(Az alsó-őrsi halászok. – A vihar szeszélye. – Az utolsó zsolozsma. – Örökké!)
Mi történik akkor, ha vihar, ha vész keresi fel a Balaton jegén a halandót? Mi különbség van a csöndes éj és a förgeteges éj közt?
Hetven esztendővel ez előtt, 1828 körül, tizennyolcz alsó-őrsi halász kora hajnalban bement a jégre halászni. Tizenkilencznek kellett volna lenni, de egyik valami ok miatt otthon maradt. Tizenkilencz emberből állott akkor egy bokor halász.
Karácson szombatja volt. Szerencsét kerestek. Délre kijöttek volna a jégről, délután még bevitték volna a fogott halat Veszprémbe. Akkor még nem bécsi kalmárok számára dolgoztak a balatoni halászok. Veszprém nem messze van. A nagy karácsonestét még otthon ülték volna meg szeretteik körében, jó meleg szobában, uj bor mellett, puha kalács mellett.
Elolvasták volna a szent irásból urunk, idvezitőnk Jézus Krisztus születésének szent történetét; el is énekelték volna az isten dicséretéről szóló szent éneket s azután átengedték volna magukat annak a kegyes örömnek és vidámságnak, mely megtölti a sziveket azon a napon, melyen a világ megváltója született. Igy cselekedtek volna, a hogy illett akkor s illenék ma is szegény kálvinista jámbor emberhez.
A viz már deczember közepén beállott. Teljes szélcsendben állott be s még hó se, még dér se szitálta be a fényes jeget. Mozdulatlan jég boritá az óriási sík mezőt. Határtalan tükör, melyben nappal a nap, éjjel a hold és a csillagok sugaras jó kedvvel nézegették magukat. Vihar még nem csatangolt, köd még nem szállongott a beállás óta. Közelről, távolról fénylett a jég. Vastag még nem volt, de az embert megbirta már. Sőt az előző napon már kocsit is láttak rajta Somogyból, Siófok tájáról. Jól tudja azt a halász ember, mikor mehet a jégre.
Karácson szombatjának hajnalán is tiszta volt az ég s bár enyhébbre fordult az idő, nem volt aggodalomra semmi ok. Egy-két napi enyhe időt észre sem vesz a Balaton jege.
A tizennyolcz halászból öt-hat volt élemedett, egy-kettő közép idejü, a többi fiatal. Húsz év alatti surján legény. Keritő hálójuk kisebb fajta volt. Nem is akartak bemenni a tó közepeig, csak ugy a mámai fehér partok irányában akartak egy keritést vállalni. A lékelés, a hálóeresztés meg is történt rendesen, békességben. Mikor bevégezték ugy napkölte után: mindegyik huzott egyet a kulacsból s reggelire ropogtatták a tarisznyában hozott sós pogácsát.
Tizenegy óra tájban akartak hozzá fogni a huzáshoz. Akkorra Somogy felől, Kőröshegy irányában, a »rohadt sarok« felől beborult az ég. Sötét, szürke szennyes felhők kezdtek tornyosulni s jöttek előre irtóztató gyorsasággal. Egy percz alatt fölöttük volt, másik percz alatt körülvette őket a napsugártalan nappali szürke sötétség.
Megjött a vész.
Balatonparti ember vésznek nevezi a vihart. Eltalálta jól. A kit a vihar a vizen vagy a jégen talál: azt már a vész találja meg. Isten legyen ahhoz irgalmas, kegyelmes.
Az északról, a Bakony felől jövő vihart eleve megérzi az alsó-őrsi halász, ritkán jöhet rá orozva. De Somogy felől nagy néha jön a vész, annak hamisságát még jól ki nem tapasztalta.
Megjött a vész.
Zugva, bömbölve, sivitva nyargalt előre a vihar, mint a neki vadult ménes a pusztán. A mesgyétlen jégen, a határtalan sikon nem volt akadálya s első rohamára abban kellett hagyni a hálóhuzást. Szemközt vele meg nem állhatott senki. Havas esőt hozott magával s mintha sulyos ököllel csapkodott volna az emberek szemébe és arczába, daczolni vele nem lehetett. Hátat forditott neki mindenki, halat, hálót s szerszámot ott hagyva, előre hajtott fejjel menekültek előle a part felé.
A menekülők egyszer csak borzasztó csattogást hallanak maguk mögött. A vihar sulya alatt megrokkant a jégmező s darabokra szakadozott a jég. A nekibőszült szélvész fölverte a hullámokat s kergette maga előtt a széttördelt jégtáblákat. Imitt-amott torlaszokat emelt, másutt meg épen maradt egész jégtelket hajtott előre. Szegény alsó-őrsi halászoknak még imádkozni, még istenhez fohászkodni sem maradt idejük.
Tiz halász csakhamar eltünt. Jég eltemette, hullám elnyelte, vihar elsodorta: ki tudná azt. Mikor szép kikeletkor, enyhe tavaszi napon a tíz halász holttestét megtalálták a gamászai tiszta homokon: egyik se tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomoru halála.
Nyolcz halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült. Ezt a mezőt nem törte össze a vihar, hanem hajtotta maga előtt épen hazafelé, Alsó-Őrs felé, annak a foknak irányában, mely a falu alatt bekönyököl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma diszes nyaralók, szőlők, gyümölcsösök telepe. Ha a viharban lesz kis szivósság, ha utközben mást nem gondol, ha rossz indulata erőt nem vesz rajta: akkor a nyolcz ember megmenekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr, habzik, zuhog a hullám tajtéka s torlódnak a jégdarabok köröskörül, maga a jégmező csöndesen uszik előre. Csak a vihar tánczol rajta, csak nyolcz halálra szánt ember imádkozik rajta.
Fönt a fokon, a domb tetején, száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó barát áll, néz, vár, int, kezeit fölemeli, zokog, jajgat, imádkozik azok fölött, a kik már csöndesen nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, a kiket feléjük hajt a jégmező.
Minden hiába!
Alsó-Őrs fönt a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a víz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserü jajkiáltásban tört ki a nép aggodalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre?
Higgadt emberek csititgatták a zokogókat. Jó az Isten. Segiteni, segiteni!
Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet s ki gyalog, ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak lánczáról s erős bátor ifjak, viharbiró férfiak vaskézzel, kemény agygyal siettek megkisérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért?
Lehetetlen.
Ott volt már a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat. Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába.
De jött a nyolcz halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb. Jól látták, hogy nyolczan vannak: – jól tudták, hogy tizennyolczan voltak. Ki az a nyolcz? Fölismerni nem lehetett.
– Az én apám!
– Az én jegyesem!
– Az én fiam!
Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok, jegyesek: mind fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, a remény, az isten irgalmában való hit minden szerető szivnek a magáét mutatta meg.
Az öreg lelkész arczán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett.
– Boldogtalan hiveim, ők csak nyolczan vannak és ti mind a tizennyolczat látjátok! Istennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket.
Minden elmuló percz azt mutatá, hogy istennek kegyelme lesz azokkal, a kik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt távolabb két puskalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az ő szerelmese megszabadul.
Minden hiába.
Egy szempillantás, megszünt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező visszafordul s megy a Balaton közepe felé.
Mindenható isten, – mi történik most már?
Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte el azokhoz, a kik elmulásuk felé siettek.
De ő tőlük nem a sirás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld felé.
Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé tették az alkonyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin.
A nyolcz ember, mig menekülését látta, mig a parton levő szeretteit látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De a mikor eltünt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arcza s elveszett a menekülés minden reménye: megnyilt szivük is, ajkuk is.
A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolcz tiszta, erős férfihang.
– Oh isten, tördelt hangokkal – Én is hozzád fordulok. – Mig itt küzdök a habokkal – Kormányodhoz fordulok!
A kálvinisták egyházi gyászéneke ez.
Egy szélroham jött, a parton állók nem hallottak semmit.
Azután ujra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama:
– Én kedvesim, szerelmesim – Már ne sirjatok. – Jóságtokért az istentől – Áldást várjatok!
A jó öreg lelkész sirva mormolta magában: ezt már nem nyolczan éneklik, hanem csak négyen.
Még egyszer előtört a hang az éjszakából, a messzeségből, a hóviharból. De ezt már csak egy ifju énekelte.
– Nincs már szivem félelmére – Nézni sirom fenekére. – Változzatok félelmeim – Reménységgé, örömökké – Mert nem alszom el örökké!
Elhallgatott ez is.
De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant az ifju hangja.
– Örökké!
Azután csak a szél zugott, csak a jég harsogott.
Egy szép ifju hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta selyemhaját. És vonaglott ott a fagyos kövön. Ő megismerte az utolsó dal hangját.
– – Kis gyerek-koromban hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérje beszélte el, Bozzayné, szegény kis nemes asszony, a ki Alsó-Őrsön lakott. Ő tanuja volt ennek az esetnek s még húsz esztendő mulva is könyezve emlékezett rá.