(A nemes ember utazása. – A gyorskocsi. – Az öreg Pitli és ifju felesége. – A szép asszony története megkezdődik. – Csányi László.)
Középbirtoku, jómódu nemes ember vasalt kocsival utazik. Talyiga, fakó szekér, ekhós állapot, vászonfödeles kocsi nem a nemes ember számára való. De a hintót se szereti. Az csak nagy urnak való vagy a kinek sok az adóssága. Hadd kérkedjék!
Elhatározzák az utazást. Sátoros ünnepre, atyafi-látogatóba, tisztujitásra, névnapra, fürdőre vagy messze vásárra. A hogy jön.
Odaszól az ur a kocsisnak:
– Miska, Füredre megyünk. A patkókat igazittasd meg a kovácscsal. A kocsit meg kell kenni. Hajnalra készen légy.
Első dolga a Miskának befutni az asszonyhoz, akár felesége, akár nem.
– Készits tisztát. Talán három-négy pár is kell. Füredre megyünk korán reggel.
Az a »tiszta« a fehérnemü. Az a »pár« nem egyéb, mint ing és gatya. A gatya korczával becsületet kell vallani az asszonynak. Hétrét gatyánál nem könnyü dolog ez. S nem is gyors. Egész éjjel kell vele vesződni.
Patkó, ló, szerszám, kocsi rendbe hozva. Kocsiülés elkészitve. Abrak a zsákban, széna a kötélben a kocsira jön. Tarisznya megtömve kenyérrel, szalonnával, sóval, paprikával, fokhagymával. Uj pamat árvalányhaj a kalap mellé. Azután borotválkozni, a bajuszt keményen kifenni. De az uraság sem mehet készség nélkül. Szép fehér, sávolyos asztalkendőkben pogácsa, kalács, most sült czipó, fokhagymás ürüczomb vagy borjuczomb s pár pirosra sült kappan. Mind ez a kocsira jön.
De jön a kulacs is. De jön a puska is. De jön a hosszu nyelü balta is. Téli időben, hófuvatagokban még lapát is. A dohányzacskó, az uré is, a kocsisé is, gömbölyüre keményen megtömve. Aczélt, kovát, taplót sehogy se szabad itthon felejteni.
Kijön az uraság a tornáczból. Megáll a lovak előtt. Azután lassan körüljárja a kocsit és lovakat. Megnézi a szerszámot, kiváltképen a gyeplőt és hámot: erősek-e? Lőcsöt, saroglyalánczot, küllőt, keréksinget megszemlél. Ha bajt nem lát: felül, elhelyezkedik, oldalzsebét megtapintja s az udvaron még egyszer körülnéz.
– Mehetünk Miska!
Asszonytól, gyerektől már a tornáczon elbucsuzott. De azért asszony, gyerek, belső cseléd, házi eb mind kimegy a kocsi után az utczára s utána néz a kocsinak mindaddig, mig szem elől el nem tünik az uthajlásnál.
Két napi járó az utnak hossza. Utba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni meg kell állani mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is kell tekinteni. A ház előtt elmenni s be nem nézni, ebédre vagy vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség.
Erkölcsi?
De bizony életkérdés az. A ki rokona, jó barátja előtt elhajt s be nem köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficzánkol: mindegy az már, ő halott ember.
Meg kell tehát látogatni mindenkit, a ki utba esik.
De mikor fejezi hát be két napi utját?
Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul. Eltelt az ideje.
Boldog emlékü Sághy Tóni, Balaton-Füred vidám ifja egykor ő is. Megvált szolgabirói állásától, elindult Komáromból, hogy Füreden töltsön pár hetet. Utját Győrnek vette. Ott elhagyta régi kocsisa, fogadott uj kocsist. Utban, utközben végiglátogatta valamennyi barátját és rokonát Győr, Veszprém, Vas és Zala vármegyékben. Tavaszszal indult el, Szent István napja is elmult, mire Füredre ért.
– Hát a te uraságod hol lakik? – kérdik kocsisától.
– Azt nem tudom, én csak három hónap óta szolgálok az uramnál, azóta pedig még nem voltunk otthon.
Most?
Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a Balatonra. Nyolczkor vasutra ül, délben Balaton-Füreden fürdik és ebédel és sétál és udvarol és estennen visszaindul. Utazott szárazon és vizen, kocsin, vasuton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminczhat mérföldet s este itthon vacsorál Budapesten.
Bojnitzer és Marosi, Szücs Pista és Adler Márton és az öreg Pitli: ezek voltak a gyorskocsik Budapest-Székesfehérvár-Veszprém és Balaton-Füred közt.
Ismertem valamennyit. Jó kedvü, jó lelkü és jó lovu ember valamennyi. Fele zsidó, fele nem zsidó, sohase vesztek össze egymással.
Bojnitzer és Marosi harmincz évig voltak társak. Vettek ezalatt ezer lovat, kerestek százötvenezer forintot, sohase vezettek könyvet, sohase csináltak évi mérleget és sohase számoltak le egymással. Vagyonos lett mindakettő.
Szücs Pistának Adler Márton, azután meg Deutsch lett a társa. Ma bárkának hivnák az olyan hintót, a milyenen ők röpitették a fürdővendéget. Két ülés hátul: az volt az első osztály. Két ülés elől: az volt a második osztály. Egy ülés a kocsis mellett: az volt a harmadik osztály.
De ha nők és férfiak vegyesen voltak az utazók: akkor négy ülésre a kocsi belsejében öt jegyet adtak ki. Hiába volt a zugolódás. Szücs Pistának szigoru elve volt.
– Vagy a férfi az asszony ölében, vagy az asszony a férfi ölében: tudom én, hogy megférnek egymással.
Minden évben megérett az ő gyors kocsiján egynéhány házasság. Ennek örült legjobban.
Az öreg Pitli: az volt még a fenegyerek. Talán az ő lovai voltak a legjobb futók. Hetven éves vén hamis volt már, mikor özvegy létére feleségül vett egy husz éves gyönyörü hajadon leányzót. Csóválta rá a fejét mindenki.
De nem törődött azzal Pitli.
– Ha már a ló bent a hámban: a ló kora nem tesz különbséget. Jó vér – öreg ló mindig legyőzi a lusta vérü fiatal csikót.
Hát hiszen ez teljesen igaz. Hanem a menyecskéről kisült csakhamar, hogy annak is jó vére van. Nagyon szivesen hallgatta a szerelmes szép szavakat.
De nem törődött Pitli azzal se.
– Kirug a hámból? Az a szokása a fiatal csikónak. Hadd ugráljon.
– Jól van jól, Pitli uram, hátha egyszer a csikó visszaficzánkol a mezőre s idegen ménesbe keveredik?
Ez a kérdés se hozta Pitlit zavarba. Egyet simitott szürke bajuszán.
– Ha nem jó a rud mellett kocsis-lónak, még mindig jó lesz huszár-lónak. Beadom a katonasághoz.
Annyi igaz, hogy az asszonynak nem volt annyi csinja-binja, a mennyit az öreg Pitli az ő lovain már ki ne tapasztalt volna. Az uraságok pajkos beszéde őt ki nem mozditotta jó kedvéből.
Pestről indult el a gyorskocsi reggel hat órakor. A hajóhidon még lassan kellett léptetni, de amint kiért a budai partra: a kocsis megsuhintotta az ostort s a három ló hozzálátott a hatalmas ügetéshez. Minden lovon egy-egy csengő fütyörészett. Minden jó vizü kutnál megálltak egy pillanatra. A Libadöglő csárdának nagyon jó vize volt és nagyon szép csapláros leánya volt. Ott mindig szomjas volt a kocsisnak lova is, szive is. Nyéken volt az első váltás, Várpalotán a második, délután öt órakor már ott pattogott a kocsis Balaton-Füreden a Horváth-ház előtt s oda gyült a vendégsereg. Ki jött? Jött-e hires ember? Minden vendéget ugy fogadtak, mint jó ismerőst, régi barátot, igazi családbelit.
Egy család volt az egész fürdőközönség. Valóságos magyar család. A politikának erős szenvedélyei lángoltak akkor is. A társadalom osztályai fennálltak akkor is. De a társaság egységét meg nem tudta bontani semmi.
Még a zsidókérdést is gyökeresen megoldotta a szép Gutthardné.
Veszprémi lány volt. Ragyogó szépségü menyecske volt. Csodájára járt annak mindenki. Nevét nem mondom meg. Régen ott porlik már habtermete a budai zsidótemetőben. Gyermekei se maradtak, de lehetnek rokonai. Elmondom történetét, hiszen időnként és eseténként belejátszik neve és élete a függetlenségi harcz nemzedékének nagy történetébe.
Férje szegény kis uriszabó volt. Nyáron át Balaton-Füreden volt boltja és mühelye közel a gyógyszertárhoz. Télen Veszprémben laktak.
A menyecske alig volt husz éves. Nagy hive a nemzeti védegyletnek. Ott ült mindig a bolt ajtajában, fehér babos kék-festett vászon öltönyében, egy rózsa a keblén, száz csillagnak minden sugara két szemében. Mosolyától fényessé lett az alkonyat s fényesebbé a déli napfény. Alig akadt olyan derék legény, a ki másutt sétált volna, mint ott, a hol legközelebbről láthatta. Mindig nagy volt az udvara s a széptevők egész serege ott lebzselt mellette reggeltől estélig.
Legállandóbb és leghatalmasabb udvarlója volt Batthyányi István gróf. Hires lovas, gróf Sándor Móricznak nagy pajtása, Széchenyinek is kedvencze, hires futó-lovak tulajdonosa. Maga is tartott lóversenyt Polgárdi birtokán. Ő férkőzött legközelebb a szép Gutthardné szivéhez. Nőtlen ember volt, gazdag ember volt, gavallér volt.
Szegény kis szabómester. Ő is szerette a feleségét, csak ugy bomlott érte. Varrta ő a kabátot, mellényt, nadrágot egész nap, egész éjjel. Hogy szép babos honi ruhában ne legyen az asszonynak fogyatkozása. De nem használt az semmit.
Válás lett a vége. A szép szabóné feljött lakni Pestre, házat vett, nagy lakást tartott s termeiben a magas társaság legelőkelőbb lovagjai mind megfordultak. Állandó barátja azonban gróf Batthyányi István maradt.
Jöttek a forradalmi napok. A szép asszony fejébe vette, hogy ő hatalmat is gyakorolhat, a végzet kerekét is irányozhatja. Miért ne tenné? A tüneményes idők láza nemcsak az ő agyában zsongott. Ő milliókat is akart magának szerezni.
Megismerkedett Duschekkel, az ország forradalmi pénzügyminiszterével, ezzel a jámbor, becsületes hivatalnokkal. Elperzselte szivét, izzóvá tette agyát. A mindenki által körülrajzott szépség varázsoló hatalmának nem tudott ellentállani.
Balaton-Füredről jól ismerte Csányi Lászlót a szép asszony.
Csányi is minden nyáron ott szokott tölteni néhány napot vagy hetet. Öreg huszárja mindig vele volt. Öreg huszárját még a napoleoni nagy harczokból hozta el magával a bécsi kongresszus után. Maga Csányi is öreg huszár, de azért kemény legény. Gondosan fésült hosszu ősz szakála épen nem tiltakozott az ellen, hogy gazdája a szép asszonynak ne udvaroljon. Nem engedte tiltakozni a még mindig barna kifent bajusz. Öreg embernek ritka szép arcza. Üde piros szin, tüzes szemek, nyalka bajusz, hófehér szakál, sehol semmi redő. Mikor kivégezték: akkor is gondosan megfésülte szakálát s hegyesre fente ki bajuszát a vesztőhelyre érkezte előtt.
– Minek az már? – kérdi tőle a börtönfelügyelő.
– Teljes diszben kell menni a csatába.
A katonás rendet el nem engedte senkinek. Még öreg huszárjának se. Pedig ennek szabad volt minden. De azért egyszer ez is megtagadta az engedelmességet.
Ez történt 1843-ban.
Deák Ferencz nem jelent meg az országgyülésen. Deák pártjának vezérei az első felirat dolgában nem tudtak megegyezni. Fölkerekedtek tehát néhányan: Klauzál, Beőthy s az ifjabbak közül Eötvös, Pulszky s lerándultak Kehidára Deák tanácsát meghallgatni.
Deák a szomszéd Csányból meghivta ebédre Csányi Lászlót, régi benső jó barátját is. Csányi magával vitte öreg huszárját s az ebédnél ez állt mögötte, ez szolgált neki.
Ebéd alatt észre veszi, hogy az öreg huszár dolmánya nincs katonásan begombolva. Halkan hátraszól:
– Gombold be a dolmányodat, héjh!
Az öreg huszár halkan feleli:
– Nem gombolom.
Dühbe jön Csányi s hangosan rákiált:
– Gombold be rögtön, ha mondom.
Az öreg huszár haptákba vágja magát s hangosan feleli:
– Jelentem alássan, nem gombolom.
Az ebédező országgyülés már erre oda figyel. De Csányi most teljes haraggal harsány hangon kérdi:
– Miért nem gombolod be? – Egyuttal elkeriti áldóját az öreg huszárnak.
– Jelentem alásan, mert nem lehet. Mi már megebédeltünk s ilyenkor szük a dolmány.
Az ebédező országgyülés elkezd kaczagni. Még Deák is hangosan kaczag. Beőthy Ödön majd leesik a székről nevettében. Utóbb megjuhászodik Csányi is.
– Jól van, de eltakarodjál most a szemem elől. Huszár szájából kutyaugatás csak ez a szó: nem lehet.
Ilyen kemény legény volt Csányi már a függetlenségi harcz előtt is.
Nos hát ő is udvarolt Balaton-Füreden a csodaszép szabónénak. Huszár létére nem tehette, hogy mellőle elmaradjon. Szeme közé nézett ő nagy Napoleonnak is, hogy ne nézett volna a szép asszonynak is?
Volt Pesten valami Liebmann nevü vállalkozó. Fehérnemü-szabó és vászon-szállitó. Fejébe vette, hogy a honvédség részére inget, gatyát, vászontarisznyát szállit. Az a hir szálldogált, hogy a szép asszony előtt minden zár megnyilik. Fölkereste a szép asszonyt s felajánlotta neki, hogy társnak veszi be az üzletbe, de csak a haszonra, ha elnyeri a szállitást.
A szép asszonynak tetszett az ajánlat. Fölkereste Csányit. Csányi ajánlotta a hadügyminiszternek, Mészáros Lázárnak. A hadügyminiszter hideg-rideg ember volt.
Sok dolga is volt. Szivnek, szerelemnek, szép asszonynak nem tudott időt szakitani. De azért a szép asszony megszerezte az üzletet nem ugyan Liebmannak, hanem önmagának. Szegény Liebmann ebbe is belenyugodott. Mert ugy belebolondult ő is a szép asszonyba, hogy ezer inget, tarisznyát varrt volna egyetlen mosolygó szempillantásáért.
Igy ismerkedett meg Duschekkel is. A kinél volt a bankócsináló gép, a kinél volt az arany, ezüst s a ki ha nem fizetett, hát senki se fizetett. A ki utóbb pénzügyminisztere volt az országnak s a ki mégis, ha a szép asszony galambszeme hosszan nézett rá, egész testében reszketett, mint a szellőrázta iharfának lombja.
Benső barátság támadt közöttük. A szép asszony ugy akarta. Ha pedig ő már ugy akarta, akkor annak a miniszter ellent nem tudott állani. Nem is tudott, nem is akart.