A mint ez a «Kuntsaft» eltávozott, ime megint jött egy másik. A János konstábler.
Minthogy az ajtó nyitva volt, azon nem koczogtathatott, az illendőség szabályának tehát aként tett eleget, hogy az ajtóragasztót kopogtatta meg.
– Herein! Hangoztatá Zsuzsa asszony.
Arra bátorkodott belépni a rendnek éber őre s beköszöntött.
– «Alázatos a szolga!»
(Furfangos megkerülése az «alázatos szolgájának.»)
De Zsuzsa asszony sem maradt neki adós a furfanggal.
«Alles soll geigen.»
(Ez is úgy hangzik, hogy «alászolgája.»)
A Lidi kisasszony irányában azonban teljes respectust tanusított a rendőr, levette a kalapját, úgy köszönté – angolul.
– God marrow miss!
– Ön angolul is tud? Mondá a hölgy meglepetve.
– És kegyed megértette azt?
A hölgy most vette csak észre, hogy el találta árulni a varróleánynál szokatlan ismeretfokot. Kivágta magát rögtön.
– Igen. Nevelőnőnek készültem: ott tanultam angolul. De aztán elfogyott a pénzem, nem tanulhattam végig.
– Hát engem meg a nyomorúság tanított meg angolul.
– A nyomoruság szép iskola: de hogy angolul is tanítanak benne, azt nem tudtam.
– Én épen abban az osztályban tanultam. Az apám szakács volt a megboldogult Miksa főherczegnél, s mikor az elment Mexicóba császárnak, ő is vele ment. Én akkor rossz suhancz voltam, engem is magával vitt. Mikor a derék jó császár olyan szerencsétlen véget ért, az apám bánatában meghalt s én ott maradtam egyedül Amerikában. Voltam én ott «pedlár», házaltam gyufával, dohánynyal a plantageokban, voltam bucanier, őriztem lóháton vad gulyákat, s éltem mindennap sótalan hussal, kenyér nélkül. Duhajkodtam a világ minden czimboráival, angollal, spanyollal. Onnan ragadt rám, a mit tudok. A mint annyi pénzre tettem szert, hogy haza jöhettem vele, ott hagytam az egész paradicsomot. Elég volt nekem a szabadságból, lássunk már egy kis zsarnokságot.
– No biz én, ha annyi nyelvet tudnék, valami más pályát választanék magamnak. Mondá ki a maga véleményét Zsuzsa asszony.
– Ide is ember kell.
– Hát hogy került ilyen korán reggel haza konstábler úr?
– Ma szabad napom van. Három éjjel furtomfurt munkában voltam, az egyik szememet se hunyhattam le. Egyik kocsmából ki, a másikba be.
– Hisz az igen víg élet.
– De köszönöm én az ilyen víg életet. Folyvást azt a gézenguz Spatzirovszkyt kergettük. Tetszett olvasni az ujságban? Ez az a híres kassza elrabló, a ki a bécsi Schmierminidan bankárnak a Wertheimjából fél milliót elcsizelt. S aztán még útközben egy angol mylordnak a myladyját is elszöktette s azzal egyenesen ide Budapestre pályázott. A bécsi policzáj megtáviratozta, hogy csak keressük a Spatzirovszkyt, itt kell neki lenni. No iszen, az volt a muri! A nagyságos alkapitány úr azt proklamálta előttünk, hogy «no fiúk, a melyitek a Spatzirovszky gallérját a markába szoríthatja, az ki nem kerüli az ezüst érdemkeresztet.» – «Fogom már a fülét!» mondám magamban. Meg is tudtam nagyhamar, hogy miféle kocsmában szokott tivornyázni a szökevény tolvaj. Mert az ilyen nagy tolvaj soha sem megy előkelő fogadóba. Beültem előre egy detetkivvel. Ott volt mindenikünknél a személyleirása. «Közép nagyságu termet, barnás szőke haj, bajusz és kecskeszakáll, fakószínű arcz, zöldeskék szemek, különös ismertető jel rajta, hogy az orrán szemüveget hord.»
– Én láttam egyszer ilyen embert.
– Én láttam százszor. – Hát a mint ott üldögélünk az asztalnál, egyszer csak odaköt hozzánk a szomszéd asztaltól egy hirtelenszőke német. Láttam minden mozdulatjából, hogy burkus, a kiejtéséről meg épen felismertem, a mint «ná» helyett azt mondta, hogy «né.» Szörnyü fidélis czimbora volt. Egyszerre jó barátok lettünk. Szóhoz sem hagyott bennünket jutni. Elmondta egy lélekzet alatt, hogy ő most jön Berlinből, jute-szövet mustrákkal utazza be a világot: tele volt a zsebe kadrollirozott doszkinnal. Nagyon jól mulatja magát Budapesten. Látott már mindent. Nemzeti muzeumot, iparcsarnokot, vágóhidat, elevatort, aquincumi amphitheatrumot. Koloszszál! Az Orpheumban is volt. Phoenomenál! Evett töltött káposztát, paprikás halász levet. «Kannibalisch wohl» érezte magát. Most még a budapesti lebujokkal szeretne megismerkedni: nagy hálával lenne, ha a rendőrség valami éjjeli razziára elvinné magával. Mi felajánlottuk, hogy elvisszük magunkkal. Velünk jött. Minden kocsmában, a hol letelepedtünk, ő traktált, ő fizetett. Folyvást nyomában voltunk a gaz Spatzirovszkynak. Csakhogy az mindenütt megugrott előlünk. A burkus segített káromkodni. Utoljára reggel felé úgy meghasznált neki a sok áldomás, hogy úgy kellett őt másodmagunkkal haza támogatni a Pannoniáig. Ott azután megtámasztottuk a kapufélhez, a míg a portás kinyitja az ajtót s azzal sorsára hagytuk.
– Hát aztán Spatzirovszkyt csak nem fogták meg? Szólt közbe Zsuzsa asszony.
– Nem fogtuk meg? Dehogy nem fogtuk! Egész éjjel mindig fogtuk. Csakhogy aztán eleresztettük. Ő volt az maga, az a pseudoburkus, a ki egész éjjel kocsmáról kocsmára hurczolt bennünket Spatzirovszkyt keresni s utoljára haza vitette magát velünk a Pannoniába. Persze, hogy nem volt részeg, de nem is a Pannoniában volt szállva.
A hölgyek bizony nagyon derült hangulattal fogták fel ezt a balesetet.
– Ezzel ugy-e bár nem dicsekedtek el önök az alkapitány úrnak? Mondá Lidi kisasszony.
– Világos, hogy mi nem dicsekedtünk volna el vele: hanem mire én az alkapitány úrhoz rapportra mentem, már akkor ott volt a kezében a billet douxja a semmiházinak, a miben tudatja vele, hogy egész éjjel együtt járt velünk és segített maga magát üldözni. Máskor, ha el akarja őt csipetni, küldjön az alkapitány úr szemesebb embereket.
– Képzelem, hogy ez rosszul eshetett a konstábler úrnak. Mondta Zsuzsa asszony.
– De annyira rosszul esett, hogy lementem az őrszobába, levágtam magam a priccsre s alvásnak adtam magamat. De még alig foghattam hozzá, a mikor fölránczigálnak. Azt mondják, menjek fel az inspectiós szobába: itt van egy anglus. S minthogy az egész VI-ik kompániában senki sem tud angolul, csak magam, hát föl kellett tápászkodnom. Hát ez a jutalma az embernek azért, hogy anglusul tud, hogy nem hagyják aludni.
– Hát a mire fölmegyek, ott látok a szoba közepén egy hosszú, száraztermetű haudujudút, sarkig érő, koczkás, három galléros waterproofban, kék fátyollal körülkötött, előlhátul schirmléderes parafa sapka a fején; – szíjjra csatolt táska az oldalán, hosszú nyelű umbréla a kezében. A képe olyan színü, mint a nyers tüdő; a szemöldöke fehér, a szemein kék szemüveg: az állkapczájából két hosszú veres pofaszakáll lóg lefelé. – Borzasztóan lármázott már a két diurnista, meg a konczipista előtt – angolul. Senki se értette. Én aztán szolgálatjára álltam s kikérdeztem angolul: «hau did ju szlip leszt nájt?»
Lidi kisasszony csendes nevetést hallatott.
A rend férfia folytatá.
– Erre az anglus elmondta, hogy ő az a bizonyos lord Bukskin, a kinek a myladyjét a gonosztevő Spatzirovszky Badenből elszöktette. Ő a myladyt nem hagyja, mert az bjutiful! Követeli, hogy rögtön teremtsük elő neki azt a gaz csábítót, hogy ő azt azonnal agyon boxirozhassa.
Én megbíztattam, hogy csak várjon angol türelemmel; hiszen épen abban járok: egész éjjel azt hajtottam, kicsi hija, hogy meg nem fogtam, csak egy paraszthajszálon múlt.
Erre az anglus elkezdett «Damned jur äjsz»-t kiabálni. Szidta, ócsárolta az egész magyar rendőrséget. Még azt is mondta, hogy meg vagyunk korrumpálva.
De már ez nekem is sok volt. Megfogtam a mylord hawelokjának a gallérját s úgy kilöktem az ajtón, hogy a lába sem érte a földet.
Egy óra mulva aztán hoz egy hordár megint egy billet douxt az alkapitány úrnak, a miben az volt irva: «uram, én ma ott voltam az önök inspectiós szobájában, személyesen akartam önnel beszélni; hanem a János kidobott az ajtón. Alászolgája Spatzirovszky.» – Másodszor is kezemben volt a gézenguznak a gallérja s most meg épen kidobtam az ajtón!
– Ez már malőr! Mondá Zsuzsa asszony.
– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a plafondig ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat kellett volna rangfokozatba szedni, a miket én kaptam. Büntetésül aztán a következő éjszakára kiposztirozott az alkapitány úr az állatkert előtti állomásra.
– Én ott félnék, mondá Lidi kisasszony.
– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján. Csak úgy surran el a fák sötétjében egy-egy gyanus alak. Az ember azt sem tudja, tolvaj-e, vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak egy kapualja sincs, a hová be lehessen állni. Hát a mint ott állok a posztomon, a csuklyámat a fejemre húzva, egyszer csak valaki hátulról megüti a vállamat. Olyan nesztelenül settenkedett oda, hogy nem vehettem észre a közeledtét.
– Jaj, ha valami gonosztevő lett volna!
– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami marczona zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a szájában, selyem paraplival, kurta dzsekkben, minek a zsebéből kerékkötő nagyságú arany láncz fityegett elő. A szeme elé egy monokli volt szorítva. «Szervusz János!» (Ezzel szólít meg.) «Halt! wer da!» kiáltok én rá, a kardomhoz kapva. «Úgy-e bár maga az a Paczal János?» Én nagyot bámulok. «Én az vagyok, de hát az úr kicsoda? Honnan ismer engem?» «Ejnye János pajtás! Hát ilyen hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a mult éjjel nem együtt kvaterkáztunk-e a mezitlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két bakoknál: utoljára a markotányos pinczében? Én vagyok az a maga jó barátja, a Spatzirovszky.»
– Miért nem futott utána? szólt közbe Zsuzsa asszony.
– Hiszen nem szaladt el. Inkább megkinált egy szivarral. Nem gyujtottam rá, hátha pokolgép van benne? «Hát mit akar itt most az úr?» Azt mondja egész fidélisen, hogy ő az este a német szinházban volt: Schiller Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a czimszerepet. Fölségesen játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab végén azt mondja Moor Károly, a zsivány vezér, hogy az ő fejére nagy díj van kitűzve, ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét porontyával: «Dem Mann kann geholfen werden», hát ez a nemes elhatározás annyira hatott rá, hogy elhatározta magát, hogy ő is hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja, hogy a ki őt elfogja, annak a keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát ő bebizonyítja, hogy a barátság nem üres hang. Ide jött hozzám. Átadja magát, vigyem a kapitányságra s nyerjem el az ezüst keresztet.
– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. Ezt Lidi kisasszony mondá, a ki épen új selymet húzott akkor a tűbe.
– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most. Szépen a karja alá öltöttem a karomat s elkisértem a kerületi rendőrállomásig. Nem is kellett gyalog czafolnunk: ott várt a fiakkere a bimbósház előtt. Kocsin mentünk a hivatalig. De fogtam is a gallérját odáig.
– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, a kit ön elfogott.
– Nem jól tetszik találgatni. Dehogy nem ő volt. Ugyanaz a személy volt, a kit a bécsi policzáj köröztetett. Csakhogy az akasztófáravaló nem lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le Budapestre. Azzal a félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve is azt mondja: «Schmir–mi–nid–an!») az szökött meg Amerikába. A myladyt is az csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok megszökése, tolvajsága csak koholt finta volt a chef részéről, hogy a policzájt hamis útra tereljék. Ez a semmirekellő gazember Spatzirovszky egy egészen ártatlan, becsületes ember volt.
– Ez már skandalum!
– Sőt több, mint skandalum, ez már korrupczió! Már most aztán servus ezüst érdemkereszt. Agyiö extra czúlág. A hivatalban azt mondták, hogy jöjjek haza, aludjam ki magamat s egy napig ne menjek fel az őrszobába, hogy ne szekirozzanak.
– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot? kérdé Zsuzsa asszony.
– Felmegyek a padlás-szobámba s aluszom holnap reggelig. Csak arra kérem a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, a mikor megszomjazom.
– Mit tudhatom én, hogy maga mikor lesz szomjas?
– Hát csak valahányszor fölébreszt, olyankor én mindig szomjas vagyok.
– No hát szerencsés jójszakát kivánok.
– Jójszakát nagyasszony, jójszakát szép kisasszony.
– Nekünk már «jó nap» van.
A konstábler felment a lépcsőn a padlás-szobájába.
– Jó becsületes ember ám ez a szegény János, mondá Lidi kisasszony.
– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott magának. Egyszer még valami czudar tolvaj leszúrja. Már többször megsebezték.
– Azt hiszem, a czudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki, mint az, hogy a művelt emberek kigunyolják.
– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abczugot kiabálnak neki. Hogy állhatja ezt ki? Csak azt feleli rá, hogy oda kell az igazi bátorság.
Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.
– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.
S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra páczolt sonkát.
– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szivesen venné tőlem.
Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.
– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi maga ezt a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a pénz?
– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a történetét. Ha nem untatnám vele.
– Tessék! mondá egyszerre a két hölgy.
– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.
– Az ám.
De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó sertések és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen felvilágosodott századunknak lett fentartva. Hát a napokban a fővárosi physicus, a hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél fölfedezte, hogy annak az összes áruczikkeiben trikók vannak.
Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.
– Kérem, ha trikókról beszél, akkor én bemegyek a szobámba.
– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a balletkisasszonyok viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a melyek a husnemük rostjaiban élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal vész el tőlük.
Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló.
– Sohasem hallottam én ilyen csodának a hirét.
– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium kisütötte, hogy a Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók vannak, s ennek constatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. Végre is hajtottam akkurátusan. Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: «ugyan te mit vétettél, hogy te is a halak martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor bácsinak. Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt. A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy a Retek-utczában?
– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek ilyen mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szivesen.
A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a sonkával a konyhaszekrényhez.
– Aztán maga is ehetik ám ebből a sonkából, tisztelt kisasszony.
– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az embernek feldagad a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de csunya nem akarok lenni.
– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép! Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy szó sem. Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van emelkedve.
– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának elhinni?
– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, a mit lassan mondok.
– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra becsülni. A ki férfi, legyen mindenkor igaz.
– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól?
– Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.
– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának. Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne mondják, mert akkor baj lesz.
– Hallgatni fogjuk.
– Hanem ez megint egy hosszú história s talán kegyeteket untatni is fogja.
– Hiszen nem mi akartunk aludni menni, hanem maga.
– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbiró se vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői uton egy derék hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy Przepiorka Wratislaw.
– Egészségére kivánom.
– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve: Przepiorka Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse. Derék, tekintélyes férfiu. Képviselőválasztások alkalmával rendesen huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.
Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó, a hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.
A fiu kér húsz krajczárért parizert.
A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, miért nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te czigány vagy?»
Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok az országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu fizet. A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A gyerek is kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A gyerekben van tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukaszsza hát keresztül a hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. A hentes azonban nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy «elmenj innen, mert ha a tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz, még Szent Dávidot is kapellmeiszternek nézed a holdban!»
Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az apja jól ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű hatost; addig pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.
A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két hatost.
A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe s megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja, hogy semmi sem könnyebb, mint a hegedűn játszani.
Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s kiszáll belőle egy anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy anglus.
– Ju ére dhi Szelemivirth Prprprka?
– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?
– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint ára szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.
A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta, hogy adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.
Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos nikkel hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.
A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor is, ha ezen jár.
Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi: megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhuz a zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a szája. Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré az a hegedű?»
– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.
– Hisz ez egy valóságos Straduario, mondja a miszter.
– Miattam az lehet.
Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe mélyesztve. «God bye».
Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az úr annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni. Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27 alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még Budapesten maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».
A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a két nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra felirta hátul a titkár nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy «szervusz», odább ment, felült a fiakkerbe s elhajtatott.
Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd nem tudnak hová lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta örömében.
Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s kiváltotta a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.
– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el nekem azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.
– Az én hegedűm nem eladó.
– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.
A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt herczeg Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»
– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza, hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja, ezüstben.
– Jól van, hazafutok, megkérdezem.
– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.
A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból. Látta, hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az apja.
Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt mondta, hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolczszáz forintért.
– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis. Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok tőlem! Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze! Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.
Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke: fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg, a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal hozatott egy konflist, beleült, vitte a drága Straduariót az Angol királynő fogadóba. Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.
– Itthon-e a lord Knipperdolling; vagy a titkárja a miszter Flibbertiggibet?
A portás nagyon csóválta a fejét.
– Hát nem ismeri őket?
– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló rabló volt, de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.
Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. A lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internationalista tolvaj volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolczszáz forintot azzal az öt forintos gyékénykákóval.
Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk jó sashegyit is adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.
– No ez ugyan furcsa kis historia! mondá Zsuzsa asszony.
– Mindennap történik minálunk ilyen.
– Önnek könyvet kellene ezekről irni, véleményezé Lidi kisasszony.
– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi szin alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig épen el ne historiálják, mert az, a milyen becsületes ember, képes lenne feljelenteni. Csak hadd legyen ő előtte trikós a sonka, fuxinos a veres bor. Annál jobban fog neki izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle. – Már most hát csak kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi kisasszony.
– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni. Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.
– No hát már most igazán jójszakát kivánok.
A konstábler salutált s véglegesen nyugalomba helyezte magát.
Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új szájkosarat.
– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol ni! Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki venni!
Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló kényszereszközt.
A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit mond.
Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk! Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?
De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény ember arra használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát az uraságnál: «Khm khm!»
– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán mégis hazakerült már.
Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.
– No hát «széna-e, vagy szalma?» kérdé Zsuzsa asszony.
– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.
– Hát beszéltél-e a tanácsos úrral? Elmondtál neki mindent okosan?
– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem. Mindenre azt mondta: «Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I wász schon.» A mit én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy nagyhamar kisütöttük, hogy a nagy vasúti katasztrofok miatt.
– Nem katastrofok, hanem katarakták! Igazítá helyre Zsuzsa asszony.
– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett váltóőröket mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is kenyér nélkül maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is köszvény van a kezében, keservesen esik neki a munka. Ohajtanánk, ha felvennének bennünket a városi szegények házába. Erre azt a kérdést intézte hozzám a tanácsos úr, hogy miféle igényeim vannak ez állapot elnyeréséhez? «Igényeim?» Soha sem hallottam én ezt a szót. Azért mégis feleltem rá valamit, a mi a nyelvemre jött. Hát csak az, hogy szegények vagyunk mind a ketten. Erre a tanácsos úr a két térdére ütött a két tenyerével. «Hja! Szegények vagyunk! Tasz könnt a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy szegény?» – Uram s én Istenem! Még nem akarják elhinni, hogy szegény vagyok! Mivel bizonyítsam be? Hiszen rogyos nem vagyok. Éhen sem haltam még. A csizmámból sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit kitalálni. Csak úgy vakargattam buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos úr megszánt, segítségemre jött. – Kend vén szamár!
(Mikor így szólítanak, akkor már tudom, hogy megkegyelmeznek.)
– Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez szegénységi bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a csizmáit a kerületi előljárósághoz, s adasson magának szegénységi bizonyítványt. Nem kell rá bélyeg. Mehett!
Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotivomra s elpályáztam a kerületi előljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.
Oh én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon! A ki csak oda jött az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem, szinte szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, a kinek ebben a zegernye időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy taszigált belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem még van az alatt másik béllelt kabátom. Másiknak az arczából kilátszott az éhhalál. Aztán az a penész doha! Egy beteges képű asszony nem állhatta ki, elájult, úgy locsolták fel. Egy nyavalyatörős is volt közöttük, azt ott érte utól a nehézség. Az valami rettenetes volt, a mint a fejével verte a falat. Én segítettem kivinni a folyosóra, ott aztán magához jött. Volt köztük egy selyemruhás dáma is czifra kalappal, az lehetett a legszegényebb.
Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az előljáró úrhoz. – Derék jó szivű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény beszédű, de hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek. Ez az átkozott kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideg lelt ki ijedtemben. Az urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng van a nyakán, nem fizettem ki az idei kutyaadót, még megbirságolnak érte. Szerencsére a drabant kihúzta a farkánál fogva.
Az előljáró úr nagyon kurta proczessust csinált velem.
– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás ez, hogy elébb tapogassák!
Hát én hozzá kezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle katafrakták voltak.
– Katasztrófák! kiáltott rám.
Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam kihozni a szót: «Satrakofák».
– Mondja kend magyarul!
– Hát, mondok, szerencsétlenségek. A vonatok hamis vágányra mentek!
– Tyhü! A ki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál. Köpje ki frissen, hogy mit akar?
– Hát mondom neki, hogy elbocsátott vasúti őr vagyok.
– Azt látom, ha nem mondja is, hiszen nem vagyok vak!
– Hát hogy egy kis szegénységi bizonyítványra volna szükségem.
– No hát minek mondja el nekem akkor akkor az egész genealogiáját? Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak! hanem amannak, a melyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják? hol lakik? aztán majd az az úr elmegy még ma oda, helyszini szemlét tartani, magával viszi a blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja, kitölti, átadja. Nem jár érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!
Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én feldiktáltam a nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak s örömemben rá se találtam arra az ajtóra, a melyiken bejöttem, a helyett egy nagy fali szekrénybe nyitottam be, a mi teli volt petroleumlámpásokkal. Akkor aztán az a jószivű tekintetes úr megfogta a galléromat s olyan szépen kisegített az ajtón, hogy a mint az előszobába kirepültem, egy sárga rigó akadt a markomba.
(De ezt már Zsuzsa asszony nem állhatta meg szó nélkül.)
– Ugyan édes uram! Miket beszélsz össze. Hol lett volna az a sárga rigó?
– Hát annak a czifra dámának a kalapján volt, a ki utánam akart bejönni. Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy honnan ismer?
– No csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már most hát csak várnunk kell békességesen arra az urra, a ki eljön bennünket megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt hiszem.
– Hát bizony, ha valami harapni való indítványod volna, én ezuttal rászavaznék.
Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba helyezve, a többször tisztelt sonkát.
Ádám apónak elébb kerekre nyiltak a szemei, azután összehúzódtak a szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára, mint valami fölöttébb gyanus állatra, a ki ellen a felnyitott bicsakkal elszántan védelmezni fogja magát.
– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben látható, valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk hentes kománk.
– Hát hogyan no? A Lidi kisasszony kapta ajándékba.
– Ajándékba? Enyje, enyje, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem volna. A kisasszony «már is» ajándékokat kap? Pedig milyen jó familiából való. Nagyon drága az, a mit ajándékba adnak!
– Ejh no! szólt Zsuzsa asszony. Hisz a János hozta.
– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk forma szőrű ember. Attól lehet valamit elfogadni. De egy egész sonkát! Hol vesz egy konstábler egész sonkát?
– Sohse firtassuk azt édes öregem.
– De én igen is firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupcziós sonka, akkor abból az én számon egy falat be nem megy.
Erre a Lidi kisasszony vágott közbe.
– No az bizony nem korrupcziós sonka.
– Hát micsoda? Vad sonka? A füzfán termett? Illés prófétának a hollója adta Jánosnak, hogy hozza ide?
– Érts meg már no! mondá Zsuzsa asszony, úgy van a dolog, hogy a doktor urak valahol egy hentes boltban olyan portékát fedeztek fel, a mit a Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a János jónak látta a kabátjába csusztatni. Hát úgy is a halaké lett volna.
– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem látható óriás szörnyetegek.
– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejüek fogták rá. Vannak is trikigyók a világon. Soha sem hallottuk az előtt a hírét.
– De az igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg, hogy a ki azt megeszi, meghal tőle. Már most hát csak azért is jóllakom belőle. Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom. El van végezve felőlem. – Oh én uram Istenem! Hányszor könyörögtem előtted! hogy küldd le érettem a halál angyalát, s ime meghallgattál. Előttem áll ő. Soha sem hittem volna, hogy ilyen tetszetős alakban tud megjelenni a halál angyala. Egy sonka képében. – Csak a szárnyai hiányoznak. – Légy üdvöz! – A tied vagyok. – Vihetsz magaddal.
Az öreg egy vértanuságra elszánt hittéritő áhitatával fogta a bicsakot, s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem kinálta vele. Hanem a kutyájának adogatott belőle.
– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no hát gyere oda is velem.
A szarkát ellenben elhessegtette magától.
– Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess innen! Nem kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi keresete!
Az öreg olyan hatalmasan hozzá látott, hogy a Zsuzsa asszony megsokallta.
– De édes öregem. Talán elég is lesz már. Meg talál ártani.
– Meg talál ártani? Hisz azt akarom, hogy minél gyorsabban megöljön. Bár csak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a számomra a gondviselés, hogy ráduplázhatnék a méregre.
S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi kell az embernek, tüstént ott termett.
Zsuzsa asszony előadta a Jánoshozta Sashegyit. Az öreg, ha a kezébe adták volna, az egész palaczkkal fel tudta volna hajtani, de a Zsuzsa asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy pohárral, azt se «juj»-ig töltötte.
Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy mikor a maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy megszerezte, hogy túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát «juj!» de ha a felesége poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az asszony, hogy «töltse már kelmed az én klázlimat is «juj»-ig».
Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, a mint azt megitta. Pogány bor volt! Kereszteletlen.
– Már most csak azt az urat hozná a Blitzczug, a kinek bennünket meg kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk. – Dehogy utaznak azok a gyorsvonattal! – A mi hivatalból megy, az mind a bummelczugon jár, ötven percznyi elkéséssel. Kivált ha elfogy a kőszene a mozdonynak. – Jaj de sovány egy uraság! – Ha tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint Frájgewicht. Az ember nem bátorkodik mellette lélekzetet venni. Attól fél, hogy be találja kapni.
Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd morogni az ajtó felé, azután szükölve bujik be az ágy alá.
– Hát azt a kutyát mi lelte? Mit érez?
Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás.
Valaki volt az ajtón.
A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is. Egy úr nyomakodott be. Elébb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-háromszor kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskelje róla. Aztán ugyanannak az esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a gummi félczipőket, azokat a két ajtó közé egymás mellé sorakoztatta. Csak azután mutatta meg magát egész valójában.
Sovány, vézna fiatalember volt, pergamenfakó ábrázattal, csak az orra volt piros – a hidegtől, szőke bajuszának a szálait meg lehetett volna számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakálára is olyan rossz idő járt, hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen össze volt hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt rajta két nyári kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az oldalzsebeiből nyiltan kivillogva és körvonalakban elárulva tüntek ki mindenféle szinű papirosok, kalamáris és tolltartó, lábain nagy czipők, a miknek az orra felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk keztyük, a miknek az ujjai szét voltak nyílva, kiegészíté a parádét az ütött-kopott czilinderkalap a fején, a mit eleinte le sem szándékozék venni.
– Engedelmet kérek! Talán nem jó helyen járok? Én egy «szegény» családhoz vagyok kiküldve, helyszini szemlét fölvenni, valami Kapor Ádám.
Az öreg nagyon megörült.
– Ahán. Ez az az úr, a kinek én a lakásom bediktáltam. De nyomban eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok az a Kapor Ádám, az meg ott a feleségem.
– Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzöm az irodámban a körmeimet fujni. Márczius 15-ike óta nem fütenek – szabály szerint.
– Hát kérem alássan, – magyarázgatá Zsuzsa asszony. Én egy szegény mosóné vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg hogy a ruhák jobban száradjanak.
– Szegény mosóné? De jó mesterség! Maga pedig az a Kapor Ádám.
– Az a szegény, kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr.
– De sonka nélkül úgy látszik, hogy nem maradt.
Aztán magában dörmögte tovább, a míg a keztyüit lehuzogatta.
– Egy egész sonka van előtte. Milyen piros keblű, barna bőrű szépség! Ha én valaha ez életben egy egész sonkával négyszem között összekerülhettem volna!
Zsuzsa asszony vette észre az irigy oldalpillantásokat a sonka felé.
– Ugyan édes tekintetes úr, ha meg nem vetné, tartson az urammal.
S azzal széket tolt az asztalhoz, s tányért tett a tál mellé.
Ádám apó sugva mondá az asszonynak:
– Te asszony! Hát még ennek is halálát akarod?
Az is sugva felelt vissza:
– Hiszen ennek sem lehet szebb halála, mint sonkába belehalni.
– A már igaz.
A tekintetes úr nem várt másodszori kinálást, odaült az asztalhoz. Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Frányó késes kosarát s azzal kinálta meg a kedves vendéget.
– Tessék a tekintetes úrnak ezekből egyet kiválasztani. A sonkához éles kés dukál.
– Mennyi kés! dünyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a hivatalbelinek.) Hámozó kés, disznóölő kés, csemegés kés, még tráncsirozó kés is! Ezeknek a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit szeletelni.
Azért csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkába. A tekintetes úr nem veté meg a szegény ember kinálását. Úgy falt, mint a kit nem aggaszt az a gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez.
A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében forgatott bicsakot.
– Kérem alássan, ezek egy szegény késáruló tót legénynek a portékái. Itt hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul.
– Tehát szegény tót legény is van? – Hát az a kisasszony ott az asztalkánál?
– Az meg egy jámbor varróleány, a kinek azt a kis benyilót kiadtuk, hogy könnyebben kifizethessük a házbért.
– Be van jelentve a kisasszony?
Erre az apostrophalásra maga a Lidi kisasszony felelt meg.
– Tessék a bejelentési bárczám.
Makár figyelmesen átolvasta a bárczát.
– Richtig. Gratulin Lidia. Varrónő. Hadd lássam az ujja hegyét.
A kisasszony odatartá a kezeit.
– Nincsenek felszurkálva a tűtől.
– Tetszik látni, hogy finom himzéssel foglalkozom, ennél nem tépi a tű a kezet.
– Az már lehet.
Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett kisasszonynak (vagy azzal tán csak leskelődött?) A másikkal annál fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben folytatta a sonkafogyasztást.
– Hát abban a kosárban mi van? kérdé Zsuzsa asszonytul.
– Az meg egy szegény pereczsütőnének a jószága. Itt hagyta addig, a míg a másik kosárral el tudja adni; hogy odakinn az esőben meg ne ereszkedjenek a sütemények.
– Megint egy «szegény», a kinek tele a kosara pereczczel! dörmögé a tens úr. – Hát az a nagy rakás hagyma mirevaló ott?
– Az meg egy szegény palotai kofáé, a ki betette ide addig, a míg apránkint eladogatja.
– Oh szent Illés próféta, a kit a holló táplált! Ha én egyszer este egy gerezd fokhagymával megkenem a piritós kenyeremet, másnap az egész iroda mind rám támad, hol vettem a fokhagymát? – Ha én néhanapján egy szép vereshagymához jutok, egy nap csak az illatában gyönyörködöm, másnap szelem fel. S ezeknek itt több hagymájuk van, mint egyptomi Faraónak, Psammetichnek volt! Ezek aztán a gazdag szegények! – Nini! ott meg egy virágbokrétát látok!
– Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, a kit a kisasszony ingyen szivességből himzésre tanit.
– Még egy «szegény!» A kinek hull a markából az ibolya, gyöngyvirág. Nekem rá se szabad néznem, ezek meg ibolyákon hevernek.
Zsuzsa asszony azt gondolta, hogy az élcz volt.
– Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz, hogy a puczér földön.
«Gib flájsch!» szólalt meg a szarka a tens úr széke hátán.
– Áh! Madarat is tart az asszonyság? Beszélő madarat? Ezzel még pénzt is lehetne keresni.
«Piszt a Schaafskopf!» mondá erre Pikusz úr.
Ez annyira megnyerte a tetszését a tens úrnak, hogy egy akkora darab sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, a mit az nyomban nem tudott lenyelni, hanem lerepült vele a földre. Ott pedig elvette tőle az irigy Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alul. Ez csak revanche volt.
– Kutyát is tetszik tartani?
S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott pinczegádorból felhangzott egy egészséges gyerekvisitás.
– Hehé! Hát a micsoda? Kisgyereksirás?
Lidi kisasszony felugrott a himző ráma mellől.
– Fölébredt szegényke. Megyek megitatom.
Zsuzsa asszony azt tanácsolá, hogy szénnel ojtott vizet adjon neki, van a vasalóban faszén.
– Nem! Majd a déli kávémhoz eltett tejből veszek el, az jobb lesz neki.
Azzal felvette a tejes ibriket a katlanról s lesietett vele a pinczegádoron.
– Áh! Áh! ungorkodék Szüköl Makár gonoszkásan. Hát kicsike is van a háznál? A boldog szegények! Gratulin Lidia. Ich gratulire!
– Jaj. Mit gondol a tens úr? sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony. Az egy szegény muzsikus czigánynak a porontya; kis árva, a kinek tavaly halt meg az anyja.
– Hát még muzsikus czigányt is tartunk? A zenét is kedveljük? Hiszen ezek igen víg életű szegények!
– Oh kérem, nem mi tartjuk azokat. Isten őrizz! Szegény öreg Zsiga czigány épen most ment a két fiával valamerre muzsikálni.
– Ahó! Nagybőjtben muzsikálni? Hisz ez vallásháborítás! No ez szép társaság egy rakáson, mondhatom! – De hát venio nunc ad fortissimum virum. Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött meg? Mondja csak meg érdemes kenyérnélkül maradt vasuti váltóőr Kapor Ádám uram?
Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész diskurálásból mind nem hallott semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt szép csendesen a karszéke támlájára félre nyaklitva a fejét.
– Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem csodálom, hogy a vasuttól elkergették, mikor még az alatt is elalszik, a míg az inquisitio tart. Héj! Ádám gazda! «Zabban a lovak!»
A kiáltásra Ádám apó felriadt s nagyon megijedt.
– Húj! Jön a vonat! Futok a váltóhoz.
S álomrémületében feldöntötte az asztalt sonkástul együtt.
S még azután is azt képzelte egy ideig, hogy a vasutnál van s valami katastróphának lett okozója.
– Jajh! Nem gázolta el a lokomotiv?
– A sonkát? Nem! Én megmentettem, mondá Makár, a kabátja szárnyával verve le a port a felkapott sonkáról. Én kapom meg a mentő medáliát.
Zsuzsa ezalatt lábra állította az asztalt, s hátba ütögetve az öregét, segített annak önmagát megtalálni.
Szüköl Makár aztán csülkön markolva a sonkát, oda állítá azt az asztalra Ádám apó elé.
– No hát ismeri-e tanu ezt a pasasirt?
– Igen is. Ismerem.
– Hogyan ismerkedett meg vele?
– Hogy én honnan ismerem ezt az «izét?»
– Még a nevét sem tudja, ugy-e? No hát gondoljon ki valami mesét. «Egyszer volt egy jótékony tündér, az engedett három kivánságot az öregnek, meg a feleségének. Bár csak leesne a kéményből egy sonka! szólt az öreg. S rögtön ott termet a sonka.» Csakhogy azt már minden gyerek ismeri. Vagy talán azt, – mikor a czigány azzal védte magát, hogy nem ő lopta el a lovat, hanem a ló lopta el őtet. – Felmászott a fára, – letörött az ága, – alatta legelt a ló, rá esett a lóra, a ló elszaladt a czigánynyal – és így a ló lopta el a czigányt.
– Kérem! tiltakozék Ádám apó. Én becsületes úton jutottam hozzá.
– Elhiszem. A vasuton utazók szoktak busás borravalókat osztani a váltóőröknek, azért hogy a nyakukat ki nem törette. Meg ha valami elvész, megtalálják, nagy a jutalom. Ha nem kerül meg, még nagyobb. Van mellékjövedelem; abból telik.
– Uram! Nekem soha sem ajándékozott senki semmit és én nem találtam soha semmit.
– Akkor hát bizonyosan a házi úr küldte ajándékba a saját neve napjára. Az ilyen nagylelküség Tarafás Bazilius uramnak kiváló jellemvonása. Micsoda?
Szegény Kapor Ádámot ezek a csufondáros szurkálódások egészen megfosztották attól a kis házi eszétől is, a mivel egyébként rendelkezett.
Azonban közbejött a Lidi kisasszony. A pinczéből került elő. Egészen derült volt az arcza.
– No, elaludt már a kis gyerek. Olyan kedveske volt. Megfogta a két kis kezével a bögrének a fülét, s addig el sem eresztette a míg egy csepp tejecske volt benne. Mind megitta. Aztán rögtön elaludt.
Mutatta az üres bögrét Makár úrnak.
A tens urat ez kihozta a sodrából.
– De, édes kisasszony! nem lehet engem tévútra vezetni holmi czigánygyerekekkel, a kik tejet isznak! Itt most az a hivatalosan konstatálandó kérdés, hogy mi módon került egy egész nagy kassai sonka egy olyan embernek az asztalára, a ki épen ma szegénységi bizonyítványért folyamodott az előljárósághoz? Ez simulálása az inségnek. Ez visszaélés a szegénység látszatával s mint ilyen, szigorú megfenyítés alá vonandó.
A Lidi kisasszony igen jól tudta adni a könnyelmű grizettet.
– No hát ugyan érdemes ezért ekkora inquisitiót tartani. Hát ezt a sonkát nekem hozta ajándékba valaki.
Erre a szóra még a másik szeme is felnyilt Makár úrnak.
– Ahán! Valaki? Az a bizonyos «valaki?»
Lidi kisasszony durczás negéddel vonogatá a vállait.
– No hát az a bizonyos valaki! Kinek mi köze hozzá?
S azzal elkezdett danolni: «az én csizmám csikorgós, csikorgós. Mostan vette a csikós, a csikós.» S pajkosan tánczolgatva ment vissza a himző asztalához.
A tekintetes urat pedig ette a méreg!
– Már most otthon vagyunk! Tehát «valaki». – Bizonyos valaki! Tudtam előre! Csak ezt akartam kitudni. Magukkal semmi bajom többé.
– No ebből a csávából szerencsésen kiszabadultunk, sugá Zsuzsa asszony Ádám apónak.
Az öreg azonban felgerjedt.
– De nem! Én azt nem fogadom el! Ez hazugság! Én nem engedem, hogy az én javamért más szegény legyen eláztatva. Én megmondom az igazat.
– Az Istenért! A Jánost fogod galibába keverni. Suttogá Zsuzsa asszony.
– Inkább a Jánost, mint a Lidit! Ha a férfi becsületén folt esik, lemoshatja; de ha a leány becsületét bemocskolják, azt nem lehet a tisztítóba küldeni! Én kimondom, hogy ezt a sonkát a János hozta.
A tens úrnak ez nem volt elég felvilágosítás.
– János! János! ’Sz annyi a világon a János, mint a porzótartóban a kovarcz. Aranyszáju szent Jánostól kezdve Paprika Jancsiig minden ember János. Még a birka is «jános» lesz, ha a bojtorján közé megy. Nincs annak másik neve?
Zsuzsa asszony befogta a tenyerével Ádám apónak a száját, hogy ki ne mondhassa, de biz az kiszabadította a beszélőkéjét s oda kiáltá:
– A Paczal János.
– Áh! A Paczal János? A konstábler.
Ekkor aztán Zsuzsa asszony is megadta magát s elkezdte magyarázni a helyi viszonyokat és összeköttetéseket.
– Igen is. Itt van nálunk az abstájg kvártélya. Mikor fráj napja van, ide jön magát kialudni. Ott a padlásszobában.
– Le kell hivni! A törvény nevében.
A Lidi kisasszony az alatt egyre trallázta a megkezdett nótát, előre-hátra tánczolva a konyhában, s a míg a két öreg meg a tens úr patvarkodtak egymással, az alatt fogta a Makár úr gyűrődött czilinderét, meg a Zsuzsa asszony vasalóját s bevitte magával a hálókamrájába.
– Hej! János úr! konstábler úr! kiálta Zsuzsa asszony. Tessék csak lejönni.
A János csak onnan a padlásról kiáltott vissza. «Köszönöm még nem vagyok szomjas.»
– Csak jöjjön elő. Nem akarják itt magát megitatni. Hanem azért lesz «fekete leves».
– A törvény nevében! kiálta Makár élesre köszörült hangon.
Erre a hangra a János kidugta a fejét az ajtón, s a mint a Makárt meglátta, mindjárt kiment a szeméből az álom.
– Hühüj! Hisz ez a Szüköl diurnista. Ez kutya gyerek!
Azzal aztán alálépegetett a hágcsón s odaállt Makár elé.
– No hát szolgálatjára állok a diurnista úrnak. Ámbátor ma fráj napom van s nem tartoznám semmi szolgálatot teljesíteni.
– Itt csak vizsgálatot teljesítünk. Legelőször is feleljen: önnek a közvetítése által került ide ez a corpus delicti?
Paczal János azt vélte, hogy nagyobb respectust fog maga iránt gerjeszteni, ha sejteni engedi, hogy latin iskolákat végzett.
– Először is ez nem «corpus delicti»; hanem «corpus porci».
Minthogy a János nevetett, a két öreg is együtt nevetett vele.
Ez által a tens uraság komoly megintését vonták magukra.
– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nevetéstől, mert külömben kiüríttetem a karzatot! Ön pedig feleljen a kérdésre minden tergiversatio nélkül.
– No hát én hoztam ide.
– S hogyan jutott hozzá? – Figyelmeztetem az inquisitust, hogyha azt találja felelni, hogy pénzen vette, én rögtön felkeresem az illető boltost, s vallomást deponáltatok vele, szükség esetén confrontálom. Tehát mondjon igazat.
– No hát mondok igazat. A nagyságos phisikus úr parancsolatjára egy szállítmány füstölt hús féle, trikónyavalyában levén gyanus, Dunába dobatásra itéltetett, abból maradt meg ez a sonka.
Makár úr e vallomásra a falnak esett ijedtében.
– Micsoda? Ez a sonka trichinos volt? S önök engem ezzel agyon traktáltak! Gyilkosság! Merénylet! Oda vagyok! Meghalok!
S azzal elkezdett ugrálni, toporzékolni, a gyomrát szorítva a két kezével, kétségbe volt esve.
Ádám apó komolyan megszánta a szegény embert. Átölelte, magához szorítá, vigasztalta.
– Nyugodjék meg benne, édes jó uram! Lássa: én is bőven bevettem e halálos méregből. De hát jól esett. Együtt halunk meg s nagyon szép halálunk lesz.
– De én nem akarok meghalni! Most várom a kineveztetésemet fizetéses segédfogalmazóságra. Adjatok gyorsan ellenmérget.
– Mi az, kérem? szorgoskodék Zsuzsa asszony.
– Veres bort! Erőset! A trichint egyedül a tannin öli meg, ha hirtelen kapják.
– Oh de nagy szerencse, hogy épen kéznél van ez az ellenméreg! hálálkodék Zsuzsa asszony s elővette a szekrénybe gondosan elzárt palaczkot.
Makár urat a képzelődés egész a halál révére vitte. Ott érezte dúlni a zsigereiben a górcsövi szörnyetegeket. Már érezte a nyakán azt a támadó viszketeget, a mi addig növekszik, a míg az embert megöli.
– Jaj, hogy csipnek! Jaj, hogy marnak!
– Tessék! Tessék! mondá Zsuzsa asszony, tele pohárral nyujtva neki az ellenmérget.
Makár úr mohón nyakalta befelé az orvosságot.
– No ez jót tett! Mindjárt jobban érzem magam. Kezdenek elcsillapulni. Már nem csiklandozzák a nyakamat.
– Tessék még.
Arra elvette az egész palaczkot, s abból huzott nagyot.
Az alatt Ádám apó félrehuzta a János konstáblert.
– De ugyan mondja meg, konstábler úr, mért nem mondta meg az igazat, hogy ajándékba kapta a sonkát?
– Hát maga honnan tudja azt, hogy én ajándékba kaptam?
– Most sugta meg az asszony, hogy nem igaz az egész szörnyetegről való história, csak engem akartak rászedni vele. A Przepiorka hentes adta ajándékba.
– No itt van! Így bizzon az ember valami titkot asszonyra! Olyan az asszony, mint a mázatlan kancsó: minden keresztül szivárog rajta. Hát azért nem mondtam meg az igazat, mert azért az egyikért, ha feladnak érte, legfeljebb egy napra dunklit kapok: kis baj; de az ajándék elfogadásért fegyelmi vizsgálat következik: nagy baj!
– Azt sem tudtam.
Ez alatt Makár úr kifujta a nagy ijedtséget. Érezte, hogy a prophylacticus szer használt, utólagosan mint antidotum is.
– Ez hatalmas dosis volt. Kár, hogy több ilyen nyavalyát fel nem találtak a doktorok, a minek ilyen jó az orvossága.
Aztán körültekinté az orvosságos üveget. Meglepte annak a külseje.
– Áh! Háh! Idenézzen az ember! Palaczkos bor! Aranyos etikettel. Extrafájner adlersberger ausstich!
Hát ilyen az ember!
Ez a Makár nem hogy hálát adott volna a mai nap védszentjének, szent Baziliusnak, hogy őt a legközelebbi nagy veszedelemből kiszabadította; ujra beleesett az előbbi bűnbe: a felebarátjának az üldözésébe. Pedig megmondja a szentirás, hogy «ne legyetek fölöttébb igazságosak» meg hogy «a ki az őzet megüldözi az erdőn, az oroszlánra bukkan».
Már minek volt neki most ujólag azzal a kapczáskodással fordulni a szegény emberhez, hogy hol vette azt a drága bort? Hisz a természet is úgy alkotta, hogy a félszemét behunyja. De csak azért is kellett neki valami turpisságot kideríteni.
– Ta schau her! Ide nézzen, a ki nem vak! A szegény emberek nagyon jól élnek. Hát ez a pecsétes, arany etikettes palaczk hogyan került ide? Ezt is a János hozta? kérdezé Ádám apótul.
– Igen is, én hoztam, deponálta János.
– Ne feleljen «ön», mikor nem «önt» kérdezem! Még az ön vallomásának a jegyzőkönyve nincs lezárva. Elébb arra kell önnek megfelelni, hogyan mert ön egy ilyen életveszélyes élelmi szert a megsemmisítési rendelet törvényes következményei elől elodábbítani?
– Hát úgy, hogy nem félek én attól a trikótól! Ettem én már krokogyélust is!
Ezen nyilatkozat által Szüköl Makár a hivatalos tekintélyét érezte megcsorbítva.
– Konstábler úr! Paczal János! Fontolja meg jól, hogy mit ejt ki a száján? Itt minden szó protokollumba kerül. Hogy evett volna ön krokodilust?
– Fentartom az állításomat. Hát mikor Mexikóban voltam, a dicső Miksa császár mellett, mint kukta, az történt velünk, hogy majd éhen vesztünk. Egyszer kinn a táborban nem tudtunk mást puskavégre kapni, mint egy krokogyélust. De bizony megettük. Egy kicsit békaizű volt; de csakhogy volt. Hát ha egy százfogú varasgyéktul meg nem ijedtem, egy ilyen hitvány kis szörnyetegtől, a kit még nagyító üveggel kell keresni, csak nem szaladok az operencziára. Vallja meg az úr, hogy az úr sem hiszi, hogy vannak ilyen pirinyó kis szörnyetegek.
– Én valljak magának? Én nem vallok, csak konstatálok. Nohát konstatálom, hogy én sem hiszem, hogy legyenek, hanem azért muszáj nekik lenni, mert ki van adva legfelsőbb miniszteri rendeletben. Ez el van döntve. Másik kérdés az, hogy miként jutott ön ezen nagybecsű alkohol tartalmú palaczkhoz? Ez sem corruptiós bor?
– Megkövetem; de ez sem az. Hát ehhez meg úgy jutottam, hogy a főphisikus úr felfedezte, hogy egy borkereskedőnek a palaczkos boraiban «rókák» vannak: e miatt azokat ki kell önteni a csatornába. Én lettem e megsemmisítési eljárással megbizva. Hát egyet, kettőt, hármat elhoztam a palaczkokból. Tetszik tudni: vegyelemzés végett, hogy megtudjam, vannak-e benne rókák?
– Rókák? Miféle rókák?
– A főphisikus úr németül ejtette ki, de én a mindent megmagyarosító egylet tagja vagyok.
– Csak nem fuchsin?
– Igenis, úgy mondta.
– Jajh! Végem van! Most meg a fuchsint itatták meg velem! Kétszeresen meg vagyok mérgezve.
– Ne kiabáljon az úr! Én már egy hét óta mérgezem vele magamat mindennap s még sem másztam tőle a falra.
De Makár úrban újra feltámadt az életfentartási ösztön. Borgia Lucretia óta ilyen drastikus mérgezési jelenet nem került még a szinpadra.
– Gyilkosok! Méregkeverők barlangja! Megálljatok: majd megfizetek én nektek ezért a traktáért! Jaj, hogy égeti a hátam közepét ez a fuchsin! Hol egy tükör? Az arczomnak skarlátveresnek kell már lenni.
Ezzel kivett az oldalzsebéből egy kis görbe üvegcsét, s annak a dugóját kezdte el kifelé húzogatni a fogával.
Zsuzsa asszony nagy jámborul intézé hozzá ezt a kérdést:
– Kérem szépen: ez is valami ellenméreg?
Makár úr a nélkül is nagyon mérges volt már. Rárivallt.
– Ez nem ellenméreg. Ez igazi méreg! Ez tinta! Megálljatok csak! Majd drága lesz ennek a trichinnek meg a fuchsinnak az ára! Most én mindezekről jegyzőkönyvet veszek föl.