Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle.
Florinda irta.
Furcsa levél volt! Épen nem szellemdús. Így a Kolatsen-Lizl irhat.
– Szép Diegóm. Hát mi lesz abból a fél millióból, a mit nekem igértél a budapesti lóversenyek után?
A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé se eszére, se szivére. Leült levelet irni a férjének: s azt a hetæra levelével egy borítékba zárva, átküldé hozzá.
Mit irt e levélben? azt nem tudja senki, mert abból fojtást csavartak.
Tíz percz mulva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét. Azt a gyönyörű szép fejet, a miről a világ asszonyai annyi álmot álmodának – –
A grófnő rögtön kiköltözött a palotából.
A temetést se várta be.
Menekült a rémtett színhelyéről. Haza sietett magyarországi birtokára, s ott elzárkózott a kastélyába a világ szeme elől.
Nem kellett tartani a látogatásoktól. Egy ilyen gyászban nincsenek résztvevők.
A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elitélve, a ki őt megmenthette volna, de elmulasztá.
Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, a mit épen kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, a kiknek Oszkár tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána pótolhassa.
S aztán ott maradt ősei kastélyában rettenetes egyedül.
Örökké ébren és örökké álmokat látva. Közel a megtébolyodáshoz.
Mikor azokon a nagy viszhangzó termeken végig ment, úgy tetszett, mintha ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. A mit annak igért a férfi, azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.
És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiusága, szenvedélye.
Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park porondos útján. – Nem! őzek futnak végig az úton.
Majd azt hallja, hogy kaczagva kiáltoznak künn a kastély előtti pázsíton. Hangjaikra ismer. Oda fut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy gyermekei játszanak lawn tennist.
Hintót hall végig gördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.
Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet nevezni, mikor valaki az ételeket végig bámulja.
Csak nappal mer lefeküdni, éjjel virraszt.
Felhívja magához a várnagy kis leányát, s azzal meséltet magának.
A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három hete.
Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják s három szép paripát vezetnek be az udvarra, csikos zubbonyú lovászok.
A grófnő épen künn ül az erkélyen.
– Mit akarnak ezekkel a lovakkal? kérdi az istállómestertől.
Az alázatosan felelt.
– Hát kérem alássan: a fiskális úr hozta Bécsből.
– Az én jogtanácsosom?
– Igenis, a bécsi advokát úr:
– De hogyan «hozta?»
– A vasúton, kérem alássan.
– Hát itt van?
– Igenis, kérem allássan. Odaszállt a tiszttartó úrhoz.
– Hát miért nem jelentik be?
– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek be.
– De az ügyvéd kivétel. Azzal dolgom van. Küldjenek érte sietve.
Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár kedvenczei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, a ki nekik czukrot szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek tartja magát ennél a két lábon biczegő fajzatnál. A kötőféket tartó lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy lábával fel ne köszöntse.
– Hejh! Te gyilkos! mondá neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát megveregette.
A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, a mi azt tehette, hogy «te is az!»
(Úgy-e te se tudod tűrni a korbácsütést?)
E közben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másod magával jött. A kisérője egy zsandár volt, teljes fegyverzetben.
– Ön csendőr kiséretében jön hozzám? kérdé elbámulva a grófnő.
Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki:
– Kiséretet kellett hoznom magamal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek egyedül járni.
– Nagy összeg pénzzel?
– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. A mi az elhunyt gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.
– Hát a kiknek tartozott?
– Nem jelentkezett a kitűzött határidő alatt senki.
– Ez csodálatos.
– Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A gentleman bajtársak, a kiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind félre ugranak mellőle, nehogy a vére rájuk frecscsenjen, s másnap mindenki azt mondja: «Szegény Oszkár! de kár érte! Vajjon kinek tartozhatott?» A halálnak nem akad gazdája.
– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, a mi a tárczájából fedezve lett, semi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbizott összeget visszahoztam, nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános örököséül.
Tehát még ő örököl férje után! Milyen ironia!
Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő lelkében. A gyanu, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, a miért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a rejtély titkára?
A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta levágott feje, a hóhér arczulütésére még elpirul.
– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? kérdezé az ügyvédtől, indulattól fuladozva.
– A végrendeletről szóltam.
– De egyébről?
– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon, de azon csak egy keresztnév volt.
– Minő keresztnév?
– A grófnőt úgy tudom Katharinának híják. – Nem az volt rá irva.
– Hát mi?
(A sárkány tüzet okádott már!)
– «Amelie»-nak volt czímezve.
(Aztán fejére zúdult a tenger.)
– Az a leányom neve.
Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.
Ott aztán leveté magát a grófnő a kerevetre és zokogott keservesen.
Azután lassankint magához tért s letörlé a könyjeit.
– Hol van az a levél?
– Elébb hadd adjam át az összeget.
– A levelet kérem elébb.
Eleget tettek a szeszélyének.
Kezébe vette azt a finom vieux saxe papirra irott levelet, a koronás monogrammal lezárt borítékban s hosszan elbámulta a ráirt betűket.
– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem irt, hanem a leányomnak.
– De most, kérem, vegye át az összeget a grófnő.
– Csak vigye ön vissza és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse az én lelkemet többé. Tudok egy jó czélt, a mire fordítani lehet. Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, a ki az eltünt leányomat visszahozza.
– Hát a grófkisasszony nem ment kolostorba? kérdé bámulva az ügyvéd.
A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya leveleit, a miben az rettenetes búcsút vesz az anyjától.
– Olvassa ön ezt.
Az ügyvéd egyeneslelkű ember volt. Nem birta felháborodását eltitkolni.
– De hát, grófnő, most jut eszébe önnek az eltünt leányát kerestetni?
– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel. Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, a mennyit az én gyászfátyolom el ne takarjon. Legyen ön segítségemre!
– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, a mivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a saját édes anyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.
– Annak a tengernek a fenekén?
– Annak a sártengernek a fenekén.
… Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, a mit a grófnőnek követni kell.
A grófnő ráállt, hogy felölti a buvárkészüléket.
És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet keresztül vigye. – Miről volt szó?
Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőkép a hűtelen jegyesét és vetélytársnőjét, az édes anyját. – Boszút akar rajtuk állni és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy herczegkisasszony, a ki családi controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a herczegi czímert a harisnyájára hímezteti, a hol az egész világ láthatja.
Az ötlet bizarr, de egészen lélektani.
Meghurczolni a legfényesebb optimatesnevet a «mob», a «hanjagel» között. Összepárosítani a diadémot a phrygiai süveggel. Foghagymabűzt lehelni az ájuldozó haute-volée arczába. Van benne valami dæmoni elégtételvevés.
Azonban az eltünt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés volt. Ez már nem arról a «félvilágról» beszélt, a hol a fényes «nevet» bepiszkolják, hanem a hol már semmi «nevet» sem viselnek. Ez már az «alvilág», a mi a cafée chantantok podiumán is alul következik.
Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a pathologia ád magyarázatot. Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre dæmon lesz. Ha egy vesztaszűz leveti fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a klinikán.
Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az eltünt leányt egy bizonyos világ sphæráján belül kell keresni. Abban a gőzkörben, mely parfümből és ser-zamatból, szivarfüstből és lámpagázból verődött össze.
A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes incognitóban. Nem is vasúton, hanem «gyors parasztokkal».
Ott kifogadott egy üresen álló szállást, a hol a házmesterné szolgálta ki.
Férfiruhát öltött, a mi termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon hasonlított egy hegedűművészhez.
A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és bátor detektivet, a ki őt az ismeretlen alvilág labyrintjában kalauzolja és megvédelmezze: ez volt «Reznek» úr.
Reznek úr volt a fővárosi alvilág lakóinak a réme. A legügyesebb kutató rendőr.
Már egyszer találkoztunk vele. Ama hófúvásos éjszakán, a mikor a ruttkai vonat elkésve érkezett meg a «losonczi» pályafőhöz.
Hogy akkor a jelezett grófkisasszonyt elszalasztá, az nem az ő hibája, hanem a Paczal János konstáblernek az érdeme.
A detektivnek a kezében volt a téves személyleirás, a mit a kiindulási állomásról megküldtek a budapesti rendőrségnek, de az épen nem illett rá a vonattal érkezett egyetlen fiatal fehércselédre. Azért azt mégis figyelmébe vette volna a detektiv, ha véletlenül a váltóőr pártul nem fogja. Ha az a leány egyedül megy ki a pályaházból, akkor a konstábler intésére a detektiv mindenütt a nyomában marad. Így azonban a kantinból visszatérő detektiv, a ki a napszámosokat kérdezte ki, azt a tudósítást vette az őrt álló konstáblertől, hogy «megkerült a Kapor Ádámék elveszettnek hitt szobalakó mamzellje». S ezzel az egész szimat el lett vesztve.
S minthogy a koldusok szövetsége még erősebb és szervezettebb, mint a szent Hermandad szolgáié, a személycserét, a kik sejtették, tudták, azok sem árulták el soha. Hiszen nem volt bűnös, a kit rejtegettek. A saját nyomorúságuknak enyhítője volt az a tudat, hogy ezt szívesen osztja meg velük valaki, a ki, ha akarná, palotában lakhatnék, a ki maga is szenved – és nem mondja senkinek.
Jutalom eddig is volt kitűzve, ezerekbe menő az eltünt grófleány feltalálójának, de arról csak a rendőrségi közegek tudtak, hírlapokban nem lehetett azt kikürtölni. Képtelenség volt feltenni egy rendőrről, hogy az, ha valami gyanút talál, mely nyomra vezet, azt fel ne használja, a szép dijazás reményében, kivált miután a feljelentettnek ezáltal nem kárt, de hasznot tehet. De hát azt már láttuk, hogy Paczal János nem volt rendőrnek való ember.
Reznek úr már az volt.
Hát bizony ő sem született annak. Nem is készült erre a derék pályára. A «detektivséget» nem tanítják se az egyetemen, se a polytechnikumon.
Reznek úr valamikor épen azon az úton járt, a melyen Oszkár gróf. Csakhogy ő, mikor a nagy árok keresztül állt az útjában, nem ugrott bele a nyakát kitörni, hanem szépen leszállt abba s folytatta tovább a sétáját az árok fenekén.
Neki is voltak egykor négyesfogatai, a mikkel nagy ostorpattogtatva vágtatott végig az utczán; ő is udvarolt a világszép hölgyeknek, ő alatta is futott a versenyparipa a steple chasen: vele is kaczérkodtak a «négy dámák» a fáraó-banknál, párbajairól beszélnek az arczán látható vágások rúnái. Mikor egyszer aztán kiszaladt a föld a lába alól, (a föld forog!) s ő úgy maradt a világon, mint a kit a hajótörés után kidobott a tenger, hát akkor nem lőtte főbe magát, hanem beállt a rendőrséghez detektivnek.
Ez a tudománya maradt meg az eddigi tanulmányainak a kursusából.
Úri mulatságból keresztül-kasul kitanulta mindazt az életet a fővárosban, a mi a vonalon alól van. Titkos játékbarlangokkal, tolvajtársaságokkal, lélekvásárlókkal, anarchistákkal, a lebujok orgiával alapos ismeretségei voltak. És a mellett a salonok chronique scandaleusét is könyvnélkül tudta. A tolvaj jargont csak olyan jól ismerte, mint a clubbok repülő-szavait. Uzsorásokat, zálogüzleteket, orgazdákat fel tudott találni, s a névtelen istenasszonyoknak (névtelenségük daczára) egész természetrajzát volt képes megirni.
Miért ne vette volna hasznát ennyi szép tudománynak, mikor minden kötél elszakadt?
Minden munka tiszteletre méltó s a detektiv munkája bizony az.
S ennyi szükséges ismeret mellé még egyéb kiváló tulajdonokkal is rendelkezett Reznek úr.
Személyes bátorsága a csodával volt határos. Egyedül be mert törni olyan rejtett bűnbarlangokba, a hol a késdöfést könnyen osztogatják, s testi erejével imponált a gonosztevőknek. Győzte a spirituozumokat, soha senki le nem tudta itatni. A nőcsábítástól sem tartózkodott, ha valami titkot kellett ez által kicsalni. Arczát, alakját úgy el tudta változtatni, hogy a társaság, a mely közé keveredett, hozzátartozónak vette; a nyelvükön is értett, s meglepően tudott utánozni minden tájkifejezést, s a mellett minden előkelő európai nyelven beszélt folyékonyan.
És azonkívül azzal az adománynyal birt, hogy a kit egyszer meglátott, annak az arczára évek mulva is vissza tudott emlékezni. Tízezer nevet tartott a fejében.
Ez az úr lett kiadva a leányát kereső grófnő mellé.
A hajsza egész komolyan indult meg. A grófnő idegei bámulatos módon kibirták azt a kalandozást az alvilágban.
Egy olyan világrészben, a melyről neki eddig sejtelme sem volt.
Néha talált egy olyan alakot, a mely hasonlított azéhoz, a kit keres. Ijedség és öröm szállta meg egyszerre az idegeit. Azt megfogta, odavonta az ölébe, letörölgette az arczáról az ámító festéket, vallatóra fogta, aztán megint egy visszás keveréke az érzéseknek váltotta föl az előbbit: ismét a bánat, hogy «ez nem az», és az öröm, hogy «még sem ez az».
Egész csapatvizsgáját tartotta a kisérteteknek. Körülvették a nevető, tánczoló koboldok. Feltünt néha a bacchikus jelenetek között egy-egy madonna arcz is. Bukott angyal. Egy ilyennek a láttára még jobban megerősödött az a hite, hogy az ő leánya is ebben a világban lehet.
Egyszer aztán azt mondta neki a kisérő detektiv.
– Grófnő, mi hamis nyomon járunk. Ebben az athmosphærában mi nem fogjuk feltalálni azt, a kit keresünk.
– Saját levele utasít ide.
– Épen azért nem igaz. Én furfangosságom daczára ráhagytam magamat szedetni. Hisz a ki szökni akar, nem mondja meg a valódi helyet, a hová menekül. Ez a levél csak arra való, hogy elámítsa az üldözőket.
– Mit gondol ön?
– Én azt gondolom, hogy a grófnő leánya, ha esett, nem lefelé, hanem felfelé esett.
– Ha ez igaz volna!
– Nekünk vissza kell fordulnunk és más kiindulási pontot keresnünk.
– Tud ön ilyent?
– Nekem van egy sejtelmem. Azon a napon, a melyen az itteni rendőrséghez a grófnő távirata megérkezett az eltünt grófkisasszony felől, az elkésett vonaton csak egy fiatal leány érkezett, a többi utasok elmaradtak a hófuvat miatt egy közbeeső állomáson. Annak az egyetlen fiatal leánynak személyleirása semmiben sem hasonlított a grófnő által megküldötthöz. A leány hozzátartozni látszott ahhoz a tojásszedő kofához, a kivel egy kocsiban ült, annak a kosarait segített czepelni, s a míg az a pénzügyőrség szobájába ment, annak a kosarait őrizve maradt hátra s leült egy padra. Én nem láttam őt eltávozni, de az a konstábler, a ki mellém volt adva, beszélt is vele s úgy emlékezem, hogy meg is mondta nekem, hogy az a leány hova fog szállni? Ez volt a 116-ik számú konstábler a VI-ik kompaniából; a neve: emlékezem már rá: Paczal János.
– Akkor siessünk ezt a konstáblert felkeresni.
– Csakhogy azzal egy nagy baj van. Ez a rendőr, épen e napokban, egy veszedelmes internationalis tolvaj elfogása közben, a mikor bátor önfeláldozással teljesíté kötelességét, olyan súlyos sebeket kapott, hogy most a veres kereszt kórházában fekszik, élet-halál között. Ha felgyógyul, bizonyosan megkapja az ezüst érdemkeresztet. De bizony meglehet, hogy csak fakereszt jut neki.
– Siessünk ezt az embert felkeresni.
A grófnő, férfi öltözetét megtartva, kocsizott át Budára, a detektiv kiséretében.
Ott a felügyelő-orvos nem akarta őket a beteghez beereszteni. Annak a sebláza egyre tart, beszélnie pedig épen nem szabad.
A detektiv felvilágosító szavaira azonban beereszték a grófnőt a megsebesülthöz.
Paczal János extasisban ragyogó, merőn felnyitott szemekkel feküdt a kórágyon; arcza láztól veres, homlokán veritékgyöngyök, száraz ajkai félig felnyitva, valamit beszélni látszottak, de hogy mit? azt nem lehetett megérteni.
Az ápoló irgalmas néne azt monda, hogy a lázroham már éjfél óta tart s ha meg nem fordul, akkor vége van a betegnek. Folyvást deliriumban van.
A grófnő elfeledé, hogy férfiöltönyt visel s imára kulcsolta kezeit.
Imádkozott egy embernek az életeért, a kit soha sem látott azelőtt.
Reznek úr odahajolt a beteg fölé.
– János pajtás! Nem lesz semmi baj, mondá neki.
A sebesült nyitott szája mosolyogni kezdett; szemeire félig lezáródtak a veresre gyuladt szemhéjak, eszmélni látszott.
– Vizet… lihegé, forró lehellettel.
A grófnő maga sietett oda hozzá a pohárral, s egyik kezével a beteg fejét gyöngéden fölemelve, a másikkal odatartá száraz ajkaihoz a mandulatejes poharat.
A lázbeteg mohón nyelte a hűsitő italt.
Az ápolónő mondá, hogy már hét nap óta egyedüli tápláléka a mandulatej és tiszta húslé.
Az italtól kissé nyugodtabb lett a beteg arcza.
A grófnő azalatt a míg így föléje volt hajolva, ezt sugta lopva a fülébe: «Amelie»???
A beteg arcza egyszerre elkomorult. Homlokát összeránczolta, szemei lezárultak, ajka becsukodott. Olyan lett, mint egy halott.
Csak az összevont szemöldök tanusíták, hogy él. A halott arczán nincsen harag.
A grófnő pénzt hagyott hátra a kórházfelügyelőnél, arra a czélra, hogy ha a sebesült felocsudik, minden kivánsága teljesítve legyen, a mit ugyan az ő nagylelkűsége nélkül is megtesznek vala.
Mikor a veres kereszt kórházából kijöttek, azt mondá a detektiv a grófnőnek.
– Most megint jutott valami eszembe. Azon az említett éjszakán nekem ugyanez a konstábler azt az értesítést adta, hogy az ott alkalmazott vasúti váltóőrnek a lakásán albérletben levő mamzell megkerült. Előtte való napokban fel lett jelentve, hogy ugyanez a mamzell eltűnt és nem jött vissza a szállására. Tudom jól, hogy mindenfelé kerestük. A konstábler értesítése szerint ama vonattal érkezett leány lett volna az eltünt varrónő. De hátha az volt, a kit épen mi keresünk.
– Ah! az lehetséges.
– Az a vasúti őr vitte magával a vonattal érkezett leányt.
– Akkor annak kell felőle bizonyosat tudni.
– Most már annak a lakására is emlékezem. A Stácizó-utcza szegletén van egy ócska hajdani fogadó, egy roskadozó ház, a «Zöld paradicsom»-hoz czímezve.
– Siessünk oda.
Most már kezükben volt a gombolyag fonálkezdete.
Talán még most is ott van az a leány?
S ha nincs is már ott; de a nagyszámú lakók közül csak akad egy, a ki jó szóért, jobb pénzért, elmondja, hogy milyen volt az arcza, az alakja a tudakolt leánynak? talán azt is megmondják, hogy hová költözött, ha ott nincs. S ha nem mondják is; már azután a rendőrség kitudja sütni, csak egyszer a helyes személyleirás legyen a kezében.
A grófnő és a detektiv a legvérmesebb reménynyel hajtattak vissza Pestre, egész a Stáczió-utcza végéig.
Forró nyári nap volt. Azoknak a földszinti házikóknak, a mik a külső Stáczió-utczát alkotják, minden ablaka nyitva volt. Szellőztettek, poroltak mindenfelé. A vánkosok az ablakokba voltak kirakva. A vasrácsok mögül virágzó muskátlik kandikáltak elő; szorgalmas gazdasszonyok az ablakokat mosták, törülgették. Csak a «Zöld paradicsom» ablakai voltak végig mind bezárva.
Aggasztó jelenség!
A mint a ház előtt megállt a bérkocsi, a detektiv kiszállt, s odament a kapuajtóhoz. Az be van zárva. Csöngetni akart; a csöngetyühuzó le volt szakítva. Dörömbölni kezdett a kapun. Senki sem jött elő azt kinyitni. Sorra járta az ablakokat, azok tele voltak sárpettyekkel, a hogy a szenes szekerek a tavaszi latyakkal tele fecskendték. Alig lehetett rajtuk belátni. Valahol egy tábla be volt törve, azon be lehetett nézni. Csak a vedlett falak látszottak. Valami dohos bűz jött ki a nyiláson. A kapu fölött lóggó hajdani korcsmaczímeren csak a rézrozsda tartotta még a zöld színt, a többi lekopott róla. A pecsenyesütőné utczai ajtaja keresztbe tett deszkával volt beszegezve.
A szomszédban építettek egy új házat, átellenben meg egy régit bontottak le. Ott az ójtott mész gőze, itt a mészpor segített kellemessé tenni a levegőt.
A detektiv kérdezősködésére előállt végre valami pallérféle uraság, a ki megadta a felvilágosítást.
A «Zöld paradicsom»-ot a városi hatóság, mint egészségtelen hagymázfészket két hó előtt bezáratta, a lakosokat kiszállásolták belőle. Azokat, ki tudja, merre fújta szerteszéjjel a szél. Szegény ember volt valamennyi, a kinek «hátán a háza, kebelében a kenyere».
Senki sem volt, a ki a «Zöld paradicsom» krónikáiról hirt tudott volna mondani.
Paczal János kiheverte a sebeit.
Bár azokba holmi rendes kompactioju ember belehalt volna, de hát ehhez «hozzá volt varrva a lélek», a hogy mondani szoktuk.
Dehogy panaszkodott! Inkább tele volt dicsekedéssel.
Soha e világi életében olyan fejedelmi dolga nem volt, mint a veres keresztben.
Midőn már annyira magához tért, hogy szabad volt neki az ételből «csipegetni», azt sem tudták, mivel keressék a kedvét?
Ha vadpecsenyét engedett meg a doktor, hoztak neki fáczánt, meg császár-madarat. A drága befőttek, franczia kompótok soha el nem fogytak nála. Spárgával hizlalták, a mi ebben az évadban már ritkaság, s mindennap articsókát hoztak neki, de már abból nem kért. Inni pedig nem kapott mást, mint tokaji aszubort.
– Hallod-e Kristóf barátom! mondá egy napon Paczal János az ő kedves pajtásának a Reznek detektivnek, a ki mindennap meglátogatta őt a veres keresztnél. Alig várom már, hogy kiszabaduljak ebből a nagy uraságból. Unom már a sok fáczánt, meg békát. S mikor a tokaji bort látom, olyan mintha orvosságos üveget nyitnának fel előttem. Csak már egyszer annyira segítene az úr Jézus, hogy egy kis jó libapecsenyével ülhetnék szemközt, hozzá tepertyüs öntöttsalátával! Mindjárt ember lenne belőlem: azt tudom.
– No csak még egy pár napig türtőztesd magad, János pajtás. Akkor lesz libapecsenye a «Burg-gendarme»-nál.
A «Burg-gendarme» egy nagyon széles körben jól ismert korcsma ős Budavárában.
Vendéglőse valamikor udvari csendőr volt, a míg, kapta magát, felcsapott korcsmárosnak: átruházva a rangját a vendéglőjére.
Derék, délczeg alak maga a korcsmáros; maga szolgál fel a vendégeknek, két szép leányával, a felesége pedig maga süt-főz.
Látogatják a korcsmáját jómódú polgárok, szinészek, művészek, miniszteri hivatalnokok. Némely estén egész hosszú asztalt ülnek végig csupa királyi táblabirák. És a mellett tisztességes munkások, kézművesek is lakmároznak ugyanazon étteremben.
Parancsolgatni, megrendelni nem szokás a «Burg-gendarme»-nál, nem is illik; de nem is vezetne semmi czélhoz.
A ki jön, helyet foglal a hol talál, kiabálni nem szükség, úgy is meglátják, hogy ott van; s ha a poharat csengeti a késfokkal, legfeljebb azt mondják neki, hogy el ne törje, mert öt krajczár az ára.
Válogatni sem lehet az étlapban, mert mindennap csak egyféle étel van, hanem az aztán fölséges. Egyik nap malaczpecsenye káposztasalátával, másik nap gulyáshús csipedettel, harmadikon paprikás halászlé turós galuskával; negyediken libapecsenye öntöttsalátával és így tovább. Az egész heti menu ki van irva krétával kívül az ajtóra. Mindennap tudhatja az ember, hogy mit kap, s hogy holnap mit várhat. Az ára is meg van szabva, hogy hány krajczár kerek számban? (Igen olcsó.) Bor is csak egyféle van. Budai veres. Abból mindenkinek jár egy literrel. Ha sok, ott hagyja. Az is olcsóbb, mint másutt; de legalább tiszta igazi bor.
Ide invitálta meg Reznek úr a barátját, Paczal János konstáblert az első napon, a mikor a kórházból kibocsátották. Az a nap vasárnap volt, a libapecsenye és tepertyüs öntöttsalátának a napja.
Ezen a napon tűzték fel a konstábler mellére a jól megszolgált ezüst érdemkeresztet megfelelő ünnepélyességgel.
Este tíz órakor érkezett meg a «Burg-gendarme»-hoz Reznek úr Paczal Jánossal, mikor már a többi vendégek elmentek. Ezek mind tiszteséges úri emberek, a kik tíz óra ütéskor kihörpentik az utolsó poharat s mennek haza.
A detektivnek, meg a konstáblernek pedig akkor van a vacsoráló ideje, a mikor tudniillik nem hivatalból, hanem csak a maga kontentumára vacsorál. Mert ha korábban telepedik le két ilyen vendég valami népszerű korcsmában, akkor egyszerre vége van a hangos diskurálásnak. Egyik vendég a másiknak súg: «Ott ül egy detektiv! meg egy konstábler! Valakit keresnek!» Azután minden ember gyanakodva néz a szomszédjára: «Nem te vagy az?» vagy pedig magába száll s elgondolkodik rajta, «vajjon nem engem akarnak elcsipni?» S lassan elpárolognak, a mi nem kedves dolog a korcsmárosra nézve.
Azért ez a két alak csak akkor szivesen látott vendég, a mikor már üres a csárda. Akkor aztán meg is törlik a széket előttük a házi kisasszonyok.
Minden megsürgetés nélkül ott áll előttük azonnal a pirosra sült, ropogós bőrű fáintos libapecsenye; a párolgó öntöttsalátával, melyet kettőbe vágott lágykemény tojások s koczkára aprított tepertyük tesznek kinálatossá.
Hozzá látnak komoly emberek étvágyával. Okos ember nem áll szónak addig, a míg meg nem vetette az ágyát a beszédnek s el nem egyengette az útját egy-két pohár borral. A libapecsenyénél ez még inkább ajánlva van; mert azzal nem elég jóllakni, hanem még a csontocskákat is egyenkint le kell faragcsálni és megrágogatni; s utoljára a jó barna «szaft»-ot a tál fenekén villára szúrt kenyérdarabkákkal kimártogatni. Hogy tiszta munka legyen.
Csak aztán következik a poharazás, beszélgetés.
Először is összekoczintják a poharaikat.
– Az Isten éltessen János pajtás.
– Isten tartson meg soká, Kristóf barátom.
(Most teszik le a «remeket», a Kristóf ki akarja vallatni a Jánost.)
– Hát hogy ízlett a budai libapecsenye, a veres kereszti úri koszt után, János?
– Hidd el Kristóf, hogy egészen beleuntam már, egyik nap fogolypecsenye, másik nap fáczán, mindennap kompótok. Aztán olyan borok, a miket piskótával kell mártogatni. Alig várom már, hogy egy kis jó fokhagymás pecsenyéhez jussak, uborkasalátával.
– No még azt egy hétig nem szabad enned. «Non datur saltus in natura». Nem szabad ugrálni a természetben. Ma csak érd be a libapecsenyével.
– Ez is fölséges volt! «Burg-gendarme» úr! Megmutathatja a feleségének a tálat: nem maradt rajt egyéb, csak a csontok. No ezzel a pohárral a derék házi asszony egészségére.
Erre aztán maga a vendéglős is, a «Burg-gendarme» koczintott a vendégeivel.
– No ezzel a pohárral meg annak a derék asszonyságnak az egészségére, a ki az én barátomat Jánost, a nagy betegsége alatt oly hűségesen ápolta.
– Az apáczáéra?
– Nem az apácza egészségére, az egészséges, ha mi nem iszunk is érte. A grófnééra!
– Miféle grófnéról beszélsz?
– Hát a bájos X. X. Katalin grófné. Nem tudod?
– Hiszen mindennap meglátogatott, mikor olyan nagy lázban voltál.
– Nem láttam én egyebet, mint boszorkányokat, meg sárkánykigyókat.
– Mert deliriumban voltál. Szólt is hozzád.
– Úgy tetszik, mintha hallottam volna. De már nem tudom, mit.
– Hát a sok fáczánpecsenye, befőtt, tokaji bor és piskóta mind a grófnétól jött.
– S vajjon mit követtem én el ebben az életben, hogy egy ilyen méltóságos úrhölgy gyöngéd gondoskodására érdemes legyek?
– Hát tudod: az a szegény grófné, azért, hogy olyan gazdag, mégis nagyon szegény. Rövid idő alatt elvesztette két legnagyobb kincsét: a leányát, meg a férjét.
– Tudom: hiszen együtt lestük a leányát veled a losonczi pályafőnél. A férjét is jól ismertem. Kétszer tartóztattam le a phaëtonját kis gyerekek elgázolása miatt. Egyszer meg kiugrott előlem az ablakon, mikor a titkos roulette-bankot lefoglaltuk. Jó ismerősök voltunk.
– De a szegény grófnőt mégis nagyon sajnálni lehet a szerencsétlenségei miatt.
– Maga volt az oka. Hagyta volna a férjét a leányának, akkor most meg volna mind a kettő.
– No de az egyiket már nem lehet feltámasztani. Hanem a másik még meg volna menthető.
– Az már igaz.
– Abban járunk már két hét óta. A grófnő is férfi ruhában. Egyik spelunkáról a másikra. Olyan helyeken, a hol az ember egyik kezét mindig a zsebében tartja a revolver markolatán.
– Hát spelunkákban keresitek a grófkisasszonyt? kérdé János különös tekintetet vetve a barátjára.
A detektiv ebből a tekintetből azt vette ki, hogy a pajtása tud valamit. – Odanyujtá neki a felnyitott szivartárczáját.
– Gyujts rá pajtás. Csempészett szivar.
– Köszönöm. Én jobb szeretem a pipát.
Azzal kivette a kurtaszárú tajtékpipáját, megtömte a szűzdohánynyal, s az egy szál faggyúgyertyánál rágyujtott szipakolva.
– Hát te azt hiszed, hogy rossz nyomon járunk. Nem a spelunkákban kellene keresnünk a grófkisasszonyt?
A Jánosnak nagyon nehezen akart meggyulladni a pipája: erősen kellett befelé szívnia a gyertyalángot. Azután meg egy hatalmas füstfelhőt bocsátott ki a szájából, a mivel homályba burkolta az arczát.
– Nem hiszek én semmit. Soha sem voltam én úri társaságban. Te jobban ismered őket. Te tudhatod, hogy szoktak-e a konteszek a «markotányos pinczébe» járni?
– Magam is úgy tudom, hogy nem szoktak. De az eltünt leány azzal fenyegette az anyját.
– Hát én a magam együgyü eszével azt itélem, hogy ha az elszökött grófleány ezzel a fenyegetésével azt akarta volna elérni, hogy az úri család dicsőséges nevét elhomályosítsa: hát akkor ezt nem tette volna titokban; hanem előre hirdették volna öles falragaszokban a «kék macska» dicső firmája alatt, hogy az éjjel 11 és ½ órakor pontban X. X. gróf kisasszony fog föllépni, mint románcz énekesnő, igazi gyémántokkal rakott topánkákban; s hozták volna a képmását, teljes ornátusában a ruhák hiányosságának. Csinált volna botrányt, spektakulumot, hogy beszéltessen magáról az ujságokban. Kitiltatta volna magát a fővárosból per schub. Ez lett volna boszuállás! – De ugyan minek állna ilyenformán boszút az az elkeseredett kontesz – titokban?
– Tökéletes igazad van János! Mindig mondtam én, hogy nagyon okos ember az én Paczal János czimborám. Hát mit gondolsz, mely úton kellene keresni azt a grófkisasszonyt?
– Az már nem az én mesterségem. Én detektiv nem vagyok. Ahoz való eszem nincsen.
– Dehogy nincsen. Hiszen a hogy a stradivariussal lépre kerítetted a hírhedett tolvajt: az egy phoenomenalis májszterstukk volt.
– Hát vak tyúk is talál szemet. De igazában konstáblernek sem vagyok én jó. Érzem én azt magam. Könnyen rászedhetnek. Nem tudok eléggé gyanakodni; nem tudok eléggé kemény szívű lenni. Megsajnálom az embert, a kit üldöznöm kellene. Le is teszem ezt a hivatalt. Már néztem valami polgári állás után, a mi inkább nekem való. Nem azért teszem le ezt az egyenruhát, mert ez a nagy közönségnek a legjobban kicsúfolt madárijesztője; nem azért, hogy ebben annyiszor megdobáltak, hol kővel, hol sárral; nem is ezekért a befoltozott lyukakért, a miket a kés döfések ejtettek rajta; hanem azért, mert magam is átlátom, hogy nem vagyok abból a fából faragva, a miből egy rendőrnek kell lenni. Ostoba vagyok hozzá. Hát csak azért.
– Hej János pajtás! János pajtás! Mondok én neked valamit. De egyszerre megszabadulhatnál a libériádtól: de még engemet is úrrá tehetnél magaddal együtt. Tartsd ide a füledet.
Súgva mondá a többit.
– Egy kerek félmillión osztozhatnánk, ha az sikerülne.
János visszakapta a fejét: még a pipája is leesett a csutorájáról.
– Fél milliót? Csak nem akarsz tán posztkiszlit rabolni velem egy kompániában?
– Nem. Egész tisztességes, törvényes úton jutnánk hozzá. X. X. Katalin grófnő ennyi jutalmat tüzött ki annak, a ki az elveszett leányát feltalálja. Te! Egy félmillió! Megosztoznánk rajta. Neked adnék belőle kétszázezer forintot.
– Hát aztán mit csinálnék én azzal a sok pénzzel? Én már megszerettem a szegénységet.
– Nem igaz az pajtás. Nem szokja azt meg az ember soha. Én is azt mondom, hogy jól van így, a hogy van; de magamban nagyokat sóhajtok.
– Te nálad értem azt. Mert te nagy úr voltál valaha, s valahányszor a hajdani czimborákat látod végig vágtatni az Andrássy-úton, tüzes paripákon, ugornod kell, hogy be ne sározzanak; mindig arra gondolsz, hogy hej ha még egyszer én is felkaphatnék; milyen telivér rézderes fogatot tartanék. De mit csinálnék én a magam százezreivel!? Egy nap kétszer akkor sem ebédelnék, se két csizmát nem húznék a lábamra, se jobban nem aludnám, mint most. Abban a társaságban, a miben most élek, meg nem maradhatnék: más társaságba pedig be nem fogadnának. Ha most egy felügyelői állást kapok az elevátornál, azt fogják mondani: «derék ember, konstábler is volt, ezüst érdemkeresztet is kapott»; ha pedig kétszázezeres úr lennék: minden ember azt mondaná: «ki tudja kit ölt meg? komisz policzáj volt!» s el kellene dugnom az érdemkeresztemet, hogy meg ne lássák.
– Hát az a gondolat nem vesz elő néha, János bajtárs, hogy az embernek milyen sivatag az élete, míg magában van? Nem néztél soha egy szép leánynak a szemébe mélyebben? Nem álmodol róla? Boldog családi életről. A minek nem áll semmi az útjában, csak a szegénységed.
János a gyertya lángjába bámult s a pipa is kialudt a szájában, úgy elbámult. (Most mindjárt beleakad a pókhálóba.)
Egyszerre csak összeszedte magát. Kifujta a pipából a tüzes hamut, s a maradékot kiverte a markába. Aztán azt mondá:
– Igyunk erre egyet.
– Annak az egészségére, a kire most gondolsz! – Összekoczintottak.
– Hát, igazad van pajtás. Bizony elővesz engem is néha a sóhajtozás valami boldogság után. De az nem olyan boldogság, a mit sokan irigyelnek; hanem olyan boldogság, a miről senki sem tud semmit. Két ember a gondokat, bajokat megosztja, s félgond, félbaj lesz belőle; az örömeit, reménységeit összeteszi s kettős öröm, kettős remény lesz belőle. A mikor az ember nem attól lakik jól, a mit maga megeszik, hanem annak a nézésétől, hogy milyen jó étvágygyal fogyasztják el azok, a kiket ő szeret, azt a keveset, a mit a számukra hozott. – Hát, ilyen gondolatok bizony háborgatnak néha. Hanem ehhez nekem nem kell kétszázezer forint. Ugyan mit csinálnék annyi pénz mellett? Olyan munkát, a milyenhez én a csekély kis eszemmel értek, akkor nem végezhetnék: valami nagyobbat meg nem tudnék már megtanulni. Az lenne a sorsom, a mi ezer meg ezer emberé, a ki nem találja meg a helyét a világban; nincs semmi dolga: nem tud mit kezdeni a rámaradt pénzzel; hát lesz belőle korhely, naplopó: – én is az lennék. Nincs áldás a meg nem szolgált pénzen. Ha én most egyszerre dúsgazdaggá lennék, elveszteném azt a dominiumomat, a miből most élek, a mi holtig eltart: a munkakedvemet; s úgy végezném, mint egy részeges koldus.
(Ugyan erősen védi a poziczióját! gondolá magában a a detektiv. S még jobban megerősödött a gyanujában. Ennek van valami féltett kincse, a mit nem ád oda kétszázezer forintért sem.)
János újra rágyujtott a pipára: s most már ő maga fűzte tovább az eszmejárást.
– Hát úgy-e, bajtárs, X. X. Katalin grófnő férjének volt szép palotája, uradalma, vadaskertje, pompás fogatai, mindennap fáczán, vaddisznó, marczafánk az asztalán: bordeauxt ivott, meg franczia pezsgőt. Azért még is főbe lőtte magát. «Sok» pénze sok nagy úrnak van: de «elég» pénze csak a szegény embernek szokott lenni.
– Hát jól van pajtás. Ha meg nem akarod tenni pénzért, tedd meg emberszeretetből. Az a nyomorúlt anya kétségbe van esve. Minden áldozatra kész a leányáért.
– De nagyon elhibázta a dolgát. Ötszázezer forintot kinál a leánya fejében. Ha három mázsa arany helyett egy lat szeretetet kinálna: azzal talán visszaszerezhetné.
– Eredj oda hozzá, és mondd meg ezt neki.
– Én menjek a grófnő elé?
– Úgy is illik. Ő a te nagy betegségedben kiváló részvétet tanusított irántad. Ezt megköszönni gavalléros kötelesség.
– Jól van. Holnap teszem nála tiszteletemet.
X. X. Katalin grófnő cserét csinált egy rokonával: a bécsi palotáját elcserélte ennek a budapesti palotájával. Nem akart többé azon szerencsétlenség színhelyén lakni.
Bécsbe csak egyszer ment még fel: megrendelni a pompás síremléket Tilgner műtermében az elhunyt Oszkár gróf sírja fölé. Kieszközölte a községtanácsnál, hogy az emlék a koporsóval együtt a Central-Friedhofban legyen elhelyezve, a nevezetes férfiak sorában. Hiszen elég nevezetes volt mind élete, mind halála.
Arról az intermezzóról, a mit a grófnő Budapesten férfiruhában töltött el, a rendőri közegeken kivül senki sem tudott semmit. Mindenki azt hitte, hogy a grófnő ez idő alatt el volt temetkezve falusi kastélyában. Még az ügyvédje tudott a dologról általában: de a részletekben semmit. No’jszen ha ezek kitudódtak volna, lett volna farsangjuk az újságiróknak! Szent Juvenal! Micsoda jeleneteket tudna ezekből komponálni egy mesterségét értő regényiró!
A magyar fővárosban azután ismét teljes visszavonultságban élt a grófnő. Ismerősök, rokonok csak a kapusnál hagyott névjegyeik által tudatták megemlékezésüket. Levelek, a mik nem fekete szegélyes boritékban érkeztek, visszautasíttattak.
Az egész cselédség livréeje mély gyász volt.
Egy déli órában egy konstábler jelentkezett a kapusnál. Azt mondá, hogy a grófnővel van beszéde.
Rendőrnek nem lehet azt mondani, hogy nem fogadják el. A kapus kinyitotta előtte a tornácz üvegajtaját s felbocsátotta a fekete pokróczczal bevont lépcsőzeten.
A lépcsőház közepén volt egy nymphaszobor, fehér márványból. Most az is fekete kreppfátyollal volt behúzva.
A pitvarban strázsált egy inas. A konstábler jöttére az előhívta a komornyikot: fekete frakkja, pulidere és harisnyája volt mind a kettőnek és fehér tászlis nyakravalója. A konstáblert bebocsáták az előszobába, a hol az levette kalapját.
A komornyik feszes méltósággal kérdezé a konstáblertől:
– Hivatalos minőségben tetszik jönni?
– Ha hivatalos ügyben jönnék, akkor nem venném le a kalapomat, s nem kérnék bejelentést. Tiszteletemet akarom tenni ő méltóságánál.
A komornyik furcsán rángatta a szemöldökét. Egy konstábler, a ki «vizit»-be jön egy grófnőhöz! A mély gyász idején!
– Szabad kérnem a becses nevét?
A konstábler a mellén levő érczlemezre mutatott.
– A «116-ik szám.»
Furcsa monogramm!
Azért csak bement a jelentéssel.
Aztán rövid idő mulva visszajött. Csak úgy csikorogtak az arczvonásai a kényszeredett nyájasságtól.
– Tessék besétálni a szalonba. – Inas és komornyik nagy fejcsóválásokat míveltek. S utána lestek a kulcslyukon, hogy vajjon nem fog-e a konstábler salutálni a porczellán szerecsennek, a ki az ajtó mellett áll, csont tálat emelve.
A konstáblernek ideje volt szétnézni a teremben.
Az elfogadási teremből jobbra-balra pompás bútorzatú szobák nyiltak. Ajtó egyiken sem volt; nehéz persa félfüggönyök takarták félig a nyilást. Az elfogadó terem falain gobelinek voltak, bútorzata baroque stylu: jobbra abból nyilt a salon; ott már minden japáni volt. Egy átjáró előtt (ajtónak nem lehet nevezni) egy baloldali szobában sűrű fekete jattegyöngyökből fűzött zsinórok képeztek kárpitot: csillogva a színes üvegtáblákon át rásütő naptól, mint egy fekete vizesés, szivárvány foltokkal.
Ez a rezgő kárpit kétfelé vált s annak a közepéből lépett elő Katalin grófnő méltóságos alakja.
A fénytelen fekete öltöny emelte arczának creol sápadtságát, göndör langos haja angolos csigafürtökben omlott két felől a keblére, fekete csipkefátyollal letakarva. Kezében egy hosszúnyelű lorgnont tartott s azon keresztül nézte végig a különös látogatót. Aztán úgy tett, mintha kegyesen ráismerne.
– Ah ön az? A veres keresztből.
– Igen is, méltóságos asszonyom. Kötelességemnek tartottam eljönni és megköszönni méltóságodnak irántam tanusított kegyes részvétét.
– Ön azt megérdemelte. Hallottam önt dicsértetni. Ön hivatása teljesítésében kapta veszélyes sebeit.
– Már begyógyultak. Hála a gondos ápolásnak, a miben részesültem.
– Látom, hogy ön meg is kapta érte megérdemlett jutalmát. Ő felsége kitüntetésben részesítette önt. Ez a legnagyobb elismerés.
A grófnő mindig úgy beszélt, mintha csupán a János késdöféseiről, meg az ezüst érdemkeresztjéről volna ezuttal a szó.
Aztán hogy ez arra a kegyes gratulátióra nem felelt semmit: a grófnő folytatá, ugyanabból a leereszkedő tónusból, ugyanazzal a francziás orrhanggal, a lorgnonnal segítve összehúzott szemein.
– Én valóban nagyon érdeklődtem egy ilyen derék embernek a sorsa iránt. Magam is választmányi tagja vagyok a veres keresztnek.
Úgy következett volna, hogy az ilyen derék embernek azt mondják: «tessék helyet foglalni!» – Minő gondolat? Egy konstáblert leültetni egy főúri salonban! Kell tudni a kegyosztásban is a helyes mértéket.
– Tehetek önnek az érdekében valamit? kérdé a grófnő.
Most meg már épen nagyszerű volt! Leeresztett kezeit a lorgnonnal egymás fölé téve.
– Grófnő! Én nem a magam érdekében jöttem ide alkalmatlankodni; felelt erre a konstábler: hanem abban az ügyben, a melynek a kiderítése végett méltóságod a múlt hetekben annyi sikertelen kisérletet tett: Reznek detektivvel együtt.
Hajh, hogy elmúlt egyszerre Katalin grófnő szemeiről a rövidlátás! hogy elfeledte egyszerre a franczia accentust. Szemei teljes ragyogásukban nyiltak fel, s hangja visszanyerte azt a mély reszkető csengését. Annyira elfeledkezett magáról, hogy megragadta a konstábler kezét.
– Önnek bizalmas barátja Reznek úr, a detektiv?
– Sokszor van együtt dolgunk. A múlt télen mi ketten voltunk megbízva egy küldetéssel, a melyre a grófnő előtt tudvalevő távirat adott okot.
– Jöjjön velem. Suttogá a grófnő s aztán folyvást kezében tartva a látogató kezét, maga után vonta azt, keresztül a jattegyöngy kárpiton és egy szőnyegajtón: egész a boudoirjába, s ott megkínálta leüléssel, egy olyan niluskék bársony karszékbe: a kalapját is kivette kezéből, s maga leült vele szemközt egy balsacra.
A boudoir levegője heliotrop parfumtől volt terhes: nehéz damasztfüggönyök félárnyékot tartottak benne.
Egy szögletben, háromféle pálmától beárnyékolva állt egy festőtámlányon egy férfi arczképe, sűrű fekete selyemfátyollal letakartan, a másik szögletben egy Mária-szobor elefántcsontból: alatta imazsámoly; az alcovent nehéz brokát függöny zárta el; a márványkandalló fölött egy remekművü óra számlálta a perczeket.
– Ön tudja, hogy miről van szó? Kérdezé a grófnő tompított hangon.
– Ezt a hivatalos megbízatás szerint kell tudnom. Az volt ránk bízva, hogy X. X. Amelie grófnőt az érkező vonaton ismerjük fel s azután kisérjük figyelemmel, és tudjuk ki, hol tartózkodik? A közbejött hózivatar meghiusított minden igyekezetet. Az úri utazók elmaradtak Hatvanban; a hóból kiásott vonaton nem jött más fiatal nő, mint egy varróleány, a ki egy vasúti őrnél volt bérlett szálláson: s a ki ugyanannak a váltóőrnek a kiséretében a több nappal azelőtt elhagyott szállására el is ment. Nehány szót váltottam is vele, mikor a perronról átment a folyosóra.
– Ön látta a leánynak az arczát?
– Nem igen láthattam; mert a hózivatar miatt az arcza be volt burkolva, s a perronon már sötét volt.
– De hát bizonyos ön arról, hogy ez ugyanaz a leány volt, a ki azelőtt a váltóőrnél lakott?
– Erre a kérdésre nehezen tudok megfelelni. Én ugyanabban a házban tartottam szállást egy mansard szobában, a melyben a mamselle birt egy kis benyiló kamrát. Egy-egy perczre találkoztam vele, mikor jövet-menet a közös konyhán keresztül mentem. Olyankor a varrónő mindig a himző ráma fölé volt hajolva s nekem nem hivatásom munkás-leányok arczába akaratuk ellen nézegetni. A szállásadóink, férj és feleség: azt állíták előttem, hogy az elveszettnek hitt varróleány hazakerült, a kinek három nappal előbbi eltünését épen én jelentettem fel. S nekem semmi gyanúokom nem volt valami mást hinni. Másnap reggel hivatalos jegyzőkönyvet vettem fel a leánynyal. Akkor láttam először az arczát. Ő magát az eltávozott varróleánynak vallotta s számot tudott róla adni, hogy hol járt. Azután sem vettem rajta észre semmit, a mi a varróleányt meghazudtolta volna rajta. Az a leány dolgozott szorgalmasan, élt szegényesen, szobát sepert, kávéját főzte, a hogy varróleányok szoktak.
– Uram! szólt a grófnő. Én őszintén szólok önhöz. Minthogy segélyéhez kell folyamodnom: be kell önt avatnom szomoru családi titkunkba. – Látta ön valaha annak a varróleánynak az irását?
– Soha sem láttam s a szállásadóitól tudom, hogy levelet senkinek sem irt.
– Tekintse ön meg ezt a levelet.
Katalin grófnő átadta a leánya búcsúlevelét a konstáblernek.
Az végig olvasta azt és aztán vissza adta.
E levél elolvasása alatt kigyulladt a férfi arcza.
Ugyanaz az embermegfordító villanycsapás érte, mint mikor Tarafás uram azt mondá Lidi kisasszonynak, hogy «persona». Az egy Lohengrint alakított belőle, a ki karddal verekedni kész; ez a levél pedig egy Abraham a Santa Clarát, a kiben megnyilik a prédikálási véna.
Előbb nagyot hallgatott utána: megvárva, a míg az antik óra mély harangkongásu ütéssel végigdöngi a tizenkét órát – délben. A kisértetek órája fényes nappal.
– És a grófnő ennek a levélnek a nyomán indult el a leányát keresni?
– Ez volt a egyedüli útjelző.
– És aztán bejárta a grófnő a detektiv társaságában a fővárosnak azokat a mulató helyeit, a hol azok a leányok találhatók, a kik mindenütt otthon vannak és mégis sehol sincsenek otthon.
– Igen.
– Elment a grófnő az orpheumokba; a táncziskolákba: a «kék macska», meg a «veres macska» helyiségeibe; a Victoriákba, meg az Eldorádókba?
– Mindenütt megfordultam.
– Azután leszállt még mélyebbre. A bumszti pinczékbe, az éjjeli kávéházakba: a csárdába, a hol a szépségek börzéjét tartják, mint egy rabszolgavásáron. Ott kereste az eltünt leányát?
– Sehol sem találtam.
– És aztán örült rajta ugy-e, hogy nem találta ott? – Hát aztán, mondja csak a grófnő: azok a nők, a kik éjjeli világítás mellett, vakmerő öltözetekben, fehérre, pirosra kifestve; a fejükön bolondok sipkájával, tivornyázó közönség mulattatására, csintalan dalokat énekelnek; a kapott bukétot a keblük szögletébe tüzik: a kik trapézen lóbbálják magukat, üveg medenczékben uszkálnak, kerékpáron nyargalásznak, a kik kiállnak eleven képeket játszani: egész öltözetük egy jarretière… ezek azok a képek, a mik az ön leányához hasonlítanak?
– Nem! Nem hasonlítanak hozzá.
– Hát talán azok a leányok, a kik a pezsgős poharakat a falhoz hajigálják, lábaikkal az asztalon dobolnak és a hajukkal a földet seprik, a kiket egyik ittas vendég a másiknak az ölébe hajigál, a kik az asztal közepén csárdást tánczolnak, a kik kiveszik a közbaka szájából a virginiát s tovább sziják, a kik a czipőjük orrával leütik a tánczosuk fejéről a kalapot, s az őrült táncz végezte után, ott hevernek a lépcsőkön eszméletlenül… ezek a képek hasonlítanak a grófnő leányához?
– Oh nem: irtózat visszagondolni rá!
– Hát talán azok a szerencsétlen teremtések, a kik a lámpagyujtás hajnalára megjelennek az utczán, s végig húznak a járdákon: feltünő viseletben, csábító kacsintásokkal: a kik a hátuk mögé nézegetnek, s a szembe találkozó férfinak elkezdenek halkan dalolni. A kik belelépnek a sárba, mert éheznek, s a kenyerük oda van dobva… Ezek az alakok hasonlítanak a grófnő leányához?
– Nem. Nem! Nem azok!
– És még is azoknak a világában kereste a grófnő egyetlen leányát: a kit a grófnőnek kellett volna legjobban ismerni?
– Elismerem, hogy tévedtem. Az ő saját levele tévesztett meg. De hát utasítson ön jobb ösvényre.
– Lássa grófnő: az a leány, a ki ama végzetes éjszakán azon a hófuvattól megkésett vonaton megérkezett: attól a naptul fogva el nem hagyta a dolgozó asztalát, csak a mikor a kész munkát hazavitte a kereskedőnek. Én láttam őt nap-nap után egy keserves lélekölő munkában fáradni kitartón. Valami főuri menyasszony kelengyéjéhez kellett a családi czímert száznegyvennégyszer felhimezni. És ő azt végezte zúgolódás nélkül. – Hasonlít ez a vonás a grófnő leányához?
– Minő czimer volt az? kérdezé a grófnő.
– Egy fekete hattyu arany mezőben.
– Szentséges Jézusom! Az én családi czimerem!
– És elhiszi a grófnő, hogy még sem látta senki a leányt könnyezni, a míg azt a munkát végezé? Száznegyvennégyszer ugyanazt a fekete hattyút arany mezőben, grófnő asszonyom! Hat hétig éjjel-nappal ugyanazt a családi czimert! Éjjel a kőolaj lámpánál, nappal a mosó konyha lugtól bűzös ködében! Hasonlít ez a vonás az ön leányához, grófnő asszonyom?
– Oh igen! igen! rebegé a grófnő, s most már engedé a könnyeit szabadon folyni s megszorítá az egyszerű katonaember kezét.
– Mindenki szerette azt a leányt: mert mindenkihez jó volt. Nem úgy, a hogy leányt szokás szeretni, hanem a hogy egy szentet. – Üres kézzel is tudott jótéteményt osztogatni. – Szállásadó gazdáját, hű feleségével együtt az öngyilkosságtól tartá vissza, mikor azok egyszerre kenyerüket vesztették, s a szegény hajótörötteket elvezette olyan boldog menhelyre, a hol most már megnyugszanak. – Bálványa, őriző angyala volt a szegényeknek, a kik körülvették, a kiért még az a szegény malterhordó napszámos is tüzön vizen kész volt keresztül törni, valóságos világító fény volt a koldusok nyomorult társaságában… Hát ez a vonás hasonlít-e az ön leányához, grófnő asszonyom?
– Az! az! Ő az valóban!
– És azután nem hogy önmagát dobta volna oda a bűn fertőjébe, hanem a mikor megtudta, hogy egy ártatlan gyermeket, ki ugyanazon házban lakott, a saját elvetemült nagyanyja a vétek útjára akar csábítani; – nem tűrte, kiragadta a nagyanyja kezéből: nem irtózott a rendőrségre felmenni, feljelentést tenni: a nagyanya őrült volt: azt a tébolydába vitték, és ekkor ez a szegény varrónő a magára hagyott gyermeket magához vette: csekély keresményét, szűk lakását megosztotta vele; dolgozni tanítá, munkát szerzett neki, hogy megmentse testét, lelkét. – Ráismer-e ebben a vonásban a leányára, grófnő asszonyom?
– Ez ő! Ez ő! szólt a grófnő nevetve és zokogva egyszerre. Mondja ön, hol találok reá?
És nem tartózkodott a közvitéz kezét mind a két keze közé szorítani, s a hangjának teljes érző reszketésével beszélni hozzá.
Paczal János felállt a karszékből s hivatalos arczot öltött.
– A bécsi utczában van egy nagy divatárus kereskedés.
– Tudom. Annál szoktam megrendeléseket tenni.
– Tehát tegyen a grófnő ottan ismét megrendelést valami öltönyre; akkor aztán majd meg fog tudni – többet.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek. Szólt a grófnő, nyugodt kedélyt erőltetve, s mintha helyre akarná ütni azt a hibáját, hogy ez ember előtt ennyi elérzékenyülést mutatott, ismét fölvette az előkelő souplesset, délczegséget s kegyes leereszkedéssel mondá: «Én fényes díjat tüztem ki annak, a ki eltünt leányomat feltalálni segít: ön tapasztalni fogja, hogy X. X. grófnő a szavát be szokta a váltani».
Azzal kegyteljesen inte a konstáblernek a kezével, hogy vége a fogadtatásnak: elmehet.
Hanem ezuttal a nagy úr magánál urabbal talált összeakadni.
– Grófnő méltóságos asszony. Ma «én» ajándékoztam önnek oda olyan kincset, a mit ön és önnek minden ivadéka egész világi birtokával «nekem» meg nem fizethet! A mit tettem: kötelesség volt. Nem jár érte ajándék, konstábler vagyok.
S azzal feltette a fejére a kalapját, a hogy egy közrendőrnek a szolgálati szabályzat parancsolja.
– Isten önnel, méltóságos grófnő!…