Egy este, a mint a Képes Hirlapot átvette a Lidi kisasszony a Vigyázztól, épen lámpagyujtás után s hozzá akart fogni az olvasásához; hirtelen valami esett a szemébe. Pedig csak épen, hogy bepillantott a lapba.
Zsuzsa asszony azt mondta neki, hogy ne dörzsölje a szemét; mert annál jobban fog viszketni. Bizonyosan egy szemcse kőszénhamu tévedt bele. Legjobb, ha vizes tál fölé tartja a szemét, aztán a felső szempilláját felhúzza s az alsót alája tolja, az aztán kiveszi az alkalmatlan porszemet.
A kisasszony úgy tett, vizes tál fölé tartotta az arczát.
– Majd én addig elolvasom, a mi a lapban van! ajánlkozék a Csicsonka.
Aztán kezébe vette a lapot, melynek első lapján diszes fametszetben egy főuri menyegző volt megörökítve. Természetesen annak a szövegét olvasta el legelébb.
Egy gazdag özvegy grófnőnek fényes szertartás mellett végbement esküvője volt abban részletesen leirva, kiemelve masamódi szakértelemmel minden jelenvoltnak az öltözete, az utolsó plisséig. A boldog vőlegény széles körökben (különösen a sport és turf világában) ismeretes fiatal főur. Elegans néző közönség. A főuri világ és az intelligentia sommitásai mind jelen voltak. Bibornok végezte az esketést. Nem maradt el a lelkiismeretes referádából a pompás telivér fogatnak, az inasok liberiájának a leirása sem. A hintó ajtaján a két főuri család egyesített czimerei: «egy nyillal keresztül lőtt medve» a vőlegényé, «fekete hattyu arany mezőben» a menyasszonyé. Következett a pompás déjeuner, mely után a boldog pár egyenesen Olaszországba utazott.
Az a makacs porszem olyan nehezen akart kijönni a Lidi kisasszony szeméből, pedig eleget vizezte.
«Legyenek boldogok.» Suttogá magában.
De azon az estén nem tudott már dolgozni. A szeme egyre könyezett. Pedig a divatárus, a kinek a számára a himzeteket készíté, most próbára valami varrni valót küldött a számára, s annak a sikerétől függ, hogy állandóan alkalmazza-e a pipereüzleténél.
No hát egy estét a varróleány is feláldozhat, hogy ne dolgozzék, a mikor a szeme könyezik.
Másnap már nem fájt a szeme.
El is készítette igen szépen a rábizott munkát. A Chef igen meg volt vele elégedve. Megigérte neki, hogy a mint az «első kisasszony» elhagyja az üzletét (maga akar pipereboltot nyitni), azonnal alkalmazni fogja a Lidi kisasszonyt a helyébe. Szakértő úr volt: egyszerre felismerte a leányban a vele született dekorativ-talentumot. Teremtve van erre a hivatásra. Addig is adott neki ujabb munkát, a mivel naponkint megkereste az egy forintját.
Így aztán csendesen mult az idő. Férfi, asszony, kutya, madár, fali óra, végezte a maga rendes dolgát, a mire az úr Isten megteremtette.
Ama menyegzői nap óta megint elmult egy hónap. Azalatt még a Kálvária mellett is elolvadt már a hó; a Csicsonka több verést kapott a nagyanyjától, mint máskor, mert nem tudta az ibolyát eladni. Most már minden utczaszegleten, minden palotai asszony azt árult.
A hirlapok áprilisi időjárást constatáltak.
Hanem egy pénteki napon nem került elő a Vigyázz a szokott hirlappal. Ez pedig már olyan volt, mint a czukor a kávéban. Ha az ember hirlapot nem olvasott, azt hiszi, hogy éhen maradt.
Az Ádám apó másnap este jött meg kutyástól. Tizenkét órai pihenőt adtak neki.
Lidi kisasszony rögtön kérdőre vonta az elmaradt pénteki hirlapért.
– Jaj ne bántsa azt az ujságot, kisasszony. Nagyon rossz ujság volt az. Tele förtelmes rossz hirekkel. Szántszándékkal nem küldtem el. Nem magának való az. Tudja? olyan «izé». Érti már? Dehogy érti! Ne is értse.
No már pedig egy asszonyfélének azt mondani, hogy egy valamit ne olvasson el, mert az «izé»; – épen csak arra jó, hogy az minden módon megszerezze magának azt, a mit előle eldugnak.
Szombat este lévén, Lidi kisasszony bekötötte a fejét kendővel s batyuba kötve a megvarrt munkát, bement vele a városba, a bureauban átadni a készet s felvenni az érte járó díjat. Visszajövet három trafika előtt is megállt, de azokban mind férfiak voltak. Végre egy Sándor-utczai dohánytőzs ajtaján bepillantva, meglátta, hogy ott egy leány az árusnő, s egyedül van. Oda bement s kért egy pénteki lapot. Nem volt egyéb, mint «Illustrirte Politische Volksblatt». No hát az is jó lesz. A czímkép elég drastikus volt. Egy uraság a szájába lő pisztolylyal: egy asszonyság pedig készül ájulva hanyatt esni. Minden harmadik héten látni ezt a képet.
Lidi kisasszony kifizette a lapot s összehajtva eldugta a nagy kendője alá: nem pillantott bele, a míg haza nem ért.
Otthon pedig nem olvashatta el mindjárt, mert vacsorával várták. Zsuzsa néni jó rántott levest főzött, Ádám bátya meg friss liptóit hozott, a mihez hozzáadva a Lidi kisasszony által útközben felvásárolt májas hurkát, fejedelmi lakomát csaptak a mai nap örömére. Zsuzsa asszony még sört is hozatott, s azt Lidi kisasszonynak is meg kellett kóstolni, s csak akkor tudta meg, hogy micsoda nevezetes nap az a mai. Ma töltötte be az Ádám bátya a hetvenedik esztendejét.
Ezért csakugyan fel kellett őt köszönteni a Lidi kisasszonynak.
De azért csak fejlógatással viszonzá az áldomást az öreg.
– Nem jó időket élünk, Lidi kisasszony. Nem jó idők járnak a szegény emberekre, a kik hetven esztendőt érnek. De még a nagy urakra sem, a kik harmincz esztendős korukban már hetven esztendősek. Nem tetszenek nekem az ezután következő napok.
Hanem aztán a Zsuzsa asszonynak, meg a Lidi kisasszonynak sikerült helyre igazítani az öregnek a megingatott bizalmát a világ folyásában. Jó az Isten: nem hagyja el azokat, a kik benne biznak. A Lidi kisasszony úgy tudott beszélni, mint egy pap.
Húsz esztendeje nem hallott már az öreg «pap szót». Hát biz az indóházban nem predikálnak. Harangoznak eleget.
– Egyszer ment el egy váltóőr – sátoros ünnepen – a templomba, akkor is hamis vágányra futott az expressvonat: tizenkét kocsi szilánkká zúzódott; negyven ember meghalt. A ki a vasuton lakik, az lemondott az Isten világáról; még a templomról is. Az még a paradicsomban is a felhőket fogja tolongatni s az istennyilákat a vágányaikba egyengetni: a mi imádságunk vége nem «amen», hanem «mehet!»
A gazdag születésnapi vacsora után jóéjszakát kivántak egymásnak. Lidi kisasszony átment a hálókamrájába.
Ott azután, a mint magára maradt, elővette a titokban megvásárolt lapot, azzal a tragikus képpel s hozzá fogott az olvasáshoz.
Egészen igaza volt az Ádám apónak, mikor a pénteki lapot eldugta előle.
Az az uraság, a ki ott a képen agyonlövi magát, ugyanaz a szép délczeg dalia, a ki olyan hirhedett volt a szép fogatairól, meg a kelet-indiai és kafferföldi vadászatairól. X. X. grófnő fiatal férje, Y. Y. gróf. Még a mézeshetekben voltak.
A hirlap necrologirója annyit jegyez fel róla rövideden, hogy a hirhedett sportsman rendkívül nagy összeget vesztett a versenyfuttatásokon, s miután azoknak a kifizetését a neje, egy haragos pillanatában, megtagadta, a revolveréhez folyamodott, s neje szemeláttára főbe lőtte magát.
Lidi kisasszony térdre rogyott az ágya előtt, arczát azzal az átkozott papirlappal eltakarva. Nem mert zokogni, hogy az ajtón keresztül meg ne hallják.
– Pedig én nem átkoztalak meg. Én nem téptem szét az arczképedet, nem dobtam a szemétbe, mint az a másik leány a hűtlen kedveséét.
Azzal fogott egy ollót, kivágta azt a czimképet a lapból s az ágya fölött függő Mária-képet levéve, annak a hátsó deszkája alá beilleszté. Senki sem tudta meg, hogy az ott van. Egyedűl ő maga tudta. Ő maga emlékezett meg róla, mikor estenden az ágyában elalvás előtt térdre emelkedett és elmondta az esti imáját.
«Amen, amen!»
Egy halottért, a ki harmincz esztendős korában már hetven éves lett: elvesztegetett nagy vagyont, életet, földi boldogságot és mennyei üdvhöz való jussot!
– – «Mehet! Fertig!»
Ettől a naptól kezdve Kapor Ádám minden este haza jöhetett a vasutról. Az előljárói azt mondták, hogy aludja ki magát kedvére.
Zsuzsa asszony egészen el volt érzékenyülve: «milyen kegyesek azok a jó uraságok».
– Nem szeretem én ezt a nagyon nagy grácziát! Valami lóg ki ebből, dörmögé Ádám apó s a Vigyázz is egészen ezen a véleményen volt; mert egész nap az ajtót kaparta: mehetnékje volt a vasúthoz.
Azok a hirlapok pedig csak nem hagynak az embernek békét.
Könnyebb a lelküknek, ha mindennap hozhatnak egy vasuti szerencsétlenséget. Itt összerohant két szembejövő gyorsvonat; waggonok összetörtek, meggyuladtak, amott beszakadt a vonat alatt a híd; minden kocsi a hullámokban tünt el; azután meg három vonat rohant egymás hegyébe. S milyen kannibáli gyönyörüséggel tudják leirni a halálnemeket, a mik az utasokat kivégezték! – Persze mindenütt a váltóőr volt a hibás.
– Ugyan nagy szerencse, hogy ez mind a külföldön történik, nem minálunk, vigasztalkodék Zsuzsa asszony.
– De csak nem szeretem én azt a nagy szerencsét! mondá Ádám apó. Azt tartja a czigány közmondás, hogy «három dologtól őrizzen meg bennünket az Úr Isten: a czifra ruháktól, a nagyon drága italoktól, meg a nagyon nagy szerencsétől».
Lidi kisasszony követelte Ádám apótól, hogy magyarázza meg, mi ennek az értelme? (a mióta meg lett előtte fejtve az a szó, hogy «rossz idők járnak a nagy urakra, a kik harmincz éves korukban már hetven esztendősek», meg hogy «amen» helyett az van az imádság végén, hogy «mehet», azóta kezdte sejteni, hogy az öreg ha valami furcsát mond is, annak van valami értelme).
– Hát, édes kisasszonyka, nagyon czifra ruhák azok, a mikben nagyon sokféle szinű foltozás van; nagyon drága italok azok, a mik a patikában készülnek s nagyon nagy szerencse az, mikor az ember felfordul a szekérrel s csak a lábát töri ki: holott a nyakát is kitörhette volna. Attól tartok, hogy még engem is utolér ez a szerencse.
Egyszer aztán itt is beütött a vasuti mennydörgős mennykő. Valamelyik vidéki nagy állomáson elaludta a vonat érkezését a váltóőr; csak a fütyülésre ébredt fel, akkor aztán álomijedelmében hamis vágányra igazította a váltót. Jó szerencse, hogy a mozdonyvezető észrevette a hibát, s nagy hirtelen dörzsfékezett, contragőzt bocsátott, halálveszedelem nélkül történt meg a catastropha.
– Jaj de nagy szerencse, hogy nem a mi állomásunkon történt ez a veszedelem! hálálkodék Zsuzsa asszony.
Nagyon jó sejtelme volt az öregnek, a mikor ezt a nagyon nagy szerencsét előre is deprekálta. Másnap este nagy búsan bandukolt haza, a kutyájával együtt. Nem hozta magával se a drótozott lámpást, se a tokos zászlót.
– Hát a zászló, meg a lámpás hol van? kérdé a Zsuzsa.
– Miért?
– Azért, mert elcsaptak.
– Mit vétettél?
– Azt, hogy átugrottam a hetvenedik esztendőt. Azt mondták, hogy öreg vagyok már, nem való vagyok váltóőrnek.
– Hát aztán mit mondtak?
– Azt, hogy alá is út, fel is út. Mehetek a kutyám után.
Zsuzsa asszony sirva fakadt.
– Szent Isten! Mi lesz belőlünk?
– Én tudom, hogy mi lesz! Az uraknak olyan igazságuk van, mint a napfény. Nem lehet az ellen rugódozni. Inkább én pusztuljak el, mint száz meg száz ártatlan ember az én hibám miatt. Adsza azt a dupla pisztolyt.
– Édes uram.
– Hiszen nem idehaza; nem te előtted; kimegyek a Dunapartra, a hidon túl, a hol senki sem jár.
– Akkor tudom, hogy én is elölöm magamat.
– Az Isten legyen neked is kegyelmes.
A Lidi kisasszony épen arra nyitott be a konyhaajtón, mikor a két öreg búcsúzott egymástól. A confectiós boltból jött haza. Csak elbámult.
– Hát maga Ádám bácsi mit akar azzal a mordálylyal a kezében?
– Hát csak agyon akarom lőni – a kutyámat.
– A szegény Vigyázz kutyát? Miért akarja megölni?
– Hát, hogy majd ne őgyelegjen gazdátlanul a világban.
– Micsoda? Hát talán magát is el akarja ölni azzal a pisztolylyal?
– Nekem is marad belőle.
S a Zsuzsa nem hogy csitította volna, de még ő is keserítette.
– Én pedig, itt van ez a lugessentia, kiiszom az egész üveggel.
– De hát az Istenért, mi történt önökkel?
– Semmi nagy dolog nem történt; csak engem csaptak el a hivatalomból.
– Az nagy baj lehet. De hát azért nem kell mindjárt az öngyilkosságra gondolni! Nézzenek meg engem! Esett-e le valaha valaki úgy a mennyországból a pokolba, mint én? És még sem öltem meg magamat.
– Mondja meg a kisasszony, mi tartotta vissza? Mert én azt tettem volna.
– Hát az a gondolat, hogy a ki öngyilkosul hal meg, azt se az ég, se a pokol be nem fogadja, annak a lelke az örökkön örökké tartó időkig bujdosni fog s még a feltámadás napján se fog új életre kelni.
– Hallod, asszony? Még másvilágon sem lesz majd ingyen kvártélyunk! szólt az öreg s nevetett hozzá.
– Bánom is én! veté oda a Zsuzsa. (Az asszonyok elhatározása makacsabb.)
– Még egy más gondolat is tartott vissza mondá Lidi; – az, hogy az öngyilkost odaviszik a bonczterembe, s ott a fiatal medicusok szabdalják a testét s az egész vizsgálatot, hogy mit fedeztek fel, kiirják az ujságba?
– Ez borzasztó gondolat! mondá a Zsuzsa, az arczát a kötényével eltakarva.
– Legyenek Istennel! s ne gondoljanak ilyen szörnyűségre; urak ölik meg magukat, a kik félnek az inségtől; nem szegény emberek, a kiknek a szükség régi ismerősük!
S azzal kiszedte a kezükből a mordályt és méregüveget, bevitte a saját kamrájába: ott már jó helyen lesznek. Ő nem fél már tőlük. S aztán megint kijött a két öreghez.
– De hát mi tévők legyünk, ha a világon megmaradunk? Én már öreg csont vagyok. Kinek kell az én rozoga testem, az én homályos lelkem? szólt Ádám apó.
– Én sem győzöm már a munkát, mondá Zsuzsa asszony. Mikor esős idő van, minden csuklóm úgy fáj, hogy inkább szeretnék éhenszomjan elfeküdni, mint a mosó teknő mellé állni.
– Hát ha összeteszszük hárman az eszünket, majd csak gondolunk ki valamit. Én úgy tudom, hogy van itt a fővárosban egy szegények háza, a hol a munkaképtelen tisztességes embereket befogadják, ellátják holtig és jól bánnak velük.
– Hisz az igaz. Én is gondoltam arra. Az bizony nyugodalmas élet volna, nekem is, a feleségemnek is. De hát – édes kisasszony – protectio kell ahhoz, hogy oda bejusson a szegény ember.
– Hátha nem kell. Én a mit az ujságból olvasok, mind azt értem meg belőle, hogy a főváros előljárói emberszerető, jószivű férfiak. A ki Kapor Ádám apót, meg Zsuzsa asszonyt meglátja, lehetetlen, hogy meg ne essék rajtuk a szive.
– Csakhogy az ám a nehéz dolog, édes kisasszony, hogy meglássanak. Mert vannak szegény emberek, a kik oda állnak a járókelők útjába, aztán meg vannak olyan szegény emberek, a kik elbujnak a nagy urak, a jó emberek szeme elől, a kiknek a torka összeszorúl, mikor azt kell mondani, hogy «kérem szépen». A nagy urak, a jó emberek pedig azokat nem keresik fel. Nem tudok könyörögni, kisasszony: sohasem tanultam. Inkább koplalok, inkább rongyoskodom.
– Azt nem teszed! A míg nekem van egy falat kenyerem. Majd dolgozom ezután kettő helyett, monda az asszony, átölelve az öreget.
– De azt ugyan nem engedem. Agyon nem dolgozod magad. Gondoltam már ki valamit. Egyszer egy kis kirándulást tettem a bicskei vasuton. Egy helyen láttam egy csoport rongyos embert, a ki horgas botokkal turkált a szétteregetett szemétkupaczokban. Arra még jó leszek. Elmegyek szemétkaparónak.
– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úr Isten, hogy az én uram vénségére rongyszedő legyen, mondá Zsuzsa asszony.
– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még szindarabot is irtak róla. Én láttam. Az volt a czíme: hogy «Rongyszedő». Egressy Gábor játszotta benne a czímszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?
Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.
Az öregnek aztán egészen megtetszett a saját ötlete.
– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, a mit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a Hirlapban, a hol egy szemétkaparó egy bádog dobozt talált a szemétkupaczban, a mibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóból mylord lett! Hát az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott pénzét bankókban, állampapirokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember nem akar hozzá nyulni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy dűl ki belőle a sok angyalos bankó.
Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába. Kivált mikor pipára gyujthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az embernek a szemét, mindjárt más szinben látja a világot.
– Még is csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a a kezemből a pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. Nem vagyok én még olyan öreg, hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.
Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiu a házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a kocsist, hogy hogyan, miképen kell beállni a szemétkaparók közé. Az megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz sem instantia, se bizonyitvány, felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba, aranyat keresni.
És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a ház ajtóból elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos s meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.
– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk házi urhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot meggyalázni, bizony, nem engedünk.
Addig-addig, hogy betuszkolták az öreget a lakásába.
– No de ez már valami szörnyűség! Hogy ezek a szotyák tótok is szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda aristocratia ez? Hát azért véreztünk mi 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája volt.
– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal beszélni.
– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben is épen így csinálták a muszka interventiót.
– De látja, Ádám bácsi, szólt Lidi, körülczirógatva az öreget, ez csakugyan nem magának való állapot.
– No jól van. Hát majd várok, a míg kineveznek esztergomi kanonoknak! Hát ha nem engedik, hogy tisztességes uton szerezzek pénzt, hát majd megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem!
– Talán Succinak a dicsőségét kivánta el Ádám bácsi?
– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak tiz krajczárért egy prófontot, az nekem négy napig eltart. Nem is pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.
És komolyan megtette az öreg, a mit mondott. Hozott magának egy prófontot az utczaszegletről, a hol a szatócsboltban fel voltak halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni a folyosó lépcsőjére.
A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.
A szarkának ez sehogy sem tetszett: «gib flájsch!»
– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak prücsköt, cserebogarat, ha hust akarsz kapni. Te sem kapsz már több szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a világon.
A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját s eldugja a csizmaszárába, féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét fölfelé tartva, a másikat lekonyítva, a mi valószinűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez nem jó állapot.
A mint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult s kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött s kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s az alatt, a míg az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz czepelni, olyan észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg. Ott aztán bebujt az ágy alá.
Az öreg nagyon el volt keseredve a kutyája hűtlensége miatt.
– Itt hagyott, visszament a vasuthoz! Ott csontokat dobnak neki a vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. A mint nem adhatok neki egyebet, mint fekete kenyeret, itt hágy. Hiába, a kutyában csak kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. A míg boldog voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.
De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtlen állatot, a mint észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.
– Marsch ki az udvarra! Ha egész nap odakóboroltál, most aludjál odakinn!
Szinte jól esett a mellének, hogy ő is elcsaphatott valakit.
Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet, hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.
Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajczár hullott ki a szemét közül, két darab négy krajczáros, meg nyolcz darab egyes.
Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott rézpénzzel.
– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem, a mit te eldobálsz.
Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki a a mi pénzecskéje van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig pénz nem volt a kezében.
– De hát akkor hogy került ide ez a tizenhat krajczár?
Nem akadt gazdája.
Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe sülyeszteni.
De azért szalonnát még sem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz gazdája s visszaköveteli.
Másnap is csak meg volt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más eledelt magába diktáltatni. A ki nem dolgozik, ne egyék.
A Vigyázz aznap is odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva huzták elő az ágy alól, mikor hazakerült.
A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta vinni a gyüjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezuttal három négyes volt és hat egyes.
De most aztán már kriminális inquisitiót tartott.
– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetes ládába? A Lidi kisasszony-e? vagy a Zsiga czigány? vagy a Gagyuláné?
Azok égre földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó kincstermő ládájának. A szegény czigány a zsebeit is kiforgatta, hogy egy krajczár sincs bennük.
– Akkor a lelkek hozták ide!
Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a seprünyéllel is kapott érte egy rendbelit.
Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva, hanem még egy fényes ujdonat tiz krajczáros is.
– De hát a mennyből hull ide a manna? Ki lopja ide nekem a pénzét?
Az öreg kétségbe volt esve ezen a mesés szerencsén.
Estefelé beállít hozzá a Ritka Panna, egy kosár piros alma volt a karján.
– Jaó napot Aadaam apocska! Hát tudja-e, hogy hol jár a Vigyázz kutyája?
– Ugyan hol jár?
– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyaazz kutyót, a mint keet laabon bertoafol, s a szaajaban tart egy baadog cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis pénzt, ki egy nagyot, a mennyi a cseeszeebe feer.
Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből.
– Megyek! Agyonütöm azt a dögöt! Az én számomra koldul!
Hanem a felesége elfogta, átnyalábolta.
– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te vasfejedet, a mért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd, azt a hűséges állatot, a ki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! s ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben talált pénzt.
Ádám apó hirtelen haragudott, hirtelen kibékült.
– Igazad van, rózsám; szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája, annál tanulta ezt, most hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette a régi mesterségét s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek, haza hozom. És holnap aztán, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a tanácsnok urhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények házába.
Mikor aztán este összejött az egész ismerősség, (híre futott mindenfelé a Vigyázz stiklijének) akkorra előkerült Ádám apó is a vasuttól a kutyájával.
A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el. De ezuttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember czirógatta, beczézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csuszott s az asztal alá iparkodott.
– Nem oda, kedves kutyám, nem az asztal alá. Ide ülsz a székre mellém. Itt ez előtt az egész társaság előtt, a ki látta a megveretésedet, megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.
De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem a jó szó. Mikor a gazdája maga mellé vette, majd kibujt a bőréből, olyan öröme volt. Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.
Egyszer aztán csak kirugta magát a gazdája kezei közül, átugrott az asztalon s azzal «auvau-babau!» Egy macska jött be az ajtón, s a mint azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.
Másnap volt a kritikus nap, a mikor Kapor Ádámnak meg kellett próbálni, hogy milyen koldus lett volna belőle. Nehezen vette a nyaka!
– Nem tanultam én sirni soha.
No ha ő nem tudott sirni, annál jobban tudtak a fellegek. Egész éjjel szakadt az eső, nappal meg folytatta. Nem jó idő ez a szegény embereknek! A mezei munkások is sokalják már az áldást. Előbb a nagy hó miatt nem jutottak a szántás-vetéshez, most meg a sok eső zavarja ki őket minduntalan belőle. A városi munkásra nézve meg épen csapás ez a locspocs idő. Kőmüves, napszámos nem állhat a szakmába, a ki meg műhelyben dolgozik, annak a drága petroleumot kell égetni, mert sötét van, az eső lenyomja a füstöt, minden műhely tele kőszéngőzzel, a fuvaros bőrig ázik s üti a lovait és káromkodik, mikor a szekere megfeneklik a sárban. De legjobban meg van verve a szegény mosóné.
– Óh én szentséges szűz Máriám! sopánkodik a Zsuzsa asszony, könyörögj érettünk! Hiszen szombat nap van, ilyenkor te is szárogatni szoktad a Jézuska ruhácskáit! Nem tudok kiteregetni már egy hét óta. A padlást is kiadta a házi úr árendába, az tele van kukoriczával. Mind idebenn a konyhában kell szárogatnom a ruhákat.
A száraztott fehérnemü gőzétől pedig megfájdul az asszonynépnek a feje, azért kénytelenek nyitva tartani az üveges ajtót, hogy kimenjen a gőz.
Ebből meg az a baj lett, hogy a nyitott ajtón kiszökött a Vigyázz, s utána szaladt a gazdájának. Pedig nem is tudhatta, hogy az a városházára megy. Eltalált a szimat után. A dohánygyár előtt érte utól. Az öreg aztán szidta, kergette, kővel is dobálta, hogy menjen haza. De az megint csak vissza került hozzá. Pedig szájkosara sem volt. Visszafordulni pedig nem akart vele, mert visszatérni az útból bizonyos szerencsétlenség. Már el kellett vinnie magával a városházára. Nehogy elfogja a gyepmester, kénytelen volt neki útközben egy szájkosarat venni, ugyanazon a pénzen, a mit a Vigyázz maga koldult össze.
Ez aztán az igazság! A hűség jutalma szájkosár! S még azt mondják, hogy alkotmányos világ van.
Moslék idő!
Árvíz lesz az idén megint!
A Stáczió utcza szűk kijáratánál, a hol még akkor egy rongyos, de nagy földszinti ház zárta el az utat (ma már pompás palota épült a helyén renaissance stylben) két terhes szekér farolt neki egymásnak. Ádám apó nem állhatta meg, hogy ne segítsen a kocsisoknak a kibontakozásban. A hatvani utczán meg egy bérkocsis lova feküdt az aszfalton, azt is neki kellett talpra állítani. Csupa sár lett bele. Pedig a Zsuzsa olyan szépen kikefélgette, mikor elereszté hazulról!
De legnagyobb baja volt a Lidi kisasszonynak a mostani rossz világítással. Ő a nagy kereskedőtől most épen egy olyan megbizást kapott, a mi egyértelmű azzal, a mit «remekbe» dolgozásnak neveznek. Egy darab ofélia-szinű crép de Chinere kell himezni leggyöngédebb szinű virágokat és arany arabeszkeket. A főnök rábizta a Lidire, hogy a saját fantáziája szerint gondolja ki a virágokat, minta nélkül. Ez a munkája lesz az, a mi ha sikerül, megszerzi a számára az első mamzell állását. Ehez neki épen nagy tehetsége van. A virágfestészet volt kedvencz mulatsága hajdan! Csakhogy ezen a kényes alapszinű szöveten nagyon vigyázni kell az alkalmazott szinekkel. Ahoz kellene a derült nap. Lámpafénynél nem lehet a hatást megitélni. Azért még sem a saját panaszának ád kifejezést.
– Szegény Kapor bácsi! de összeázik most.
– Hát hisz azt megszokhatta vasuti őr korában, mond Zsuzsa. Biz ott sem tartottak föléje paraplét. Bár még most is ott lehetne! De hát igazuk van az uraknak, hogy a toprongyos öreg embereket elteszik onnan. Milyen iszonyu szerencsétlenségek voltak! Hányan meghaltak, megsebesültek! egy pillanat alatt mennyi özvegy és árva lett! És ez mind «egy» embernek a gyatrasága miatt. Igazságuk van az uraknak: elébb való a közönség élete. Legjobb is volna, ha nálunk is úgy tennének a vén emberekkel, a hogy a vadak tesznek, hogy mikor már nem képesek a maguk élelmét megkeresni, akkor agyonütik őket.
– Ej ej, Zsuzsa néni! Már megint ilyeneket beszél. Ne essünk mindjárt kétségbe.
– Mindjárt? De hát ötven esztendő nem «mindjárt». Száz esztendőnek a fele talán elég a nyomoruságot megelégelni. Sorra kóstoltam mindent, a mi nyomoruság. Mintha csak egy patikának valamennyi üvegét egymásután szedtem volna elő. Mikor kegyed kivette kezünkből a mérget, meg a mordályt, mikor kibeszélte a fejünkből a rossz gondolatot, az Isten áldja meg azt az aranyos száját, azt mondta ugy-e: Nézzenek meg engem, esett-e valaha valaki a mennyországból a pokolba olyan nagyot, mint én? Hát én is nagyot estem. Nekem is volt szép, nyugodalmas házam, csak olyan kedves, mint a grófoknak a márvány palotája, talán még kedvesebb, mert én szerettem az otthont. S aztán én is úgy láttam azt a lábam alatt összeroskadni, minden kincsemet semmivé lenni.
– De egy megmaradt, ugy-e? Az, a kit szeretett! Annak a hűsége.
– Már az igaz. Ez az egy megmaradt. Tudja-e azt a kisasszony, hogy a minapában, mikor azt a kis áldomást tartottuk az uram születése napján, az volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy – hogy – hogy – (válogatta a szót, hogyan is mondja csak?) hogy egy kenyeret törünk meg egymással…
Félbe szakította a beszélgetést a Gagyuláné közbejötte. Jött be két nagy kosárral a karján, mind a kettő abrosszal leterítve. Ő maga úgy össze-vissza volt kötözgetve nagy kendőkkel, hogy csak a két szeme volt látható. Harczba készült szállani az elementumokkal.
– Ugyan, édes Kaporné szomszédasszony, engedje meg, hogy az egyik kosár pereczemet ide tegyem a tűzhelyére, itt jó szárazon marad. Nálam beesik az eső a padláson át. S most épen közeledik a Szent-György napja, nem merek a házi urhoz menni, hogy csináltassa meg a padlást. Tudja mért?
Hogyne tudta volna a Zsuzsa. Neki is voltak tapasztalatai. Abban aztán megegyezett a két asszonyság, hogy sokkal tanácsosabb az embernek az állatkerti oroszlán ketreczébe bedugni a lábát etetés előtt egy órával, mint a házi urnak a szobájába belépni vele ezzel a szóval «reperatura». Szent-György nap előtt egy nappal.
– Elég lesz ma egy kosár perecz is a standon. Magyarázá Gagyuláné. Ezt sem tudom, hogy adom el. Persze, ha nekem is butikom volna. De hát az már nagy uraság! Én csak úgy a kapu alatt árulok. Nálam csak a szegény napszámosok, kocsisok vásálnak, azok pedig ilyen locspocs időben inkább kevesebb pereczet esznek, csakhogy több pálinkát ihassanak.
– No csak tegye le oda a kosarát a windófnira, édes szomszédasszony: nekem úgy is tüzelnem kell egész nap a vasaláshoz.
– Aztán a kulcsomat is itt hagyom a szekrényen. Nézzen be a rezidencziámba egyszer egyszer édes szomszédasszony: ott van a teknő a szoba közepén, a mibe a gerendáról leszivárgó esővizet felfogom. Öntse ki a mikor megtelik. Csupa gomba már minden holmim a nyiroktul. Még ezt is elvállalta a Zsuzsa asszony.
Még aztán kimenet azt is megtudakolta a pereczsütőné, hogy nem jött-e még vissza a Kapor bácsi a városházáról?
– Magam is nehezen várom.
– No csak az Isten segítené meg a maga szándékában.
– Köszönöm a jó kivánságát. Az Isten áldja meg.
Azért a beszéd közben is folytatta a vasalást Zsuzsa asszony.
Mikor aztán a Gagyuláné eltávozott, még annak a sorsa felett kezdett sajnálkozni.
– Ennek is nehéz keresete van, szegénynek. Nap nap után hóban, vízben a palánk mellett, vagy a kapu alatt ülni, egy fazék parázsnál a kezét melengetni. Jó szerencse, hogy valamennyi szenes kocsi mind a Stáczió-utczán megy végig, s azok annyi szenet elhullatnak, hogy hat-hét rongyos kölyöknek dolgot ád összeszedni. Azok aztán odahordják azt a Gagyulánénak. Kapnak érte egy pereczet. No de ilyen rossz időben lesheti, a míg egy késes tót oda vetődik pereczet vásárolni.
Épen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. A Krányecz Frányó jelent meg a küszöbön.
Ez a bicsakkereskedő, a bögreüzér.
Fiatal még a legény, alig több 26–28 esztendősnél, de a képe olyan ránczos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint a gyermekábrázaton szokott lenni.
– Ihol van la! Monda Zsuzsa asszony. Farkast emlegetünk s a kert alatt kullog.
A tót legény még kedélyesebb nevetésre húzta szét a száját.
– Jaj, kirem: nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a Jézus Krisztus.
Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki accentussal, a mely önkénytelen humort kever a beszédbe.
– Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A kamerádjai már mind elmentek.
– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek végig hosszú utczán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.
– Hát jól megy a kereset?
– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém. Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltablakba kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri engemet! Aszongya «poty szem». Hát sak nekem kell itthon maradni utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul előre, holnapra valót.
Lidi kisasszony is megszólította a sipotárt.
– Ugyan Kranyecz «úr»; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel húsz embert számláltam meg, a ki abból a maguk hálóhelyéből kilépett: mi az?
– Hát drágalátos oltári szipsig! Azok ottan hálnak.
– Mind a huszan?
– Aj nem annyian. Csak huszonöten.
– Uram ne hagyj! Huszonöten egy fáskamrában!
– E csak semmi! Hát mikor elmentünk keresztül a nagy pocsétán!
– Miféle pocsétán?
– Hát a ki van utjába Amerikának.
– Hát magának az Atlanti tenger csak nagy pocséta?
– De nagyon nagy pocséta! Hát ottan háltunk százan egy rakáson. Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt hosszában. Többi meg hosszu, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két karja lelóggta magát.
– Hát aztán mért nem maradt ott Amerikában, ha már odaát volt?
– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva. Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.
– Hogyhogy nincs becsület?
– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert: egísz várost. Aztán ránk fogtak «magyarokra», kifosztottuk halottakat. Ezt enyim gyomrom be nem veszi! Gyere csak ide goromba yanke, majd megtanulom én neked az embersíget! Mikor engem idehaza csufolja valaki: «te tót!» azt tudom, hogy csak trifálja velem; de a ki én nekem odakin azt mondja: «te tolvaj magyar!» az nekem gorombaság: azt nem eltüröm. Megyek onnan. Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, a kinek jó kedve van; de idehaza minálunk még a ki haragszik, az is danol.
Daczára a nagyon komoly helyzetnek, még is kénytelen volt mind a Zsuzsa asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig azt buzdításnak vette s feljebb hágott a dicsekedésben.
– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás poéta, a kitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt valóságos kuzinom. Aztan mikor kipviselővalasztás van, vagyok odahaza: akkor ugy hivnak nekem, hogy «tisztelt hazafi!» visznek forsponton és beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek!
Zsuzsa asszony közbeszólt.
– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most be hozzánk?
– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedje meg, hogy itt hagyom késeket, kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.
– Hát aztán ma mivel fog kereskedni?
– Viszem ma bögréket, ibrikeket, csuporokat. Partoljunk hazai industriát.
– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy hány darabot hagy itt?
– Áj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, a kinek az a rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony Isten, nem meglátnám.
– Ej, ej Frányó; mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve; bizony még bele talál szeretni a Lidi kisasszonyba.
Erre a gyanusításra nagy mozgásnak indult a Frányó buksija.
– Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már meg van felesigem odahaza Liptóba.
– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje mindig csak egyedül látom járni.
– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges kosarat. Az othon van ’zapjánál Tepliczán. A még leány!
– Micsoda? A felesége még leány.
– A hát. Az úgy szokás.
De már arra még Lidi kisasszony is félbehagyta a munkát.
– Hogy lehet az Kranyecz úr?
– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyart megenni, mikor fárul leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet szalmaasszony.
Lidi kisasszonynak ez a théma nem látszott inyére lenni; mert visszafordult a himzőráma felé s folytatta a dolgozást.
Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arcztanulmányt. Üzlete hozta magával az alkudozó hölgy arczából kiismerni, hogy vajjon csakugyan nem akarja-e az megadni a kinált bögréért a nyolcz krajczárt.
– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy valami csunyasagot mondtam. Ot nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős, leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolaba, ura meg «halb reksz! marsch!» harom esztendeig.
– Hát aztán mire való ez?
– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hüségesek. Mikor aztán leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem az történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…
– … A villám? segített neki Lidi.
– Aj nem! Rosszabb.
– … Isten nyila? találgatá Zsuzsa asszony.
– Ah! Nye ták! «Ember nyila.» Olyan hosszu papiros, a kire ha nevedet ráirod, kákk! viged van.
– Talán «váltó?», monda Lidi.
– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom kétszáz ötven forintos váltót korcsmárosnak pálinkáért.
– Az sok.
– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent-Miklósba. Aztán mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka kidült. Apósomnak meg kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? Elmégy pénzt keresni, hogy após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Málicskámtul s elmentem tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Bittsérül Budapestre. Hajh! szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény tutajos tótnak a dolga! Könnyü gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja ferdekken; eczer-eczer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes kompasz, merre van út? De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág vizen; éjjel-nappal ott kell lenni a kormánynál, hogy hamis vizbe ne szaladjon a talp, mikor szerteszít megy a viz. Ha szél gyün, kiver puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Málicska most odahaza? Ha kicsiny a viz, alig tudok egy nap egy mértföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; a hun hid gyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony? Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok halfogójába: megfognak, megbirságolnak. De még csak jó! a meddig Vág tart. Hanem a mint komáromi hid alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna vizibe, a kinek nem látok a fenekire. Azt se hallom mit kiabálnak a két parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat kilencz szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kacsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok messziről kiabálják: «Jano! kukukk!» vigyázni kell, hogy malomlánczra rá ne menjek, mert minden deszka, zsindely vizbe fordul. Ajh, szip kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, hogy antlantumi ocean csak nagy pocséta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.
Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több veszélylyel járó vállalat.
– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik New-Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza tutajjal. Kell neki gyalog haza menni Podhragyba. Ezt csinalja meg gőzhajó kapitány. A csak sifli.
Zsuzsa asszonyt untatta már ez a sok trécselés.
– Elvégezte-e már Frányó gazda?
– Még el se kezdtem? A mit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer megakartak lynchelni, a mért nem álltunk bele strájkba. Hanem megtakarítottam kétszáz ötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint. Hát mikor haza gyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom házát most már liczitálni akarnak.
– Hát hogy fiadzott meg az adósság? kérdezé Zsuzsa asszony.
– De jó, a ki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven keserü forint, a mit betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. A mint van tiz forint nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj, az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz: akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, a kivel megesküdtem tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán Isten hozzád Budapest! Lásd, honnan kapsz több bicsakot? Ugy-e nem haragudja magát drága szép kisasszony, hogy olyan sok szamárságot összevissza beszéltem.
Azzal kiugrott a Frányó a konyhából.
A Lidi kisasszony nagyot sóhajtva monda:
– Hát vannak emberek a világon, a kik tiz esztendeig dolgoznak, nyomorognak, kuporgatnak, hogy a mit igértek, azt beválthassák.
– Csakhogy azok bocskorban, halinában járnak, felelt rá Zsuzsa asszony.
A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A Ritka Panna jött rá szembe, a hagymaáruló menyecske; tiz keményített ránczos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.
A «szivem Málicskámnak» az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a menyecske gömbölyü czéklapiros orczáját meg ne csipje a két ujjával: a miért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös hátára.
– Aarmaany adta buta tót Franyója!
– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította meg nekem.
A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy állított be a Kaporné konyhájába.
– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele visszaczafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.
– Hát talán már vége van a hagyma szezonnak?
– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell laatnom, hogy spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon. Eddig is csak egy dereek jaó képviselő ur tartotta benne a lelket, a ki mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csipte az orczaamat mellee, aztóan tiz krajczaarral többet adott eerte, mint maas. Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott nipet fognyi.
(Valószinüleg választási előintézkedést értett alatta.)
– Hát csak hagyja itt a hagymáját, kis menyecske. Elférünk tőle.
– De aztaan meg ne egyeek a czigaanyok, mert szerbiai hagyma.
– Hisz akkor meg épen nem is tudnának vele beszélni a czigányok.
– Aujnye de treefaas kedveeben van ma a nagyasszony.
– Bizony van okom rá.
– Haat megtette-e maa a vaaros Kapor uramat kaodisnak?
– Épen abban jár most az öregem.
– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.
Ekkor elkezdtek odalenn a pinczében kászolódni. A czigány család került elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután bukdostak fel a gádorból; mindegyiknek a hóna alatt volt a «szerszáma.»
Az öreg Zsiga jött legelől: valamit mondott a rajkóinak czigányul. Azután pedig magyarul.
– Csókoljatok szépen kezet a nagyságos asszonynak, ti fekete rigók.
Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig épen egy sleppes pliszszirozott alsószoknyát vasalt; a minek nagy része a földreterített lepedőn hevert. Kergette is a fiukat onnan.
– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt ruhámat.
Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, a hol maga a kocsmáros is mezitláb papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, a miket imitt-amott ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahoz valók voltak. A mit a volt gazdája spentzernek viselt, az a Miska gyereken Mencsikoff volt. Hanem nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk köthette csomóra s azóta nem volt kioldva.
Nagy fekete szeme volt mind a kettőnek.
– No hát Zsiga, hová mentek ma muzsikálni?
(A czigányt minden ember «te»-nek szólítja).
– Ha én azt tudnám? Beütött a nagy bőjt. Sehol sem tánczolnak. A «kis pipában» nem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A bumszti pinczét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.
– Tudom kalendárium nélkül is. Ma van szent Bazilius napja.
– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a szent Györgynek. S az a háziurak pátronusa; de nem a lakóké.
– Hát össze muzsikáltátok-e a farsangon a házbért?
– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent elrontott a zikczene-zakczene nóta.
– Hogyan rontotta el?
– Hát ha valaki azt kivánta a kocsmában, hogy huzzuk el a zikczene nótát, akkor azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, a kit úgy hínak, hogy Basilius. Az a mi házi urunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki a házbért.
– Ugyan huzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a pénz. Csupa gavallérokra, meg szinésznőkre mosok, s azok nagyon szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.
– No hát majd elhúzzuk neki az «is-is-is» nótát, Zsiga czigánynak nincs pénze, Kapornénak is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, «is, is, is.» Jáj de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához. A míg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pinczében az a kis gyerek, a kinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép gyerek, akár csak egy diófából faragott angyalka. Nem adnám egy tarisznya piczuláért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon nyivákol odalenn, a míg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.
– Meglesz, Zsiga. Hát valami pép-félét nem kellene neki adni?
– «Kóficzot?» Jaj, nem kell a czigánygyereket olyan nagy urasághoz szoktatni; ha még kóficzot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirincz. Elég a czigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik, vizet iszik, attól lesz olyan szép fehér foga.
S azzal bandukolt az öreg czigány, fél lábára sántítva az ajtó felé.
– No utánam rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a nagyságos kisasszonynak. – Hogy a devla rugjon meg!
Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, a ki nem oda nézett, a hova lépett s a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára.
– A nagyságos asszonyt is!
– A nagyságos kisasszonyt is. Sivított a két gyerek.
Az apjuk aztán egy-egy jószándéku pofonlegyintéssel előre bocsátá a két reményteljes magzatot.
Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utczán is folytatták), a midőn bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kis gyerek korában ő maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)
Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal. Szépen pukedlit csinált s jó reggelt kivánt, kezet is csókolt mind a két hölgynek.
– No hát ilyen későn kellett fölébredned? zsémbelt rá Zsuzsa asszony.
– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibujni a pokrócz alul, mert nagyon hideg van abban a mi filagoriánkban.
– Hát nem tudsz befűteni?
– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok, meg az ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyától szabad meleget kapni. Aztán minek is mennék korábban: még most nem járnak az uraságok a váczi utczán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petroleumlámpánál a kávét a nagyanyámnak.
– Hát mit csinál az öreg?
– Mozogni nem is igen tud, de annyit még is tud, hogy ha megkaphat, hát megczibálja a czoflimat.
– Hát hogy tud megkapni?
– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba; olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle.
– Bizonyosan rászolgálsz a verésre.
– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a hunczutkáimból sexereket? Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.
Erre a Lidi kisasszony is közbe szólt.
– Ne is tedd azt. Látod: én nekem még most sincs a homlokomra húzva a hajam, se hunczutkám, pedig már husz esztendős vagyok.
– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni, mint a hogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot árulni, a hogy a nagymama biztat.
A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint a ki nem tudja az értelmét annak, a mit beszél.
Hanem a Zsuzsa asszony még is felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy mérgesen.
– No hát miért jöttél ide? Itt a Grand Hotel?
– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy a mig én odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval: különben megfüllednek a virágaim.
– Jól van. Meglesz.
– Aztán öntözzék meg egy kicsit a jáczintokat.
– Parancsolatodra. Van-e még valami kivánság?
– Csókolom a kezét néni.
– Nincs kezem. Látod, hogy dologban van. Lódulj.
A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csufondárosan utána csinálta a bókocskát.
– Ezt megtanultad. Pukedlizni!
S még mikor a kis leány eltávozott, akkor is zsémbelt rá.
– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a chinaiak még okosabban cselekesznek, a mikor a fölösleges számu leány gyerekeket, mindjárt a születésük órájában a nagy vizbe dobálják.