(Brachfeld. – A lovak tanyája. – A sáfárok és a kupeczek. – A czeczei öreg Braun. – Hogy született a Kossuth-huszár? – A zsidó. – Haynau és a hadisarcz.)
Van-e a függetlenségi harcznak szép-asszony története?
Van. Minden nemzet függetlenségi harczának megvan ez a története. Mert szép-asszony nélkül meg se kezdődnék, győzelemre se juthatna, hősei se volnának, talán vértanui se volnának. A világ teremtésében az asszony volt az istennek utolsó alkotása. Igy beszéli Mózes. De mit ért ahhoz Mózes? Ki hiszi azt el Mózesnek? Én nem. Hiszen a hol a nemzetek szabadságát teremtik meg: ott az asszony mindenütt az első. Vagy a jó asszony, vagy a rossz asszony, de mindig a szép asszony.
A mi függetlenségi harczunk szépasszony-története még nincs megirva. Pedig ideje volna már. A harcznak elmult ötven esztendeje. A legtöbb szép asszony fölött beborult már a sirhalom. Az élők szivében pedig elhamvadt már a tüz. A franczia forradalom szép asszonyainak történetét előbb megirták, mintsem ötven esztendő elmult volna. Igaz, hogy azóta is irják, most is irják. De hát be lehet-e valaha fejezni a szép asszony történetét?
Függetlenségi harczunk története másként is hiányos. Hol vette a huszár a lovát, a nyergét, a dolmányát, a csákóját, a fegyverét? Hol vette a honvéd az egyenruhát, a fegyvert, a szuronyt? Ki készitette? Ki szállitotta? Ki és hol és mikor rendelte meg? Ki fizette ki?
Árpád idejében ugy ezer év előtt elindul kétezer magyar huszár. Keresztül megy a Karszton, a longobárdok sikságán, az alpesi hegyeken, déli Francziaországon. Neki vág a pirénei hegyeknek, bevágtat a ronceváli völgybe és onnan tér vissza épen, szépen, viruló jó egészségben. A lovának még patkója se kopott meg.
Szép, szép. De ha abból a sok ostoba krónikásból csak egynek is eszébe jutott volna megirni, hogy azt a kétezer ázsiai huszárt kik és hogyan és mivel szerelték föl s utközben hogy etették, hogy itatták: többet tudnánk népünknek ezer év előtti erejéről és miveltségéről, mint a világ valamennyi könyvéből, a mi akkor és azóta megiródott.
Mikor már Tihanyt megközelitettük: elmondta Salamon Ferencz a tihanyi vár kapitányának a török basával való hires páros viadalát. S azt a furcsa levélváltást, a mely a két hős között kerekedett.
Innen botlottunk bele a hadseregek felszerelésének kérdésébe. Némán hallgat erről csaknem minden nemzet története. Azt ugyan mindenki tudja, hogy ma a rendes, állandó hadsereget miként szerelik föl. Raktár itt, raktár amott. Minden raktár tele ruhával, fegyverrel, lőszerrel. Megfujják a harczi riadót: behivják irás után a legénységet, kiosztják a ruhát, fegyvert s a begyakorlott kész lovat s ott áll a hadsereg.
De mit csinált a nemzet 1848-ban? Legénysége nincs. Ruhája nincs, fegyvere nincs, lova nincs. És hadserege mégis van.
Csoda volt ez?
Ez bizony nem volt csoda. Belátja ezt mindenki, ha én elmondok egy kis furcsa történetet.
Jönnek a ráczok. Ölnek, rabolnak, gyujtogatnak.
Jönnek a horvátok. Vezeti őket a bán. Nem akarnak nagyobb dolgot, csak az ország fővárosát kardcsapás nélkül elfoglalni.
A magyar kormány elhatározza, hogy haladéktalanul felállit egy lovas ezredet. Kossuth-huszár, Hunyady-huszár: de kell azonnal.
Ló és legény van a világon elég, de mikor lesz abból huszár?
Negyvennégy mester embernek kell hetekig dolgozni, mig a legénynek huszárformát adnak. És tizenhat mesterembernek kell hetekig dolgozni, mig a lónak huszárló formája lesz. Meddig kell még aztán a lónak és legénynek tanulni, mig a kettőből egy huszár lesz.
Mészáros a hadügyminiszter. Elküld egy káplárt Brachfeldhez.
Tisztelteti a hadügyminiszter, tessék őt délután öt órakor meglátogatni.
Brachfeld zsidó! Brachfeld gazdag ember és jó magyar ember. Brachfeld lóval kereskedik. A másik neve Arnold. Ma is él jó egészségben ugy tudom.
Brachfeld délután öt órakor pontosan megjelenik s a káplár bevezeti a miniszterhez. A miniszter leülteti s nyugodt hangon azt mondja:
– Isten hozta! Nyolcz nap alatt kell kilenczszáz ló. Tizenöt markos. Ára száz forint. Otthon már egy kissé ültek rajta. Hat esztendősnél nem idősebb. Egy huszárezredet akarunk azonnal felállitani.
– Hát olyan sürgős? Nyolcz nap alatt kell?
– Jellasich Kanizsánál; nyolcz nap alatt itt lehet, a huszárokat már ki kell küldeni ellene.
Brachfeld gondolkodik. Azután azt mondja:
– Ha olyan sürgős: meglesz a ló négy nap alatt. Hova állitsam?
– A Károly-kaszárnya udvarára, délelőtti tizenegy órára.
– Meglesz.
Brachfeld köszön, kimegy, kocsira ül s fölkeresi a csárdákat és fogadókat. A hol lovai és lovászai vannak.
A »Két pisztoly« csárda. A nemzeti muzeum mellett.
A »Két kék bakokhoz«. A soroksári utczán. Ma is fennáll.
A »Mátyás király« és a »Fehér ló« a kerepesi-uton. Egyik ma is virágzik.
A »Két szerecsen« a szerecsen-utczában; – a »Kék kakas« a király-utczában. Ma már nyomuk sincs.
Budán a »Körte« vendéglő. A vendéglős az előtt nyéki kocsmáros volt. Pitli uram 1846-ban behozta Budára. Hatalmas termetü derék magyar zsidó. Most is él, 98-dik évét járja. Tavaly egyik foga inogni kezdett. Megijedt. Mi ez? Elmegy a fogorvoshoz. Mutatja neki, hogy egyik foga inog.
– Tessék elhinni doktor ur, ez valamit jelent.
Harminczegy foga olyan erősen áll, mint a patkószeg. De egy mégis inog.
Ez a Körte vendéglős. Kocsmája ott állott a budai sorompónál. A hol most a nyugoti pályaudvar van: ott is állt egy kocsma a homokon.
Ezekben a kocsmákban laktak Brachfeld lovai és lovászai.
Érdekes kocsmák. Nagy udvara valamenyinek. Az udvaron lábas szin. Hátul a lóólak. Szalmával, szeméttel, dagasztó sárral és kecskebaklábu abrakos vályúval tele az udvar. Háziszolga, lovászlegény, kocsmáros kocsisa ott pitykéznek a lóól ajtajában. Bent a kocsmában jövőmenők, lókupeczek, szálló vendégek, muzsikus czigányok isznak, alusznak, veszekesznek, alkudoznak, dicsekednek.
Brachfeld benéz valamennyihez. Végig nézi a lovakat. Ez beválik, emez nem válik be. Az egyik még csikó, a másik már elcsigázott. Van olyan, a melyik többet ér száz forintnál. Ilyen is kell. Mert a tisztnek ajándékló is kell. A sáfár váltig mondogatja Brachfeldnek, hogy három-négyszáz ló kéznél van már.
Brachfeld ezt nem hiszi. Brachfeld okos ember és okos hazafi. Rossz lóval meg nem lehet verni Jellasichot. Jellasichot pedig meg kell verni, tehát a honvédnak jó lovat kell adni. Mert ha Jellasichot meg nem verik: az akkor bejön Pestre s elveszi a lovat ingyen. A honvéd pedig becsületesen megfizeti az árát.
A hazafiság tehát jó üzlet is.
Öreg este van, mire Brachfeld a lószemlét befejezi. Mire megtudja, hogy nincs elég ló kéznél.
Nosza sáfár hol vagy? A sáfárt Krausz Adolfnak hivják. Egy szempillantás alatt itt legyen tiz lovászlegény, jó tiz hátaslóval. Uti költség, egy itcze bor mindegyiknek. Falatozni lehet a ló hátán is. Tiz órakor feljön a hold. Holdvilágnál induljatok, hajnalra, vagy délre ott legyetek. Holnapután reggelre minden ló ott álljon a Rókus-kórház mögött.
Kétszáz lókupecze van Brachfeldnek. Egyik különb, mint a másik. Két nap, két éjjel nem fog aludni egyik se. Egyik-másik kupecze igazán távol esik.
Zsámbékon három van. A Fischer, a Dávid és a Fülöp zsidók. Ezek Bicske körül szedik össze a lovakat.
Csepelen, Sziget-Szent-Miklóson, Laczházán a Szunyog, az Engel és a Hermán várja a lovászlegényt s a két Duna négy partján ők szedik össze a huszárlovakat.
Veszprémbe, Sárbogárdra csak másnap délben ér el a lovászlegény. Lova tele porral, izzadtsággal. A legény álmos, de még se alszik, hanem egy kortyra kiissza itcze borát.
Veszprémben Bojnitzer és Marosi együtt hallják az izenetet. Kegyetlenül pödri a bajuszát mind a kettő. Bojnitzer oda szól társának:
– Marosi komám, te csak maradj itthon, nézz körül a lovak között, én meg majd kinézek a vidékre.
Befogat, kocsira ül s hajt lóhalálában. Másnap reggelre a Mezőföldről beterel százharmincz huszárlovat.
Sárbogárdon Kohn Mózes és Kohn Simon veszik nyakukba a falukat. Nem kell nekik se a mágnások, se a szolgabirák segitsége. Veszélyben a haza. Lóval lehet csak kisegiteni. Ki bizná ilyenkor a lovat urra, hivatalra? Zsidó kell ilyenkor.
Ma is él az öreg Krausz fehérvári, az előtt kerékteleki lakos, maga egyedül harmincz lovat terelt össze 48 óra alatt a Kossuth-huszárok részére.
Hát a czeczei öreg Braun? Most már itt lakik Budapesten, a Petőfi-utczában. A század első évében született s utolsó évétől csak egy esztendő választja el. 98 esztendő óta mindig zsidó, mégis szegény ember, mégis kemény magyar ember, s mégis egészséges mint a makk.
Pár év előtt még öt esztendő volt hátra a 100 esztendőből. Nevenapjára összejöttek barátai. Brachfeld gondoskodott jó borocskáról. Ittak, mulattak, dalolgattak az öregek. Igazán öregek. Mintha őserdő agg fái dévajkodnának egymással. Egyszer fölkel az egyik, fölemeli poharát s felköszönti a czeczei öreg Braunt.
– Ábrahám, Izsák és Jákob istene éltessen téged száz esztendeig!
Dühbe jön e szóra a czeczei öreg Braun, fog a kezébe egy öreg kést s rohan a szónoknak.
– Megöllek, véredet ontom kutya
Hejh felugrálnak az öregek e kemény szóra s utját állják a dühöngőnek.
– Mi az? Ki bántott? Mért akarod azt a nyavalyást megölni?
– De megölöm én, még pedig mindjárt. Hatvan esztendeje vagyok jó barátja s most mégis azt kivánja a gazember, hogy egy pár év mulva elpusztuljak.
Igaza volt. Hiszen csak öt éve volt akkor még hátra a száz esztendőből. Már pedig egészséges embernek azt kivánni, hogy csak öt évig éljen, csakugyan nagy gorombaság. Alig tudták megkérlelni. De ez eset óta még se ereszti a szónokot szemei elé.
A kilenczszáz ló együtt volt a negyedik nap reggelén. Brachfeld reggel kilencz órakor fölkereste a magyar hadügyminisztert s jelentette neki, hogy a lovak tizenegy órakor ott lesznek a Károly-kaszárnya udvarán. A jó hadügyminiszter osztrák katona volt valamikor. Tudta ő, hogy ezt a dolgot négy nap alatt megcsinálni nem lehet. Nagyot nézett Brachfeldre.
– Jó, jó Brachfeld. Ló majd lesz ott, de hogy huszárló lesz ott: majd akkor hiszem el, ha Krein ezredes hivatalosan jelenti.
Krein ezredes és Mikhéli főhadnagy vette át a lovakat.
A legénység ott állott már a kaszárnya udvarán. Keményképü, bátor fiak, napsütötte barna arczczal, pörge bajuszszal. Kerek kalap, kék ing, kék gatya, dolmány, fekete nyakravaló, sarkantyus csizma. Oldalukon kard, nyakukban karikás. Lábuk előtt pokrócz, kantár, terhelő, kengyelszij, kengyelvas. Pestmegyei, Tápió vidéki és jászsági legény többnyire.
Ezek a Kossuth-huszárok.
A mint a lovat átveszik: minden legény megkapja a magáét. Neki a lónak a csutakkal. Tisztára, fényesre dörzsölik valamennyit. Jön az etetés, itatás, abrakolás. Kantárt a fejére, pokróczot a derekára, terhelőt a pokróczra, kengyelszijat a terhelőre, föl a legényt valamennyinek a tetejébe.
Igy készült a függetlenségi harcz huszárja.
Este már kivonul a kelenföldi táborba. Minden ló megszokta a legényt, minden legény megszokta a lovat otthon. Tizenegy nap mulva jön az ütközet. Tizenegy nap alatt a ló megtanulja a dobszót, trombita harsogást és ágyudörejt. Megtanulja a sorban, oszlopban, fejlődésben való lépést, ügetést, vágtatást vezényszóra, trombitaszóra. És tizenegy nap mulva megveri Jellasichot s elgázolja, Győrig kergeti hadseregét.
Ezt csinálja meg a német!
Krein ezredes jelenti a hadügyminiszternek: minden ló megvan, minden ló kitünő ló.
Mészáros Lázár hadügyminiszter felölti diszruháját, ugy fogadja Brachfeldet. Eléje lép, megfogja jobb kezét s megszoritja melegen.
– Köszönöm a haza nevében! Igy már legyőzzük az ország ellenségeit. Ön csodát mivelt. Hogyan tudta ezt megcselekedni?
– Miniszter ur, az én zsidóim jó szivvel megtesznek mindent, ha jó szóval beszélünk velük.
Hejh zsidó, neked még a neved is csufság! Ha szidni kell valakit: téged szidnak. Ha ütni lehet valakit: téged ütnek. Ha áldozat kell száz közügyre: tőled várják az áldozatot. Haragudnod semmiért se szabad, panaszaidért kinevetnek. Ezer szegényed van: nem sajnálnak. Tiz gazdag embered van: irigység mar érte. Rossz embereidet a szemedre hányják, jó embereidért mindenki fukar a dicsérettel. Mostoha gyermeke vagy a mivelt világnak. Orosz, német, franczia kikergetne a föld kerekségéből. Csak a mi jó magyar népünk van meg veled békességben.
Hejh zsidó – száz ellenség rohant meg bennünket ötvenkét év előtt. Huszárlónak, ágyus lónak, szekeres lónak huszezer ló kellett. S te összehajszoltad azt és kézre adtad azt felényi idő alatt, mint a mennyire vállalkoztál. Hova lett volna harczunk dicsősége, fajunk becsülete, ha nem lett volna lova a szabadságharcz hőseinek!
Attól a rég porrá vált szép asszonytól tudom, a mit most elbeszélek.
Haynau német volt, katona volt és hóhér volt. A német is, a katona is, a hóhér is haragszik a zsidóra. Mekkora lehetett Haynau haragja?
Voltak emberek, a kik Haynauval higgadtan tudtak beszélgetni.
S Haynau valamennyitől azt kérdezte: hogyan tudta a magyar forradalmi sereg és Kossuth kormánya magát egy pillanat alatt elegendő lóval és alkalmas lóval ellátni?
Rég meghalt az a boldogtalan ember, alkanczellár egykor, nevét akár meg se mondjam, a ki semmi rosszat nem sejtve, azt mondta Haynaunak:
– Könnyü volt az kegyelmes uram. A forradalmi kormány felhivására a zsidók szedték össze s adták kézre néhány nap alatt a szükséges lovat.
– Hogyan tudták ezt pénz nélkül megtenni?
– Hitelbe!
– Hitelbe?
Felugrott a szörnyeteg. Lelke haragba, szeme vérbe borult. Kardjával verte a padlót s orditott nagy indulatában.
– No majd én megtanitom őket, hogy hitelbe többé ne dolgozhassanak.
Rögtön kirótt az óbudai zsidókra egy millió forint sarczot s azt behajtotta azonnal kegyetlenül.
Ebből a pénzből emeltünk negyedszázad előtt a magyarországi zsidók számára magyar papnöveldét.
Ez annak a Haynau-féle zsidó hadisarcznak igaz története.
És az is igaz, hogy a zsidók hitelbe adták a lovakat.
Nem a szegény lókupeczek, hanem a Brachfeldek. Mert nem egy Brachfeld dolgozott ugy, a hogy elbeszélem, hanem több is és valamennyi. Utóbb a nagy lószállitóknak alig volt már más nevük, csak Brachfeld. Még ha Jakab, Izsák, Szról vagy Deutschländer volt is az igaz nevük.
Megkapta Brachfeld az elismerést irásban a lovakról az ezredestől s megkapta az utalványt a lovak áráról a hadügyminisztertől.
Ezzel az utalványnyal el kellett menni Duschekhez, a bankjegyek, az aranyak és ezüstök miniszteréhez és a szép asszony barátjához.
Ne gondoljon ám pedig senki semmi rosszat se Duschekről, se a szép asszonyról. Mert a szép asszony ugyan keresett sok pénzt, de azt nem az ország kárára és nem Duschektől szerezte.
Csak az volt a kérdés: melyik utalvány mikor kerül kifizetésre. Ha a szép asszony sürgette a fizetést, akkor megtörtént az rögtön. Ha más sürgette: sorára kellett várnia szépen.