(A nyári Balaton. – Az éjszaka. – Az álom és a hullámmoraj. – A téli Balaton. – Vőlegény, menyasszony együtt a halálban.)
Ott fekszik a befagyott Balaton.
Igazán fekszik – némán és mozdulatlanul.
Messze-messze, a meddig a szemed ellát, fehér halottas szemfedő boritja. A jég, a mely eleven vizét betakarja s a köd, a mely fátyolt borit a jégre.
Nem a menyasszony fátyolát, a mely alatt élet, melegség, lángoló pir s égő vágy váltakozik. Hanem a koporsó leplét, a mely alatt hideg van.
Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt! Szine örökké változik mint a szüz hajadon arcza az első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafiros kék, a mint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos fölleg terül el az égen. A magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon indulatát visszatükrözi – hálával, ha kedves, daczczal, ha mogorva a magasság. Nézz az égre s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást; cseveg, csattog, kiabál egymásra s ha neki melegedett, habos fürtökkel ékesiti fel homlokát.
A nyári nap sugarai alatt!
Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libucz, ott piperézi magát a zöld aranyfejü tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyaku gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel ő rá a sirályok serege. Hosszu fehér szárnynyal czikáznak és kiabálnak a vizek fölött s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a viz felszinéhez.
S ha leszállott a nap: uj fény, uj élet, uj ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a tulsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszu sora mosolyg feléd. A rákászok serege fogdozza hóna alá szoritott nádgyalábbal a parti pázsitra siető rákot. Kiabálva suhog éjjeli tanyájára a vadludak serege s nagyot csobban, mikor leverődik a vizre a nádason belül. Kevés ideig még társalognak egymással. Kérdi egyik a másiktól: jól laktál-e pajtás? Csöndes jóéjszakát kivánnak egymásnak s aztán kiki szárnya alá teszi fejét s alszik nyugodt lelkiismerettel. Csak az őrgunarak vigyáznak feltartott fejjel, nyitott szemmel hajnalig.
S még a mulató és kenyérkereső ember is csak élénkebbé teszi a Balaton nyári életét. Halászcsónakok reggel és estennen mindenfelé, vitorlások a messze távolban s gőzösök a napnak bizonyos óráin. Siófok, Földvár, Keszthely, Balaton-Füred lámpái az esti sötétben.
Ha estére elül a szél: a hullám még tovább morajlik. Belezúg az éjszakába. Minő zene ez: istennek fölséges orgonajátéka. Fekszel puha ágyadon, ablakod nyitva, tanyád a hegy oldalán. Agyad már bágyad, gondolataid szárnyai már lassan mozognak, lábujjhegyen közelget feléd az álom. Valami búg körülötted. Onnan felül az égből, onnan alól a föld kebeléből, onnan messziről a Balaton felszinéről. Nem tudod, mi az? Nem tudod: honnan jön? Mintha pihenni térő lelked csillapodó hullámverése volna. Mégse az. Az álom nem ér hozzád. Megáll ágyad előtt s ő is hallgatódzik. Ő néma, annak a zugásnak pedig hangja van. Érzi mégis, hogy ők testvérek. Az álom és a távoli hullámmoraj. Végre oda ér hozzád az álom, puha tenyerét ráteszi lezárt szemeidre s szárnyainak lágy suhogásával pihenésre ringatja lelkedet. De a búgás el nem pihen. Te már nem tudsz róla, de álmodó lelked összeölelkezik vele s együtt játszanak tovább-tovább.
Mi más a téli Balaton!
Megállsz az akarattyai szilfánál s szemed körüljár a messze vidéken. Előtted valami fehér szürkeség. Az volt egykor a Balaton vidám arcza. Most nem ismersz rá. Tihany ködfelhőnek látszik. Tornyát a hegyen s jegenyefáját a révnél elnyelte a télnek sugaravesztett világossága. Az őrsi, lovasi, csopaki és arácsi hegyek egymásba olvadnak s lábaik összenőttek a parti jéggel. Erdők, mezők, nyaralók egy szinre váltak. A fényes viz helyén fénytelen avar. Imitt-amott hófuvatagok nyoma. Se madár, se ember, se vitorlás, se gőzös sehol. Még a nádat is eltemette a hó. Tul a réven, tul Tihanyon a boglári és fonyódi domboknak nyomuk se látszik. A tudomány nem ismer világos sötétséget, a természet ismer. Előtted áll a nagy világ s te nem látsz belőle semmit. Néha délelőttönként itt-ott a messzeségben néhány fekete pont. S mintha mozogna is. Ezek halászok. Vagy léket vágnak, vagy a keritő hálót szedik össze.
Ezen kivül semmi élet. S ha szél nincs: a teremtés előtti némaság vesz körül. Ennek a némaságnak nincsen sulya, de azért agyon nyomja lelkedet. Hangod pedig mérhetlen messzeségbe hatol el.
A Balaton jege megbirja az embert. Megbirja a terhes kocsit is. De azért nem örül rajta, ha az emberek tipródnak fölötte. Néha boszut is áll érte. S vannak jegén olyan részek, a melyeken nem türi meg a rajta levőt.
Ilyen van a tihanyi templom irányában.
A harminczas évek végén történt. Egy somogy-megyei kálvinista lelkész Balaton-Füredről nősült, onnan vitt menyasszonyt. Megvolt az esküvő, megvolt a lakodalom, ebéd után kocsira ültek, hogy indulnak haza felé. Vőlegény, menyasszony, kocsis.
Marasztották őket. Esdve kérték: ne menjenek. Rövid a nap, korán leszáll az est, hátha eltévednek a jégen. A vőlegény maradni akart, a menyasszony bátor volt. Egy óra a jégen, egy óra a szárazon: öt órára Látrányban lehetnek.
Elindultak, köd szállt le reájuk, eltévedtek, kényes jégre kerültek.
A barátok fönn a zárdában elköltötték már sovány estelijüket s szobáikba vonultak. Öreg este volt már, nyolcz óra is elmult, le kellett feküdni.
Ott imádkozott az öreg Aniánus barát egy zsámolyra térdelve ágya előtt. Ablakát kinyitotta az ima alatt, hogy fohásza szabadon mehessen föl istenhez a magasságba.
Imája közben hangot hall a mélységből és a messzeségből.
– Szerelmes Jézusom, vedd kezedbe lelkeinket!
A jó öreg barát e szóra föl se kelt helyéről, hanem elmondta áhitattal a haldoklóért való szent imádságot. Azután fölkelt, kinézett az ablakon, letekintett a mélységbe s tekintete elrévedezett a ködös végtelenbe.
Nem látott semmit s nem hallott többé hangot.
Korán reggel szólitja társait.
– Testvéreim, szerencsétlen utast elnyelt az éjjel a Balaton. Elmondtam a haldoklóért való imádságot. Jertek, keressük föl.
A harangozót nyomban küldték a faluba. Jöjjenek az emberek deszkákkal és kötelekkel és toló-szánokkal.
A magasból egy fényes foltot láttak a jégen. Oda tartottak.
A kocsi alatt leszakadt a jég s lovak és emberek a viz alá merültek. A kocsirud vége kiállott a vizből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rud mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi se történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét s a menyasszony nyitott szemmel akkor is mosolygott.
Nagy gonddal kivették, egy koporsóba zárták, egy sirba temették a két boldog halottat. Fejfájukra ezt a jámbor verset vésette az apátur:
– Jézus szent nevével istennek szavára – Vőlegény menyasszony együtt a halálba. – Szüz testük a mélyben, szüz lelkük az égben, – Örök üdvösségük istennek kezében.