Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új szállására.
Új társaság, új világrend fogadta ott s abba is gyorsan beletalálta magát.
Ellentéte volt az mind az eddiginek. A zöld paradicsomban a szegénység a rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között, – ott is a szegénység.
A ki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, a ki még ott is meg van elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.
Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, boszantást, hóbortot el kell viselnie azoktól, a kik a világ pompájában válogatnak.
A czég főnöke bámult rajta, hogy az új «kisasszony» egy hallásra hogy megtanulja a divatczikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék szineinek meghatározását, még inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos bizarr fordulataiban, s finom izlését és az árakban való fluctuátiókat. Vajjon hol szerezte mindezt?
Ott, a hol parancsolnak. Most hasznát veszi itt, a hol szolgálnak.
Daczára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy a «legfelsőbb tízezere» a magyar társadalomnak egyenesen Párisból hozatja a divatczikkeit. – Ugyan a budapesti divatárú kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a czégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párisi firmákkal, s minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti kirakatokban, a melyen a «Printemps» vagy az «Au bon marchée» szalonjaiban. Csak hogy a párisi háromszor olyan drága, s azt a czímünkre való büszkeség nem engedi, hogy a mit drágán is megvehetünk külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály, meg a szinésznők vásárolnak.
S ezek nem ismerik a hajdani X. Y. grófnőt.
Vannak kivételek is. Igazi előkelő aristocrata hölgyek, a kik szintén a budapesti czégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.) Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.
Megesik ugyan, hogy egy előkelő «úr» is odavetődik a divatkereskedésbe, valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának s azok egy pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s aztán nem is titkolhatják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy ez a feltünő szépség mennyire hasonlít egy eltünt grófkisasszonyhoz. Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveiből, hogy a kisasszony már tavaly nyár óta dolgozik az üzlet számára.
Az egykori zöld paradicsom világából csak az egy Csicsonka maradt Lidia mellett, most már azt is Czilinek hívták, s kihordó-leánynak használták, a többi nem kerül erre a tájékra.
Egy vasárnap délután azonban, a mikor az üzlet zárva volt, Lidi kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, a midőn kopogtatnak az ajtaján, s a «szabad»-ra benyit János konstábler.
Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.
Végre tehát még is megkapta.
Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik elegáns szállásán.
– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam, s örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.
– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, a kik olyan nagyon szerették.
Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni. – És a Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magáról nem szólt a János.
Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.
– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal, méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt kézre fogom keríteni. Meg is tettem.
– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?
– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról tetszett értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hirlapoknak a rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, a miknek nyilvánosságra hozatala kivánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét toldtam hozzá:
«A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni (általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki, hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, a mi sokat érhet. Azonban, nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele Bécsbe, ott van a karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég, mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet, felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a hentestől: «Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy «Dnifloplugár» olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz én. Mit ád az úr érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy szót sem szólt többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott pompázik a karinti utczai czég kirakatában, alája irva: «ára tizenhatezer forint».
Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és külföldi hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott, mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva a budapesti hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által. Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás való. – A következő napon a bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans orosz prémes bundába öltözött finom uraság. Átutazó hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné megvenni azt a kiállított Stradiváriót.
– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék…
Az idegen igért érte nyolczezer rubelt. A kereskedő kineveté vele.
– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini maga után hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott Magyarországba, Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan keresték, míg most egy tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is. Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a «G» húrján Paganini azt a csodálatos «Les clochettes» variatióit játszotta. Egy garassal nem alább a kiirt árnál.
Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szét váltak. Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.
Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.
A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.
– Mit adjak? kérdi a hentes.
A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a kinek a fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról ereklyében maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy az elvetemedett rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni, hercze-hurczát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli, hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele megoszsza. Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése nélkül eladott hegedűt.
Ez volt az én emberem!
A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi hivatalhoz.
Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak nem nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.
No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével megkötöztem.
Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki számtalan furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Ennek kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.
– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S remélem, hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.
– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János. Szándékom a hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az elevátornál ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi hajlamaimnak sokkal inkább megfelel.
– Szerencsét fogok önnek hozzá kivánni.
– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.
– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.
– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a «Veres kereszt»-ben voltam.
– Mit csinált ön ott?
– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes lehetett. Csak a napokban épültem fel egészen.
Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:
– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.
A mire a konstábler János, magát mélyen meghajtva azt mondá:
– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a mellemen függő érdemkeresztre.
Azzal magát ajánlotta és elment.
A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem haragudott meg érte.
Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette, (tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna belőle. Frakkban meg épen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem mondta volna, hogy nem franczia.
Arról az Y. Y. grófról beszélünk, a ki X. X. grófnőt elvette.
És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé.
Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a világ minden részében, s úgy költött, mint egy herczeg. Mikor az utolsó ezrest is felváltotta, akkor hazajött.
És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.
A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az «gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a paradoxont személyesíteni.
Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban, mint neki: hangulathiven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel s a legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt el s saját paripái több ízben fényes versenydijakat nyertek. A turfon «Capitain Green» volt a felvett neve.
Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban, a miknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra fogadott, hanem olyan paripákra, mikből senki sem nézte ki a leendő nyertest. És legtöbbször sikerült neki.
Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.
Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét; kitünő pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.
Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy «szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit csak ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva, mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át bűntetlenül a magyarok metropolisán.
Végre őt is utolérte a nemesis. Beleakadt a szerelem hálójába.
A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a kedvéért el tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi család őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két grófnő: anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.
Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.
Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép Diegó a grófkisasszonynak:
– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa.
Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni, olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.
Ez nyilatkozat volt.
A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a következő adomát mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.
«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifju és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»
Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által tett nyilatkozatnak.
– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a pálmaháncs-kötél?
– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?
– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani; hogy nem vív párbajt és hogy nem csal meg.
Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja tartani mind a három kivánatot.
És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifju hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem beszélt többet a kalandjairól, hanem a magas politikával foglalkozott. Határozott pártállást foglalt el, s megigérte, hogy a párt jelöltjének érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval egész komoly férfiuvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb érdeklődött. A komlótermelést kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék felvirágoztatását reméli. Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát vegyen a kezébe.
Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki a grófkisasszony jegyesének tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a következő tartalmú levelet hozta a grófkisasszony számára:
«Mélyen tisztelt grófnő!»
«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent, én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a semmibe az emlékezetemet.»
Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.
Ez a levél tette a szép grófkisasszonyt földönfutóvá.
A milyen szép volt az álom, olyan rettenetes volt a fölébredés.
A grófleány egy mérhetlen örvényt látott maga előtt megnyilni, tele alakváltoztató szörnyképekkel.
Minő társadalom ez? A hol még a szerelméért, még az üdvösségéért sem lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az elhatározásának helyt álljon. Itt csak az önzés az istenség, s a szenvedély a teremtő erő.
A ki egyszer «úr»-nak született, annak a szivéből ki van véve az az erő, hogy saját magának «ura» lehessen. Az rabja a hajlamainak, az játéka a pillanatnak.
Elhagyja őt, a kit imádott, és az anyját veszi nőül.
Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz, hanem inkább, mert az nem követel tőle lemondást.
A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból. Kitépi úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz magával belőle; nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált kéznek az idege, még azután is érzi a fájást, a mikor már az elveszett tag hiányzik.
Nem szólt senkinek, nem mutatott az arczán semmi változást.
Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára vásárol, szedte össze a házalóktól a kopottas öltönyöket s azokat el tudta rejteni jól.
Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton levő hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.
Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz, magával vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor kiment.
A tóhoz érve, besurrant a hattyuházba, ott öltözött át a kopottas ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a tulsó partjára, a hol széles nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.
A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával. Elég nagy oka lehetett rá. Csak este felé, mikor a cselédek észrevették, hogy a grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték keresni, hogy hova lehetett.
A kik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem találták semmi nyomát. Csak a midőn fáklyafénynél kerestek össze minden zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája zsebébe volt egy levél az anyjához czimezve.
A levél tartalma ez volt.
«Grófnő!»
«Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne kerestessen. Nem fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek. Annál rosszabbat is tehetek. Beledobom magamat a társadalom iszapjába. Olyan fertőben fogom magamat megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni valaha. Nem fognak rám találni másutt, mint a bűnök kloakáiban. Irtózni fognak tőlem. Isten bocsásson meg önnek, a hogy én megbocsátok s legyen boldog.»
«No name.»
A grófnő képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését beváltsa. Ő maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte a vér hajlamait?
Sietett azonnal a vasuti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt nem láttak. Didergő, hótól belepett alakok jöttek a pénztárhoz, a kik a harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.
A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső városok rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta messze járt. A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a hózivatar megnehezítette a közlekedést.
Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a nappali vonattal nem érkezett meg.
Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében való eltünésre.
Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz irott levele.
Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi sörházakba álljon be pinczérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak barlangjaiban mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra a szörnygondolatra senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az égből lehullott csillaga az előkelő mennyországnak nem esett az iszapba, hanem fennmaradt egy fonálszálon, azon a czérnaszálon, a mi a szegény munkásnőket tartja felemelve! hogy a grófleány napszámba dolgozik!
Nem! Ilyen bolondot nem hitt el senki!
Ez a «mal-entendu» nem zavarta meg a folyamatban levő ügyeket. A grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltünéséből ne legyen nyilvános botrány. Az ismerős világban az a hir lett elterjesztve, hogy a grófleány zárdába vonult, s ennek az okát mindenki kitalálta.
A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya levelében. Most már neki volt oka azt elitélni, s ebben az itéletben megtalálni a saját felmentését.
Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is.
Régi mese, de mindig megujul az a rege a bűvös tükörről, mely azt mondta a belenéző szép mamának: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné; de mégis szebb a leányod!» A mi elég ok volt rá, hogy a leány meghaljon.
A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána a nászutazás.
Az is elmeháborodott volt, a ki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő, mikor már elérték, a mi után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor azt az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s a helyett, hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják magukat a zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák fülükbe húsz perczenkint az állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás, csengetyűszó interpunctióit, vaczogtassák a fogaikat fűtetlen olasz fogadókban; profanálják első ömledezéseiket idegen szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.
No de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól. Gazdagok nászutazása raffinált élvezetekkel jár.
Külön coupée: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s a hol nagy város jön, vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes elhelyezkedés, kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte Carlóban egy kis szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban Vezúv-látogatás, virágzó narancsligetek, sorrentói idyll. És a többi.
A többi?
Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincznyolcz éve mellett még mindig feltünő szépség, a ki a figyelmet képes lekötni: még a saját férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csipőben széles termete még fiatalabbnak mutatja. Arcza azok közé tartozik, a mik az évekkel nem változnak, halvány olajbarna szinnel, erős sugár szemöldei hódító kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének; vékony, classikus metszésű orra, a lüktető czimpákkal, felvetett piros ajkai mind heves temperamentumot árulnak el. A hangjában is van valami, a mi megigéz, mély hang, melyet csak érczes csendülése különböztet meg a férfiétól. És aztán azok a kicsiny kezek és lábak!
Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a győztes. Ugyan ki adná az arany almát Minervának?
A mézes hetek valóban azok lehettek.
Vissza is vonjuk, a mit fentebb mondtunk a nászutazások feltalálójáról. Ez csak a parasztoknak szólt.
De sőt nagyon czélszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem járhat a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el semerre; meg van fogva.
Vége is van aztán annak a boldogságnak, a mint haza került az új házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.
Itt aztán az ifjú gróf folytatta a régi életmódját.
A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az némelykor csak úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatot vásárol: máskor meg a legsundább uzsorások kérdezősködnek utána, hogy fölkelt-e már, s benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.
Egyszer reggelizésnél megkisérlé a grófnő a fájós fogára tapintani a férjének.
– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte. Ne üljön ön le kártyázni mindenféle emberekkel.
– «Mindenféle» emberekkel? Például?
– A kiknek a jelleme felől nincs egészen tisztában.
– Hát mi közöm én nekem azoknak a jelleméhez, a kikkel kártyázom?
– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek emberek, a kik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a korrekt becsületesség szabályaira.
A férj nagyot nevetett erre a szóra, a közben gyöngéden megveregetve a neje kacsóját.
– Hát a kártya-asztalnál tanuljuk a korrekt becsületességet?
– Én azt hiszem, hogy oda is magunkkal visszük.
– Kedvesem: a ki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott minden szabad, csak észre ne vegyék.
– Akkor ön nagyon rosszul teszi, hogy nagy pénzben játszik.
– Hát kis kutyákat fésüljek krajczáros tarokkban?
– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam tőlük önnek a váltóit.
– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba állított vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek a váltóit valaki más fizeti ki.
– De mikor már lejártak volt?
– Én tudtam volna, hogy mit csináljak velük.
– Drága uzsorát fizetett volna értük? Ez kártyaadósság volt?
– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, a ki most cseppent be először a klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én szándékosan hagytam szemtelenkedni.
– Miért szándékosan?
Azért, hogy holnapután megint visszajőjjön, elbizakodva a tegnapelőtti disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én vetkőztetem le.
– Ez szivtelenség.
– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző intézet. Inkább temetkezési egylet. Az én guvatom «holt ember.»
Ezen volt elég oka a férjnek nevetni.
– De hátha megint a szegény halott kerül fölül s az temeti el a sirásót.
– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelenczéjét s egy szivarkát (czigaretta) csavargatott magának. Holnap rajtam lesz a bankadás sora. Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura vagyok a helyzetnek.
– Lorettói szent szűz! Csak nem ismeri ön a kártyákat a hátlapjaikról?
– Haha! Nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. A hátlapjukról nem.
Azzal odatolta a neje elé a dohányos szelenczéjét.
– Ugy-e milyen szép tabatiére ez?
Aranyból volt. A födele tükörsimára volt csiszolva: s minthogy domboru volt, a bele néző arczát miniatureban mutatta. Az ilyen tükörben látva, olyannak tűnik fel az ember, mint valami «nap-lakó».
– Nagyon szép.
– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát osztom. Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, a mit másnak adok, s a mi nekem következik. S ez az «onze et demi»-ben nagy előny.
A grófné fölugrott a helyérűl.
– De uram! Hisz ez «tricherie».
– Ah dehogy! Ez csak «avantage», a bankár előnye: épen mint a «refait».
– Nem! nem! Ez nem tisztességes dolog! Ezt senki sem teszi.
– Ah bah! Ez az én találmányom. A mihez nekem épen olyan kizárólagos szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz, mint Behringnek az általa felfedezett tengerszoroshoz.
– De nem szeretném, ha e találmány az ön nevét viselné.
– Hát – hitves társak között nincsen titok: én csak meg akartam önt a felől nyugtatni, hogy a fáraó-asztalnál én vagyok az mindig, a ki utoljára nevet.
Azzal zsebébe dugta a dohányszelenczéjét; kezet csókolt és elbalancirozott.
A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, a mit a férjétől hallott. Ha ez nem tréfa?
Két nap mulva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos volt, mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.
– Apropos! Mondá a harmadik ásítás után. Azokat a váltókat, a miket ön a napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem, sziveskedjék előkeresni.
S azzal az inexpressibleje zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó összegyürt százast és ezrest s kezdett belőlük válogatni. A pénzcsomag közül egy-egy névjegy is hullott ki, a mire a név mellé irónnal valami szám volt felirva: «Jó 10000 forintig.» Ez is mind pénz.
A grófnő iszonyattal tolta el magától ezt a pénzt.
– Vigye ön előlem! Ilyen úton még nem került pénz az én chatouillomba.
– Dehogy nem! Apai ősei Raubritterek voltak, s anyai nagyapja Armeeliferant.
A grófnő görcsöket kapott s elkezdett csuklani.
Oszkár vállat vont: «Én megkináltam önt: ha nem tetszik, nem tehetek róla» s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a theáját. Ezuttal Bokk szivart szítt hozzá…
Azután következtek a tavaszi lóversenyek.
Oszkár egész nap a traininggel volt elfoglalva: nem lehetett vele egyébről beszélni, mint lovakról és jockeykról.
A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami dijért nyolcz paripa futott: mind korábbi versenyeken győztes kitünőségek s a nyolcz versenyző közül épen az lett az első, a melyre legkevésbé számítottak a «My Dream». A favorit, a melynek diadalát biztosnak hitték, hátramaradt rossz harmadiknak. Óriási volt a sensatio!
A győztes paripa portraitját minden illustrált lap közölte, s nevével a legujabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominosus szó!)
Azt pedig minden hirlap ujdonságai között lehetett olvasni, hogy ezen a Derby-napon az ismeretes «Captain Green» (tudvalevőleg gróf Y. Y. Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.
A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön megvette a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt mondta, hogy szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért, hogy a versenyparipái számára ott tarthasson istállót: a minek a tervezetét el is készítteté egy előkelő épitészszel.
– De édes Oszkár, monda a grófnő egy kedvező pillanatban, a midőn hozzá juthatott, hogy a férjével beszéljen: – édes Oszkár! Ha ön most kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem történhetik-e meg, hogy egy másik lóversenyen épen annyit fog elveszteni: vagy talán kétszer annyit?
– Az rajtam nem esik meg.
– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, a kinek a leghiresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitünőbbek. És mégis mindenütt megbukik velük.
– Igen, mert csak félig tanulta meg a leczkéjét.
– Hogyan félig?
– Hát úgy, hogy «csak» a saját jockeyit fizeti igen jól. De aki egészen tudja a leczkéjét, az a saját jockeyit is jól fizeti, de a versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.
A grófnő elképedt.
– Ne kivánja elhinnem, hogy ön is ezt teszi!
– Hát bolond legyek?
– Édesem! nem ért maga ehez. A hol lovakról van szó, ott minden meg van engedve. Szemesnek áll a világ.
– Jól van! nem moralizálok. Ráhagyom, hogy «lovar» és «lovag» nem egyértelmű szavak. Megengedem, hogy a hol «ló» a thema, ott a «mylordnak» ugyanaz a pátense van, a mi a czigány lócsiszárnak. Én csak a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön versenytársai közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a jockeyját vesztegeti meg?
Oszkár gróf nagyot nevetett.
– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor a budapesti gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos vagyok felőle, hogy a jól ismert jockeymat tetőtül talpig megkenik. Csak hadd fizessék. Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az egyiktől elvált, de azt is tartani kell neki. Én úgy teszek mintha semmit se sejtenék: bejegyzem a tárczámba a fogadásokat. Most már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás napján aztán az én öreg lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni: nem ülhet maga a lóra. Nekem pedig tartalékban van egy másik jockeym, a kiről senkinek sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel. – Hoha! – Tőlem nem lehet lopni.
A grófnő elhallgatott.
Voltak azonban mások, a kik kevésbé voltak megnyugtathatók. A jockeyklubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak épen a legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon példálózott a nyereségének homályos eredetére.
Hát erre is van trompf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen észrevételnek utját lehet vágni.
Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy ő neki sietve kell lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban. Veszélyben Izrael!
Hát csak teljesítse hazafiúi kötelességét.
A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a budapesti régi lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár gróf és Q. X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett keresztül lőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka összeszólalkozás.
Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár gróf otthon volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán mindjárt lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.
Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében. Az alig engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől Marcheggig folyvást pezsgőzött a két secundánsával: még most is egészen mámoros volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére s elébb sorba próbált neki mindenféle neveket adni, míg rájött az igazira.
Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a sentimentális hangulatba, a mibe a neje óhajtotta volna belevezetni.
Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy ő neki se keze, se lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal, hogy most az ő arczát könnyeivel összeáztatja?
– Ki halt meg?
– Csak hogy te élsz!
– Hát mi sirni való van azon?
– Te párbajt vívtál?
– Nem tudom én: régen volt már!
– Oszkár! Az Istenért! Ha megöltek volna.
– Akkor legalább most aludni hagynának.
– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Igérd meg, hogy nem fogsz többször párbajt vívni.
– No itt van – nesze – a numero kettő!
– Mit beszélsz numero kettőről?
– Kettő meg kettő, kétszer kettő.
– De hát beszélj okosan.
– Az egyik kettő: te, meg a leányod. Ő is azt kivánta tőlem, hogy először ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor, hogy ne párbajozzak. Még egy harmadik kivánsága is volt. Azért hagytam ottan. S most már te jösz ugyanezekkel a követelésekkel. Még megérem, hogy a harmadikra is rájösz.
– Én csak az életed miatt aggódom.
– Sohse félts te engem!
– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztolylyal. Egy ostoba golyó: – és én egy üdvösséget veszítek el.
– Hiszen nem vívok én soha holmi koczapuskással, a ki vaktába lövöldöz s bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak a kiről jól tudom, hogy kitünően lő pisztolylyal.
– És mégis abba kötsz bele?
– Igen: mert az jól tud czélozni!
– S ha jól tud czélozni?
– Akkor nem lőhet meg.
– Nem birom felfogni.
– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább aludnom s eredj a papagájaidhoz.
– Nem. Addig nem megyek el: a míg meg nem nyugtatsz. Mi az? Niebelungenhős vagy, a kin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott tündéranyád?
– No hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát megmagyarázom. Mikor nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná válni: azon vagyok, hogy valamikép megsértsem, hogy aztán az híjon ki engem. A kihívást természetesen elfogadom, de akárhol történjék is az, kikötöm, hogy a párbajnak Magyarországon kell végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség: de nálunk még nincsenek mouchardok. Más országban a párbaj halálos kimenetel esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja a párbaj miatti elitéltetést megbecstelenítőnek s legtöbbször legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a rencontret Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá. Aztán más joga is van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell használni. Azokat nem ő maga, hanem a secundánsai veszik. Új pisztolyoknak kell lenni, a mikből még senki sem lőtt. Nekem pedig van Pesten egy puskamívesem, ahhoz utasítom a segédeimet. A puskamíves az én emberem. Meg van neki érte a maga haszna. Ő átadja az én secundánsaimnak azt a két pisztolyt, a mik egyenesen az én czéljaimra készültek. Mind a kettőnek az a sajátsága, hogy felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, én az ellenfelemnek a jobb könyöke alatt egy arasznyira czélzok, s akkor bizonyos vagyok róla, hogy a karját, vagy a mellét fogom eltalálni. Az pedig nekem egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy arasznyira lő el a fülem mellett. Ebből áll az egész boszorkányság. Már most megtudtad, a mit akartál. Mehetsz zongorázni.
A grófnő mellére valami nehezedett, mint egy lidércznyomás.
– Oszkár! Ha én azt elhihetném, hogy te most igazat beszéltél.
– Hát ki beszélt más?
– Te mámoros vagy!
– No hát: borban az igazság. Hagyj aludnom.
– Az rettenetes, a mit te most beszéltél. Csak nem akarsz megfosztani attól, hogy becsüljelek?
– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna meg bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porczellánt festeni.
Azzal a falnak fordult s elkezdett horkolni.
Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem képzelhető, hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének.
Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki. A feleség nem lehet terhelő tanu. A feleség ismerheti minden hibánkat, gyarlóságunkat, bűnünket, azért a «világ» nem tud azokról semmit. Sőt ellenkezőleg! a feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát. A ki tolvaj, annak a felesége tartozik orgazda lenni. Nála a bűn = erény: ellátva a társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.
A grófnő feldult kedélylyel hagyta ott a férjét, a ki most már a másodszori mámorálomból épen nem volt felkölthető.
Hát ilyen az asszonyok eszményképe?
Egy ember, a ki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó birbics-játszónak, a czigány lókupecznek, s a kirgiz utonállónak: csak hogy épen kilenczágu korona van a medvés czímere fölött. S a ki mind ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a czigány felesége = czigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?
Az egész rémséges revelatioból csak egy ragadta meg a grófnő figyelmét. Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől. Hogy ne játszék nagyban szerencsejátékot és ne vívjon párbajt veszélyes kimenetellel. Ez még csak kettő! De mi lehetett az a harmadik! A mit félmámorában kiszalasztott a száján a férj? – Majd azt is megtudja később…
Nem is sokáig várakoztatott magára a Sphinx rejtélye a megoldásával.
Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt vendége, akár nem, átment a nejével a társalgó szobába; ott kiszítt egy szivart, elmesélte a legujabb pletykákat, a miket előtte való nap a klubban hallott: aztán, hogy eljött a szinházba menetel ideje, befogatott, elkisérte a nejét az operába: ott megvárta az első felvonást. Addig csak jött valaki az ismerős urak közül, a ki a feleségét mulattassa: akkor búcsut vett, s azt mondta, hogy megy a klubba. Onnan aztán csak a hajnal vetette vissza. Kivételt csak azon esték képeztek, a melyeken az opera után ballet is következett. Akkor végig várta az előadást.
A choreograph művészet «Star»-ja volt akkoriban mademoiselle Florinde. (Franczia művésznő Leutomischlből: népszerű nevén «Kolatschen-Lizl.»)
Egy este a klubbnak egy habituéja látogatást tett a grófnál, s miután azt nem találta otthon; az illedelmi vizitet folytatta a grófnőnél. Régi jó ismerős volt.
– A grófnő nagyon szigorú regulában tartja Oszkárt: mondá a jó barát. Van három hete, hogy nem láttuk a klubban: azt hiszi róla mindenki, hogy maidenspeechre készül a magyar lordok házában.
A grófnő el tudta titkolni meglepetését. Neki mindig a klubban hallott meséket szokta előadni másnap ebéd fölött. És ő maga ott sincs. – Akkor valahol másutt van.
– Nekem megigérte, hogy nem kártyázik többet. Mondá a helyett, hogy meglepetését elárulta volna.
– Hiszen, az igaz, hogy a kártya nagy betegség. De higyje el grófnő, hogy néha a gyógyszer rosszabb a betegségnél.
Ezzel az elejtett szóval egyszerre fel lett Argusnak minden szeme nyitva.
A grófnőnek nem lett nehéz bizonyosságot szerezni magának a valódi tényállás felől.
Oszkár nagyon is vigyázatlanul vitte a dolgát. A felesége megtudta, hogy az egész időt, a mit máskor a klubban szokott hasznosan értékesíteni, hetek óta következetesen a primadonna boudoirjában vesztegeti el.
Egy reggel kitörésre került a dolog.
– Ön mindennap Florindánál van! Támadá meg férjét egyenes assautval.
– Ahán! Jön a numero három. Dörmögé Oszkár s engedte üttetni a plastront.
– Mindenről értesülve vagyok.
– És «sok» az a «minden?»
– Elég arra, hogy engem halálra sértsen. Ön nekem azt hazudja, hogy a klubba megy kártyázni.
– No – és rosszabbat teszek, mintha oda mennék?
– Ott csak a pénzét veszti ön el, de itt a becsületét.
– Ezt nem értem.
– Egy courtisane boudoirjában!
– Ez a nagy tévedés. Az egy művésznő.
– A kinek szabadalma van?
– Kivételes állása minden esetre. Önök előkelő hölgyek azt képzelik, hogy egy művésznő termeiben nem is lehet mást, mint orgiákat rendezni. Rossz regényekből szedik az ismereteiket. Megnézik a «Kameliás hölgyet,» a «Márvány hölgyeket,» s aztán azt hiszik, hogy a mi a szinpadon szabad, az a zárt ajtók mögött is lehet. Hisz nem vagyok én egyedül Florindánál. Se az első nem vagyok, a ki érkezik, se az utolsó, a ki a többiek után ott marad. Ott egy illustre társaság van együtt. A szellemi életi világa. Müvészek, költők, celebritások. Ott egy kétértelmü szót nem lehet hallani. Annál kevésbbé lehet valami szerelmi cselszövénynek kezdődni. Florinda egy szikrázó genie, a kinél elfelejti az ember azt, hogy nő.
– Édes Oszkár. Ön nem veszi észre, hogy védekezés közben milyen mérges sebeket üt rajtam. Ha nyiltan, brutalisan bevallaná, hogy «hát mi bajod vele: én szépnek találom s gyönyörködöm benne, a hogy férfinak lehet: én szeretem a halat, tehát megeszem.» Akkor meglehet, hogy én dúlnék-fúlnék, porczellánokat törnék, asszonyi mérgemben; de végre is azt gondolnám, hogy fiatal férjem van: heves a vére: nagy betyár! Még titokban büszke is volnék rá. De mikor azt mondod, hogy «oh engem semmi földi szenvedély nem csábit e nőhöz: én csak a szellem, a genie gyönyöreit keresem nála, a miket te együgyü, ostoba, unalmas feleség nem tudsz nekem nyujtani.» Ez engem összetör. Nem kiabálok: nem csinálok jeleneteket; de megemészt a szégyen, az undor, a keserüség. Mondd ki őszintén, hogy használod azt a nőt, mint szeretődet: s én nem kérdezősködöm utána többet.
– Ismét csak azt mondom, hogy soha sem volt vele semmi viszonyom.
– Akkor hát gyáva vagy, a ki nem mer követelni, vagy pedig éhenkórász, a ki nem tud egy pohos bankárt túlliczitálni; hanem lesi a maradékot, mit az a tanyérján ott hágy!
Még erre a kegyetlen «touche»-ra sem volt hajlandó Oszkár felemelni a fleurettet, akár paradera, akár ripostra.
– Azt önnek kell legjobban tudni: súgá vissza. – S az övé maradt az utolsó szó. Mindig nagy baj egy férjre nézve, ha az utolsó szót magának tartotta.
Pár nap mulva valami kellemetlen esemény történt a grófnő lakásán.
Az öltöző szobájából elveszett egy karperecze, a mit este, szinházból hazajövet tett le a kandalló párkányára. A férje kisérte haza.
A karperecz értékére nézve is nagybecsü volt: a rosettet rajta tizenkét nagy brilliant képezte; de legnagyobb értékét a befoglalt nagy igazgyöngy adta meg, melynek közepébe ritka természetjátékul egy fekete kereszt volt benőve. Magát a gyöngyöt a grófnő nagyatyja kapta a pápától ajándékba, mikor II. József császár idejében Bécs falai közt hosszasan időzött ő szentsége.
Ez az ereklyének is felbecsülhetetlen kincs veszett el a szobából.
Pedig oda senkinek bejárása nem volt. Tolvaj nem juthatott be a palotába; mert ott a grófnő és férje egyedül laktak: s a zárt kapun minden embert a portás eresztett be és ki. A gróf kénytelen volt azt esetet a rendőrségnél bejelenteni, a beküldött rendbőrbiztos vallatóra vette a házi cselédséget. Azok mind egyenkint tisztázni tudták magukat. A komornyiknak épen szabad napja volt: nem is hált a palotában. Egyedül a komornára hárulhatott a gyanu. Az sirt, esküdött, a haját tépte; mezítelenre vetkőzött, mint egy őrült: annál rosszabb! Elvitték vizsgálati fogságba.
Ott sem tudtak belőle kivenni semmit. A karperecz elveszett.
Közbejött aztán valami nagy országos örömünnep. Bécs városa ez alkalomra fényes bált adott.
Az efféle jubilaris ünnepélyes báloknál egy nagy baj van. Nem lehet a meghivott vendégeket kategoriánkint termekre szétcsoportosítani. Hogy például az egyik teremben foglalna helyet a magas aristokratia, a felsőbb tisztikar és az előkelő hivatalos nép, salonképes hölgyeivel. A másikban aztán a bourgeoisie: a gazdag gyárosok kereskedők, szabómesterek és mózeshitüek. A harmadikban a minden világrészbül összecsődült idegenek, lengyelek, japánok, török, magyarok. A negyedikben végre a művészek, művésznők, tánczosnők, énekesnők muzsikusok, piktorok, poeták, ujságirók: egy szóval a «bohéme.» No hát ez a század negyedik fertályában már lehetetlen. Azért megtörténik, hogy a zsúfolásig tömött fényes teremben egymással karambolázik az igazi török basa meg a trafiktürke, a minisztert megszólítja a reporter, s a ballettánczosnő uszálya végigseper a herczegasszony schleppjén. Senki sem marad egy helyben: minden nyüzsög, mint a feldúlt hangyaboly: egyik látni, másik láttatni akar. – Szabad a vásár! Mindenki «passiv» helyzetbe jutott: «activ» állapotja csak annak a fürgencz emberkének van, a ki testétől elálló frakkban, ferdére csúszott kravátlival, semmi érdemrenddel a gomblyukában, hanem jegyzőkönyvecskével a kezében furakodik a legsűrűbb tömegen keresztül, nem törődve vele, hogy kinek a schleppjét, kinek a sarkantyúját tapossa le; hanem jegyezve szorgalmasan a jelenlevő celebritások neveit, toilettjeit, kiejtett szavait, szellemes aperçuit a «reggeli lap» számára.
Ebben a nagy tohuvabohuban egyszerre csak szembetalálkozott X. X. grófnő Florinda kisasszonynyal.
A grófnő a férje karján sétált.
A művésznő elegáns grácziával inte ismerős bókot – Oszkár felé.
Még ez az ismerős mosoly nem lett volna olyan halálos méreg. Hanem ugyanakkor X. X. grófnő meglátta Florinda kézcsuklóján az elveszett karpereczet. Nem lehetett csalódás. Ilyen gyöngy, azzal a természetes kereszttel a közepén, nincs több a világon.
Feljegyezheté a tárczájába:
«X. X. grófnő: egyike a legelőkelőbb translajthániai mágnásnőknek hirtelen rosszul lett és elájult. A mentőtársaság rögtön alkalmazott segélyének daczára sem jött magához, palotájába kellett őt szállítani.»
Másnap délben a komornyik, midőn Oszkár grófot öltöztetni bejött, egy levelkét csúsztatott a kezébe.
– Ahá! Monda a gróf.
A czimzeten megismerte a grófnő irását.
Akár fel se bontsa. Tudni lehet a tartalmát.
Elébb végezte a fürdését: azután behozatta a csokoládéját, s végig futott szivarozás közben a reggeli lapok báli tudósításain.
Rittig! Mindegyikben benne volt a grófnő elájulása. De annyi tapintat és discretio mégis volt mindegyikben, hogy Florinda nevét nem említék ugyanabban a sorban, hanem külön kikezdésben.
Már erre aztán mégis kiváncsi volt megtudni a történetnek a folytatását s felbontá a billet doux-t.
Csakugyan azt tartalmazá, a mit sejtett.
«– Uram. Ha holnap reggelig az elveszett karpereczem itthon nem lesz, s az igazságtalanul bezáratott cselédem szabadon nem lesz bocsátva – akkor válunk.»
«Ah – ah!»
Szépen zsebredugta a levelet.
– George! Hány órakor indul a gyorsvonat Budapestre?
– Négykor.
– S még most csak egy óra. Mi az ördögöt csináljon az ember addig?
Unalmában villásreggelizik az ember. Azt a vasuti vendéglőben is el lehet végezni.
Négy órakor már a rezervált félcoupéeban nyujtózkodott s meghagyta a kalauznak, hogy Budapestig fel ne költsék.
A grófnőt nem tartotta szükségesnek incommodálni annak a bejelentésével, hogy hová utazik. Hisz az is bizonyosan kiváncsi lesz a mai lapokat elolvasni. No hát azokban – mindjárt a báli tudósítás alatt rá fog bukkanni a «Sport» rovatra, abból részletesen megtudhatja, hogy holnap és a rákövetkező három napon mennek végbe a budapesti lóversenyek, s azokon a «My Dream» a nagy államdijért fog versenyezni. A többit combinálhatja a maga eszétől.
Ha tetszik neki: utána jöhet. Azt is tudhatja, hogy Oszkár mindig az Angol királynő vendéglőbe szokott szállni. Nincs közöttük semmi titok.
A grófnő, a mint értesült a férje elutazásáról, tudta, hogy mi a legelső kötelessége. Elment személyesen a vizsgáló biróhoz: kinyilatkoztatá, hogy az elveszettnek hitt karperecz megkerült, s kérte a letartóztatott komorna szabadon bocsátását. Ez rögtön meg is történt.
A méltatlanul gyanusított leányt aztán gazdagon megajándékozá, adott neki kitünő bizonyítványt s elbocsátá a szolgálatból.
A budapesti lóversenyekre pedig nem rándult le. Nem volt több kedve az istenek nektárjából inni, a mióta megtudta, hogy hogyan szüretelik?
Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.
Ötödik nap délben, a vonat megérkezte után, toppant be a szobájába.
A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna, okvetlenül megdöbbentté teszi az a baljóslatos kifejezés, a mi Oszkár egész megjelenését kisérte. Sugárzott az arczáról a kétségbeesés.
Azon kezdte, hogy a nejének a kezét megfogta és ajkaihoz emelé.
Ezt úgy hiják, hogy «kézcsók». Szokták tiszteletből tenni, vagy szeretetből, vagy kiengesztelésből.
A grófnő porczellánra festett. Valami khinai madár volt készülőben.
– Meghozta ön a karpereczemet? Kérdezé, rá se nézve a férjére.
– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karpereczéről? Azóta nagyobb dolog történt. Megbukott a My Dream.
– Ki az a My Dream?
– Hát az én versenyparipám.
– Hol bukott meg?
– Hát a budapesti lóversenyen. Onnan jövök.
A grófnő nem titkolhatta el a kárörömét.
– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt megverni. Az «egy» róka rátalál a «másfél» rókára. Ezúttal az ön jockeyját vesztegette meg más.
– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást vezetett. A birálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt. Hanem az új jockey nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három lóhosszaságnyira a tribünehöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a perczben megállt, megfeszítette a lábait s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.
– Hát ez az érem visszás oldala.
– Én elestem a bizonyosnak hitt nagy állami dijtól.
(Isten büntetése rajtad! Gondolá magában a grófnő, de nem mondta ki.)
A gróf leveté magát egy karszékbe: s a körmeit kezdte rágni.
A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi ujság szép Budapesten?
Csak neki kellett magának előállni vele.
– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a dijat nem gombolhattam be; de roppant sokat vesztettem a fogadásokon.
– Azt is előre megjövendöltem önnek.
– A fogadásaim, a miket elvesztettem, hatszázezer forintra mennek.
Erre a szóra mégis abba hagyta a grófnő a paradicsommadár festést.
– Hatszázezer forint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt fedezni?
– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb fogadásokat, a kik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett függ.
– S hogy fogja ön azt a feje fölül elhárítani?
– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy megkérdezem: van-e még valaki, a kinek az én fejem ér valamit?
– Azaz, hogy ötszázezer forintot?
– Igen.
– S ha jól sejtem, az a valaki én vagyok, a kitől ezt megkérdezik?
– Ki lenne más?
– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég szikrázó genienek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek vagyok, a ki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt az összeget fizetni, a mit a fogadásain vesztett?
– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában meg nem jelenhetek.
– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész, csak a klubb, meg a turf? Nincs-e nekem szép uri birtokom, a hol ön fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar főrendek asztalánál? mit senki sem tehet vitássá a miatt, hogy a totalizateurnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körül utazni a földet? vad emberek közé, a kiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja, hogy az itthoni kannibálok egyék meg?
– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?
– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt ezt az egész világot, a miben most él, és jöjjön velem oda, a hová én viszem.
– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a lelkemet. Én az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön adósává tenni, vagy nem?
– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám rajta. De ha én most az ön könnyelmüen kötött tartozásait kifizettem, – az után a nagy keserüség, az után az égető megszégyenítés után, a mivel ön engem elhalmozott: egy év mulva ön megint azt fogja tenni, a mit most tett. Hogy az elveszett fél milliót visszanyerje, utána fogja küldeni a másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom: adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell s ezzel az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek leszünk falura visszavonulni.
– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomosak. Nem kisértem meg a czáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.
– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, a kinek a gyermekei alól elárverezik az utolsó nyoszolyát, a ki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet, kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas szegény lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem mehet ön többet a klubba: «avantaget» gyakorolni saját találmánya szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez a becsület, a minek az elvesztését egy férfiunak nem lehet túlélni?
E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva a neje felé.
Az ablak előtti három lábu állványon volt japáni vederkében egy exoticus virág, melyre rásütött a nap: a nyiló fehér virág kelyhében fürdött egy fényes arany zöld légy.
– Milyen szépen süt a nap! sohajta fel a gróf. Milyen jó szaga van ennek a gardéniának!…
Azzal megfordult s minden üdvözlés nélkül elhagyja a neje szobáját.
Ez a hang, ez a szó nem ment ki a grófnő lelkéből.
«Milyen szépen süt a nap!»
S ki tudja meddig süt erre a főre?
Rajtakapta magát, hogy most is szereti ezt az embert.
Őrültség tőle az a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa szivében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes vetélytársné!
Hja bizony, a győzelem nem megy vérontás nélkül!
Csöngetett a komornyiknak.
Levelet irt a férjének.
«Elitéllek. De megmentelek. Még ma beszélek a bankárommal».
Ezt átküldte Oszkárnak a lakosztályába.
Válasz jött rá vissza.
«Köszönöm. Életem a tied».
Azontul aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz, jogtanácsoshoz, földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, a míg nyélbe sütik.
Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket negyvennyolcz óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klubb elé hozni, s akkor a késlekedőt kigolyózzák.
Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással, hogy panaszt csak az emelhet, a ki irásbeli felhivásra nem kapta meg rögtön a fogadáson nyert összeget.
E végett a grófnőnek ügyletszerü feladata volt a férje czimére érkező leveleket sajátkezüleg felbontani, hogy ha azok között találkozik megsürgető levél, annak az iróját azonnal kielégíttesse a bankárja által, a ki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját magának is volt készpénze s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt készülve az ostromra.
Azonban az ostrom nem következett be. Elmult a kritikus negyvennyolcz óra s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel vegyest.
A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.
Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a lakosztályán kívül mutatni magát.
A harmadik napon a jockey-clubb stampigliájával ellátott levél érkezett a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.
Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt volna.
Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás. – Nincsen semmi veszély!
A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a kölcsönkért pénz liquidálva van. Azonnal fölvehető.
Ő maga sietett azt a földhitelintézetnél átvenni. Aztán vágtatott haza.
A mint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a grófnak levele?
Egyetlen egy volt.
Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár (Edelweis) volt felragasztva. A czímen nőirás felismerhető.
Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.
– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy.
Hanem az a virág mindent elrontott.