Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart! deklamált a Pikusz az ablakban. – Ez a Vigyázznak szól!
– Hát az a kutya megszökött?
– Kiugrott az ablakon.
– Bizonyosan a gazdája után futott.
– No majd adok a semmiházinak.
Már ott kapar az ajtón.
Zsuzsa asszony beeresztette.
De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, a mit a bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére s a nyakát elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú vonítást támasztani.
– Mi lelt, Vigyázz? Mi bajod?
A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá, annak a térdére tette a fejét s elkezdett keservesen szükölni, nyafogni. Úgy sírt, mint egy valóságos ember.
– Mi lelte ezt az ebet?
Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült utána. Rémült volt az arcza, a kezeit tördelte.
– Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát. Kegyelmes Istenem!
– Az én uramat? Szent Isten! Mi történt vele?
– Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte. Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam pereczet, pattogatott kukoriczát, mindent a standon!
Ez még alig végezte, jön futvást a hagymás kofa, mint egy őrült léggömb a százránczú szoknyáival s odakinn elkezdi a kiabálást:
– Krisztus atyaam! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra jutottunk! Itt hozzaak a szegeen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.
Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga czigány, meg a két rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre kiabáltak:
– Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a lánczhídról a Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már. Itt hozzák. Dikhecz a másvilágra. Szegény Ádám apó!
– Akkor én is elölöm magamat, mondá Zsuzsa asszony s futni akart.
Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá.
– De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a Dunába is belefuladjon, meg a lóvonatuval is elgázoltassa magát. – Hármas halállal még nem halt meg ember.
Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett.
– No az igaz, hogy ez nem lehet. De mégis «úgy» hozzák.
– Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a lánczhíd, meg a lóvonatú vasut? Mire ide értek a hírrel, már akkorára háromféle halállal mulasztották ki.
No de most jött egy igazi hirnök, a ki valósággal szemtanu volt: a Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosárban, a mint szaladt.
– No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony! Semmi se nem meg van baj! Csak az Adam bacsi egy kicsit meghalta magat. De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan poeta, Vojtina Matyas: «egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy volt.»
– Oh te bolondos Frányó! mondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a haaznaal!
Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt lehorgasztva. A szürke kabátja elől csupa vér.
A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje.
– Jaj, jaj, édes jó uram! Mi történt veled?
– No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve, figyelmezteté Lidi kisasszony.
Makár úr rá kiáltott az asszonynépre.
– No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán elesett az öreg az utczán.
– De csupa vér a ruhája! Jajveszékelt Zsuzsa asszony.
– Igen, mert betörte az orrát, magyarázá a constabler.
– S az volt a nagy szerencséje. Mondá Makár úr. Érvágás helyett szolgált neki. Tolják ide azt a karos széket, hadd helyezzük bele. El van szédülve még, de majd életre tér azonnal.
A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gördülő széket, s abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.
Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a lamentatiója. (A Zsiga czigányt, meg a Frányót is bizvást az asszonyokhoz lehet számítani.)
– Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? sopánkodék Zsuzsa asszony. Sohasem szokott ez vele történni.
– Egy kulcsot kell a nyakacsigájára tenni, attól elmulik, tanácsolá a Gagyuláné.
– Menjen innen azzal a kulcscsal! hisz az az orrvérzés ellen való! szólt Zsuzsa asszony.
– Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteni ’z orraba: attul halalt mindgyar kiprüszköli, javaslá a Frányó, készséggel tartva oda a butykosát.
– Semmi sem jó ilyenkor, mondá a Zsiga czigány, mint forró spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyujtsd meg frissen!
S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a patiens fel nem mordul.
– Elmenj! Mert úgy nyakon teremtelek, hogy…
– Már motyog valamit! Lelkendezék Zsuzsa asszony. Mit mondtál, édes?
– Meghaltam. Dörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát.
Ekkor aztán neki állt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az útból.
– Én tudom ennek csak a módját, szólt neki türkőzve. Majd kidömöczkölöm een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg többet.
S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát hatalmasan dömöczkölni.
– A hüvelykujjait kell neki huzogatni! Az a legjobb, kommandirozott a klarinétos, s azzal a Miska, meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét s ketten két felül, neki vetve a lábaikat a karos széknek, elkezdték annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint czinczálni.
De már ezt az Ádám apó maga is megsokalta, felugrott, lerázta a kínzóit a nyakáról.
– Menjetek a pokolba! Ne czibáljatok, dagaszszatok engem! – Ti hienák! Még a halottnak sem hagytok békét?
A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a bámulatos sikert.
– Oh jaj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél!
– Dehogy tértem, házsártoskodék az öreg. Holt ember vagyok. – Tudom én, hogy miért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy meghaljon.
Ekkor aztán a János lépett közbe.
– No de «halál ellen is van orvosság». Van-e még abbul a fuxinos borbul?
Lidi kisasszony sietett azt előhozni.
– No öreg! Mondá János, odatartva a palaczk száját a pátienséhez. Mit mond Petőfi? «Járjunk e temetőbe: Ily szomoru időbe.»
Addig nem vette el a szájától az üveget, a míg jót nem huzott belőle.
– Hallja, János, mondá (intra parenthesim) Makár úr. Egy szó sem igaz abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.
– Mondtam én, hogy ez csak «szabónak méreg, kovácsnak orvosság». No hát Ádám apó! Ugy-e, hogy élünk?
– Az mindegy, dörmögé Ádám. Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok végezve.
– No hát mi történt? unszolá Makár. Talán elutasította a tanácsos úr a folyamodásával?
– Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan szép folyamodás, hogy méltó volna a «Főváros»-ba kinyomatni. Aztán mindjárt ráirta a hátára, hogy «fiat piscis», vagy mit szokás oda írni.
– No hát akkor minden jól van! Mondá Makár úr.
– Magának jól van; de nekem nincs jól.
– Beszéljen hát világosan.
– Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben, aggoskodék Zsuzsa néne.
Az öreg szétnézett mogorván. Leránczolta a bozontos szemöldeit.
– Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit bánom? maradjanak itt. Úgy is előbb-utóbb kitör a szeg a zsákból.
A Ritka Panna nem birt már a kiváncsiságával.
– Most mingyaar een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele?
Az Ádám apó összeszedte magát s még egy szíverősítő kortyot huzva a borospalaczkból, ráadta a fejét:
– Hát, mi türés-tagadás? A biz így van. A mint én korán reggel felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a tekintetes tanácsnok úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsnok urat keresem: azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra, csak mindig a szaga után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt. A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől végig, s azt mondta rá: «bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám! Kend burokban született, szerencséje van. Épen van üres hely a szegények házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt bele helyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával. Ejnye de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az bizonyosan Petrezselyem Jóska volna».
– No, hála a magas egeknek! sóhajtott fel hangosan Zsuzsa asszony.
– No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a tekintetes urral; de ő azt mondta: «nem, nem engedem a kezemet megcsókolni»; akkor, csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: «No most még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, a mit kend kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a házasságlevél, a pap bizonyítványa a felől, hogy Kapor Ádám, meg Kömény Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség?»
Zsuzsa asszonynak a térdei megroskadtak erre a szóra.
– Én Istenem!
– Hej hogy végig szaladt rajtam a hideglelés erre a szóra! Mondá Ádám apó. – Mit feleljek? Hazudni nem tudok. – Ha tudnék, sem segítenék vele senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függő lámpásra. – A tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: «no öreg! régen volt az, ugy-e? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben, miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát csak azt diktálja fel, majd én aztán kiiratom a bizonyítványt a mátrikulából.» – Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna rá valamit. – De nem vitt rá a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy biz olyan templom nincsen a világon, – és hogy minket soha pap nem adott össze.
– Jaj, most mindjárt kiég a két szemem. Rebegé Zsuzsa, a kötényével takarva el az arczát.
– «Akkor sajnálom önöket jó öreg, így szólt a tekintetes úr. De a városi statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.»
– Most már én is halott vagyok. Sóhajtá Zsuzsa asszony.
Az öreg ember végig borzolta az ősz haját a kezével.
– Mikor én ezt meghallottam, csak úgy tánczolt körülöttem az a sok almárium, tele nagy könyvekkel, iráscsomagokkal. Két ablak helyett négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és megrázott emberül: «no hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez esetben mi a teendője? Azonnal czurukkoljon haza: vigye rögtön a Zsuzskáját a paphoz, s a mit elmulasztott ötven esztendeig, most az ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a pátenst a szegények házába. De a jó erkölcsöket fenn kell tartani. Ez alól nincs kivétel. Meg kell házasodni.
– No hát, hisz ez a legegyszerübb dolog. Mondá Makár úr.
– De uram, ha én nekem azt mondták volna, hogy penitencziából négy kézláb menjek végig a városon s emberi szó helyett röfögjek, mint ama kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a regula, hogy én most jöjjek haza s itt valamennyi ismerősöm előtt a jámbor tisztességes becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én jó drágám, a kivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem: nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arczát örökre megpirítsam, az ő szemeiből könyeket fakaszszak, a miket nem tudok letörülni, hogy a kit eddig minden ember úgy becsült meg, hogy «édes Kaporné asszonyom», ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy szólítson, hogy «hallod-e te Kömény Zsuzska!»
Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját az öklével.
– Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? hogyan kerültem az utczára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden kő ki akart futni a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben egy tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kaczagását. Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit mondjak, ha kérdezik miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler úrral, vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.
– Pedig jó, hogy épen szembejöttünk a nagy patikánál.
Az ám. Ott volt azon a tájon, a hogy egyszer csak beszakadt a lábam alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. Csak azt tudom, hogy meghaltam.
– No, no, Ádám bátya, nem kell kétségbeesni.
– Hiszen már nem mozdulok. Megadtam magamat. Jöhetnek a férgek.
Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét s gyöngéden visszaültette a karszékébe. – A szegény, alacsonysorsú némbernek az arczán csupa jóság volt kifejezve.
– Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az orczáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja kisirni. – Igaz. Úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. – De hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, a ki akarja, s aztán dobjon ránk követ, a ki gyalázatot talál rajtunk. – Épen ebben a hónapban mult annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat éves leány voltam; az én Ádámom pedig húsz esztendős legény. Mind a ketten itt laktunk a Ferenczvárosban: az én anyámnak a háza szemközt volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a kelengyém is készen volt s az Ádámnak a moring pénze. Mind a kettőnk szülői jómóduak voltak: már a hogy alacsonysorsú emberek között mondják. Az anyám milimári volt; négy szép tehene állt az istállóban, magam hordtam be a tejet a városba egylovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet.
– Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel? Szólt közbe a Szüköl Makár úr.
– Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy «ember tervez, Isten végez». – Meg hogy «szegény ember akaratját boldog Isten birja». – Azon a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre kisértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút vettünk mind a kettőnek a keresztfájára – téli zöldből, meg piros csipkebogyókból. Én is árva lettem: ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a farsangról. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk «új kenyérrel», vagy később «új borral». S az alatt csak úgy az ablakon keresztül beszéltünk egymással, a hogy tisztességes jegyeseknek illik.
– A biz úgy volt! Erősíté Kapor Ádám.
– Ekkor jött az a márczius 15-ike, a mi nekem is, másoknak is örökké emlékezetes marad. A Duna árja átszakította a gátakat s két oldalról rohant a városra. Úgy emlékezem rá, mintha csak az idén történt volna. – Sötét éjszaka volt. A mi utczánknak csak a végén pislogott egy olajlámpás.
Egyszer csak ágyúdördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az utczára, s az utczaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy nem lesz semmi baj. Császári pattantyusok ágyúzzák a megtorlódott jeget Promontornál.
Nemsokára azonban a Szent-Gellért fokáról kezdtek az ágyulövések megvillanni. Az ágyuk mind a város felé voltak fordítva, hogy a dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet? Egyikünk sem tudta. Minden lakós kinn volt az utczán a ház előtt, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk volna.
Egyszer csak azt látjuk, hogy az utczánk sarkán égő lámpásból két lámpás lesz. Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a második lámpás.
Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt, hogy a mi értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem ágynemüt, fehérnemüt felczepelni. Magamra maradtam. A mi cseléd volt a háznál, az mind elszaladt: ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóból kiszabadítani. De mire le akartam jönni a padlásról, már akkor az ajtóragasztóig ért az árvíz. Én ott rekedtem a padláson. De még oda is utánam jött a víz; úgy hogy ki kellett másznom a háztetőre.
– Hát nem tudott konstábler után kiáltani? mondá János.
– Hát a tűzoltók? A mentőtársaság? Kérdé Makár úr.
– Volt is akkor konstábler, tűzoltó, mentő-társaság! – A nagy jéghasábok egymás hegyén, hátán torlódva harsogtak végig az utczán: csak úgy rengett alattam a ház. Itélet napja volt az! Rettenetes volt hallgatnom az állatok rémítő bömbölését, a mik az istállóba rekedtek. Átellenben az Ádám lovai nyerítettek s a sertései visítottak a halálos vivódásban. Minden állat olyan hangon ordított, a minőt ember sohasem szokott hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, a mint egy ház összedült az utczasorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogból voltak építve.
S a víz még egyre nőtt. Az utcza sarkán égő lámpás, meg az a másik ott a vízben, mindíg közelebb értek egymáshoz; utoljára egygyé lettek, nagyot lobbantak: a víz kioltotta a lámpást.
Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert téglából van építve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a nagy kendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogy döntögeti le a jeges vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon.
– Hát a propellerek nem jöttek a segítségükre? Meg a csónakegyletek? szólt közbe Lidi kisasszony.
– Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor! Hát egyszer, mikor már a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok? Az Ádám padlásának az ajtaján, a hol a szénát szokták felvinni, valami sötét alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga ott állt a tetején. Tutajt csinált magának.
– Az a valami: a tutaj! kiáltott közbe a Frányó.
– Kivált a jeges árvízben! A mint az Ádám meglátott engem a kéménybe kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, a míg értem jön a tutajjal. De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a gyarló alkotmánynyal át lehessen vádolni a jégzajon. Hasztalan volt minden erőködése. Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövö jéghasábok úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. «No most frissen!» Én hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyujtva vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított, megcsókolt, először életünkben.
– Jajh. Még a sarkamban is meghült a vér, sohajtá a Ritka Panna.
– De már most igyekezzünk innen sebtén, mondá az Ádám, mert ha ez a megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostúl. Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, a hol kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a viz árja sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensulyt fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a «luláj-machen». Erről sem tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel «lulaj rechts, lulaj links» így törték a jeget, s a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a míg vizet értünk. Az volt a «nász-utazás», galambom, szerelmem!
Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét.
– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas jeges víz fehér. Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk. Hideg, metsző szél fujt. A két üres hordóból, a padlásajtóból, az én nagy kendőmből, meg az Ádám köpönyegéből csináltunk egy sátort, ez volt a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret, ez volt az én kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja. Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.
– Minek is menekültünk mi meg akkor? motyogá Ádám apó. Mi szükség volt két koldussal többnek megmaradni a világon?
– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat. Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még csak az utczának se találtunk a nyomára, a melyben szülőinknek a lakása állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én koráll nyakkötőmet, a mit az anyámtól kaptam egyszer karácsonra. Kisütötték róla, hogy pogány korbeli maradvány s betették a museumba. Ott láttam meg.
– Kezdek a sorsommal kibékülni! sohajtá fel a diurnista.
Az öreg asszony derültebb arczczal folytatá.
– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett, hanem csak egy virágos kökény-bokornál, a csillagok ragyogása mellett; de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, pedig a kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra eszünkbe jut, hogy mit esküdtünk akkor egymásnak.
Szüköl Makár szomoruan szólt közbe.
– Hát én még egy kökénybokrot sem láttam virágozni soha.
A Ritka Panna pedig azt az észrevételt tette rá, hogy:
– Bizony pedig héj de sokan vannak, a kiknek a viaszgyertyánál se jut eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.
A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.
– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomoruságot. Pesten elkezdték az ujbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba s a mit kerestünk, azt hiven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha egyszermásszor az egyikünk kidőlt a munkából, a másik dolgozott dupla emberszámba.
– Hallja ezt? Lidi kisasszony! dörmögé Paczal János.
– Hát hiszen a mit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is szerettük volna mi megtartani, folytatá a Zsuzsa asszony, de soha annyi módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk is, de szerettünk tisztán lakni. Hanem egyszer még is történt valami, a mi rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy kis fiucskával. Most is könybe lábad a két szemem, ha reá gondolok. Olyan volt, akár egy kis angyal, a kik ott az oltárképen a Szűz Máriát körülrepkedik; csakhogy épen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind a ketten. Mikor dolgozni mentünk, magunkkal vittük.
– Nem volt bölcsőde? kérdé Lidi.
– Dehogy volt! Ha lett volna sem váltunk volna meg a kedvestől. Egy napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. «Hallod-e, Zsuzsa, ennek a kis fiunak becsületes nevet kell ám adni, hogy ha egyszer megnő, ki ne csufolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apáról való, neve sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.»
Ettől fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az Ádám meg télen havat is lapátolt. S a mellett úgy éltünk, hogy hétszámra eldanolhattuk volna: «nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!» mégis összekuporgattunk annyit, a mennyi elég volt a tisztességes menyegzőre, nekem egy menyasszonyruhára, meg a jó czimboráinknak egy kis áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.
Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni minden erejét a további beszédhez.
– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett. Járvány volt az egész utczában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő piros képű angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalomból temetés lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettől fogva aztán nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk, nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, mi sem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani nyomoruságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, a mit ebből az udvarból egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.
– Oh én édes párom, de igazán mondod! rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át hű élettársát.
S ez aztán ragadós. Kiki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska czigányt, egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig épen kaucsukkal volt behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.
Mikor vége szakadt valahogy a nagy siralomnak, azt mondá Makár úr:
– Hát ez mind igen szép, édes hiveim, hanem ezért a szépséges orrfuvási concertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. A miket Zsuzsa asszony elmondott, azok mind elfogadhatók, enyhítő körülmények gyanánt; hanem azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú itéleten, hogy a mit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz és tartsátok meg az esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények házának az ajtaja.
– Igaz, igaz! kiabáltak minden oldalról a hivek, ráesve Ádámra meg Zuzsára. Nagyon igaz!
– Igaz! Igaz! Nagyon igaz! rekapitulálta a véleményeket Ádám apó. Hogy meg kell tenni, a mi nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! önök mind úgy beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy menyasszony, meg egy vőlegény.
– Hát mi kell még? kérdé Makár.
– Hát az, a mi a háboruviseléshez kell.
– Talán bizony pénz? szólt egész fitymálással a diurnista.
– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.
– Ugyan mennyit kell fizetni?
– Legalább is egy forintot.
Erre általános nevetés támadt.
– Hahaha! Egy forint! Hisz az nem pénz!
– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai, mondá Ádám apó.
Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelküen kapott a zsebéhez. S aztán lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arczoknak elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kivánatos rongyos egy «flóres»-t.
– Csodálatos! mondá Makár úr, a ki abban a hitben nyult a mellénye zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem más, mint egy árva czigaretta-papir. Nagyon csodálatos, hogy szent-György-napján az egyforintosok hogy eltünnek szem elől.
Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy «actu» mind valamennyinél hiányzik az a reális egyforintos. «In spe», theoriában mindenkinek van több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos «monas», a mi a világot alkotja, az nincs sehol.
– Micsoda? kiálta ekkor a Frányó. Egy forint? Senkibe sincs egy forint. Szíp magyarok! No hat csak tót leginnél megtalálja magát az a ’zegy forint. Én megcsinálom egy forintot.
– Csak nem akarsz tán bankót csinálni? riadt rá Makár.
– Oh nem. Csinálom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt nigykrajczáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő iczakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Z ijjel nem halunk kamaraba.
– Hát akkor hol háltok, te golyhó?
– Hum! szólt ravasz hunyorgással a legény. Van nekünk kegyes patronus, konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utczan, mintha volnank riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba. Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajczárért. Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Adam bacsi. Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.
– Istenem! sopánkodék az öreg; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk egymásnak adni.
Erre meg a Ritka Panna ugrott elő.
– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet uram is vaót. Az egyik meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg mind a kettőt. Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szivesen kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee!
Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két ezüst gyűrűt, a melynek okozói nyugosznak már, (ki az Úrban, ki a tömlöczben) s ráerőteté az Ádámra meg a Zsuzsa asszonyra.
– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, a miben az Úr szine előtt megjelenhessek, mondá Zsuzsa asszony.
– No az meg az én gondom legyen, szólalt meg a Gagyuláné. Van én nekem, édes lelkem egy gyönyörüséges szép virágos merinó ruhám, a miben az urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.
– Igen! Igen! vállalkozott a Lidi kisasszony. Én varrok főkötőt is hozzá, a miben a templomba elmehet. Keztyüt, czipőt mind összeszerzek. Ez az én dolgom lesz.
– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot; csevegé a kis Csicsonka.
A Gagyuláné továbbra is gondolt. Én adok pereczet, a szomszéd milimári ád hozzá turót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk.
A Pannának ez egy új eszmét adott.
– Hohó! A zsidóasszony, a ki a kisboltban ludfertályt árul, tudom hogy ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.
De a Paczal János sem maradt hátra.
– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának s itt lesz a tormás virsli, a mennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.
A Miska czigány is tudott valamit adni.
– Mink meg kitartjuk muzsikával a lakodalmat.
– Úgy bizony! szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk az egeesz lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep graacziaajaara. Ne feljeen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utczaan. Soha se laattak a Staaczió-utczaaban olyan galoppaadaat!
– Haj no! Adam bacsi! noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az öreget. Csak kicsi kurázsi.
Az öreg azt sem tudta: égen van-e, vagy földön.
– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit mondasz, te drágám?
Zsuzsa félrefordítá a fejét, a kezét a szája elé téve.
– Oh, én úgy szégyenlem magamat!
Az Ádám eléje lépett, az arcza úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy szinte elmultak róla a ránczok. A kezeit eléje nyujtá.
– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára. Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!
Nagyon érzékeny jelenet volt ez. Azért, hogy a vőlegény és menyasszony két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.
Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is az ilyennek szerepet osztani.
Odalépett a két öreg közé s kétfelé tartotta őket.
– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a pillanatja az ölelkezésnek. Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a szinpadon, hogy «szeretsz-e?» «szeretlek!» «no hát menjünk a paphoz!» A szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor kihirdetik, három vasárnap. Ha pedig mi három hétig várunk a lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig az alatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utczára. Azért már most hát én következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, a mire legtöbb szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjából. Én rögtön elmegyek a főtisztelendő prépost úrhoz s kikönyörgöm számotokra a dispensatiót. Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok a lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást a szegények házáig. Most szabad már ölelkezni.
De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a nyakába, s azt csókolták össze-vissza.
– Köszönöm, köszönöm, dörmögé Szüköl Makár. De az a multkori csók talán még is jobban esett.
Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, a mit ő is protegálhat. A fénybogárnak is van Sphærája!
– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni, szabadkozék Makár, mert ha kitudódik, hogy én dispensatiókat «sollicitálok», azért kemény megrovást fogok kaphatni «hivatalbeli hatáskör túllépése» miatt, s könnyen «hátralépővé» tétetik a várt kineveztetésem.
Azzal iparkodott is jelenlétét befejezni.
Azt azonban még sem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi kisasszony kézszorítását elfogadja.
S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, a minőt a «fion» társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.
– Van-e önnek ma este üres ideje? kérdé Lidi kisasszony.
– Nekem?
– Eljöhetne hozzám egy csésze theára?
– Én? Ide? A kisasszonyhoz?
Lidi kénytelen volt elmosolyodni a nagy fiú zavarán.
– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap beállok a divatkereskedésbe, a hol minden ellátást készen kapok: más fog kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék theám, maradék rhumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.
– Hehehe! Nevetett a másfélszemű emberke. Tehát «kárlátóba». Ma mindent el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen. Dehogy van ma este dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogy ne jönnék el? Ha kegyed megengedi. Csókolom a kezeit!
Ettől a kitüntető meghivástól egészen szeleburdi lett a Szüköl Makár.
Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy pödörgette a hegyes bajuszát.
Lidi kisasszony vette azt észre.
– Hát Paczal úr nem jöhetne el szintén egy csésze theára?
A szíves meghívás helyreütötte a symmetriát. János abba hagyta a neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.
– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét. Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a Przepiorka Straduariussát.
– Hogyan? hogyan? kérdé Lidi kiváncsian.
– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, a miket még Lidi kisasszony előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt húsnemüektől, s senki holmi trikókról, vagy corruptióról ne hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!
S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár csak a pók a legyet.
Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra s folytatá a Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.
Pontban nyolcz órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony kamrácskájának ajtaján.
Nagyon ki volt csipve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán inggallér, tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal, volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legujabb façon szerint. A salonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de a hol a moly lyukat rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a czipői közül a jobb lábra valónak más szabásmintája volt, mint a minőt a bal lábán viselt: az valószínüleg tévedésnek az eredménye.
Lidi kisasszony már várt reá. A himző-asztal át lett alakítva theázó-asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra irósvaj, szalámi szeletkék, kétszersült, a kellemes illat, a mi a konyhába belépéskor már megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült burgonya is lesz!
Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig barnára pirított fakó ficzkót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arczát! Arabiának minden fűszere elülhet e mellett!
– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve. Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki thea-estélyre meghív!
– Az bizonyosan onnan van, hogy kegyed maga nem keresi az ismeretségeket.
– Az már igaz. Ezt eltalálta. A kiket én ismerek, azokat én nem szeretem, a kik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.
– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a száraz, üres lélek lakik, a kit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad, verseket ir.
– Hahaha! És novellákat úgy-e? De hát honnan találta ezt ki?
– Épen a külső viseletéről. Csak a kiben egy költő vagy egy művész lakik, az érzi magát feljogosítva nem törődni vele, hogy a kalapja hány helyen van behorpadva?
– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha kegyed magától ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a makulatur papirokat, a miknek még a hátára lehet irni, zsebredugom: nem megyek én se korcsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra. Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlás-szobában, a minek az ablakából a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás. Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákáczfának a koronája. Az télen, nyáron tele van verebekkel. Odagyülnek éjszakára, nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentől jobban csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem kiáltoznak «bravo, bravo, fuora!» Télen, mikor fehér a háztető a hótól, akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek oda jönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elite publikum; a többiek a hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva, igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akár csak a hölgyek a páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy «ennél bizony akárhány rosszabb előadást láttunk az arenában». Hát ez az én mindennapi mulatságom.
– Hát úgy magasabb érzelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit felolvasni?
– Ugyan hol venném őket?
– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze theát. Czukrot, rumot saját tetszése szerint tegyen bele.
– Ha kegyed saját kezével tesz bele «egy» darabot, attól az nekem egészen édes lesz. Rhum pedig fölösleges a theához, mert ha én egyszer felolvasok valamit, attól egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint más ember, ha reggelig korhelykedett.
– Hát tán hozott is magával valami felolvasni valót.
– A miről még eddig csak az ég verebei tudnak.
– Az nagy megtisztelés lesz rám nézve.
– Higye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha százasokkal fenyegetnének, még akkor sem.
Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papirt, a mi első tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási iv; hanem aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, a míg a felolvasás tart.
Makár úr helyreigazítá a manchettjeit és olvasott.
(Mese.)
Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat kőből kifaragtassa.
Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik békében feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.
Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba. A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.
Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!
Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van, mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.
Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s veresre sírta a szemeit.
Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.
Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágasbogas gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.
Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs. Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.
A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés szomszédhoz.
– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.
– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából, a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar se téphet ki innen!
Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző hölgy közül az egyik:
– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd holnap megöntözi.
A numero kettős szép hölgy pedig azt gondolá magában:
– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgy is megöntözi a numero három.
A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:
– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.
A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle hallottam ezt az egész történetet.
Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is mozdulatlan tudott maradni erre az időre.
A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.
– De hisz ez igen szép volt! Mondá Lidi kisasszony.
– Van ilyen több is, mondá Makár, öntudatos arczragyogással.
– Miért nem adja ön ki?
– Kiadni? Hol?
– Valami hírlapban.
– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s innen is kidobnának, meg amonnan is.
– Hát csak úgy czél nélkül irogat ön?
– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.
– Ahá! Értem.
– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe lejön – a dajkájával.
– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?
– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.
Ilyen emberek is vannak még a világon!
A felolvasás idejét azonban nem töltötték a leányok hivalkodással. A holnapi nevezetes nap sok tennivalóval látta el őket. A Gagyuláné virágos merino ruháját át kellett alakítani az «arany menyasszony» termetéhez. Azt a Csicsonka szétfejtette, a Lidi ujraszabta, s aztán a darabokat ismét a Csicsonkának kellett összevarrni. A Lidi ezalatt maradék selymekből a főkötőt illesztette össze.
A Csicsonka kezében nagyon lassan ment az öltögetés. («Nem szokta czigány a szántást!»)
– Ha nekem is adna Lidi kisasszony tűt, czérnát, meg gyűszűt, hát talán én is tudnék segíteni a varrásban. Ajánlkozék Makár úr.
Lidi kisasszony nevetett rajta. Már csak a tréfa kedvéért is megtette, hogy előadta Makár úrnak a kivánt varróeszközöket.
De hát nem lett azon mit nevetni. Makár úr olyan szabályszerüen tudta a tüzögetést, öltögetést, agyonvarrást, sebes-öltést, mint a legeminensebb szabólegény.
Lidi kisasszony nem titkolhatta el e fölötti csodálkozását.
– Hát már ezt ki tanította önnek?
– Hja! Derék majszterem van nekem! – Az több legénynyel dolgozik, mint a Nagy-Kristófbeli nagy szabó. Majszter «Necessitas» nak hívják.
– Sohse hallottam a nevét! Hol van a műhelye?
– Ohó! Ezer műhelye van! Minden utczában van. Csakhogy persze nincs czégére kiakasztva, mert nincs engedélye a várostól.
– Akkor az nagyon gazdag lehet.
– Nem gazdag az, mert ingyen dolgoztat.
– Hogy én azt nem ismerem.
– Dehogy nem ismeri a kisasszony! Hát mikor egyszer-egyszer kezdem már magam is észrevenni, hogy a posztó kabátom nagyon kopott már, a kollegáim nagyon csúfolnak miatta, akkor tanácsot tartok Necessitas mesterrel. Azt mondja: «édes Szüköl Makár! Te tanultad a kétszer kettőt, tudod, hogy kilenczet a semmiből nem lehet kivenni: kölcsönkérni pedig veszedelmes dolog. Tudod mit. Ennek a te egyetlen salonkabátodnak csak a külseje van megkopva, a belseje vadonnat új, ha megfordítanák, egészen új kabát lenne belőle. Csakhogy az ilyen műtétért megint a szabó fog igénybe venni feltalálhatatlan számú forintokat. Vedd a tollkésedet, fejtsd szét a kabátot, aztán végy tűt, czérnát és varrd össze szépen magad. Szüköl Makár megfogadja májszter Necessitas bölcs tanácsát, s így teremt magának az ócska kabátból új kabátot, egy forint ára új bélés hozzáadásával.
– Már most tudom, hogy ki az a «májszter Necessitas»? mondá Lidi kisasszony, a min aztán mind a ketten nevettek.
És valóban nagyon jó segítség volt Lidi kisasszonyra nézve látogatójának közreműködése. – Ejh! ha az divatba találna jönni, hogy a thea estélyre meghivott gavalléroknak tűt, czérnát, varrni valót adnának a kezükbe a bájos delnők, hogy ne unják magukat!
A kakukkos óra azonban már háromnegyedet huhukolt tíz felé, Lidi kisasszony gyöngéden figyelmezteté a vendégét.
– Nem aggasztja önt a kapuzárás közeledése.
Tudta jól, hogy annak a kapunyitásért járó összeg sem áll a «dies nefastus»-on rendelkezésére.
– Oh az engem nem aggaszt. Én a kapunyitásért nem fizetek.
– Ingyen teszi meg a házmerter?
– Ingyen nem. De viszonosság alapján.
– Miféle viszonosság lehet az?
– Hát a házmesternek van egy nyomorék fia, a ki nem járhat iskolába, én azt tanítom irni, olvasni. Ezért aztán kapok viszonszolgálat fejében szabad mosást, takarítást és kapunyitást. («Do, ut des, facio, ut facias». «Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy».)
Lidi kisasszony egészen helyeselte ezt a jogelvet. Ez képezi a szegényeknek a gazdagságát, «teszek, hogy tégy».
– Hanem bátor vagyok tiszteletteljesen figyelmeztetni a kisasszonyokat, hogy ezek felől az én mellékes működéseim felől ne méltóztassanak senkinek beszélni, mert ha ezek kitudódnak, én a «hivatalos tekintélyt lealacsonyító üzelmek» gyakorlásáért akkora hivatalos orrot kapok, hogy pályázhatok az állatkerti elefánttal.
S azzal vigan folyt tovább a munka.
A mai est az egész «zöld paradicsomban» igen hosszúra nyúlt. Mindenkinek adott valami foglalatosságot a holnapi nevezetes ünnepség, a Kaporék lakodalma. A Gagyuláné sütötte a pereczet. A Ritka Panna kukoriczát pattogatott. Zsuzsa asszony az Adám tisztáját vasalta. (Az öregnek korán le kellett feküdni, mert a kabátját elvitték a szomszéd szabóhoz, hogy új gallért varrjon rá, a csizmáját pedig a csizmadia komához, a ki azokra új talpat fog öntetni. Reggelre minden meglesz.
Éjfél felé a Zsigáék is hazakerültek, azok aztán odalenn a pinczében elpróbálták az új népszerű nótát: «Hallod-e te, kőrösi kis lány, kőrösi kis lány! kőrösi kis lány!»
A mint ezt a nótát meghallotta a Ritka Panna, mindjárt utána kezdte dalolni, az elragadt a Gagyulánéra, az ilyen fülbemászó nótáknak ördöge van, még Zsuzsa néne is el hagyta magát általa csábítani, a mi aztán a Csicsonkának teljes jogot adott, hogy ő is hozzá kezdjen a danoláshoz, maga után rántva Makár urat, ki szörnyű hamis hangon, de becsületes jóakarattal kisérte a dallost, míg elvégre maga a Lidi kisasszony is belevegyült, szelid pianó zengésű hangjával, s úgy énekelte az egész zöld paradicsom, hogy «Jaj, jaj, jaj! Jaj az átkozott! Úgy szeretett, majd megevett, mégis elhagyott!»
Fogadni lehet rá, hogy a távollevő Frányó és két tuczat kebelbarátja szintén ugyanezt a nótát harsogtatták végig az utczán, míg egy jóltevő konstábler valamennyit be nem kisérte az áldott dutyiba, a hol olyan jól lehet aludni – és ingyen.