Azzal kihúzott a zsebéből egy ív rovancsolt papirt, azt kiterjeszté az asztalra s hozzáült. Irni kezdett.
– Mai napon alulirott által a helyszinén fölvétetett! Kapor Ádám és a felesége. Simulált szegények. Vallásháborító muzsikus. Kassai sonka. Hagyma fentőstül. Kosár perecz. Virágcsokor. Huszonkétfokú meleg szoba. Különféle kések. Danoló kisasszony. Tejet ivó kisded. Hivatali visszaélést elkövető konstábler. Egészségügyi rendelet bűnös kijátszása. Életbiztonság elleni merénylet. Kettős mérgezés trichin és fuchsin által. Noh! Lesz ebből szép kis ügydarab!
– Jaj! Feleség! sápitozott Ádám apó. Végünk van. Nem a szegények házába, hanem a dologházba kerülünk mi mind valamennyien.
Makár úr egy nagy poczát ejtett a protokollumba, azt vitézül felnyalta.
– Majd Paczal János uram is megemlegeti ezt a mai Gabelfrustukkot.
– No hát mi lesz belőle? pattogott vissza János. Legfeljebb elcsapnak. Ugyan nagy dolog! Megyek zsákot hordani. Ott legalább nem abczugolnak meg többet. S nem hivnak szamárnak, olyan urak, a kiknek azt mondhatnám, hogy ha én szamár, akkor kegyelmed «urambátyám».
– Úgy! Akkor még azt is hozzá irom: «Felsőbbség irányában nyilvánított magas fokú tiszteletlenség. Hivatali titok elárulása.»
Ezzel aztán a hajához törlé a tollát s ismét elrejté azt a tolltartóba.
– Itten végeztem. Megyünk egy házzal odább.
Azzal szétnézett a kalapja után. Nem találta.
– Hol a kalapom?
Nem kapva az általánosságban tartott interpellatióra választ, specialiter ráförmedt a konstáblerre.
A János föltette az uniformisos sapkáját a fejére s feszesre húzta a derekán a dolmányát.
– Én tudom, hogy hol van? De ez hivatalbeli titok, a mit majd csak az alkapitány úrnak terjesztek elő a rapporton.
– De kalap nélkül csak nem mehetek el!
– Az nem tartozik rám.
– Hát rablók vannak itten? Hová tették a kalapomat?
Zsuzsa asszony alázatosan bátorkodott megjegyezni.
– Kérem tisztelettel. A kalapját a Lidi kisasszony vitte be a szobájába.
– Micsoda? Eldugta a kalapom, hogy el ne mehessek! No még ez is belekerül a jegyzőkönyvbe.
Tintát, tollat, rovancsolt papirt újra elővett a törvényes hatóság és beleirta az ujabb kihágást.
«Lidia kisasszony. Hatósági személynek erőszakos letartóztatása. Tiszteletlen magaviselet a hivatalos tekintély ellenében.»
Ez is megvolt.
– Egészen organizált rablóbanda!
– Jaj én édes Jézusom, sopánkodék Zsuzsa asszony. Soha se irtak még a mi lakásunkban jegyzőkönyvet.
– A kalapom pedig itt legyen ebben a nyomban!
A Lidi kisasszony már jött vele a hálószobájából. A czilinder ki volt vasalva szép fényesre.
– No itt van uraságodnak a kalapja. Ne essék kétségbe.
Makár a kalap után nyult s nagy volt a megütközése, a mint azt kezébe kapta.
– Micsoda? Ez nem az én kalapom. Az enyim ócska volt. De bizony mégis az én kalapom. Bele van irva a nevem veres tintával. Hát hogy lett ez ujjá?
– Hát egy kicsit kivasaltam.
– Kivasalta? S attól lett ilyen fényes? Hisz ez új korában sem lehetett külömb, a mikor én még nem ismertem.
Mosolygó arczczal forgatta előre-hátra a kalapot.
– Ilyen kalap nincs az egész irodában. Ha ezt az a nagy dandy expeditor meglátja a fejemen, a sárga irigység fogja ellepni. Hát aztán?
Itt egyszerre visszaesett a régi hivatalos hangba.
– Hát aztán mondja csak Lidi kisasszony, hogyan jött magának az a spuriussa, hogy ezt az én kalapomat kivasalja?
– Hát megsajnáltam önt, hogy olyan elhagyatott kinézése van.
Makár úrnak még a hunyorgó szeme is felnyilt erre a szóra.
– Megsajnált engem? Ez a szó ismeretlen az én szótáramban. Hisz én, a mióta élek, csak azért vagyok a világon, hogy leszidjanak, meg kinevessenek. Ha másnak csinálok bajt, akkor leszidnak, ha magamnak csinálok, akkor kinevetnek. Azért én sem szántam soha senkit. S itt most akadok egy emberi lényre, a ki engem megsajnál. Hát igazán megszánt engem a kisasszony, hogy olyan madárijesztő vagyok? S akart rajtam valamit igazítani? No hát én sem maradok adósa. Mi jár egy kalap kivasalásért? Elfogadja a kisasszony fizetés fejében ezt a jegyzőkönyvet?
Azzal kihúzta az oldalzsebéből a veszedelmes protokollumot s odanyujtá a hölgynek.
– Azt tehetem vele, a mit akarok?
– A mi a két kezének tetszik.
De percz mulva nem volt már az a protokollum protokollum, mert azt a Lidi kisasszony finom ujjacskái harminczkét darabra tépték.
– Akkor köszönöm.
Jókor köszönte már.
Makár úr nevetett, két sor, jobb sorsra érdemes, hatalmas fogat tüntetve elő, a miket ugyan sohasem látott senki. Nevetni nem szokott, ásítani nem szabad.
– Huh de hamar elbánt vele! Ez kéne nekünk az irodába kisegítőnek! Egy hét alatt nem lenne retardatum. No de hát ez még nem elég. Most már hát kitöltöm még azt a szegénységi bizonyítványt is.
Azzal még egyszer leült az asztalhoz, még egyszer kisrófolta a tolltartót. Kihúzta a fogával a dugót a kalamárisból, s elkezdte a blankétát kitölteni.
Zsuzsa asszony örömrepesve sugá Ádám apónak:
– Lásd? Mégis csak megirja a szegénységi bizonyítványt.
Ádám apó csak a fejét ingatta s felfelé nézett a gerendára.
– Én azt hiszem, hogy most is csak álmodom. Egyszer csak fütyül a lokomotiv, felébredek s akkor látom, hogy hibás váltóra igazítottam a Blitzczúgot.
– Nem! Nem! Ez valóságos igazi szép szegénységi bizonyítvány, a milyenért ma reggel imádkoztunk.
– Itt van ni! mondá Szüköl Makár. Megvan. S azzal a nedves papirosra a bicsak fokával port vakart a falról. Vegyétek! Legyetek szegények, nem bánom. Nem akarom útját állni a szerencséteknek. Pedig megtehetném! Hanem hát megsajnált engem!… Kivasalta az ócska kalapomat. Fogja öreg, itt az irás.
Ádám apónak a szeme is megtelt könynyel, mikor azt a kebeléhez szoríthatta. Aztán oda adta a feleségének. Egyik sem tudott bele nézni, mindkettőjüknek a szeme előtt összefutott az irás. Utoljára a Lidi kisasszony olvasta fel nekik.
Sokféle öröm születik a világra egy irott sor láttán. Mikor a gazdag bankár megkapja az érdemrendet, mikor a képviselő szinről-szinre látja a mandátumát, mikor a vasuti concessio alatt megpillantja a vállalkozó a miniszter aláirását; de mi ez mind ahhoz az örömhöz, a mi a Kapor Ádáméké volt, mikor elnyerhették azt a szegénységi bizonyítványt.
Mégis csak van igazság a földön! De bizony alkotmányos világban élünk!
– De hát megálljunk csak még egy szóra, mondá Makár, a szelidebbik tekintélyét, azt a kegyosztó, azt a pártfogást kisugárzó tekintélyt öltve az arczára. Még valamit akarok ti nektek mondani.
Most már tegezte őket. Szárnyai alá fogadta.
Aztán szétnézett, hogy hová tegye le a kalapját? A mosókonyhában minden ragad. S «most már» nem lehet azt a kalapot letenni akárhová.
– Oh kérem, tessék föltenni a fejére.
– Tessék! tessék!
A két hölgy ráerőltette, hogy tegye föl a kalapját. Meg is tette. Még pedig egy kissé nyalkán a hunyorító szeme fölé félrehúzva.
– Hát azt akarom mondani, hogy még ez a bizonyítvány maga nem teszi meg. Ti édes öregeim bizonyosan a szegények házába akartok fölvétetni, a hogy Ádám apó felsóhajtásából megértettem. Hát arra még egy folyamodás is kell, a mire ráirhatják az indorsátát. Hát nehogy még egyszer visszaküldjék az öreget a városházától, majd gondoskodom én magam a ti folyamodástokról.
Megint csak levette a kalapját, úgy gyönyörködött benne.
– No majd irok én egy olyan…
Itt félbeszakítá a szót: észrevéve, hogy a konstábler még mindig ott van.
– Ugyan édes Paczal János konstábler úr, legyen szives megnézni, hogy nem lopta-e el valaki az esernyőmet? a folyosón hagytam kifeszítve.
A János megtette a kérését.
– «Ez» előtt nem beszélhetek. Mert ha megtudja valaki, hogy én folyamodást irok, bevádolnak zugirászat miatt.
– Oh a János nem olyan ember.
– Csak hagyjátok, édeseim! Hétszáznyolczvanhét olyan paragraphus van, a mit egy hivatalnoknak tudni kell, hogy mitől féljen? Mit nem szabad neki cselekedni. Félek én már akkor is, a mikor a nyakravalómat felkötöm, de még jobban, a mikor leoldom. A hányat lépek, annyiszor félek. No hát azt nem szabad senkinek megtudni, hogy a folyamodástokat én irtam. Olyan instantia lesz ez, fogadom, hogy mikor azt elolvassa a tanácsnok úr, bömbölni fog, mint egy tengeri oroszlán! Beleirom, hogy ötven esztendeig éltek példás házasságban, most is a jó erkölcsöt istápolják, a mi kevesük van, azt is megosztják a maguknál még szegényebbekkel. Bele jön az árva czigány gyerek is, meg a szorgalmas Lidi kisasszony, a ki csodaszépsége mellett keze munkája után él s nincsenek «bizonyos valakijei». Nem azokat az úrfiakat sajnálja meg, a kik fénymázos kamáslit hordanak a czipőjük felett, s a keztyüiket az oldalzsebükből fitogatják, az egyik szemükkel monoklisok, a másik szemükkel szemtelenek, hanem azt a szegény ördögöt sajnálja, a kinek félre van gázolva a csizmasarka. Irok én olyan instantiát, hogy Hirsch báró megirigyli ha elolvassa, s felcsap szegénynek.
Kapor Ádám discrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, a míg a konstábler kivül van, oda sugott Makárnak:
– Aztán én nem kivánom ám ingyen azt az instantiát.
– Hát természetes, mondá Makár.
– Kinek kinek meg kell a munkája diját kapni.
– Az rendén van.
– Mennyiért tetszik azt megirni?
– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.
– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.
– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.
– Hát hol?
– Valami közhelyen, a hol nem tünik fel. Ott azután a folyamodást átadhatom.
Ádám apó nagyon felhúzta a vállát. «Valami közhelyen?» Vendéglőt ért alatta? Jaj, ha a Grand Hotelt találja kivánni.
– Igenis. Hát hol kivánja, hogy ebédeljünk?
– Hát hol? A hol a magam forma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A népkonyhában. Ott tíz krajczárért olyan pompás gulyáslevet adnak, hogy a primás se eszik külömbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te fizeted az ebédet.
Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét s nagy zokogva csókolta meg. «Oh drága jó uram».
– Mi ez? mondá Makár. Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet. Ilyet is megértem!
De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval: «Maga derék ember!» egy hatalmas csókot czuppantott a tíz krajczáros patronus ordináré arczára.
Az csak ámult és bámult.
– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsufolt pofámon! Milyen gazdagok ezek a szegények!
Lidi kisasszony himzés közben rájött, hogy van egy kellemes érzés, a mit ő úrhölgy korában nem ismert: az ambitio.
(Az «ambitio» szót minden nyelv úgy tartotta meg, a hogy a latintól örökölte, mi sem szolgálhatunk mással. Van synonim szó elég: «dicsvágy, becsvágy, nagyravágyás, feltörekvés», de az egy sem fejezi ki az ambitiót.)
Ambitio az, mikor egy budapesti varróleány felteszi magában, hogy ő fog olyan finom izlésü virágokat himezni eredeti felfogással egy darab crepe de chinere, mint akármelyik párizsi divatművésznő.
Az ambitio igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény emberek monopolizálják. Ha az ambitio a magasabb sphærákba kerűl, ott már elfajul nagyravágyássá. Olyan, mint a retek: lapályon termesztve édes izű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.
Az ambitio több várost felépített, mint a mennyit a nagyravágyás lerontott.
De hát ezuttal csak egy crepe de chineről van szó, meg az arra himzett csodaszép orchideákról, passiflorákról és arabeszkekről.
Lidi föltette magában, hogy egész éjjel fönmarad és reggelre elvégzi a rábizott munkát.
Zsuzsa asszony megtudva ezt a szándékát, még lefekvés előtt szenet rakott a tűzre, s azt tanácsolta a varrónőnek, hogy hagyja nyitva a hálókamrája ajtaját, mikor bemegy dolgozni, hogy a meleg bejusson.
Milyen jó érzés az, mikor egy dolgozó ember magára maradhat!
A munkában nem hosszú az éjszaka. Csak úgy repülnek az órák. A kakukkos óra minden negyedet meghuhukol.
Ádám apó még napfénynél lefeküdt a hárságyra. Sok volt a mai nap fáradsága az öregnek. Aztán jól is lakott. Bort is ivott. Hát még a lelki versenyfuttatás! Neki is volt ambitiója. S az már teljesüléséhez közeledett. Az a szép diszes szegények háza ott a város szélén!
Nyolcz órára elvégezte a munkáját a Zsuzsa asszony, az egész ruha be volt vasalva. Holnap csak haza kell hordani. Nem is fog holnap négy órakor fölkelni. Kialuszsza magát. Csak hat órakor kel föl.
Nyolcz órakor hazakerültek a napszámos legények. Olyan lármával jöttek, mintha veszekednének. Pedig csak beszélgettek. De hát ők nem tudnak halkan értekezni. Nemsokára tele volt velük a fáskamra, s lassankint a lárma elcsillapult odabenn.
Egy vasajtó becsapódása az utcza felől jelenté, hogy kilencz az óra. A lúdfertályos nő bezárta a boltot.
Az utczán a nehéz üres társzekerek csörömpölnek végig, a mik egész nap szenet, téglát szállítottak; azok mind ebben az utczában tanyáznak.
Tíz órakor a kapu nyilik, hintó gördül be az udvarra. A konfortáblis érkezett meg. Az kifog, beviszi a lovat. A paripa egy kis ideig röhög a zabra, aztán az is elpihen.
Csendesség lesz a háznál. Csak mint egy távol fürészmalom dorombolása szürődik át az éjszakán a mindenféle kaliberü torkoknak a horkoló versenye.
Ekkor kinn a kerti lak körül elkezd egy andalgó macskapár egymással szerelmi nyilatkozatokat váltani. A macskafüleknek az bizonyosan kellemetes ének. Milyen nagy registerü hangterjedelme van a kandurnak! Két oktáván keresztűl birja.
Ez még jó volna. De a macskamernyákolásra meg a Vigyázz ébred fel. Az előrohan az ágy alól, s bomlottul ugat és az ajtót kaparja.
Erre Ádám apó tápászkodik fel, s odaczammog az ajtóhoz, kinyitja a kutyának. A Vigyázz nagy morogva rohan ki a kertbe s szétriasztja az éjjeli ábrándozókat, azok prüszkölve szaladnak fel a padlásra.
A Vigyázz mérges, hogy oda nem szaladhat utánuk, s sírva csaholva panaszolja a keservét.
– Keszt herein! Be jösz mindjárt! kiabál rá az öreg, s mikor végre be tudja idézni a Vigyázzt, jót húz a hátára a nadrágszijjal.
A Vigyázz aztán nem is bujik az Ádám ágya alá többé; hanem bemegy a Lidihez, s annak a lába elé kuporodva, panaszolja el nyöszörögve a mostani czudar világ romlottsága felőli nézeteit. Különösen ezek a macskák!
Ádám apó megint lefekszik. De már nem tud ujból elaludni.
Tizenegy óra felé elkezdi egészen csendesen a maga zsoltárját énekelni.
Ettől aztán megenyhül a lelke s ismét elalszik.
Fél óra mulva két kocsmalátogató jön végig az utczán, hangos disputát folytatva. A Kaporék ablaka alatt megállnak; mert ott az utczaszeglet. Ott el kell válniok. Minden szavukat meg lehetett hallani.
Az volt a vitás kérdés, hogy el lehetett volna-e Gurkót fogni a Sipka-szorosban, vagy nem? Az egyik turkophil volt, a másik russophil. Mindakettő nagy stratéga. Egyik sem engedett a maga álláspontjából egy lábnyomnyit sem. Reggelig ott folytatták volna a háborut, ha az egyikért érte nem jött volna a felesége. Annak aztán meg kellett magát adni kényre-kegyre. Azt vitték hadi fogságra. De még a tulsó utczából is visszakiabált, hogy «éljen Gurkó!» a mit az ellenfél hasonló stentorral torolt vissza. «Éljen Ozman Gházi!»
Tizenkét órakor rendőri szabály szerint minden kocsmát bezárnak.
A kizavart borozók jöttek nagy danolással végig az utczán. Versenyeztek egymással, hogy melyik tudja a másikat rekedtté ordítani abban az elkeseredésében, hogy «Volt nekem egy daruszörü paripám; De eladta a szegedi kapitány».
Ezek alig haladtak el, jön egy másik marhacsorda; aztán meg sertéseket hajtanak végig az utczán. Ezek is úgy énekelnek, a hogy tudnak.
Majd meg a czigányok érkeznek haza: a Zsiga a két rajkójával. Addig csoszogva lépegetnek, a míg a konyhán keresztűl mennek; hanem oda lenn a pinczében kezdődik el a hadd el hadd. A Zsiga szidja a nagyobbik fiut, a mint a «tányérolt» pénzt számba veszi. «Hát te bibast, hogy tudtad elvenni a fületlen gombot pénz helyett? Hát e micsoda? Hisz e meg tavalyi kutya bélyeg! Csupa ujpesti hatosok! Minek veszel el mást, mint rézpénzt, ha szamár vagy? Hát már most én kit csaljak meg vele?»
Aztán már csak a tolvajok járnak az utczán. Gyanus füttyök hangzanak fel itt-amott, a mik titkos jeladások lehetnek.
Valaki lassu léptekkel közeledik s megáll a zsidó asszony boltajtaja előtt: kulcsot próbálgat a zárba. A boltban lárma támad: a betörő elszalad.
Aztán elkezdenek az átelleni kovácsműhely ajtaján dörömbölni. Bizonyosan a majszter érkezett haza, de nem bir lelket verni az inasba, a ki a műhelyben alszik. Üti bottal, kővel az ajtót; csak úgy hangzik bele az egész utcza, míg egyszer csak beeresztik.
Három óra felé asszonysikoltozás riasztja fel az utczát. Segítségért kiabálnak.
Erre mozgás támad a padláson, a János konstábler szalad le nagy dobogással a lépcsőkön. Nem tekinti, hogy még tart a fráj nap, erőt vesz rajta a hivatás buzgalma: rohan ki az utczára. Hangzik az éles siphangja, a mivel jelt ád a távoli rendőröknek. Odakinn dulakodás támad: többen vannak, a kik kiabálnak; de a János hatalmas hangja uralkodik a lármán. Ő most a «Lohengrin». Megszabadítja az üldözött ártatlanságot. Ő a megtorló igazság lovagja. Bekiséri a gonosz cselszövőket Odin haragja elé.
Végre, hogy semmi se hiányozzék az éjszakai élvezetek repertoirjából, négy óra tájon nagy trombitaszó hangzik az utczán. Vágtatva csörömpölnek a tüzoltó szekerek. «Tra-ri!»
A kertre nyiló ablak egyszerre megvilágosodik. Valami nagy épület gyuladt ki: a felhőkig ér a lángja.
A veresfény betölti a szobát. A varrónő kénytelen a nagy kendőjével lefüggönyözni az ablakát; mert a tüzvilágítás egészen elveszi a szinérzékét. Akkor aztán dolgozhatik csendesen: nem háborgatja semmi. A falióra is megállt. Néha eszébe jut megpihenni. Öreg már az is.
Csak arról tudja meg, hogy vége az éjszakának, mikor a város végén levő gyárak gőzkürtői elkezdenek mammuth-bőgéssel jelt adni a munkásaiknak a felgyülekezésre: «búh, bőh!» vastagon és vastagabban, a minek az indulni kész gőzhajó leviathán-üvöltése kontráz «huhúh!» Erre aztán elkezdődik az átelleni kovácsműhelyben is a pőrölyök csattogása: a szenes társzekerek mind neki indulnak a munkának, megelevenül az utcza; a szemetes legény csenget kapuról-kapura.
Mikor leveszi a varróleány a nagykendőt az ablakáról, már akkor az a része az égnek, mely éjjel a tüztől veres volt, mostan fekete a füsttől, s az átelleni része tűzveres. Itt jön fel a nap.
Átvirrasztotta az egész éjszakát s meg volt vele elégedve. A himzet teljesen elkészűlt.
Hát… gondoljuk, mintha most volna vége a kotillionnak.
Zsuzsa asszony csak összecsapta a kezeit, mikor reggelre kelve, megmutatta neki Lidi kisasszony az elkészült himzést.
– Kegyed valóságos tündér! Hogy tudott annyit elvégezni?
– Egész éjjel dolgoztam rajta.
– Hanem ezt ne produkálja sürün, mert az éjszakázással elrontja az egészségét.
– Hiszen még az idén egy bálban sem voltam.
– Én Istenem! Milyeneket tud mondani.
Zsuzsa asszony nem engedte magától azt az elégtételt megvonatni, hogy az összes házi lakókat egyenkint be ne hivogassa, a Lidi kisasszony remek munkáját megtekinteni. (A tótokat képviselte corporative a Frányó.) No mert voltak közöttük skeptikusok, a kik kétségbevonták, hogy ez a Lidi a másik Lidivel azonos személy; most aztán mikor látták, hogy mit tud? és különösen mikor azt megtudták, hogy egész éjjel dolgozott, egy sem volt, a ki tüzbe ne tette volna a kezét azért, hogy «ez a Lidi kisasszony ugyanaz a régi Lidi mamzell, a ki szintén egész éjjel fenmaradt a munka mellett, mikor sürgős volt.»
Még csak a Csicsonkának kivánta a Lidi megmutatni a munkáját. A gyermekszáj véleményére szokott legkiváncsibb lenni minden művész. Addig nem viszi el az üzletfőnökhöz a munkát, a míg a kis leánynak meg nem mutatta.
Az pedig ma nagyon későn került elő.
Hja! mert ugyan csak ki volt csipve. Olyan czifra volt, mint egy kötéltánczosnő. Volt rajta piros szoknya, fehér mellényke, bodrokkal, a haja elől kurtára vágva és tincsekbe bodorítva; hátul pedig széles piros szalagok közé fonva. Még a virágai is czifrábbak voltak, mint máskor; az ibolyák közé egy-egy rózsabimbó, a gyöngyvirágok közé pedig árvácskák tüzve.
– Ej ha! Te talán a czirkusba készülsz tánczolni, hogy úgy fel vagy teremtettézve? Monda Zsuzsa asszony.
– Hát uj ruhát kaptam a nagymamától.
– Nem tudott okosabb öltözetet kigondolni a számodra. Olyan vagy, mint egy kutyakomédiásné.
– Kérem, néni, ez szép ruha.
– A szád is ki van neked festve, mi?
– Nem. Csak szőlőzsírral van bekenve, mert kicserepesedett.
– No no! Aztán hová készülsz te most ezzel a nagy parádéval?
– Hát megengedték, hogy a grand hôtelben árulhatok ezután virágot.
– Úgy? Virágot? Tudom már! Az a te boszorkány nagyanyád is azt tartja, hogy a retek addig jó, a míg apró.
A Lidi kisasszony még is csak megmutatta neki a kész munkáját.
A Csicsonka csak állt előtte tátott szájjal.
– No hát nem szép? nógatá Zsuzsa asszony.
– Szép, szép; de csak mégis szebb az eleven virág! Fecsegett a leány s azzal megfordult a lábújjhegyein és kitánczolt. Sértve érezte magát az által, hogy az új ruhájában nem találta senki szépnek.
– Vigyenek hát a rosszak! dörmögött utána Zsuzsa asszony. Te is ott kezded, a hol az anyád kezdte; majd ott is végzed, a hol ő végezte.
Aztán látott minden ember a maga dolga után. Lidi kisasszony elvitte a himzést a főnök úrhoz; Zsuzsa asszony elhordta a tiszta ruhákat, Ádám apó pedig felment a vasúthoz, kikérni a bizonyítványát, hogy húsz esztendeig hűségesen és józanul szolgált és semmi vétséget el nem követett. Ez is jó lesz majd az instantiához. Onnan aztán el kellett mennie a népkonyhába s ott bevárni a patronusát, s megtraktálni azt tíz krajczáros gulyáshússal. Ő fog legkésőbb hazakerülni onnan. Akkor már késő a városházára fölmenni; marad a folyamodás beadása holnapra.
Ma még kávét sem főztek idehaza.
Hiszen olyankor nem is éhes az ember, mikor reménységgel táplálkozik. S ma mindenkinek volt valami magasbanjáró reménye.
Hányan fognak megcsalatkozni?
A ki leghamarább átesett rajta, az a Csicsonka volt.
Már két órára hazakerült; de csaknem minden virágja meg volt a kosarában. Nem is hazament egyenesen; hanem beállított a Kaporékhoz.
– No, hát? Csicsonka! Nem jól ütött ki a grand hôteli virágvásár? kérdé Zsuzsa asszony.
– Jaj, édes Zsuzsa néni; nem megyek én oda többet. Kiég nekem ott a szemem. Megpróbáltam a virágárulást. Egyik asztaltól a másikhoz hordtam. Egy helyen elpirongattak, más helyen meg olyanokat mondtak, hogy inkább ne is vettek volna a virágomból. Egyszer aztán egy kopaszfejü ifjú úr, a ki virágot vett tőlem, azt kivánta, hogy tűzzem a csokrot a gomblyukába. És aztán olyan rossz volt, hogy én megharagudtam, fejéhez vágtam a csokrot, s sírva szaladtam haza. Nem megyek én oda többet.
S megint elkezdett sírni.
– Derék kis leány vagy! mondá Lidi kisasszony, s megcsókolta a leánykának a homlokát.
Az sírva ment a filagoria felé a virágos kosarával.
– Hiszen derék kis leány, mondá Zsuzsa asszony; de majd lesz ennek nemulass, ha a nagyanyjának elmondja a vitéz tettét.
– Inkább az anya keze verje meg, mint a sorsé.
Hát hisz abban az anyai kézben nem is volt fogyatkozás. A fabódé falain keresztűl lehetett nyomban hallani a kis leány visítását, a mi hirdeté az ellazsnakoltatást.
Lidi kisasszony indulatosan járt alá s fel a mosókonyhában, mint egy nőtigris, e gyermeki sikoltozás alatt. Fellázadtak az idegei.
A mint aztán a sikoltozás éles hangjai elmultak, akkor meg következett rá valami még nyugtalanítóbb nyavalygás, rimánkodás, nyögés nesze; mint mikor egy védtelen gyermeket kínoznak.
– Nem! Ezt én nem tudom eltürni! Bemegyek hozzájuk! mondá Lidi kisasszony.
Zsuzsa megfogta a kisasszony kezét.
– Ne ártsa bele magát, kisasszony, a mások dolgába! A szegény embereknek nem csak a maguk baját kell türelmesen venni; hanem a más szegényekét is. Kivált az ilyen fajta szegényeket nem kell háborgatni; a kik bepiszkolják azt, a ki őket a földről felsegíti.
– No én ezt nem türöm el.
S azzal kirohant a kertbe. Benyitott a filagoriába.
Olyan jelenet volt előtte, a mi a vérét forralá fel.
Egy erős, csontos vén asszony ült egy kerékkel hajtható karszékben. Ijesztő rezes arczú, sasorru, kidülledt szemü bőjti boszorkány.
Annak a lábainál térdelt a Csicsonka, a két hajtekercsénél fogva odakötve a szék karjához. A felső testéről le volt húzva minden ruha, s azt a fehér gyöngéd bőrét ütögette a gonosz banya egy csomó árvacsalánnal. A gyermeknek a teste veres foltokkal volt már tele. Azok égették.
– Mit csinál ön azzal a gyermekkel? rivallt a banyára a kisasszony.
– Hát magának mi köze hozzá, hogy én mit csinálok? rikácsolt az asszony. Kotty belé, szilvalé! Lásson a maga gyereke után. Ha nincs még, szerezzen. Ingyen adják.
– Én megtiltom önnek, hogy azt a gyermeket kínozza.
– Ugyanúgy-e? Ej de hegyes! Ugyan, hogy tiltja meg?
– Így ni, mondá Lidi.
Azzal odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a csaláncsomót s összetépte; nem törődve azzal, hogy a saját kezeit égeti vele össze.
– De hát hogy mer maga itt erőszakoskodni, a más házánál? Most mindjárt pofon vágom!
Erre a Lidi kisasszony nem szólt neki semmit, csak megfogta az asszonynak a két kezét csuklójánál fogva, s keresztbe szorítá a mellén.
Az egy ideig küzdött vele; aztán tapasztalá, hogy a kisasszonynak a két keze olyan mint az aczél, nem lehet abból kiszabadulni. Akkor aztán elkezdett óbégatni.
– Szörnyüség! czudarság! Egy szegény beteg asszonyt, egy tehetetlen nyomorékot így megrohanni, egy ilyen erős személynek, mint maga.
– Hát mondja ön meg, ha Istent ismer! Hogy tudott olyan kegyetlen lenni, hogy ennek a szegény kis leánynak a testét összecsipdestesse a csalánnal. Mit vétett az unokája?
– Azt vétette, hogy nem gyomlálta ki a csalánt a virágágy közül.
– Nem igaz! nyafogott közbe a Csicsonka.
– Kusch ti! Ne morogj!
– Azért nem szabad egy gyermeket így megkínozni.
– Ki parancsol belőle? Én nem kérdezem, a kisasszony mivel mulatja magát éjjel-nappal. Takarodjék ki az én szobámból!
– Nem megyek addig, a míg azt a gyermeket szabadon nem ereszti.
– Nem megy ki innen? No hát majd én mindjárt megmutatom, hogy elmegy innen esze nélkül.
S azzal elkezdett a vén banya valami ocsmány nótát dalolni, olyanfajtát, a minőkkel a lebujok bacchansnői mulattatják a tisztelőiket.
Lidi kisasszonynak elállt a szava. Mintha minden érzéke egyszerre elzsibbadt volna. Hát persze ő még ilyesmit soha sem hallott.
S a vén banya az első nóta után elkezdte a másodikat. Infámis, gyalázatos dalokat, a miket meghallani rosszabb az arczulverésnél. Közben el-elnevette magát.
A Csicsonka siránk hangon mondá:
– Azért kínoz, hogy nem akarom ezeket a nótákat utána dalolni.
– Hisz ez a nő őrült! hebegé Lidi, s azzal sietve ment ki a kerti lakból.
A vén banya röhögése hangzott utána.
– Ahá! Úgy-e, hogy ki tudtam kergetni. Haha! Tudom én, mitől döglik a légy. Gyere csak még egyszer vissza, majd még szebb nótákra is tanítlak.
Lidi kisasszony reszketett a haragtól, a mint a lakására visszatért. A hideg rázta, a míg elmondta a Zsuzsának, a miket tapasztalt. El sem tudta egészen mondani: hisz vannak dolgok, a mik elmondhatatlanok.
Aközben a nagykendőjét, kalapját kapkodta magára.
– Mit akar a kisasszony? kérdezé hüledezve Zsuzsa néne.
– Elmegyek a főkapitányhoz s feljelentem ezt a hallatlan botrányt.
Zsuzsa összecsapta a kezeit.
– Kegyed akar a főkapitány úrhoz menni! Hát nem gondolja meg kegyed, hogy mit koczkáztat akkor? – Nem gondol arra, hogy másnak a nevét viseli? Hogy kegyed maga is hatalmas rokonai által köröztetve van. Bizonyosan volt fényképe: azt megküldték a főkapitánynak.
– Nem volt fényképem. Egy aquarellképem volt csupán; azt pedig megsemmisítettem.
– De kegyedre nézve mégis veszedelmes dolog, tanuképen, vagy épen vádló alakban kerülni a rendőrség elé. Maga is zavarba jön, ha összevissza kérdezgetik.
– Hallja, édes Zsuzsa asszony. Én erre most mind nem gondolok. Mikor valaki egy rossz tettet akar elkövetni, akkor gondolja meg jó hosszasan, hogy mi következése lesz annak; de mikor jót kell tenni, tegye abban a perczben, a mikor eszébe jutott, s ne törődjék vele, hogy mi lesz annak a vége.
– Ez megint kegyedhez való mondás. Már mi szegény emberek azt nem így szoktuk. Leányról van kérdés: ki törődik azzal. Az anyja is virágáruló leány volt, a leány is az lesz. Az sem tudta, ki volt az apja, ez sem tudja. Ez így megy rendre egyik a másik után.
– Talán még sem.
– Aztán mit akar kegyed följelenteni?
– Azt, hogy az a nő őrült. Vizsgáltassák meg orvossal. Elmeháborodottnak kell neki lenni. Láttam a szemeiből.
– És aztán, hogyha komolyan veszik a rendőrségnél a kegyed följelentését, ha nem nevetik ki vele, akkor mi lesz? Idejönnek, megvizsgálják a vén asszonyt, kikérdezik felőle a szomszédokat s végesvégül úgy találják, hogy csakugyan elmeháborodott a vén Ribiczáné s elviszik innen a Lipót-mezőre, akkor mi lesz azzal a kis leánynyal? Az itt marad magára. Senkije sem lesz a kerek világon. A szemétre jut. Kegyed földönfutót csinált belőle.
– Magamhoz veszem a leányt.
– Magához? Hová? Abba a kis kamrájába? S mit ád neki enni, a míg az dolgozni megtanul? Azt a kis bögre kávéját osztja meg vele?
– Nem. – Alapos reményem van, hogy rövid időn kapok olyan állást a nagy divatárukereskedésnél, a hol magamnak lesz kényelmes otthonom. Oda fogom vinni magammal.
– Kegyed abba a nagy divatáru kereskedésbe akar beszegődni, mint rendes mamzell. Lidi kisasszony! Meggondolta, hogy mit tesz? Hisz ott minden nap találkozni fog kegyed valakivel a felsőbb társaságból, a ki kegyedet otthon, a fényes palotákban látta. Kegyedre rögtön rá fognak ismerni.
Lidi kisasszony magasra felemelt homlokkal mondá:
– És ha rám ismernek?…
Ebből a tekintetből megtanulta azt Zsuzsa asszony, hogy a szegénység arra való, hogy büszke legyen rá, a kit az Isten megáldott vele!
(A ki a Lagunák városában figyelmesen körülnézett, észrevehette, hogy a Márkus téren át, se éjjel se nappal, tisztességes leány egyedül keresztül nem megy; hanem az arkádok alatt kerül át egyik oldalról a másikra.)
Zsuzsa asszony, mikor már látta, hogy Lidi kisasszonyt le nem beszélheti arról, hogy személyesen fölmenjen a főkapitányságra, a Ribiczáné közerkölcsiségellenes magaviseletét följelenteni, áttért e vállalkozás gyakorlati kivihetőségére.
– Hát tudja-e a kisasszony, hol van a főkapitányság épülete?
– Soha sem tudom én, majd megkérdem valakitől.
– Az nem jó lesz. Én majd útba igazítom. A főkapitányság hivatala van a hatvani meg a granátos utcza sarkán; egy ócska, kormos házban, a minek a kapuboltját két kőből faragott hordár tartja.1)
– Már most emlékezem rá. Drabantok szoktak előtte állni.
– Akkor arra is emlékezik, hogy csaknem átellenben van vele az úri casino. A hatvani-utczában épen ez órákban van a legjobb cserkészet.
– Cserkészet? Miféle vadakra?
– Olyanokra, a miknek a fején van a tolla.
– Attól tart, hogy rámismer valaki?
– Attól még inkább, hogy nem ismernek rá. Vannak nálunk olyan utczák, a miken egy olyan szép leánynak, mint kegyed, nem lehet egyedül végig menni, mert valamit gondolnak felőle. Én elkisérném szívesen: de ha egy divatosan öltözött fiatal hölgyet egy szegényes viseletü öreg nő kisér, arról még inkább gondolnak valamit.
– Én soha sem nézek senkire s nem veszek észre senkit.
– Nem ám; mert eddig olyan utakon át jutott kegyed a városba, a hol nincs emberjárás, a hol nincs találkozó hely. Azok a széles utczák, a mik a sok kocsijárástól sárosak: azok mindenütt jók, ott nem sétálnak a lakczipősök. Hanem az aszfált mindenütt veszedelmes. A lovakra is, meg a szépleányokra is. A bécsi-utczáig, ahol a nagy divatüzlet van, a minek kegyed dolgozik, könnyü eljutni az Erzsébet-téren keresztül. Ott csak a dajkák járnak ilyenkor a kis gyerekekkel, meg olyan urak, a kik a «napnál» ebédelnek. De a hatvani-utcza sarkáig ilyen kegyedforma kisasszonynak csak a következő marschroután át lehet elkerülni. A stáczió-utczán végig; még pedig a baloldali gyalogjárón: a jobboldali már kávéházak előtt visz el. Onnan a szénatéren keresztülvágva, a kecskeméti-utczán végig a szerb-utcza sarkáig. Ott azután hirtelen átvágni a jobb oldalra; mert az egyetem-téren rendesen fiatal urak csoportosulnak, a kik az elhaladó szép leányt szó nélkül nem hagyják. Akkor aztán folyvást a jobboldali járdán tartani, a nagy nyomda, a takarékpénztár, az egyetemi könyvtár, meg a Ferencziek-zárdája előtt. Azok mind szent épületek. Világért be ne térjen az átjáró udvarba; mert az már két kávéház között esik, hanem kerülje meg a templomot, onnan aztán egyenesen be a főkapitányság épületébe. Sehol meg ne álljon, senkitől ne kérdezzen semmit; hanem a mint a lépcsőn feljutott, egyenesen nyisson be azon az ajtón, a mi fölé ez van irva: «Főkapitány.»
A most hallott utasítások nagyon gondolkodóba ejtették a kisasszonyt.
Előkelő hölgyekre nézve ezek az illemszabályok nem léteznek. Melyik utczán s annak melyik oldalán járjon az ember leánya? Amig nem ismeri az ember a veszélyt, addig az nem létezik.
A véletlen segítséget hozott. Nem is mondható véletlennek; sőt inkább logikai egymásutánnak. A János konstábler jött sietve a házba.
A mult éjjeli kravall alkalmával, a nagy hamarkodásban itt feledte azt a piros bőrbe kötött bugyillárisát, a miben a tőkepénzén kivül (7 forint 50 kr.) a hivatalos feljegyzései voltak. Most azért futott vissza.
– Hozta a jó ég! mondá Lidi kisasszony; nem titkolva kellemes meglepetését.
– Igazán, mintha az úr Jézus küldte volna! szaporítá az üdvözlést Zsuzsa asszony.
Lidi kisasszony aztán hirtelenében elmondá a konstáblernek, hogy minő botrány okozta azt a felháborodást, a minek most orvoslást akar keresni. A Ribiczáné kínozza a kiskorú unokáját, s azt erkölcstelen útra kényszeríti.
A János végighallgatta az esetet, hivatalos állásához méltó komolysággal.
– Én ezt a gonoszságot fel akarom jelenteni a főkapitánynak.
– Nagyon helyesen teszi a kisasszony.
– Nem fognak kinevetni érte?
– Mit gondol a kisasszony? A főkapitány úr különös gonddal van a közerkölcsiségre. Eddig is példás szigorral irtotta a mételyt. Legszigorúbb utasításunk van minden feslettségnek útját állani. Becsuktunk minden éjjeli kávéházat. Nincs már «leányok börzéje». A lélekvásárlók kegyetlenűl büntetődnek. Ma pedig különösen jó napunk van. Az országházban egy tiszteletreméltó képviselő úr lelkesen felszólalt azon útféli csábok ellen, melyek a fiatalságot tőrbe ejtik és megrontják. Megleczkézte a rendőrséget. Most azután a főkapitány úr drákói rendszabályokat fog alkalmazni. Soha jobbkor nem jöhetne a kisasszony ezzel a feljelentéssel. Biztosítom róla, hogy teljes elégtételt fog kapni. – Én is hivatalosan tanúskodni fogok a kisasszony feljelentése mellett.
A János még magasabb fokra hágott a Lidi kisasszony becsülésében.
– Addig is szabadságom van rá, hogy a kényszerhelyzeten rögtön segíthessek. Bemegyek a Ribiczánéhoz, s hogyha a kis leányt most is kínozza, és a hajánál fogva lekötve tartja: azt utasításaim szerint kiszabadíthassam.
– Ne! most ne menjen be hozzájuk. Tartóztatá Lidi, eszébe véve, hogy milyen állapotban hagyta a Csicsonkát. Majd én elébb benézek hozzájuk.
– Én meg addig megkeresem tárczámat, a mit a szobámban hagytam.
Mire a János visszajött a padláslépcsőn, dolmánya mellébe dugva a piros jegyzőtárcza, már akkor a Lidi kisasszony is megtért a filagóriából.
– Ne menjen ön be hozzájuk, suttogá a konstáblernek. Az a csúf boszorkány nem kínozza már a kis leányt; nem is tartja kötve: hanem minden ruháját lehúzta róla; «ha nem akarsz nekem szót fogadni: járj meztelen: én vettem a ruhádat!» A leány most ott kuporog egy szögletben.
– Akkor sietős a dolog! Tessék előre menni a kisasszonynak.
– Ön velem jön.
– Majd csak úgy huszonöt lépésnyi távolban: ne gondolják, hogy együtt járunk.
– Sőt én arra kérem, hogy jöjjön mellettem: úgy kísérjen.
– Ah! Hisz az szégyen volna! Egy szép kisasszony, meg egy rendőr az utczán egymás mellett haladva.
– Én nem tudom, hogy mi volna benne a szégyen? A kinek kard van az oldalán, az gentleman.
Minden a legszebben ment. A főkapitány úr azonnal kihallgatta a Lidi kisasszonyt, s miután a Paczal János konstábler értesítését is átvette: meleg szavakkal fejezte ki megelégedését a kisasszonynak azért, hogy a közerkölcsiség dolgában ily érdeklődést tanúsított s nem kímélte a fáradságot. És azonnal kiadta a rendeletet, hogy egy rendőri orvos rögtön menjen ki a zöld paradicsomba, orvosi vizsgálatot tartani a Ribiczáné testi lelki állapota fölött: esetleg az elmeháborodott asszonyt a Rókus-kórház megfigyelő osztályába szállítani. – Az alatt a feljelentést tevő kisasszonyt megkínálta a kanapéra üléssel. – A szolgálattevő drabantot utasítá, hogy hozzon két bérkocsit: egyet az orvos, a rendőrtiszt és a konstábler számára; másikat pedig a kisasszonynak. Az nem ülhet egy kocsiban három idegen férfival együtt.
A zöld paradicsomba megérkezve, legelébb az orvos ment be a kertilakba, addig más mindenki kivül maradt.
Időjártával kijött az orvos s azt mondá a konstáblernek, hogy híjon két hordárt.
Míg az előkerült, az orvos megírta a látleletet a Kaporék szállásán az öreg asszony mibenlétéről. Legnagyobb fokú hystericus őrjöngés volt megállapítva a Ribiczánénál. Rég fel kellett volna már jelenteni. Jó szerencse, hogy eddig is magára nem gyújtotta a házat. Annak a kis leánynak is az eddigivel ellenkező életmódot kell követni; mert ha így folytatja, nehány év mulva állandó tanulmánytárgya lesz a kórházaknak.
A mint a konstábler visszaérkezett a két hordárral, az orvos kihozatta velük karszékestül a vén asszonyt a filagoriából. A pácziens ocsmányul szitkozódott, káromkodott, s elhalmozta csúf nevekel az egész társaságot, kijutott belőle az orvosnak, a főkapitánynak s az átkos kormánynak is, de legbővebben elláttatott alacsony qualificatiókkal a Lidi kisasszony; a ki mind ennek az erőszaktételnek az okozója. A János egyre intette, hogy ne handabandázzon, mert bizony ráhúzzák a kényszerzubbonyt. A Csicsonka pedig ott állt a filagoria ajtóban, egy kopott szőnyegdarabot csavarva a teste körül, s a küszöbnek támaszkodva sírt keservesen.
Az őrült nő nem akarta engedni, hogy a bérkocsiba betegyék. Utoljára csakugyan rá kellett adni a kényszerzubbonyt. Akkor aztán feltették. A János melléje ült; úgy hajtottak a Rókushoz.
Az egész háznép, meg a fél utcza mind kiszaladt a csodára.
Mikor aztán az öregasszonyt elszállították, a Lidi kisasszony bement a Csicsonkához: felöltöztette a leányt a tisztességes ruháiba s átvitte magához. A gyermek egészen agyon volt sírva. Lidi kisasszony oda adta neki az egész kávéját. Attól aztán a kis lány kiengesztelődött.
Ő maga nem volt éhes. Ez a nagy izgalom, felháborodás minden étvágyát elvette.
– Szegény nagymamám! Mi lesz a szegény nagymamámból! siránkozott a gyermek egyre. Azt már elfelejtette, hogy az imént összekínozta, hogy csúf nótákat akart vele énekeltetni, aztán meg hogy virágokat és virágbimbókat árultatott vele. Azért még is öreganyja volt!
– De mi lesz az öreganyádnak az unokájából? dörmögé Zsuzsa asszony.
– «A ki az ég madarait táplálja, a ki a mezők liliomait felruházza» idézte a szentirást Lidi kisasszony.
– De kisasszony! Bizony kegyednek a lelkére maradt ez az ég madara, meg a mezők lilioma. Mert mi nem fogadhatjuk fel. Minket vagy bevesznek a szegények házába, vagy a házi úr dob ki innen; mert nem tudjuk fizetni a házbért. Velünk nem maradhat ez a leány. A mi czókmókja a nagyanyjának van, azt lefoglalják a házbérbe.
– Akkor nálam fog maradni.
– Hiszen kegyednek magának sincs szállása, a mint mi innen kimulunk.
– Majd ád az Isten!
Egy óra mulva már a Csicsonka nem búsult a nagyanyjáért. Összeült a Vigyázzal játszani. Volt a nagyanyjának egy piros virágos czifra capuchonja; azt felkötötte a Vigyázznak a fejére. Szakasztott olyan volt, mint a vén Ribiczáné! olyan jóízűt lehetett nevetni rajta. A Vigyázz ugatott, a Csicsonka pedig összetett kézzel könyörgött neki: «kérem szépen, soha sem teszem többet!»
Ilyenek az ég madarai!
A Zsuzsának ismét el kellett menni a háztól, ruhákat hazahordani. Lidi magára maradt a Csicsonkával.
Kopogtatnak az ajtón. A postakihordó lép be.
– Gratulin Lidia kisasszony itt lakik?
– Én vagyok az.
– Egy ajánlott levél van a számára.
– Az én számomra? kérdé a varrónő.
– Ha kegyed a Gratulin Lidia, akkor a kegyed levele.
A levél borítékján látható irás férfi kézre vallott.
– Tessék aláirni a vevényt.
– Én irjam alá? szólt a varrónő tétovázva.
– Hát nem is más. Talán nem tud irni?
– Azt igen. De nincs irószerem.
– Van én nálam. Mikor a retek-utczába hordom el a leveleket, azt is hozok magammal.
S azzal kezébe adta a varrónőnek a tintába mártott tollat. Aztán megmutatta neki az ujjával, hogy ide irja a nevét, ne amoda.
Reszketett a keze a kisasszonynak.
Tudta, hogy ez nem megengedett dolog: idegen nevet irni nyomtatvány alá, a mi okiratul szolgál, a sajátja helyett. Már megvolt.
A postás odább ment.
A varrónő pedig csak állt ott a kis kamrája közepén, a kezében tartott levélre bámulva.
Ez a levél a Gratulin Lidiának szól.
De az a Gratulin Lidia nem ő.
Meglehet, hogy annak valami rokona ir. Vagy talán a hűtlennek vélt imádottja. Ha ő ezt a levelet felbontja, megsérti vele az élőket és a halottakat. És a törvények szerint is vétket követ el. Ő csak bitorolja ennek a levél tulajdonosának a nevét. A térti vevény visszakerül ahoz, a ki a levelet ide intézte, s az meglátja, hogy az aláirás idegen kéz vonása. Reklamálni fogják a levelet. S ha az akkor fel lesz törve! – Ő neki pedig – saját személyére – ki küldhetne levelet? Hisz senki sem tudhatja, hogy ő e czim alatt rejtőzik.
Ez alatt oda jött hozzá a Csicsonka.
Kiváncsian, mint a rigó, megnézte a levél czímét.
– No hát mért nem bontja fel a levelet, Lidi néni?
Olyan túlokos merész tekintettel nézett fel rá a gyermek.
– Tudom ám én, hogy mért nem bontja fel maga ezt a levelet. Mert attól fél, hogy valami vétket követ el vele. Hiszen maga nem a Gratulin Lidia. Azt én sokszor láttam. Egészen más arcza volt. Én is tudom, a Zsuzsi néni is tudja, az Ádám bácsi is tudja, hogy maga más valaki. De én még a nagymamámnak se szóltam felőle semmit: s ha megölnének se mondanám meg senkinek. Mert én magát nagyon szeretem. S csak arra kérem, hogy ha megint tovább fog futni, hadd fussak én is együtt vele. Én olyan leszek magának, mint a Vigyázz kutya a gazdájának, hogy tudtán kivül koldul a számára.
A varrónő leült az ágyára; a Csicsonka oda guggolt eléje, a fejét a Lidi ölébe hajtva.
– Hát mondok én magának valamit. Másnak szóló levelet felbontani vétek. Ezt én is tudom. De azt is tudom, hogy tizenkét esztendőn alul levő gyermeket vétekért megbüntetni nem szabad. Én még csak két hónap mulva leszek tizenkét éves.
– Ki tanított téged erre?
– Hát ki más, mint a nagymama? Óh többre is tanított engem! Mi szabad, mi nem szabad egy leánynak tizennégy esztendős koráig. S azzal a mi nem szabad, hogy lehet egy embert olyan kelepczébe ejteni, a miből csak busás fizetés mellett szabadulhat ki. Hát annak a másiknak hadd vegyem most hasznát. Én felvágom a levelet, kegyed pedig elolvassa. Vagy elolvasom én magam. Kegyedet az se terhelje.
Azzal nem várta a beleegyezést, kikapta a varrónő kezéből a Gratulin Lidia levelét s felszakítva a boritékját, az ablakhoz futott vele.
– No lássa, kegyednek szól a levél. A divatárus czég főnöke irja; itt van. «Holnaptól kezdve elfoglalhatja kegyed a vezető kisasszony állását. Díja, a szálláson és ellátáson kivül havonkint hatvan forint.»
A varrónő leborult az ágyára és zokogott.
– No látja, milyen jó, hogy egy ilyen rossz leányt magához vett, mondá Csicsonka. Ha én most nem lettem volna itt, a ki maga helyett egy vétket el mer követni, akkor maga, a milyen becsületes, azt irta volna erre a levélre, hogy «retour.»
Ugyan nem kell hozzá nagy időjóslási tehetség, hogy az ember előre kitalálja, hogy a Szentgyörgy-napja kritikus nap fog lenni. «Kellemetlen idő, – általános földindulás, – száraz mennykő és lapos guta sűrű beütései.»
A «zöld paradicsomban» már korán reggel nem maradt más élő lélek, mint a Csicsonka. A Pikuszt nem lehet emberszámba venni, noha most már két nyelven beszél. A Vigyázzt ugyan becsukták a Lidi hálókamrájába, hogy maradjon otthon házőrzőnek, meg hogy utána ne szökjön az Ádámnak, de az már raffinált gonosztevő volt. Szerét tette, hogy a nyitott ablakon kiugorjon s aztán kibujt a kapu alatt.
A Csicsonkának himzeni való munkát adott a Lidi kisasszony.
A Csicsonka féltében hol danolt, hol meg fenhangon beszélt.
– Itt van ni! Már megint csomóra fult a haraszt! – Jó reggelt Zsiga bácsi! – Jó reggelt Ádám bácsi! – Van is itt valami bácsi! – A klarinétos névnapot muzsikálni jár, a vasuti meg a városházára ment az instantiájával. A többi mind pénz után szaladgál. Itt a Szentgyörgy-nap. Házbért kellene fizetni. – Legjobb a Frányónak, mert az mindennap lefizeti a háláspénzt, nincs többet rá gondja. – A nagymamának is jó már, mert azt meg elvitték a bolondok házába. Legalább fűtött szobába jut valahára. De furcsa is volt a nagymama az utolsó időkben. Azt kívánta tőlem, hogy ezután ne az utczaszögleten áruljak virágot, hanem menjek be a Grand Hotelbe. Előkereste a ládából a szegény anyámnak a leánykori ruháit, a mikben az árult virágot, s azokba öltöztetett fel. Olyan czifra voltam, hogy az utczán utánam szaladtak a gyerekek. Jaj de rosszak azok az ifjú gavallérok ott a vendéglőben! – Az öregek még rosszabbak. – Bizony haza szaladtam én! Hisz azoknak nem úgy kellene magukat viselni, mikor egy kis leány virággal kinálja őket. «Hát te félsz a csipkedéstől? kiabált rám a nagymama. No megállj, majd én csipkedlek meg!» Aztán lehúzta a ruhámat s csalánnal csipkedte a bőrömet. Az fájt nagyon. Én könyörögtem, hogy ne bántson. Akkor aztán azt kívánta, hogy danoljam el azokat a nótákat, a mikre megtanított, hogy majd az urak előtt produkáljam velük magamat. Én szégyenlettem, inkább sikoltoztam, mint hogy danoljak. Akkor egyszerre berohant a Lidi kisasszony, s rátámadt a nagymamára, hogy minek kínoz? Azt látta volna Ádám bácsi! Az állatkerti oroszlán semmi ahhoz képest, a milyen a Lidi kisasszony volt. Úgy összeszorította a nagymamának a kezeit, hogy meg se tudott mocczanni. Csak azokkal a pajkos nótákkal tudta magát kiénekelni a keze közül. Mikor a kisasszony kiszaladt, azt mondta a nagymama, hogy de bolond ez a nagy leány, hogy ezzel a csinos pofával, meg ezekkel az erős kezekkel nem az orpheumban produkálja magát, mint trapézművésznő. Ha még egyszer idejön, proponálni fogja neki, hogy elszerzi. – Hiszen vissza is jött, de doktort hozott magával. Ej de furcsákat kérdezett az a doktor mindkettőnktől. Belénk hallgatódzott, összekopogtatott, utoljára is a nagymamát elvitette kocsin, olyan zubbonyban, a minek a két ujja össze van kötve. – Bizony édes Ádám bácsi! Ez lett annak a históriának a vége. Akkor aztán a Lidi kisasszony megfogta a kezemet, ide hozott magához, azt mondta: «nem árulsz több virágot, hanem megtanulsz varrni, himezni, megélsz becsületes módon, nemsokára pénzért dolgozol. Jaj milyen jó dolog az a «dolog!» A helyett, hogy egész nap «tessék ibolyát venni!»
– Frau, komm z’hausz! kiáltottak a háta mögött. A Pikusz állt az ablakban s onnan leste az asszonyát.
– Jaj, hogy megijesztettél, te Pikusz. Bizonyosan a Zsuzsa nénit látod jönni. Most már ne trécselj Csicsonka, hanem láss a dolgod után! Ennyit tudtál csak végezni, annyi tenger idő alatt?
– Hát te kivel diskurálsz idebenn? kérdé az ajtón belépő mosónő.
– Senkivel sem! Csak azért beszélek fenhangon, hogy ha valami tolvaj jön, azt gondolja, hogy sokan vagyunk idebenn.
Zsuzsa asszony egy nagy üres kosarat hozott a kezében, a minőben ruhákat hordanak a házhoz, s azt ledobta a konyha közepére.
– Jajh, de agyon vagyok fáradva. Majd eljártam a két lábomat.
A Pikusz rögtön ott termett a kosár szélén s azt kérdé:
– Wasz haszt tu bracht?
– Nix, nix.
A Csicsonka ismétlé a kérdést:
– Hát hozott-e sok pénzt haza?
– Egy keserves piczulát sem. Mindenkinek házbérfizetés van a nyakán. A czimmerherreket meg épen otthon sem lehet találni ilyenkor, három nap előtte, három nap utána. Mind azt mondták, hogy jöjjek egy hét mulva. Mintha engemet is nem égetne a házbérfizetés! Máskor csak elvártam könnyű szerrel. Az uramnak a havi fizetése, meg a mit az albérlőktől kaptam, a varró mamzeltől a kamráért, a czigánytól a pinczéért, a konstáblertől a padlásért, abból kitelt a házbér. De most, hogy az uramat elbocsátották a vasuttól, nincs fizetés. A háziúr azt rendelte, hogy az albérlők egyenesen az ő kezébe fizessék az angáriájukat, még pedig egész fertályt előre. Azt is csak ketten tudták előteremteni, a Lidi kisasszony, meg a János. Azzal ők is készen lettek. Én aztán, hogy a mosásért nem kaptam pénzt, egy árva garasnak sem vagyok ura.
– Ejnye, de kár volt a Lidi kisasszonynak előre kifizetni három hónapot. Nem kérhetné vissza?
– Visszakérni? A mi már Tarafás uram zsebében van! Hamarább vissza lehet kérni a tengeri nyulat az óriáskígyótól, a mit már egyszer lenyelt. Hát aztán miért kellene visszakérni? te!
– Mert már a Lidi kisasszony nem marad itt tovább.
– Hát hová készül?
– Jajh, azt nagy szerencse érte. Annál a nagy divatárus czégnél kapott kondicziót. Ő lesz ott most első mamzell.
– No annak hát felvitte Isten a dolgát. Egyrészt örülök rajta, másrészt meg sajnálom. Örülök, hogy már neki jobb dolga lesz, mint eddig volt, de sajnálom, hogy már ezután nem láthatom. Úgy hozzá voltam szokva.
– Hát hiszen maguk is elmennek majd innen Zsuzsa néni a városi szegények házába.
– Oda bizony, de csak úgy, ha nyélbe tudjuk sütni. De hát ahhoz is szerencse kell. Olyan az, mint a lutri. 90 számot tesznek be, s csak ötöt húznak ki belőle. Jól járt, a ki megálmodott egy ternót. – Nekünk egy ámbó is elég volna. Most jár oda az öregem épen az instantiájával. – De én egész éjjel mindig arról álmodtam, hogy vasutra akartam ülni s aztán lemaradtam róla.
– Mit csinál a kisasszony? kiáltott a Pikusz, az ablak üvegét megkopogtatva hosszú csőrével.
– Ahán! A kisasszonyt látja a Pikusz.
A Lidi érkezett meg. Egyszerű, de csinos szabású tavaszi ruha volt rajta, csíkos perkálból. Azt is maga szabta ki és maga varrta meg. Huszonhét krajczár volt rőfe. A kalapját is maga diszíté, nem volt rajta sárga rigó.
– No édes Zsuzsa néni, én is haza kerültem, még egyszer, utoljára.
– Hát csakugyan igaz, hogy a nagy divatárúkereskedésben kondicziót kapott?
– Már elfecsegte a Csicsonka?
– Hát nem azt mondta Lidi néni, hogy ezentúl mindig igazat kell mondani?
– De azért nem kell mindent elmondani, a mi igaz. Hiszen nem azért hallgattam vele a háziak előtt, mintha titkolni való volna, hanem azért, mert nem jó a szegény embernek előre dicsekedni valamivel, a minek igen nagyon örül, a míg a kezében nincsen, mert hát ha semmi sem lesz belőle.
– Jaj de igaz! mondá Zsuzsa asszony. De igazán szegény emberek ajtajára felírni való mondás!
(Ezt biz a nagy urak is oda faragtathatják a portáléjukra.)
– Még is megsegített a jó Isten! Most már egészen boldog vagyok. Kapok hatvan forint havi fizetést, aztán reggelit, ebédet, ozsonnát, vacsorát, a mennyivel ketten is jól lakunk. Szabad a kis leányomat is magammal vinnem.
– Kis leányát?
– Hát a Csicsonkát. Ha a nagyanyját az őrültek házába vitettem, most nekem kell róla gondoskodnom. Megfelezzük vele az én ételemet. El is hálhat az én szobámban, ha három széket egymás mellé teszünk.
– Oh az nagyon jó lesz. Én még sohasem háltam széken.
– Hát min?
– Csak egy zsákot tettem a földre s egy pokróczot húztam magamra, úgy aludtam.
– No majd ezután neked is jobb dolgod lesz. Tanulhatsz.
Azzal szétnézett a varróleány az elhagyandó otthonban.
– Mégis olyan nehezen esik a szivemnek, hogy ezt a helyet itt kell hagynom. Úgy megszoktam már ezt az egész «zöld paradicsomot», mintha valósággal paradicsom volna. – Hát még a jó Zsuzsa nénit. Nekem olyan volt, mintha édes anyám lett volna. – Igazi édes anyám. Olyan jól esett az Ádám bácsi kegyes dorgálásait hallanom hébehóba. Semmi hibát nem hagyott szó nélkül. Ki mond már nekem ezután őszinte igazságokat? A jó Gagyulánét sem hallom többet panaszkodni a rossz világ ellen, se a hagymás asszony nem dicsekedik előttem többet a magas összeköttetéseivel, a miket a honatyákkal föntart. Hát a szegény Zsiga czigány porontyát ki itatja már meg ezután? Úgy ismert már, úgy nevetett, ha meglátott. – Hát még a jó Paczal János, a konstábler! – Az új szállásomat, kedveskedésből kifüstölték otkolonnal. S én úgy vágyódtam még egyszer visszatérni ide, – a szappanszag, a vasaló gőz közé, a mit annyi idő óta megszerettem.
Ennél a szónál a Zsuzsa asszony szemei is megteltek könynyel.
– Én sem vihetem magammal a virágágyaimat. De kár! mondá a Csicsonka.