, hm, dörmögött az öreg, borostás állát körülkaparászva. Hát tudja a kisasszony: ott a vasutnál a trafikásné ujságot is árul. Aztán a mi ujság estig el nem kel, az már másnap csak makulatura. Azt eladják kiló számra hét krajczárért. Hát az ilyen bitang ujságból szokott nekem mindennap juttatni a trafikásné, hol egyből, hol másból. Én szeretem tudni, hogy mi történik a világban. Ma épen egy képes ujságot kaptam. Olvassa el csak, mi van benne, belül a harmadik oldalon, mindjárt ott a Kvizda gyógybalzsamának a hirdetése alatt.
A hölgy átvette a negyedrétű lapot s hamar rátalált a ritkított betüs czikkre.
«Sensatiós családi dráma!»
«Nem nevezzük meg a helyet és a személyeket, kik e regényben szerepelnek, mely egy Zola tollára volna érdemes. Egyike a magyar arany fiatalság legkiválóbb tagjainak, a ki gyönyörű négyes fogatáról s exoticus vadászatairól ismeretes, életre-halálra udvarolt a bájairól úgy, mint szellemi műveltségéről ismeretes X. X. grófkisasszonynak. A szerelmi pályázat nem maradt viszonzás nélkül. A család egyetlen leánya ifjú szivének egész hevével fogadta a nyiltan tett ömlengéseket. E napokban az ifjú Endymion végre formaszerű nyilatkozattal jelent meg a grófi háznál s megkérte X. X. grófkisasszony mamájának a kezét, Y. Y. grófnőét. S az eljegyzés ennek értelmében meg is történt. Y. Y. grófnő még mindig igen szép és fiatal arra, hogy még a leányával szemben is ő maradhasson a győztes; s előnyeinek döntő súlyt ád azon körülmény, hogy ő a birtokosa annak az egész három milliót érő uradalomnak. X. X. grófkisasszony az eljegyzés napján nyomtalanul eltünt a grófi kastélyból. Most mindenfelé keresik. Attól lehet tartani, hogy valami végzetes tettre határozza el magát.»
A leány arcza olyan merev lett, mint egy márványszobor. Szemei még azután is nézték azt a méregkeverő lapot, mikor már az «első hazai orpheum» programmja következett benne.
Ebből az álomjáró mélázásból egy sajátszerű beszélő hang zavarta fel.
A hang az asztal alól jött s ezeket a német szavakat mondá:
«Frau… Komm czhausz… Gib flájsch…»
A leány ijedten ugrott fel a székéről s az asztal alá nézett.
Ki bujkál oda alant?
Azonban kénytelen volt egyszerre kaczagásra fakadni, a mint e beszéd okozóját meglátta.
Az egy szarka volt. Ott állt az asztal hidján, a csőrével felemelve az abroszt s aztán a fejét féloldalra fordítva s egy szemével felsandítva azt mondá:
«Frájla… Gud moring.»
S azzal egyet hibbanva, nagy hirtelen fenntermett a leány által üresen hagyott széken s onnan papolt egyre, «komm czhausz, – gib flájsch.»
Ádám apó nevetett.
– Ugy-e, megijedt a kisasszony, mikor meglátta, hogy valaki megszólal a lába alatt? Azt gondolta, valami kisértet. Hát pedig csak a Pikusz. No gyere ide Pikusz! ugorj ide az asztalra. Mutasd meg, hogy hogyan kell a krajczárt kivenni a pohár vizből.
A Pikusz engedett a felhivásnak. Felrepült az asztalra. Ádám apó eléje tett egy pohár vizet, abba bele dobott egy krajczárt. A szarka elébb megpróbálta belenyulni a pohár száján keresztül; de a mint az orrába ment a víz, hirtelen kikapta a fejét és nagyot prüszkölt. Utoljára kapta magát, ráugrott a pohár szélére, a pohár feldült, a víz kifolyt, a krajczárt aztán felkapta s elrepült vele. Alig akarta visszaadni.
– Önnek mind oly okos állatjai vannak. Monda a leány. A kutyája is olyan eszes állat.
– Hát mit csináljon a szegény ember? Mikor nap nap után egy helyben kell ülnöm, mintha szurokba ragadtam volna. Az sincs, a kihez egy szót szóljak. Ha ez a kutyám nem volna, rég meg kellett volna gárgyulnom. A szarkát meg a feleségem tanította be: azért beszél németül. Ez meg az ő egyedüli mulatsága. Ez a mi theátrumunk, a mi circusunk. A Vigyázz különben nem az én érdemem. Ez úgy maradt rám örökségben egy vak koldusról, a ki rám hagyta, a mért megengedtem neki, hogy ott ülhessen a pályaház mellett. Ez a kutya olyan okos volt, hogy a szájába vett egy kis fatányért s azzal sorba járta az uraságokat, a kik oda jöttek ácsorogni s koldult a gazdája számára. A mit kapott, odahordta neki. Azt mondom, kisasszony, hogy külömb lélek van ebben a kutyában, mint sok rossz emberben.
Ez alatt lejött az asszony a padlásról egy darab szalonnával. Tányért is tett késsel, villával a kisasszony elé.
– Hahaj! Ki látta azt: tányérról enni a szalonnát villával? Protestált az öreg gazda. Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna tetejéről a hájas részét (a ki teheti!) Akkor azután egy késhegy paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt egyszerre a szánkba teszszük. Ugy-e hogy milyen fölséges? Valamennyi herczegnek a hires szakácsa mind összeverheti a fejét, még sem talál ki olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel. Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig minden csemegének az ize! A kinek egy darab szalonnája van, s azt meg tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzczédulája. Hát még a ki a bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzá való fogam.
S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő vágott, hol a kisasszony szelt belőle, hogy utoljára «mores»-nek való sem maradt a darab szalonnából.
A lakmározástól természetesen a két kedvencznek sem lehetett elmaradni. A Vigyázz odaült a gazdája mellé a két hátulsó lábára, a két első praczliját illedelmesen lefelé hajlítva, de néha megtaszítá az egyikkel a gazdája térdét.
– Jó, jó! Nem feledtelek el: csak várj.
Aztán mikor egy darab szalonnát elfogyasztott az öreg, s annak csak a levágott hájas része és a lefaragott bőre maradt: akkor a hájdarabot oda tette a bertáfoló kutyának az orrára. De mielőtt a szegény pára bekaphatta volna, egy percz alatt ott termett a fején a Pikusz, «Keszt ausz!» mondá s elkapta a kutyának az orráról a hájat. Az csak fájdalmas szemmel nézett utána.
– Látod, kutyám! Ez a világ sorja. Ő a te feljebbvalód, mert repülni tud; te pedig négykézláb jársz. Ő tud németül, te pedig csak ugatni tudsz. Ezért az övé a szalonnából a hája; tied pedig csak a bőre. Ez a világnak a rendje.
S a kutya belenyugodott egészen ebbe a szép világi rendbe.
– No már most Lidi kisasszony; mondá Zsuzsa néne, jó lesz alunni menni. Ez után a mai keserves út után. Majd holnap aztán – beszéljünk a magunk dolgáról.
Isteni álom!
A ki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt jelenlehetővé teszed!
Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az az ő kedvencze. Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy szivalaku medaillon; közepén egy nagy solitair. Az megmondja. Hisz az ő arczképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, a mik még nincsenek kinyilva. Hát mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet? Válasz helyett megszólal a «Serenade-walzer.» Ez az ő kedvencz keringője. Vállára teszi a két kezét s aztán repülnek együtt. Igazán repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú táncztermen. Hát visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a keringő tourból, a honnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz, a te fejed kopasz? És a közben folyvást hangzik a serenade-walzer bűbájos zenéje. A tánczterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasuti indóházzá, a csillárokból vasuti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös narancsvirágaiból zuzmara virágok. Hanem azért a serenade-walzer egyre szól s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. «Hát te vagy az? Te? Te? Te?» s a mint ismét ránéz: hát még sem ő az, hanem – a János konstábler a vasuti pályaháztól.
Erre fölébred s a mint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a fejét.
– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel méltóztatott kelni. Nyolcz óra van.
– Nagyon el találtam aludni.
– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten valami fölvétel végett.
– Kérem: küldje be hozzám a Zsuzsa asszonyt.
– Ezer bocsánat. A bedugott fő visszavonul. A kalap most is a fején volt; de ezuttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag nyalkán fityegett az oldalán.
A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján minden órában benyithat egy konstábler.
Csak azt találta csodálatosnak, hogy a serenade-walzer zenéje még most is tovább szól. Már a finale járja. Pedig hiszen már ébren van. Ugy tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden accord, s aztán lassankint elmulna a föld alatt.
Még ez az álomhoz tartozik-e?
A Zsuzsa néne jött sietve a hálókamrácskába.
– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna. Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.
– Mit akar ez velem?
– Hát a Lidi mamzellnek az eltünése fel lett jelentve a rendőrségnél. Hivatalból meg lett indítva az eltüntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltünt. Most azután, hogy az uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó: ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát az alatt a «Lidi» kisasszony, a míg a rendőrséggel kerestette magát.
– Mit mondjak neki?
– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót. Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán mondja utánam.
– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren vagyok?
– Már bizony egészen ébren van a kisasszony.
– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a föld alatt muzsikálnának.
– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pinczelakásban alattunk lakik a Zsiga czigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.
Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kisértő mysticus emlékeket. Hát nem dæmonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a mélységben?
Zsuzsa asszony kiment a mosókonyhába.
– No hát mit akar a protokollumba, konstábler úr?
– Legelőször is mi a neve a kisasszonynak?
– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam, az majd megmondja: «Gratulin Lidia.»
«Gratulin Lidia!» ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a hálókamrában, «Gratulin Lidia…»
– «Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja Perpera Amália Rimaszombatban. Itt van a bizonyítvány, hogy szülői meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony. Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi előljáróságnak a levele, hogy a leány a varrásból él és tisztességes személy.
– Hát mért tünt el a szállásáról ezelőtt öt nappal?
– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiba. Hirt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.
(Milyen kész fantáziájuk van ezeknek a mosónéknak!)
– Akar még egyebet is megtudni a konstábler úr?
– Azt majd a kisasszonytul kérdezem meg.
A hölgy ezalatt felöltözött s kijött a hálószobából.
Daczára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta nemes metszésű arczvonások, finom ajk, mély tüzű szemek, s dúsgazdag aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszor a feje körül csavarva.
A konstábler egészen lassu beszédüvé lett, a mikor meglátta. Sugva mondá a Zsuzsa asszonynak:
– Én eddig a Lidi kisasszonyból nem láttam egyebet, mint a haját: de nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszinű lett volna.
Nevetett ezen a mosóné, de nagyon.
– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke lesz az egyszere.
– Az már más.
Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonynyal, a ki már most tudta, hogy kinek hijják? hol született? hol nevelkedett? s miért volt távol a szállásáról?
Ugy ment minden, mint a karikacsapás.
Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő a katonaköpönyege zsebéből.
– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan került a Margithidra a mult pénteken éjjel, a mikor kegyed hazulról eltávozott?
Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó hazugságot diktálni a leánynak.
Csak az tartotta meg előkelő nyugalmát.
– Ez a kendő soha sem volt az enyim s én soha sem voltam a Margithidon.
– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, a mit a fején szokott viselni, ha kiment.
– De ha én azt mondom, hogy nem az enyim.
– Hit alatt is erősítheti ezt?
– Megesküdhetem rá, hogy soha sem volt az enyim.
Tehette bátran: hiszen igazat mondott.
– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtől, engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.
– Kit? Az uramat? szólt Zsuzsa asszony. Dejsz azt hiába keresi már itthon. Visszament az, a mint feltápászkodott, a vasuthoz.
– Hiszen huszonnégy órára volt neki szabadság engedve.
– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig azt hajtja, hogy hátha azalatt történik valami szerencsétlenség a vasúton, a mikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.
Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba kevertetni.
A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s eltávozott.
Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá Zsuzsa asszony.
– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési czédula sem kell: a Gratulin Lidié itt van nálam. Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed, hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.
– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát vágni; ha értenék hozzá. De himezni igen szépen tudok, s a ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. A mennyit keresek, annyival beérem. Aztán a mi nincs, az nem kell.
– No hát ez a szegény embernek az arany mondása: «a mi nincs, az nem kell.» A ki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is, meg estére is maradjon: mert ez lesz az ebéd is, meg a vacsora is. Vasárnap megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyu káposztát hozzon magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kiván maga után, s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés után; kegyed az alatt reggelizzen meg; a bőröndjéből rakja ki a fehérnemüit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felirjon, a mije van. A mosásról én gondoskodom, hanem a mi «putzwäsche» van, azt magának kell kivasalni.
A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól száradtak a ruhák.
A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet, meg a kávét. Soha sem próbálta; de hamar beletanult.
Aztán hozzálátott a tegnapi czafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak és topánkáinak a kitisztogatásához.
Mikor azzal készen volt, keresett egy seprüt, s kiseperte a hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi «Lidi» úgy látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az ágy mögött a szögletben sok lerakodott szutyok verődött össze. Mielőtt az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan talált közte egy himző rámába való srófot. No lám! Azt a hajdani Lidi vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab czirokseprűággal. Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kiváncsi volt összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott haju kamasznak az arczképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.
Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda, hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.
Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez s a maradékot eltette a hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablak egy kis kertre nyilt, melynek a közepén állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak. Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszneri légfűtésnek.
A kert oldalában volt egy hosszu fáskamra forma épület. Hanem annak az ajtaja az udvarra nyilt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban telhetetlen férfi alak: hasonlatos azokhoz, a kikkel a mult éjjel találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát a vállán. Egy percz mulva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A huszadiknál megunta számlálni s betette az ablakot.
Azután kiment a kamrából a mosókonyhába s elgondolkozott rajta, hogy mi dolgot találna még? Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyem motringokat.
Koczogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhivás: «mach auf tu Luder!»
Ez szépen kezdi!
Persze, hogy Pikusz úr ő méltósága volt, a ki bekérezkedett. Ő jött legelől nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony, meg a napszámosnő czepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat ide benn kell kikeményíteni.
– Vigyázzon kisasszony! Itt a szarka! kiálta félijedtséggel a mosónő.
A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon s vitte a gyűszűt. Az ágy alul kellett elővadászni, hogy visszaadja.
– Ez ám az a konstábler, a ki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. A ki tűt, czérnagombolyagot, gyűszűtmit, szerteszélylyel hagyogat, a szarka rögtön felszedi s eldugdossa, hogy soha se látjuk többet.
Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá dugta a fejét s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.
A napszámosnő a ruhákat huzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak tótul, e felől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben ment.
– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg. Épen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen leánynak, a kinek a helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival tartozott. Nyolcz forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki. Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta magát s küldözte a képeit annak, a ki elbolondította.
– Mi az a munka?
Egy igen előkelő családból való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét tuczat damaszt kendőre kell egy grófi czímert színes selyemmel, aranynyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajczárt, a selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni. Meg lehet győzni, ha lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, a mi a szemet nagyon rontja.
– El tudom végezni ez idő alatt, ha nem nagyon czifra a czímer.
– Oh nagyon egyszerű. Itt van a minta, a mi után kell dolgozni.
A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damaszt kendőket, s a selyempapirba takart czímer-mintát.
A leány kibontotta a czímert
Egy fekete hattyu volt rajta arany mezőben.
A szívdobogása elállt egy pillanatra. Közel volt hozzá, hogy megszakadjon. Szemeit elfutotta a köny.
Az a fekete hattyu arany mezőben az ő saját családi czímere volt.
Oda szorítá a kezét a szivére s kényszeríté azt csendesen dobogni.
Azután nyugodtan mondá a mosónőnek.
– El fogom végezni a munkát hat hét alatt s kifizetem az árából, a mivel a Lidi adós maradt.
A czigányok oda lenn a pinczében megint játszották a serenade-walzert.
Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül vegyesebb társaságot, mint a milyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a zöld paradicsomban.
A zöld paradicsom ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram, vette ezt a házat birói árverésen 1813 forintért osztrák értékben. Testvérek között sem ér annyit.
Az adóbevallási íven pedig következő rováncsolás olvasható:
| Lakosztály | Minőség | Lakó neve | Évi házbér |
| 1. sz. | Mosókonyha, kamra, pinczelak és padlás-szoba | Kapor Ádám vasuti őr | 320 frt |
| 2. « | Lakószoba, konyha, sütőkemenczével | Gagyuláné pereczsütőné | 190 « |
| 3. « | Lakószoba, udvarra | Ritka Panna hagymaáruló | 160 « |
| 4. « | Utczai bolt | Spitzmauzné ludsütőné | 240 « |
| 5. « | Kerti lak | Ribiczáné virágáruló | 120 « |
| 6. « | Bőrraktár | Pinkász bőrszedő | 144 « |
| 7. « | Istálló, kocsiszin | Schlotta Pál fiakker | 100 « |
| 8. « | Fás kamara | 0 0 | 0 0 |
| Összesen | 974 frt |
A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro 8. Ez fáskamara czím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak, mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más nemzetgazdászati czélokra felhasználni. Az kiadódik éjjeli szállásul azoknak a felsővidéki hazafiaknak, a kik a rengeteg budapesti építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy krajczárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek szépen. (20+30)/2×365 = A kinek erős oldala az arithmetika, az kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, a kinek csakugyan mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamarában, vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.
Idő jártával mind megismerkedett a Lidi kisasszony a vele egy paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, a kik a Zsuzsa asszonynak az albérlői. A constablerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János, az által, hogy nem feszegette tovább annak a Margithidon elhagyott selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már, valljuk meg az igazat.
Azután következett a Zsiga czigány; családi nevén Gugyori, a két rajkójával, a Miskával, meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a primás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a pinczelakásból, akkor mentek «dolgozni» a «mezitlábos» kurta kocsmába. Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, a míg el nem húzták ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvencz nótáját, a serenade-walzert.
A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy a Zsigának a mult őszszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még egy kis hat hónapos princzet.
Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement hozzá és valami úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a czigány.
A pereczsütőné is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a pereczeivel útnak indult. Ez ott árult a koszorú-utcza sarkán egy fás kert palánkja mellett – az ég alatt télen nyáron.
A hagymaárulónő se ment útra a maga kincstárával a nélkül, hogy be ne szóljon s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.
A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt soha sem lehetett látni, mert az már régóta nem tud a lábán állni. Van egy növendék leányka unokája, a kit úgy hivnak, hogy «Csicsonka». Az szokott kijárni a bódéból, egy kosárka ibolyával, vagy gyöngyvirággal. Azért van körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a Csicsonkának aludni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat most, azonban fekete és tömött; a szája, meg a szemei mindig nyitva vannak, a hogy gyerekleányoknál szokott lenni, a kik még nem tudják, hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal kedveskedni a Lidi néninek.
Még a tót legények kohorsából is különvált egy alak, a kit a Lidi kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult, aztán meg czifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt, a fölött ujjatlan, szironynyal hímzett bőrkosokot; háromcsattos tüszőt a derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú serpenyőkalapot, mely kerekre nyirott haját takarta. Olyan őszinte, vidám képe volt a fiunak, daczára, hogy már ránczos volt; de azért borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már valami harminczesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint visszakivánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt elballagott, a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját, s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul tudott örülni.
A zöld paradicsom lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna, azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyu az arany mezőben. Azonban hát a zöld paradicsomnak is volt ghettója. A boltba csak az utczáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, a mikor a zöld paradicsom még vendéglő volt. Együtt liczitálták el a házzal. Ő volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha senki. Kivéve azt a három napot, a mikor az eszlári leányért boszút kiáltott a felséges utcza. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a boltját.
Hogy ebben a consortiumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az aristocratiát, az igen természetes. Nem csak azért, mert az öregnek hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt, egyenruhát is hordott; hanem voltaképen azért, mert csakugyan helyes eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap ujságot olvasott; értesülve vala az események meneteléről; s a szétágazó politikai vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi patriarchai fölényt gyakorolt a zöld paradicsom lakói fölött, mely kiterjedt még az átellenben lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb regiókban is, colportáltatván a Spitzmanné legifjabb unokája által, a ki mozgó óraláncz- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.
Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű magaviselete főképen, a ki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt fentartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan nem volt szabad s számot kellett adnia, hogy hol járt? Ha ünnepnapon az Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is velement s megóvta minden csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok, a kik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!
Lidi kisasszony szorgalmasan hozzálátott az elvállalt munkához.
Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a fekete hattyut, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a czímer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset aranynyal czifrázva. Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb egészen belefásul; megszünik valami másról is eszmélni, mint selyem czérnáról, meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Úgy megszokta, mint egy gép.
Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót, hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a himző rámájával. Ott pedig a Zsuzsa asszony mángorol, huzogat, vasal egy napszámos leánynyal. A leány folyvást egy nótát dalol, a mi megtetszett neki a népszinházban: «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Ezt fujja reggel hat órától este hatig. Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét iszsza. Ezt is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az oda ül a himzőasztalára s a hogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s egyszer-egyszer megkérdi: «was macht di frájla». A Lidi kisasszony aztán magyarul mondja vissza: «mit csinál a kisasszony?» s addig mondja a madárnak, a míg az megtanulja a magyar szót. Ez is egy kis diadal.
Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett. A kis virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre fázott kezekkel és orczával, besompolyog a mosókonyhába s az alatt az ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját s ő is belevisít a népdalba «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Azzal a változattal, hogy «legény» helyett «lepényt» énekel. Persze éhes a gyerek.
– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.
S a Lidi kisasszony oda ülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot, mustrát s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik vacsorára. A mióta az első huszonnégy fekete hattyunak az árát kifizette a boltos, van változatos menü: egyik nap «magyar fogolymadár», másik nap «magyar ananász», harmadik nap «pityóka mondúrban», majd meg «hájas piritós».
Ilyen hizelgő elnevezéseket tud adni a népnyelv a maga inyenczségeinek.
(Azért se magyarázzuk meg, mit jelentenek ezek valósággal.)
Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis szórakozás is.
Megérkezik az olvasni való hirlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasuti trafikosnétól kapja, a milyen épen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti Hirlap, felváltva a Budapesti Hiradóval. Azokat a vezérczikken kezdve egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál az apró hirdetmények rovata, a hol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárczaregények is jönnek. Azokat is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét. Úgy jó az összekeverve. – A hirlapot, magától értetődik, hogy a Vigyázz hozza el a szájában. Ő a postakihordó.
Egy-egy szabad napon az Ádám apó is hazakerül, a ki aztán felvilágosító magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hirek tartalmáról, a mit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.
Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott időnél elkészíti a hímzéseket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, a kinek a keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, a kiknek a Lidi adós maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.
És a közben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s egy ibolyaárulásban lélekző kis leányt a himzésbe szeretni. Csendes elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben érvényesítheté a chauvinismus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.