Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva. Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres abroszszal.
Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné meg a Panna alig győzte elhelyezni.
A Zsuzsi ez alatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott öltöztették.
– No lelkem, minden rendben van, mondá Gagyuláné. Többet is adott az Isten, mint a mennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kolbász a konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött, pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likörrel. – Most látjuk csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember, a ki csak ismerte.
– Hát a perecz hol van? kérdé Panna.
– Azt majd csak akkor öntjük meg, a mikor az esküvőről visszajövünk. Addig eláznék.
– No meeg een is hoztam valami csemegeet.
Azzal egy kosár almát leplezett le.
– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy tányérra, hogy jól lássék.
A két czigánygyerek e közben hordta össze a székeket, innen-onnan a szomszédból, s rakta az asztal mellé. A hány szék annyiféle alakú volt.
– Mi nincsen még?
– Poharak nincsenek még.
Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle szinű poharakkal.
– Micsoda? Nincs klázli? Hát e kutya?
Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, a melyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti czimer volt festve.
– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének. – De össze nem kell törni, mert üveges visszakapja magának.
Erre a Lidi kisasszony jött elő a benyilóból.
– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy nem igazi «helyre» menyecske.
Panna kiváncsi volt rá.
– Haat meer nem jön elee? Hadd laatnók.
– Addig nem illik neki kijönni, a míg a násznagyok itt nincsenek. Aztán még a vőlegény sem került elő.
Gagyulánénak éles hallása volt, neszelte már az öreg lépéseit.
– Csak emlegetni kell, az is mindjárt itt terem.
Ő volt az, a ki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig lehetett ráismerni. Az arcza simára borotválva, a bajusza kikenve, a haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a zsebéből ezüstcsillámú óraláncz fityegett elő, még a csizmája is ki volt fényesitve.
– Utczu lelke! kiálta fel Panna. Adaam baatyó! De ki van csípvel. Az ember majmaj raa se ismeer.
A öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához hozzáérni.
– Az bizony! Egészen kiforgattak magamból. A borbély szomszéd úgy megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonyból. A csizmadia komám meg új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig, a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óralánczot. Órájának kell lenni minden vasutinak, hát hogy láncza is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy sáfár.
– Még a bajusza is ki van pederedve, mondá Panna.
– Csakhogy az egyik ága csurgóra áll.
– De annál hegyesebb a másik.
– Az dukál vőleginynek! bizonyozott Frányó. Én is kipödrök bájuszomat, magam lakodalmakor – majd ha lesz.
– Micsoda? Frányó! Kötődék Panna. Mátka vagy bajusz?
– Hum! Matkat könnyű kapni, de bajuszt nehiz!
Ezenben a klarinétos is előjött a pinczelakásból, a gyerekeket dorgálva.
– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak, meg a Zsuzsa néninek hegedültök.
A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb helyen vannak.
– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három hur van a hegedűdön?
– Mert a negyedik leszakadt, menté magát Ferke.
– Hát mért nem mondod?
– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd vesz rá hurt, de nem cselekszi.
– Mert mindig akkor kérsz, a mikor nincs.
– Hát akkor kérjek, a mikor «volt?»
– No hát had hallom, hogy huzzátok el azt a szép komáromi nótát.
A két gyerek fogta az álla alá a hegedűjét s neki ereszté a vonót.
A komáromi nótának a szövegét is szokták énekelni a zenészek.
– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekből lesznek a csodagyerekek.
Azzal gyöngéden belemarkolt a Miska bozontos göndör hajába.
– Ha meghalok, te rád hagyom Budapest városát!
– Hát nekem mi marad? ingerkedék a Ferke.
Azt pedig pofonlegyinté az apja.
– Ne osztozz! Neked hagyom egész Európát.
– Hát annak a kicsinek odalenn? Szorgoskodék a Miska.
– Arra ne legyen gondod! Az zseni! Annak hagyom az egész nagyvilágot.
Közbejött a Csicsonka, a ki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy kicsit schleppelt utána, de most épen ez a divat. Három virágcsokrot hozott, a mikért a virágágyainak minden diszét kifosztotta.
– Itt vannak a bukétok.
– Jól van, kis leányom, mondá Lidi, a menyasszonynak valót vidd be Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te fogsz lenni.
– Hüh de sokra vittem.
Azzal betánczolt a Lidi hálókamrájába.
– No hát Ádám apó, szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva. Meg van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?
Az öreg csak a fejét lógatta s az orra hegyét nyomogatta a mutató ujjával.
– Én még mindig nem hiszem, hogy mi költjük el ezt a vendégséget.
– Hát mi a tatár?
– Hát – elgázolja a lokomotiv. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak jön: «rum-rum-rum», hamis vágányra került s mindnyájunkat össze tör-zuz.
– Isten őrizz minket attól!
Megelőző kopogtatás után nyilt az ajtó, jött az egyik násznagy, a konstábler. Valami táska volt nála, a mit úgy tartott a kezében, mintha szeretne tőle elszökni.
– Adjon Isten, a mi nincsen. Szólt a beköszöntése.
A mire Panna, magyar szokás szerint, azt felelte, hogy:
– Vegye el, a mi van.
(Értik ez üdvözletváltás alatt: elébb a jót, aztán meg a rosszat.)
– Hát csak magában jött? szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik násznagy hol van?
– Nem vagyok én őrző pásztora a diurnistának, mondá boszusan a konstábler. Az bizonyosan a dispensatió után szaladgál.
– Bár csak el ne késnék vele.
– Nem kell az félteni. A diurnista olyan pontos, mint a harmadnapos hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot, perczre itt lesz.
– Hát abban a táskában mit hozott?
– Ugyan ne kérdezze Lidi kisasszony. Hisz e miatt késtem magam is ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy «stikk».
– No mondja meg, ki bántotta?
– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt említettem úgy-e, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen befütötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, a mért jobban nem vigyáz az általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem magához, s így szólt hozzám: «hallja maga Paczal János, maga a legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, a ki meg tudja külömböztetni a babot a borsótól, hát most azt vetik a szemünkre a honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, a mik félig, vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy az ifjak elidegenednek a szent házas élet áldásaitól. Hát már most járja végig a várost Paczal János és a hol ilyen szeméremsértő módon leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja, hogy miről van szó? – «Én ne tudnám?» – Rögtön neki indultam. Estig tele szedtem ezt a nagy tarisznyát, a hol csak egy boltban találtam kirakva, mind begyürtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.
Lidi kisasszony azt kérdé tétovázva:
– Itt maradhatok én?
– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát a mint a táskát kinyitom az alkapitány úr előtt s az belenéz, előbb akkorát kaczag, hogy majd a fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében s azt mondja: «Oh maga háromemeletes…!» De csak háromemeletesnek ne mondott volna. «Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön hordja vissza, a kiktől elkobozta.» Pedig hát én csak jól értettem. Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a figurája itt maradt.
Azzal a táskából kihúzta a János a botrányos öltözetlen alakot.
Hát arra minden ember elkezdett nevetni, a ki csak meglátta. Csak a Lidi kisasszony nem nevetett, a ki nem nézett oda.
– János bácsi. Hisz ez egy gyerekjátékbaba! Mondá Panna.
De egészen meztelen! kiálta János, nem engedve az igazságából.
Erre aztán a Lidi kisasszony is elkezdett mosolyogni, s szelid hangon mondá:
– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, a mivel a kis leányok játszanak.
– Elhiszem, de azért mégis ez az, a minek a látása a fiatal embereket a házasságtól visszariasztja.
A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemet-szájat tátott, a mint a konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.
A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságból s a Csicsonkának kinálta a babát.
– No nesze! Ezt neked hoztam.
A Csicsonka mélyen megsértődött ez ajándékhozatal által.
– Kell is nekem! duzzogá hátat fordítva.
– No lám! Ez is elriad tőle. – Hátha nem ez az, a mit össze kell gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, a mi a fiatalság erkölcseit megrontja.
Azzal visszadugta a veszedelmes figurát a táskájába.
Lidi kisasszony halk hangon mondá a konstáblernek.
– Önben, úgy látszik, hogy erős satyricus hajlamok vannak.
A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és mosolygott. Hát valaki még is kitalálta, hogy ebben a tévedésben több lesz a malitiosusság, mint a simplexség.
A Csicsonka szeretett volna már más thémáról beszélni.
– Huj, de czifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is vannak a főkötőjén.
– Úgy illik az egy menyasszonynak, mondá Lidi kisasszony.
– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre menyasszony?
– Azért, mert most épen ötven esztendeje annak, hogy az urával egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.
– Hát miért kell a menyasszonynak, meg a vőlegénynek most a templomba menni?
– Azért, hogy a pap rájuk adja az áldást.
– S miért kell nekik a pap áldása?
– Azért, mert azt az Isten úgy rendelte.
– Hát ha az Isten úgy rendelte, akkor a pap maga mért nem házasodik meg?
– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem adhatná.
– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a vőlegénynyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a násznagygyal?
– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni! Eredj csak Csicsonka az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a concipista úr?
– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én kérdésemre a János bácsinak?
A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt mondá, hogy:
– Megyek már a menyasszonyért; ki lehet már neki jönni.
A Csicsonka kinézett az ablakból az utczára.
– Jaj de sok ember van az utczán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet várják.
Az Ádám bátyó azonban nagyon fitymálva mondá, az ablakból kinézve:
– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok közötte.
A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, diszes nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett, derék, jól megtermett alak volt: az arcza is abból a fajtából való, a mi idő jártával megkeményül, de nem ránczosodik: folytonos munkától egészséges piros szinnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert soha forró ételt nem evett, s czukorral nem élt. Annálfogva a szája nem esett össze.
– Pompásan néz ki.
– Na moj dusu! Kaczki menyecske! kiálták duóban Panna és Frányó.
Ádám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a keztyüit repedésig feszítő kezét:
– Látod, látod, mire jutottunk?
Zsuzsa néne mosolygó bánattal mondá rá:
– Hittük volna-e, hogy ezt valaha megérjük?
– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el nem küldenek, a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett bele a boldogságunkba.
– Csak már átestünk volna ezen a mai napon.
Közbelépett a Gagyuláné.
– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az asztalra, van-e ennél külömb trakta egy herczeg lakodalmánál?
– Herczege válogatja, mondá rá Ádám bátya.
– Az esik legjobban, szólt Zsuzsa néne, hogy a kik ezt összehordták, mind igaz szeretetből adták: senki sem tartozott vele. Nekünk nincs atyánkfia. A ki mellettünk van, mind magunkforma szegény ember.
– Bizony, ha a szegeeny emberek mind összetartanaanak, az volna a hatalmas atyafiság! Véleményezé Panna asszony.
Ebbe aztán a Frányó is beleszólt.
– No de ma vigan is leszunk. Nekem mar ugy viszket sarkam. Alig varok, hogy csardast tanczolhasak menyasszonyal.
– Oh te bohó Frányó, pironkodék Zsuzsa néne: azt a csúfot csak nem akarod rajtam elkövetni?
– Mi a? Hat magammal csak nem tanczolhatok podzabuczkit? Vagyom én vőfily. Vőfily tanczolja mindig elsőt menyasszonyal.
Panna sem akart a dévánkodásban hátramaradni.
– De een is megforgatom vőlegeeny uramat! Legalább ha meeg egyszer elkámficsorodik, legyen rá heles oka, hogy a palotai menyecske forgatta meg.
– Ez mind igen helyes beszéd, jegyzé meg a konstábler, de csak az a diurnista uraság jönne már a dispensatióval.
– Jaj! Most jut eszembe! szólalt meg a Gagyuláné. Azt mondta ám a tekintetes úr, hogy ha esős idő talál lenni, ő majd rábeszél szép szerével egy omnibuszost, hogy jőjjön ide s szállítsa el a templomig, meg vissza az egész násznépet.
– No akkoó haat bizonyosan az omnibuszeer jár, mondá Panna. Akkor kocsival fog ide jönni.
Lidi kisasszony szorgalmazá Csicsonkát.
– Kis leány! Nem látsz valamerről egy omnibuszt közeledni?
– De bizony látok! Egyenesen erre az oldalra tart.
– Akkor ő jön! vezényelt János. Ennek már egy hatalmas vivátot kiáltsunk. Álljunk glédába, népek!
S azzal kellő sorban felállítá a társaságot: a két ajtó között. Elől Ádám a Zsuzsával, utána János a Lidi kisasszonynyal, majd a Panna Frányóval, végül a Gagyuláné a klarinétossal meg a két rajkóval.
Zsiga előre a szájába illeszté a klarinettáját.
– Aztán mikor belép, tust húzunk, rajkók! Tudjátok? Azt, hogy trattara rittiri pimpillimpim!
Hát egyszer csak az őrt álló Csicsonka leugrik az ablakból s előre szalad nagy ijedten:
– Jaj! Nem omnibusz volt az, a mi megállt a ház előtt, hanem egy butorszállító szekér: aztán nem a diurnista úr száll le róla, hanem Tarafás uram, a házi úr!
«Tarafás uram!»
Erre a varázs szóra az egész hadsor felbomlott menten.
– A házi úr! uram segíts! kiáltá Gagyuláné hátra futva.
– Nyakunkon a veszedelem, sipított a Ritka Panna s szaladt a benyilónak.
– Kánápé! kiáltá Zsiga a gyerekeire! Eldugjátok azt a hegedűt! Aztán «irgundum gule!» szaladjatok! Iszkiri! A hol lyukat láttok, oda bebujjatok. Meg ne szuszszanjátok. Ha kérdik, hogy hivnak? Más nevet mondjatok.
Maga is megvonult a tűzhely szurdikjában.
Az Ádám, a Zsuzsa, a Lidi, meg a János helyükön maradtak.
A Frányó pedig nagy büszkén lépegetett előre-hátra.
– Mit nekem hausherr? Én minden nap megfizetek halaspinzt nekinek, ő mondja nekem: «karsamadiner!» in mondok neki: «szervusz!»
Köztudomású nemzetgazdászati adat, hogy a fővárosokban nem a háromemeletes bérpaloták jövedelmeznek legjobban, a mikben a «legfelsőbb tízezer» lakik, hanem a földszinti házak, a miket a legalsó tízezerek foglalnak el.
«Necessitas» mester sok legénynyel dolgozik.
Tarafás uramnak két háza van a külvárosban, s azok legalább is hoznak annyi évi jövedelmet, mint a mennyiért nyilvános árverésen elkeltek: vagy a mennyibe az építésük került. Mivel hogy vannak ócska «új» házak is. Ez mindjárt nem lesz paradoxon, ha a körülményeket felderítjük.
A belvárosban, vagy az Andrássy-uton, vagy az Erzsébet-körúton új palotát akarnak emelni. A telek helyén van egy régi épület: azt le kell hordani. A ki a szétbontásra, elhordásra vállalkozik: az kapja az ócska épületanyagot ingyen. Abból Tarafás uram építtet a külvárosban új házat. Minden ablakráma, minden ajtó, minden salugáder, a mi újra bemázolva ott pompázik a trottoir nélküli utczákban, valaha boldogabb napokat látott az aszfaltozott és megkeramitozott boulevardok során. Így conserválja az ember a hazai régiségeket. A saját maga lakta háza Tarafás uramnak négy külömböző városnegyed emlékeiből van összeállítva: valóságos monumentális zsibvásár.
Tarafás uram nem tartozik a bevett fogalom szerinti zsugoriak osztályába, a kik sovány termetükkel, kopott ruhájukkal a gazdag éhenhalást képviselik. Ő azt a tökéletesített elvet vallja, hogy mindenki iránt fösvénynek kell lenni, de saját maga iránt bőkezűnek. Nincs az a vakmerő drámairó, a ki ilyen Harpagont merne szinpadra hozni, ezzel a gömbölyű termettel, ezzel a kihízott ábrázattal, keményen kifent fekete bajuszszal és eresznek induló szemöldökkel; begombolva vadmacska-prémes bundafelöltőbe, agancsfogantyus nádpálczával a kezében. Aztán a hangjával sem szokott takarékoskodni. Azt is bőven kiadja, kaphat belőle mindenki.
– Áh, áh! kiálta, a mint a Kaporék konyhájába belépett, a nádpálczájával tárva ki maga előtt az ajtót. Ez nagyszerű! Mi van itten? Bankett? Czéh-lakzi? Képviselőválasztás? Házbért nem fizetnek, hanem vendégeskednek. Kuglófok! Pecsenyék! Boros battériák! Egész kazal tormás virsli! Pogácsa! Minden! Még kávé is van. Hisz itt herczegek laknak! Herczegek, a kik henczegnek. Épen jókor jöttem! Aztán micsoda pompás uraságok! Nem ismerek rátok! Te vagy az a szegény mosóné, a kinek a két keze kisebesedik a mosástól, ezekben a fehér keztyükben! Kend meg az a kicsapott vasúti, a kinek nincs több «egy» kabátjánál. Hanem annak bársony a gallérja s még óraláncz fityeg a zsebéből. Nagyszerű ez! Merinó ruha! Majd elrepül a sok pántlikától, fodortól! Pomádét, azt kent mindenik a hajára, hanem hogy tegnap volt Szentgyörgy napja, azt senki sem kente a füle mögé. Majd ujra öltöztetlek én benneteket mindjárt. Mindent lefoglalok.
A fenyegetésnek még nagyobb nyomatékot adott Tarafás uram pudlija, fürtös fülü fejét a gazdája lábszárai között kidugva, s élénk duettet folytatva a Vigyázzal, a ki szerencséjére meg volt kötve az ágy lábához.
Zsuzsa szelid alázattal igyekezett megengesztelni a haragos uraságot.
– Édes nagyságos úr, hiszen megfizetünk mindent becsülettel. De hát nekünk is tartoznak mások. Hiszen tetszik tudni, hogy mindenkor volt készségünk a fizetésre.
– Én nem tudok semmit. A «volt»-ra nem ád a zsidó semmit. Van pénzetek, vagy nincs? Ha van, fizessetek; ha nincs, ne vendégeskedjetek. Úgy-e: palotában szerettek lakni? de fizetni nem szerettek! Úgy-e: ha beesik az eső a padlásról a szobátokba, akkor szaladtok a házi úrhoz; de ha arany esnék be a padláson keresztül, akkor nem szólnátok róla? Azt gondoljátok, a házi úr lopta a házát? Nekem kell fizetnem államadót, községi adót, házbérkrajczárt, keresetadót, pótlékadót, csatornaadót, lámpásadót, trottoiradót, vízvezetékadót, kéményseprőadót, szemétadót, közmunkaadót, boltadót, kutyaadót! Nekem kell télen havat kihordatnom, jeget trottoiron felvágatnom, ha valaki elesik a jégen a házam előtt, öt forintot fizetnem! Nyáron trottoirt öntöztetnem. Nekem kell, házat biztosítanom, vakoltatnom, meszeltetnem, zsindelyeztetnem, fertőzteleníttetnem; ha záporeső megtölti a pinczét, kiszivattyuztatnom! Nekem kell katonát elszállásoltatnom: adóivet kitöltenem: vizes kádat, csebreket, lajtorját tüzi veszedelemhez készen tartanom. Nekem kell ha egy falam kidűl, az ujraépítésért a közmunkatanácshoz bélyeges beadványban folyamodnom. Azt gondoljátok, hogy az nekem mind mulatság?
Valóban belefáradt az érdemes úr az expectoratióba, mely a házi úrnak nevezett martyrok sorsát oly élethűen tárta elé. Mikor már nem tudott többet, akkor Ádám apó vette fel a szót.
– Édes nagyságos úr! Elismerjük mi, hogy jogos az a kivánsága, hogy a ki födél alatt lakik, fizessen meg a maga nyugodalmáért a hajlék gazdájának. Meg is fogunk fizetni. De hát most épen a legnagyobb szükségben vagyunk. Én hivatalomat vesztettem, nem a magam hibájából, hanem mások által okozott szerencsétlenségek miatt. Fizetésem elmaradt, a miből máskor a házbért biztosan kifizettem. A feleségem, bár egész héten reggeltől éjfélig dolgozott, még sem tudott pénzt kapni az uraságoktól. Mihelyt megkapja, azonnal fizetni fog. Legyen nagyságos úr egy kis várakozással. Gondolja meg, hogy ha az Úr Isten is türelmetlen volna, s meg akarná velünk fizettetni a bűneink zsoldját: egyikünk sem maradna élve a világon.
Tarafás uram szélmalmot csinált az öt ujja között a nádpálczájával.
– Másról beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. Nem kell nekem nagybőjti prédikáczió! Ha nekem prédikáczió kell, megyek a páter Klinkowströmöt hallgatni. Nekem pénz kell! Azt mondja kend, hogy nincsen pénzük. Hát ez a nagy traktamentum!
– Ezt mind jószivű emberek adták össze. Épen úgy a ruhaféléket is, a miket rajtunk lát a nagyságos úr: a mikor megtudták, hogy ma egybekelésünk napja van.
Tarafás uramnak megállt a szélmalom a kezében.
– Mi az? Kend házasodik? Vén bolond létére?
– Igen is. Megyek egybekelni az én jó öreg élettársammal, a kivel már ötven esztendőt töltöttünk együtt, búban és szeretetben.
– Mit? kiálta Tarafás uram, hátratéve mind a két kezét a bottal együtt. Kendtek nem voltak törvényes házastársak? Ha ezt tudtam volna, régen kitettem volna a szűrét kendteknek a házamból. Micsoda szégyen ez a «zöld paradicsomra»!
– Hát hiszen épen azt a szégyenfoltot akarjuk most letörölni, azért rendeztük ezt a mai menyegzői ünnepséget.
– Hát én nem bánom, rendezzenek kendtek, a mit akarnak, de én a házamból kidobom kendteket. A retyemutyáikat lefoglalom. Itt van a butorszállító szekér. A traktájukat is elviszem. A czifra ruháikat is levettetem. A ki nem tud fizetni, ne járjon selyemben, bársonyban: ne hordjon óralánczot, meg gyűrűt az ujján.
– Selyemruha, óraláncz, jegygyűrű mind Isten nevében lett nekünk ajándékozva irgalmas emberektől. Elismerem, hogy az úrnak…
– … Az «úr»-nak?
– A nagyságos úrnak joga van ezekhez; mert most már ez mind a mienk. Át is fogjuk adni. A mint visszajövünk a szentegyházból, lerakjuk a tisztességes ruhát, felveszszük a kopottat: én még ezt a velem együtt élő órácskámat is itt hagyom, a ki annyi éjszakát virrasztott át velem. Még a lakomához terített asztalt is itt hagyjuk. Üljön mellé maga a nagyságos úr és lakjék jól. De elébb elmegyünk a templomba, így, a hogy vagyunk és állunk: Isten engem úgy segéljen.
– Kendből most a pálinka beszél.
– Nagyságos uram! Én olyankor, a midőn az Isten házába készülök, nem iszom pálinkát. A mi belőlem beszél, a mi ez órában megerősít: az az én kötelességem. Hetven éves vagyok; mindig kötelességet tanultam. Voltam katona, voltam vasúti szolga: hozzászoktam a kemény regulához. De most csak egy regula van előttem: csak egy kötelesség. Ennek az én hűséges társamnak megadni a becsületét, a mit ötven éves hű szeretetével tőlem megérdemelt. Ezt a kötelességemet teljesíteni fogom: s nincs az a földi hatalom, a ki engemet ebben megakadályozzon!
Az öreg szolgaember valódi hős alakká domborodott ki, mikor ezt mondta. Zsuzsa asszony elbámulva rebegé:
– Ilyennek még nem láttam az Ádámot soha.
Tarafás uram valami cholerikus nevetést döczögtetett ki a kövér tokájából erre a mondásra.
– Nincs az a földi hatalom? Talán még a muszka császár sem? No hát én majd megmutatom kendnek, hogy van olyan földi hatalom, még pedig a legeslegkisebbik hatalom a földön, a mely kendet ránczba fogja szedni. Itt van nálam a lefoglalási rendelet a nemfizető lakók ellen. Konstábler úr! Tessék! Fogja a rendeletet és hajtsa végre, a mi abban parancsolva van.
No megijedt erre Paczal János.
– Micsoda? Hogy én hajtsam végre az elkobzást a Kaporékon?
Tarafás uram balanczirozó rudnak fogta a két kezébe a gólyafejes botját.
– Hát micsoda csoda van ebben? Soh’ sem volt még a konstábler úrnak ilyen kellemes megbízatása?
– Volt rá eset elégszer, hogy assistálnom kellett erőszakos ellenállás miatt a lefoglalásnál. De már most épen én vagyok a Kapor Ádámék násznagya.
– Hát bánom is én, hogy micsoda hivatala van még az úrnak a konstáblerségen kívül.
– De hát hozzon az úr más konstáblert. Ott áll egy a templom előtt. Miért akarja, hogy épen én legyek annak a rendeletnek a végrehajtója?
– Expresse az urat választottam ki erre! Mivelhogy az én házamnál van a szállása s kéznél található.
– No most meg vagyok lőve! dörmögé szomorúan Paczal János.
Lidi kisasszony odalépett hozzá:
– Csak nem fogja ön ezt a rendeletet végrehajtani?
– Mit tehetek? Nekem ez az egyenruha parancsol.
– Hát én inkább ledobnám azt az egyenruhát s mennék zsákot hordani, mint hogy én akárminő rendeletre elinduljak a koldusokról letépni a rongyot: olyan koldusokról, a kik jó barátaim.
A konstábler nagyot gondolkodott e szóra, aztán azt mondá Tarafás uramnak:
– Uram! Engedjen nekem tíz percznyi időt a meggondolásra.
– Tessék! Igazítsuk össze az óráinkat. Az enyimnek a kis mutatója a hetesen áll. Mikor a kilenczesre ér: itt leszek.
Azzal a kabátja zsebébe csúsztatta a rendeletet.
– Addig körülnézem a szállásokat: miféle károkat tettek a lakók bennük? hogy azalatt ebből a szobából semmi el ne tünjön, senki el ne távozzék: azért ön fog felelni, konstábler úr.
– Felelek érte, mondá Paczal János s azzal föltette a kalapját.
A Ferke czigánygyerek azonban e szóváltás alatt szépen kihúzta Tarafás uramnak a zsebéből azt a veszedelmes irkafirkát.
Tarafás uram a pinczegádor felé indult.
– Jájh! Sápitozék a klarinétos. A mi szállásunkon kezdi. Ha meglátja, hogy papirossal van beragasztva az ablak, s téglából van a vaskályhának az egyik lába!
A Frányó odasettenkedett a konstáblerhez, egy-egy kés volt mindenik kezében.
– Konstábler úr! Mit kapok én, ha ezt a bicsakot ennek a hausherrnek az oldalbordájába furom! Nem ezt a nagyobbikat: hanem csak ezt a kisebbiket.
– Három esztendei fegyház.
– Az nekem sok. Hát ha kimegyek a fáskamrába, meggyujtom a szalmát: csinálok egy kis friss tüzecskét, hogy hausherr elszaladjon.
– Négy esztendei fegyház.
– Az nekem még sokabb.
– De ne tégy én előttem ilyen merényletekre czélzó nyilatkozatokat; akkor nekem kötelességem téged letartóztatni, megvasalni és bekisérni.
Frányó átlátta, hogy ennek fele se tréfa.
– Hiszen nem akarom én ezt megtenni, csak úgy kérdeztem, hogy nem volna-e jó?
Azzal visszavonult.
Ez alatt azonban a klarinétos odalopózott a pinczelakás bejáratához, s annak az ajtaját betéve, lezárta azt és lehúzta a kulcsot, azzal odabiczegett a konstáblerhez: ravasz vigyorgással mutogatva a kulcsot.
– Rázártam az amáró báró-ra2) a pinczeajtót. Most nem tud kijönni. Az alatt a nemes kompánia odább állhat.
De a János nem volt fogékony e tréfára most.
– Eredj vissza! parancsolá szigorral a klárinétosnak. És nyisd fel az ajtót rögtön. Még most rendőr vagyok!
A Zsigának szégyenszemre megint fel kelle nyitni a pínczeajtót.
Pedig milyen jó tréfa lett volna: egy fél napra bezárni a Tarafás uramat a pinczébe; s az alatt elvégezni az esküvőt, elkölteni a lakomát; s nagy áldomásokat inni a házi úr egészségére; a míg az a gólyás sinkójával dörömböz a pinczeajtón.
Az apja helyett most a fia lopakodott oda a Jánoshoz.
– Nini János bácsi, kiloptam a házi úr zsebéből azt a kutyakaparta irást. Dugja el frissen a kalapja alá!
– Ejnye te pernahajder! riadt rá a konstábler; hát még itt az én jelenlétemben lopsz? Én nem vagyok «János bácsi», mikor a kalapom fel van téve; hanem «konstábler úr». No megállj! Elviszlek Aszódra.
A czigánygyereknek nem tetszett ez a biztatás. Azt már tudta, hogy Aszódon van az a nevelőintézet, a hol a gyermek-gonosztevőkből köszörülnek jobb erkölcsű gyémántokat.
Az asszonynép ezalatt összedugta a fejét s valami követ fúttak. Mindenki a Csicsonkához beszélt, s az meg látszott érteni a dolgot. Elvállalta a rábizott szerepet. A miért aztán a Lidi kisasszony megcsókolta az orczáját.
Csak az öreg Ádám apó viselte magát e nehéz percz alatt egész szenvedőlegesen. Olyan volt, mint egy álmodozó. Magában dünnyögött.
– «Rum-rum-rum.» Már is hallom a dübörgését. A villamos csengetyű is szól: «kin-kin-kin-kin». Most ér az utolsó őrházhoz: a jeladó harang szól, háromszor egymásután: «kiláng-kiláng-kiláng». Én itt állok a két sin között és nem tudok megmozdulni, ólomból van a lábam.
Tarafás uram visszajött a pinczegádorból.
– No hisz itt van mit lefoglalni! Egy meztelen poronty! Mindegy! Az albérlőért a szállásadó a szavatos. No hát konstábler úr! Nézzük meg az óráinkat. A tíz percz meg van. Végrehajtja ön ezt a rendeletet?
Akkor hült el aztán, mikor a zsebébe nyulva, azt üresnek találta.
– Hehej! Kilopták a zsebemből!
– Már megkerült. Itt van nálam, mondá János.
– Derék rendőr! szólt elismerőleg Tarafás uram.
János nagyot feszített a mellén.
– Kikérem magamnak az észrevételeket a magamviseletéről! Dicséretet csak előljáróimtól fogadok el.
Ekkor a Csicsonka állta el az útját Tarafás uramnak, letérdelt eléje és összetette a két kezét könyörögve.
– Édes kedves, aranyos Tarafás bácsi! Áldja meg az a csillagszemű ur Jézus. Kegyelmezzen meg az én szegény fogadott szülőimnek, a jó Kaporéknak. Lássa: Nekem se apám, se anyám; a nagyanyám is a tébolydában. Ha ők pártul nem fognának, a szeméten kellene elvesznem. Az Isten meg fogja azt önnek fizetni. Önnek is van bizonyosan kis leánya, vagy kis unokája, az is juthat még árvaságra. Gondolja meg, hogy az Isten úgy fogja meghallgatni annak a könyörgését, a hogy kegyed meghallgatja most az én kérésemet.
Tarafás uram e vakmerő beszédre még fel is fujta a pofáit, hogy a megpukkadáshoz közellétét kifejezze.
– Púh! Hát még te is itt vagy? Még te is megszólalsz? Te virágáruló leány! Hát mért nem mész gyönyvirágot árulni? Gyöngyvirágnak meg gyöngyleánynak míndig van keletje. Mit tartod én elejbém a két tenyeredet? Hát mézeskalácsos vagyok én, a ki félkrajczárért két puszedlit ád? Takarodj előlem nagy hirtelen! Mert ha én segítek rajtad, ott marad a csizmatalpamnak fotográfiája a szép fehér ruhádon.
– Jaj! Megesz! hüledezék a Csicsonka gyorsan elkotródva Tarafás uram közeléből.
Most aztán maga Lidi kisasszony tette meg az utolsó kisérletet: odalépett Tarafás uramhoz, szépen körülczirogatta.
– Édes jó Tarafás úr! Kegyedet az Isten megáldotta jó móddal; nincs arra szorulva, hogy a szegény emberek könnyeivel öntözze a szép birtokát. Legyen nagylelkű ez alkalommal. Majd meglássa, milyen jól esik az az ember szivének, ha a nyomorultak áldását viszi el magával.
Ez meg már épen vaddá tette Tarafás urat.
– No csak három lépésnyire tőlem frajla! Nekem semmi érintkezésem sincsen az olyan personákkal, mint maga.
– «Personákkal!» ordíta fel e szóra dühösen a konstábler. Az úr personának merte nevezni a Lidi kisasszonyt? No hát servus egyenruha!
Azzal hirtelen levágta magáról a kabátját.
– Nem vagyok konstábler többé; hanem vagyok Paczal János; a ki elégtételt követel azért a pimasz megbántásért, a mit ön egy tisztességes hölgyön elkövetett. Hogyan akar az úr velem megverekedni? Karddal vagy pisztolylyal? Nekem mindegy.
Tarafás uram el volt szörnyedve. A botját hátratéve, abból harmadik lábat csinált magának s úgy állt ott, mint egy feldönthetlen tripósz.
A Zsuzsa pedig jajveszékelt.
– Jaj Istenem! Ennek rossz vége lesz! Kisasszony! ne engedje, hogy kegyed miatt verekedést támasszanak.
– Nagyszerű! Debacchált Tarafás uram. Eredeti! Mondhatnám, hogy unicum! Egy konstábler pisztolyra, kardra provocálja azt a felet, a kinek az ügye rá van bizva! Ázsiai állapotok!
A Frányó oda sugott a Jánosnak.
– Nem szereti az ázsiait! Talán amerikai kell neki. Amerikai párbaj! kövecset kell húzni. A melyik fekete kövecset kihuzza, felakasztja magát akáczfára. Ne féljen János bácsi! én fehér kövecset megmelegítem, maga húz először.
– Hát én nem vivok sem európai, sem ázsiai, sem amerikai párbajt; hanem majd megmutatom, hogy milyen az a retek-utczai párbaj.
S azzal az ajtó felé indult.
Ádám apó motyogott ébren-álmában.
– Zuhogás, zuhogás, zuhogás! Már itt van… Már látom a két tüzes szemét közelítni… Most mindjárt fütyülni fog.
Tarafás uram nádpálczájának agancsfogantyúja madárfejjé volt kifaragva, olyan elmés szerkezettel, hogy annak a csőre sipnak volt használható. Az ajtót felnyitva jelt adott az utczára ezzel a sippal.
– Már fütyült! monda Ádám apó.
Erre a füttyszóra egyszerre rohant be a konyhába négy markos teherhordó fustélyokkal és istrángokkal ellátva.
Tarafás uram diadalmaskodó tekintettel mondá.
– Szokott rá gondom lenni, hogy magammal hordjam a nyomatékos argumentumokat. Legények! A ki ellenkezik, azt le kell ütni, aztán megkötözni. Ilyen a retek-utczai párbaj!
Ez meg már aztán egész vad oroszlánt csinált a Paczal Jánosból.
– Mit nekem ezek a rongyos csirkefogók? Valamennyit mind káposztának aprítom gazdástul együtt egy magam.
S azzal kirántotta a kardját.
Nossza rögtön ott termett a Frányó, mind a két kezében egy villogó hegyes késsel.
– Ne félsz magad János bácsi! Én is voltam katona. Ketten megvagyunk vitézek! Én meg hasítom belőlük karmonadlit.
– Csak ne fájna a lábam, majd megmutatnám én is, hogy ki vagyok? Kiabált a Zsiga czigány s avval bebujt az asztal alá.
De még a Vigyázz is elszakítá a madzagát, a mivel az ágy lábához volt kötve s az meg a Tarafás uram uszkárjának esett neki s bele kapaszkodott a fülébe.
Tarafás uram felfutott a padlás lépcsőre; onnan kiabált a négy hordárra.
– Nem kell félni! Védelmi állást kell elfoglalni.
Az asszonynép sikongatva veté magát közbe, mint hajdan a rómaiak és sabinusok összezördülése alkalmával. A Zsuzsa meg a Lidi a János karjaiba csimpajkoztak, a Panna meg a Gagyuláné a Frányót fogták el, míg a Csicsonka a marakodó kutyákat igyekezett szétválasztani; miközben a harczvágyó férfiak dühösen kiabáltak, hogy ők ma vért akarnak inni!
A Zsiga czigány, négykézláb az asztal alatt, kibukkanó fejével a veres abroszt felemelve, hörgé gyászjóslatú szóval.
– Most mingyá kiüt a ribillió.
Midőn a krizis a tetőpontjára hágott, akkor érkezett meg a «Deus ex machina», a hogy ez minden classicus drámában elő szokott fordulni. Könnyen ki lehet találni az előzményekből, hogy ez senki sem lehet más, mint a többször tisztelt Szüköl Makár úr, a ki egyedül hiányzott még az összes személyzet közül.
Jött nagy sietve be az ajtón.
Egy ilyen hivatalbeli tekintélynek a megjelenése minden helyzetben nagy hatással szokott birni. Még a budapesti hitelszövetkezetnek a gyülésén, sőt a czipészsztrájk constituáló meetingjén is nagyszerű kalmirozó befolyást szokott gyakorolni egy hivatalos személynek a megjelenése a fegyvert forgató karok egyszerre lelohadtak, még a két marakodó kuvasz is elbocsátotta egymásnak a fülét.
Makár úr pedig nem vett észre semmit az idejöttét megelőző izgalomból, hanem a mint meglátta az Ádám apót leginkább exponált helyzetben a középen állni, egyenesen hozzá sietett.
– No öreg! Itt van a dispensatio! Hála legyen a papnak! Most igazán a papnak legyen hála; mert az adta ki.
Ez jó élcz lett volna; de senki sem mosolyodott el rá.
Makár úr e kedélytelenséget a pillanat komolyságának rótta fel.
– Gőzerővel ment minden. Mondhatom, hogy extraczúgon jártam.
Még ez sem hatott. Ádám apó bámult maga elé, mint a sóbálvány.
– Ádám apó! kiálta rá Makár, a vállára ütve.
Erre felriadt az öreg s nekilódult.
– Ahó! Itt a vonat! Szaladok a váltóhoz.
– Szalad bizony kend az oltárhoz most mindjárt! Engem csak nem néz tán lokomotivnak? Ha csak e miatt a kürtőkalap miatt nem.
Most aztán ráismert az Ádám apó.
– Ah, Ah! A tekintetes diurnista úr.
– «Segédfogalmazó», öreg. Igazítá Makár. Ma van a hivatalos lapban. De az nem tesz különbséget. Hatszáz forint fizetés! No már most menjünk a templomba. A sekrestyés ott vár.
Az öreg előre-hátra ingadozott, mintha nem tudná, hogy merre kell neki eldülni?
– Hanem omnibuszt bizony nem kaphattam, mondá Makár. Valamennyi mind a lófuttatáson van. Minden ember, a kinek egy fölösleges forintja van, viszi a totalizatörbe.
Nem tetszett neki a kifejezés, a mit a társaság arczán látott.
– Ni milyen savanyú pofákat vágnak valamennyien arra a szóra, hogy nincs omnibusz. Valami viczczet kell nekik mondani, hogy egy kicsit kedvre derüljenek.
Azzal megfogta az öregnek a vállait a két kezével.
– No öreg, mondhatom, hogy nagy fifikus kend! Úgy kalkulálta ki a dolgát, hogy egy füst alatt tartsa meg az esküvőjét is, meg az arany lakodalmát is. Ennél csak én voltam fifikusabb; mert én meg azt tettem, hogy január elsején születtem, s Makárnak kereszteltettem. És így az ujesztendő napját, a névnapomat, meg a születésnapomat mind egyszerre tarthatnám meg: – ha valaha megtarthatnám. Ni még erre sem nevetnek! Pedig ez igazán humorisztikus ötlet volt. Bizonyosan apprehendálnak, hogy megvárakoztattam a társaságot. Uraim és hölgyeim! Elismerem, hogy egy kissé elkéstem; de hát ennek is oka van. Útközben észrevettem, hogy valami húzza a zsebemet lefelé. Az a pénz.
– «Pénz!» Hangzott Tarafás uram ajkairól.
– Sssssssss! sziszegett egyszerre az egész női társaság.
– Hát az esketési sportula, monda Makár. A huszonöt darab négykrajczáros. Gondoltam, az még sem lesz illendő, hogy mi a káplány úrnak a stóláját csupa négykrajczárosokban számláljuk le. Beváltom én azt egy pénzváltónál egy darab ezüst forintosra.
Most meg egyszerre mind valamennyien elkezdtek neki kézzel fejjel integetni, hogy hallgasson, ne beszéljen.
Nem értette a dolgot.
– Ni, most meg hogy integet rám valamennyi! Hát ezeket mi lelte? Azzal késtem el egy kicsit, hogy a legfényesebbet választottam ki.
Ezzel kivette zsebéből a papirba takargatott egyforintos monétát.
A Zsiga czigány e veszedelem láttára előmászott az asztal alól s odalopakodott a Makárhoz, a fülébe sutsutogva:
– Ne beszéljen arról a pinzrül!
– Hát te mit suttogsz a fülembe? Nem vagyok én theátrista, hogy nekem súgják a szerepemet.
A Zsiga még közelebkről suttogott neki.
– Itt van a zöld paradicsombeli sátán.
– Ne csiklandozd a nyakamat!
Azzal kibontotta a szép fényes ezüst forintost, a két ujja közé szorítva.
– Úgy-e milyen szép ezüst forintos!
Tarafás uram ez alatt odalépkedett a háta mögé nesztelenül.
– Vége van! suttogá Zsuzsa asszony.
– Már elkapta! mondá Gagyuláné.
– Az övé már! sopánkodott a Panna.
– Itt van! mondá Makár úr, ledobva az ezüst forintost az asztalra.
Tarafás uram abban a nyomban rátette a tenyerét.
– Én pedig ezt azonnal lefoglalom.
Makár úr hátra nézett s aztán a maga tenyerével leszorítva Tarafás uram kezét, azt kérdezé:
– Kihez legyen szerencsém?
– Én vagyok Tarafás Bazilius; a «zöld paradicsomhoz» czímzett bérháznak a tulajdonosa.
Erre Szüköl Makár azt viszonzá, még jobban ragyogó orczával:
– Én pedig vagyok Szüköl Makár, a «zöld pokolhoz» czimzett adófelülvizsgáló hivatalnak a segédfogalmazója.
Erre Tarafás uramnak egyszerre nyitva maradt a szája, úgy visszahökkent.
– Ahán! mondá Makár úr. Ez erős torma volt! Ez nem tetszik neki. Csavarja az orrát.
– Kérem alássan. Hebegé Tarafás úr, békét hagyva az egy forintosnak.
– Igen szivesen. Épen kiküldetésben járok. Itt van a zsebemben az uraságod adóbevallási ive.
Tarafás uramnak most egyszerre nagy mehetnékje támadt.
– Kérem alássan. Nekem most nagyon sürgetős dolgom van, a másik hat házamnál.
– Majd oda is mind elmegyek. Elébb csak itt jöjjünk tisztába. Lássuk csak a bevallási ívet. Fáskamra: jövedelme: egy nagy bolond zérus. Konstábler Paczal János.
János erre a szóra hirtelen felölté az egyenruháját s feltette a kalapját.
– Parancsra várok.
– Mondja csak: hányan hálnak éjenkint a «zöld paradicsom» kamrájában?
– Huszonöt napszámos.
– Kérem! Emendált Frányó, én vagyok «olajkáros».
– Tehát huszonnégy napszámos és egy kereskedő. Fizetnek naponkint?
– Bizony fizetünk nigy krájczár.
Makár utána számított.
– Négyszer huszonöt az száz. Száz krajczár az egy forint. Egy évre háromszáz hatvanöt forint. Tarafás úr! Ön eltitkolt az adóalap kárára házbérjövedelméből 365 forintot. Ezért az 1883-iki LXIV-ik törvényczikk 100-ik §-a értelmében nyolczszoros birsággal fog megterheltetni.
Ezzel a szóval rögtön ki lett véve a szive Tarafás uramnak. A legvékonyabb hangon fisztulázta:
– Kérem alássan, tekintetes úr.
S a meghódított egy forintost vissza akarta nyomni a markába.
– Mit? Még vesztegetési kisérlet is? Ez is terhelő körülményül fog felrovatni. Takarítsák le ezt a sok czókmókot az asztalról!
– Kérem alássan, szólt Tarafás úr igen nyájasan. Tessék otthagyni. Ez a szegény jámbor embereknek a lakodalmához való.
– De nekem hely kell az asztalon, hogy én a «Befund»-ot megcsinálhassam.
– Jaj, kérem alássan, csak Befundot ne tessék csinálni: esedezék a megszorult martyrja a házbér beszedésnek s súgva tevé hozzá: inkább elengedem nekik az egész fertályról való házbért.
A Frányó kegyetlenül ujjongott dühös örömében.
– Ahán! Most akadtál emberedre Bazilicza! Ilyen a bodzafa-utczai3) párbaj.
– Halljátok jámbor zsellérek! Hirdeté a szót fenhangon Makár úr. Ő nagysága, a kegyes házi úr, tekintve a rendkívül nyomasztó pénzviszonyokat, az idei rossz termést, nagylelküen elengedi mindnyájatoknak a györgynapi házbért.
– Kérem, én csak a Kaporékét értettem.
– Most már nem lehet engemet compromittálni. Hivatalos nyilatkozatot nem lehet kikorrigálni! – Ez fel fog vétetni az adóbevallási ívbe.
Nosza rohant minden érdekelt fél a nagylelkű háziúrhoz, forró háláját kifejezni. Zsuzsa, Panna, Gagyuláné, Zsiga czigány a két fiával, ha mégannyi keze lett volna is, mind elkapkodták volna, míg ő boszusan rángatta azokat vissza a sűrű csókok elől. A négy hordár pedig követelte a fellépti díját.
– Menjetek mind a pokolba.
– Oda is követjük a nagyságos urat – két forint napidíj mellett.
Az általános öröm közepett csak Kapor Ádám tartotta meg a pessimista nézeteit. Az ilyen becsületességben petrifikált léleknek volt az iránt érzéke, hogy ebben a kedvező fordulatban kell lenni valami morális bökkenőnek.
Félrevonta Makár urat s így szólt hozzá:
– De hát, uram, összefér-e az önnek a hivatalos esküjével, hogy az állam rovására a mi javunkért ilyen egyezséget kössön? Ön felfedezi, hogy egy háziúr eltitkolt egy adóalapul szolgáló helyiséget, szabad ezt önnek elhallgatni? csak azért, hogy rajtunk segítsen?
Makár nagyot hunyorított a behunyt szemével.
– Hiszen nem vagyok én semmiféle adóhivatali segédfogalmazó. Pia fraus volt az egész. Tudtam, hogy a Tarafással mai nap ilyen conflictusba jövünk, azért léptem fel ilyen apparatussal. Ma sem vagyok én egyéb, mint diurnista a kerületi előljáróságnál, s mint ilyennek semmi bajom vele, ha a háziurak még a kéményüket is kiadják lakásnak.
– Az már más.
– De már most – más vágányba ne igazítsd öreg a váltót, mert hátba váglak.
Azzal, nagyobb biztonság okáért betuszkolta az öreget a hálókamrába.
– Még egy szóra Tarafás úr.
– Van még valami parancsolat?
– Igen is van. Ennek a boldog párnak szüksége van még egy násznagyra.
– S az én legyek?
– A «kiadó» násznagy, a ki a menyasszonyt vezeti.
– Értem.
– Azután, mivelhogy az eső esik, nagy a sár, gyalog nem lehet a templomig menni.
– Hát én vigyem el az egész násznépet a butorszállító szekeremen, úgy-e?
– És vissza is hozza. – Ha a sekrestyésnek, a ministráns gyerekeknek pénzt fog osztogatni, azt nem tekintendem vesztegetésnek.
– Nagyon kegyes.
– És azután, visszatérett, ön fog presideálni a nászlakománál.
– És az első toasztot is én mondom a boldog párra? Tökéletes!
– És ön fizeti a czigányokat.
Erre a szóra a Miska a jobbik lábára emelkedett rögtön, s egy fejjel nagyobb lett. (Mikor szomorú volt, akkor a kurtábbik lábára szállt le.)
– Rajkók! Hol van a hegedű?
– Ugyan kérem, mondá Tarafás úr, a kezét Makár úr karja alá öltve, nem tetszett valamikor borbélynak lenni?
– Ha az lettem volna, most is volnék. Miért kérdi?
– Azért, hogy olyan jól tetszik tudni az érvágáshoz.
– Barrrátom! Ez még csak köppölyözés.
– No hát, üsse part. Ha elveszett a fejsze, vesszen a nyele is. Kitartom a lakodalmat. Hanem aztán holnap benne legyen az ujságban!
– Arról én fogok gondoskodni.
A haragos, mérges ember, ha egyszer megszelidül, akkor aztán nagyon megszelidül, s a zsugori, ha egyszer kénytelen megnyitni az erszényét, akkor aztán prédál! Tarafás uram is ilyen volt.
Magában arra gondolt, hogy a mi ennél a mulatságnál pocsékba megy, majd kiveti a másik hat háza lakóira. Legyen hát igazi hajczéczó!
Ekkor aztán kibocsájtá Makár úr Ádám apót a kalodából.
– No vőlegénykém. Most már mehettek az esküvőre, – s onnan aztán kibontott zászlókkal a szegények házába.
Az öreg megállt a konyha közepén, széttekintve érzékenyen.
– Legyen nekem megengedve búcsút vennem ettől a háztól. (E szókkal a Zsuzsa kezét a magáéval imára kulcsolta.) Oh te édes Istenem, a ki annyi csodát tettél én velem, a ki annyi veszedelemből kiszabadítottál, áldd meg ezt a házat, a hol oly sok boldog napot eltöltöttem az én kedves társammal együtt. Adjad, hogy a kik mi utánunk e hajlékban letelepülnek, azok is olyan megelégedettek legyenek, mint mi voltunk minden időben! – És most, midőn eljuttattál bennünket a mi életpályánk végső czéljához, a boldog nyugodalmas szegények házába, legyen áldva mi általunk a te szent neved, én uram Istenem.
A gyönge szivűek mind sírtak, nem állhatták meg a nélkül.
A Vigyázz kutya is ott állt, a farkát sebesen csóválva, s felnézett a gazdájára. A szájával nem tudott beszélni, a szemeivel kérdezé: «hát én velem mi lesz azután?»
Ádám apó elérté a kérdést s megczirógatá a kutyájának a fejét.
– Ne félj, édes szolgám, nem jutsz árvaságra. Velünk nem jöhetsz, mert a szegények házában nincs helye kutyának. Van nekem egy derék jó emberem. Egy láb nélküli koldus, a ki a két kezén jár, zsámolyra támaszkodva, itt tartja a helyét a templom szegletén. Annak adlak, az téged meg fog becsülni, s aztán te is segíthetsz neki a mesterségében.
A Vigyázz meg volt nyugtatva.
A Pikusz urat nem kellett utasítani, az magától odarepült a Lidi kisasszony vállára s onnan kérdezgeté, hogy «mit csinál a kisasszony?»
Tarafás uram pedig elővette a jobbik eszét, s míg a násznép lassankint kisorakozott a konyhából, nemeskeblű elhatározással bocsánatot kért a Lidi kisasszonytól a száján kiszalasztott gorombaságért, mely satisfactio után a János is kénytelen volt béke-jobbot nyujtani neki.
S a mint így az egyik kezében a Lidi kezét, a másikban a Paczal Jánosét tartá, olyan furcsán, olyan hamisan sandalgott, hol az egyiknek, hol a másiknak a szemébe, hogy azoknak el kellett érteniök az arczjáték titkát.
– Haj haj! sohajta nagyot Paczal János.
– Majd – ötven esztendő mulva… mondá Lidi kisasszony.
Makár úr mindent megfigyelt, mindenkit párjával előre bocsátott, maga leghátul maradt.
– Ezek hát boldogok, mert már czélt értek, gondolá magában. Ezek is boldogok, mert remélik, hogy valamikor czélt fognak érni, csak én vagyok az a fáról leesett fia veréb, a kiről senki sem jegyezte föl, hogy mi lett belőle, mikor leesett a fáról?
Azzal a felpakolt násznépet a társzekérrel előre bocsátva, maga gyalog lépést tartott a szekérrel egész a templomig, ott aztán egyenkint lesegítette szállni a kocsiból, a ki segítségre szorult, s mikor mind együtt voltak a templom ajtóban, akkor megáldotta őket, búcsút vett tőlük.
– Nekem sietnem kell a hivatalba, csak délig kaptam szabadságot.
És azzal elsietett. Még csak részt sem vett a kis lakozásban, a mi nála nélkül soha sem jött volna létre.
Talán nem is volt igaz, hogy nincs tovább elmaradni engedélye, de az 575. §. közül valamelyik meginté, hogy «hivatalnoki tekintélylyel össze nem férő társaságban való mulatozásért» rengeteg nagy orrokat osztogatnak.
Az esküvő megtörténtével az egész násznép visszatért a zöld paradicsomba, s ott a harmadfél czigány zenéje mellett igen jól mulatának, Tarafás urammal együtt.
Este felé oda került a lábnélküli koldus is a lakodalmas társaságba. A Vigyázz kutya erővel oda hozta. Tarafás uram annak is bőkezűen töltögeté a bort, míg utoljára a lábatlan koldus olyan kedvre derült, hogy együtt járta a Frányóval a csárdást, ez a két lábán, ő meg a két kezén a két zsámolyával, a hogy ez a jelenet harmadnap a legderekabb néplapban meg is lett örökítve irásban és képben, e czím alatt: «koldusok aranylakodalma». Tarafás uram nagylelkűsége különösen ki volt emelve. Makárról nem volt szó. A czikket bizonyára ő küldte be – álnév alatt.