(Jókai apjának betegsége. – Az öröklött betegség. – A váltószivesség. – Hogy készült az „Arany Ember“? – Hogy készült a magyar büntető törvény? – A hogy a költő alkot.)
Vörösmarty husz évvel előbb 1835-ben is Balaton-Füreden töltött néhány kedves napot. A regényirás sohase jutott eszébe. Apróbb beszélyt irni eszébe jutott néha. De nehezen szánta rá magát s igazán nem is sikerült egy kisérlete se. 1835-ben a Balaton rábirta egyre. »A füredi szívhalászat« czimű beszélyét ez évben s Balaton-Füreden gondolta ki. De ez azért még se balatoni költészet. Van benne víz is, van benne tó is, előfordul benne a Balaton is, de a Balaton külön élete, fényes egyénisége, ragyogó szépségei nincsenek benne.
Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, a melyet soha nem látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangu háziur, de azért a Balatont télen sohase látta. Mégis irt róla az »Arany ember«-ben.
Története van ennek.
Jókai apja, Jókai József, nem élt nagy időt. Alig 56 éves korában halt meg 1837-ben. Különös hajlama volt ahhoz a betegséghez, melyet az orvosok hörghurutnak neveznek. Már fiatal ember korában is ágyba döntötte néhányszor. Élete utolsó tíz évében többször megrohanta ez a betegség. Ha téli vagy szeles időben ment Ó-Gyallára, a hol birtoka volt, vagy vidékre, mikor a kötelesség parancsolta: ritkán kerülte ki ezt a nyavalyát. Elvégre egy utolsó roham kioltotta nemes életét.
Ez a betegség huruttal, lázzal, fájdalmas köhögéssel, nagy erővesztéssel jár. Néha vérzést is idéz elő az erőszakos köhögés.
Mikor Jókai harminczhét éves volt, 1862-ben, nála is efféle betegség kezdődött. Köhögés, hörgőbántalmak, mellvérzés.
Azért 1863 elején mégis lapot inditott és pedig politikai nagy napilapot s a mint meginditotta: két hónap mulva mégis becsukták a Schmerling-rendszer katonai biróságai.
A börtön segitett ugyan egy kicsit a betegségén, de tavaszra kegyelmet kapott s kiszabadult. S a mint kiszabadult: erős köhögés és vérhányás jött rá. Egyik legszebb regényét, az »Uj földesur«-at istentelen köhögés közt irta meg.
Sok jó barátja, sok nagy tisztelője ezerféle tanácscsal vette körül. A jó orvos urak azonban dögrovásra irták. Kikutatták boldogult édes apja gyakori betegségét s halálának okát s ez alapon Jókaira is megállapitották az »öröklött terheltséget«.
Micsoda sivatag szó ez: »öröklött terheltség«. Hiszen abban, a mit ez a vad szó jelent, elvégre lehet igazság. Ki pörölne az orvos urakkal? Ki tudná őket megczáfolni olyan tudományban, a melyhez ők se értenek, mi se értünk? Elvégre, ha az ember örökölheti apjától vagy anyjától a kék szemét: örökölheti a tyukszemét is. Miért ne? És miért ne örökölhetné az ember őseitől a hurutot és náthát is? Különösen a hurutra és náthára való hajlandóságot? De hát »öröklött terheltség«-nek kell azért ezt nevezni? Szabad az ember homlokára, ha valamely őse nyavalyás volt, azt felirni, a mit Dante látott a pokol kapuján?
No de hagyjuk ezt. Jókaival már-már elhitették, hogy nemsokára bucsuznia kell e szép világtól. Teringettét: vért hányni hetenként! Edzett ember volt ugyan, de végre is keskeny vállu és szűk mellü. Sohase hasonlitott valami jól megtermett mészáros legényhez. Nem is csoda tehát, ha tudós orvosok megzilálták benne a hosszu életre való reménységet.
Volt azonban egy jó barátja s neje Laborfalvy Róza után kedves rokona. Ez volt Huray, Balaton-Füred főorvosa. Ez bizott az ő Balatonjában, Balaton vizének, napja sugarának, levegője illatának csodatévő erejében. Azt tanácsolta Jókainak: töltse nyarát Balaton-Füreden, elmulik minden veszedelme, minden nyavalyája, akár őseitől örökölte, akár maga szerezte.
Ugy is lett. Jókai a Balatonhoz költözött s azóta olyan egészséges lett, mint a makk. Holmi hörgő hurutok, mellvérzések, kinos köhögések ugy elmultak, mintha sohase lettek volna. Meghizott, megszinesedett, munkáló kedve is fokozódott. Valóságos csoda történt vele.
Jókaiban megvan az a jó magyar természet: nem szeret más házában lakni. Pesten is háziur volt ő örökösen. A mi azért is érdekes, mert a hány költőnk volt, a mióta irni-olvasni tud a magyar, sohase tudott Pesten házat szerezni egy se. Jókai szerzett Balaton-Füreden is.
A hol a Savanyuvizről kihajlik az ut Füred falva felé, ott a templom mögött szerzett egy szélső, puszta telket. De olyan telket, a minőt a zalai ember kübörcznek nevez. Kübörcz azt teszi: kőbércz. Nem volt azon a telken egy talpalatnyi termőföld sem. Ide épitett egy szép villát öt-hat kisebb-nagyobb szobával, emelettel és kerttel. A kertnek való földet virágcserépben kellett tartani, máskülönben megette a kavics. A villát egy dülőut választotta el a viz partjától. Itt a parton is megszerezte nyaraló-telkének folytatását. Itt termesztett aztán gondosan szunyogot, szőlőt, nádat és gyümölcsöt.
Itt lakott nyaranta vagy husz éven át. Boldogult neje nagy gazdasszony volt, a szinmüvészet muzsáit ritkán fogadta ekkor már, e helyett nagy gondot forditott a konyhára és éléskamrára és a téli főzelékek, aszalékok és befőttek elkészitésére. Néha minden szoba, szék, asztal, pamlag, ugy tele volt mindenféle konyhai és éléstári készséggel, valamint Jókai szobája is papirossal, levéllel, kézirattal, ujsággal és könyvvel, hogy ha oda mentünk, alig tudtuk a kalapunkat hova tenni. De meleg szivet, jó szót mindenki talált.
Itt készült az »Arany ember«.
És pedig igen gyorsan készült. Ennek a gyorsaságnak is van története.
Jókai föltette magában, hogy Horn Edét besegiti a parlamentbe. Járt vele kerületről kerületre. Az élczelő ujságok már ugy rajzolták le, mint a fiahordó kéngurut. Az öléből Horn Ede furcsa bajuszos furcsa képe kandikált ki. Tizenegy kerületben tilódott meg vele, mig végre képviselőséghez juttatta. Megfordult vele a pápai kerületben is.
Itt Vály Ferencz pápai kollégiumbeli tanár volt a Horn Ede-párt elnöke. Egykor Jókainak is tanára, később nekem is tanárom. Jókainak sógora, az angyal lelkü Jókai Eszternek férje s egyébként is nagy tudós, kitünő tanár, nemes ember. Gyöngéd, szép emlékezete él a pápai kollégiumban. Nagy jóltevője a tanuló ifjuságnak.
A választás megtörtént, Horn Ede megbukott s valami négy-öt ezer forintnyi alkotmányos költségért elkezdték pörölni Vály Ferenczet. A jámbor professzort, a ki soha hirét se hallotta semmiféle alkotmányos költségnek. De hiába védekezett: pártelnök volt.
Irt utóbb Jókainak.
– Azt szeretném tudni, micsoda nagy bünt követtem én el, hogy az ágyat kihuzzák alólam, a fejem fölül meg elviszik a háztetőt.
Hajh öreg, megbuktál a választásnál. Politikában pedig megbukni nagy bűn, ha az ember Jézus Krisztus is. Győzni pedig nagy erény, ha az ember Rózsa Sándor is. Nem értesz te ahhoz.
Jókai nem az az ember, a ki cserben hagyta volna hű rokonát, jó barátját, pártelnökét. Fogott egy váltót, alákanyaritotta a nevét, aláiratta szivességből egy nagynevü barátjával és elvtársával is és igy megszerezte a pénzt s Vály Ferenczet kimentette.
Csakhogy Jókai meg a váltót és a váltóbeli szivességet nem ismerte. Ha már neki az ő nagynevü elvtársa aláirt: ő se tagadhatta meg annak a hasonló váltóbeli szivességet. Sőt nagy örömest teljesitette, hogy háláját leróhassa.
Egészen természetes lett a sok kölcsönös szivesség vége. Egyszer csak azt vette észre Jókai, hogy mindenféle végrehajtók járnak a nyakára. Először azt gondolta: kéregetők. Adott nekik hol egy, hol két, hol öt forintot – kinek mennyit, a hogy szebben tudtak beszélni. Kinevették vele. Vagy tizenkét hitelező harminczezer forintig akarta elvinni ökrét, szamarát, minden némü jószágát, ingót, ingatlant.
Gondolt egyet. Ő ezzel a sok dúvaddal nem vesződik. Kiruczczant balaton-füredi nyaralójába.
– Jer ide tollam, édes jó tollam, a végrehajtók hadd irjanak Budapesten, a mit ők akarnak, majd én is irok veled valamit.
Megirta az Arany embert. Ezt a szép és csodálatos regényt. Egy gyermekkorabeli komáromi emlékezet volt regényének kezdő meséje. De minő tündér szépségü mese lett abból az ő keze alatt, az ő tolla alatt, az ő költészetének teremtő erejével.
A nyáron megnéztem a Senki szigetét. Szigetet is találtam, a hatalmas Dunát is megtaláltam, a sziget ligeteit, berkeit, gyümölcsöseit is megtaláltam. De a Senki szigetét meg nem találtam s Noémi harmatlábának édes nyomait meg nem mutatta se fü, se fa, se vadvirág. A költő képzelete alkotta meg azt a szigetet, nem a Duna árja. De azért Temesvármegye dunaparti részein és még a szerb parton is Szemendriától aláfelé mindenki tudja, mindenki mondja s mindenki mutatja a Senki szigetét. Történet és földrajz lett a költő gondolatából.
Egy regénye se készült olyan gyorsan mint az Arany ember. S Balaton-Füreden készült el az egész alig pár hónap alatt. Agyonütött vele minden hitelezőt és végrehajtót.
Készült Balaton-Füreden még egy más nagy mű is. Igazi korszakalkotó mű. Ez a magyar Büntető törvénykönyv.
Három napos képviselő voltam az 1872-dik év nyarán, mikor egyszer betoppant hozzám egy apró kis vörös ember veszprémi lakásomon. Valami koros aljegyzőnek néztem a Bakonyból. Bemutatja magát s mindjárt te-nek szólit. Nevét nem hallottam jól, nem tudtam a bemutatás után se: kicsoda.
– Meg akartalak látogatni barátom. Hallom, sok bajod volt a baloldallal. No de csak hogy győztél. Majd Pesten sokat fogunk együtt dolgozni. Ugy mellékesen a hivatalod ügykezelését is szeretném megvizsgálni.
Mosolyogni akartam ezen az apró emberen. Hiszen én a vármegyének vagy a királynak volnék fiskusa, mit vizsgálgat én rajtam ez a bakonyi aljegyző?
Leültettem, egy rossz szivarral megkináltam.
– Bocsáss meg, de nevedet nem jól halottam. Miért is akarod te az én hivatalomat megvizsgálni?
– Ujdonsült képviselőtársad vagyok. Egyébként pedig államtitkár az igazságügynél – Csemegi Károly.
Hát bizony én még most is csak apró embernek láttam ő méltóságát. Államtitkár: mi az Veszprém vármegye viczefiskusához képest?
Hanem azután, mikor pár nap mulva én látogattam őt meg balaton-füredi lakásán; mikor hallottam fejtegetéseit a legnehezebb tudományból, a büntető jogból; – mikor láttam könyvtárát, a legnagyobb német, angol, franczia, olasz tudósok hires műveit előtte s mikor megmutatott jegyzeteiből néhány fejezetet, különösen azt, a mely a felségsértésről szólt: akkor láttam csak, hogy a mívelt világ egyik legnagyobb törvényalkotója az az apró vörös ember s nem a bakony-magyar-szentkirályi segédjegyző.
Az ő nagy müve is ott készült, a hol Jókai Arany embere. Hat évig dolgozott rajta s mindig Balaton-Füreden. És azután még húsz évig volt a Balaton partjának állandó nyári lakója.
Az »Arany ember«-ben irta le Jókai a téli Balatont. Az Arany ember balaton-füredi kastélya a költői képzelet alkotása. Olyan kastély ez előtt hatvan-hetven évvel nem volt a part közelében. Két kastélyszerü nyaraló akkor is állott már a fürdőtelepen kivül. Egyik a Balaton-Füred falvára vezető ut mellett, közel a faluhoz. Ez a régi Vargha-féle ház, melyet a hatvanas években egy jó magyarrá lett derék angol, Teasdale Vilmos alakitott át. Családja a lánczhid épitése idején jött hozzánk s itt maradt. Teasdale gyönyörü nyaralóvá alakitotta át a régi magyar nemesi egyszerü házat s mintaszerü szőlőteleppel vette körül. A filokszéra azonban elpusztitotta a szőlőt is, az angolt is.
A másik az Arácsra vezető ut mellett feküdt. Magánosan álló kétemeletes komor épület volt gyermekkoromban. Kassich-ház volt a neve. Épitője régen elhalt, az épületet télen nem lakta senki, nyáron is kevés lakója akadt. Most a szeretetház gyermekei s tanitói lakják.
Ez a ház állott Jókai képzelete előtt, mikor az Arany ember nyaralóját leirta.
A téli Balatonnak sok tüneménye van. A sok közül kettőt választott ki Jókai. Az egyik az éjjeli vihar s ennek is csak a hangja. A másik a rianás.
Kérdeztem Jókait, látta-e már a rianást?
– Nem láttam én.
– Hallottad-e hangját?
– Nem hallottam én.
– Hát hogy jutott eszedbe leirni az Arany emberben?
– Huray beszélt róla egyszer-másszor.
Ilyen a költő. Ilyen Jókainál a teremtő lélek. Nem azt irja le, a mit lát, hall, érint, tapasztal, megfigyel. Ezt minden ember tudja. Ezt még a tudós is tudja. Ezt még a szakértő Balatoni Bizottság is tudja. A költő egészen mást ir le.
Hall vagy lát valamit. Látása, hallása hangulatot szül lelkében. A hangulat és érzés egy pillanatig még néptelen és alaktalan, mint az egeknek kéksége. Majd élettel, alakokkal, mozgással lesz tele, mint a hogy az ég megtelik nappal, holddal, csillaggal, sugarakkal, fellegekkel. A teremtő lélek népesiti be az eget, az érzést és a hangulatot. Megfogamzik aztán eszméje, melynek szolgálatába állanak a tünemények. S a mint az eszmének szóban, hangban, szinben megtalálja igaz alakját s elénk állitja mint élőt, küzdőt, viharzót, győzőt vagy legyőzöttet: elő áll a költemény, a zene, a festmény.
S ha igy áll elő: akkor örök élete van. A mi igy áll elő: annak lángelme az alkotója. S a mit a lángelme igy alkotott: az minden nemzetnek és minden kornak el nem tékozolható kincse, soha nem szünő gyönyöre, el nem muló dicsősége.
Oh költő, miért kell neked megöregedned? Ha halhatatlan tudsz lenni: miért nem tudsz ifju maradni örökké? S ha érzed gyöngülésed: miért nem mégysz a csaták tüzébe, mint a hős, vagy a rengeteg sürüjébe, mint az oroszlán, vagy a szirtek elérhetetlen magasságába, mint a sas, hogy halálodat mindenki sirassa, de haldoklásod senki se lássa?