(A balaton-fő-kajári halászok. – Mennyit ér a háló? – A szegény ember annyit se ér. – Egy ember megmenekült. – A kiliti kanczellista.)
A balaton-fő-kajári halászok esete 1868-ban hasonlit ehhez. Ekkor már hirlapok is voltak, talán szépen le is irták, azért tehát csak röviden beszélem el. De ha röviden is: el kell beszélnem, mert a téli Balaton jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám.
Ezek épen tizenkilenczen voltak. Nem hiányzott közülök egy se.
Épen az akarattyai szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy keritő-hálót kellett behuzni s már nagy részét be is huzták, mikor észrevették, hogy a füzfői sarok felől, a litéri és vörös-berényi magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég.
A halászgazda nyugodtan pipázgatva nézi a borulatot.
– Siessetek legények, förgeteg jön.
A legények négy kézzel dolgoznak kettő helyett.
A vész leér a Balaton jegére. A hova lép: lába alatt csikorogva törik össze a vastag jég. A jó szemü halászgazda egy hosszu fehér vonalat lát a berényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények még semmit se hallanak.
Hanem dolgoznak kettős erővel.
A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipázgat s a szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba.
A legények egyszerre csak észre veszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt, a vizek mélységében valami háboru készül. A lékeken locsog ki a viz, mintha forrásba jött volna a rengeteg tó.
Fölállnak, hátra néznek.
Abban a pillanatban meghallják a vésznek hangját. Mintha bőgne ég-föld, mintha orditana a levegőég.
Eldobják a hálót s készülnek megfutamodni.
A halászgazda nyugodtan pipázgatva oda szól hozzájuk:
– A hálót nem hagyjuk itt, legények.
E szó volt a halál.
A háló ára öt-hatszáz forint. Nagy pénz szegény embernek. Szép zsöllértelket és házat lehet rajta venni. Jó karban levő egész holdnyi szőlőnek is ez az ára. Szegény ember egész esztendőn át keres kétszáz forintot. Három egész esztendei keresetet dúvesztében hagyni nem lehet.
Tehát meg kell menteni a hálót.
De jön a halál. Itt lesz mindjárt.
Mindegy. A kötelesség az első. A szegődséget meg kell tartani. Szegény embernek nincs egyebe, mint adott szava.
Az adott szó nem kutyaugatás. A gazda nyugodtan pipázgatva adta meg az intést. Igaza van. Ha parancsolna, ha káromkodnék, ha toporzékolna, ha düh vagy kétségbeesés fogná el: nem volna igaza, nem fogadnának szót neki.
Mit ér az ember élete?
Szegény emberé keveset ér. S a mit ér is: csak önmagának éri. Más nem ád érte semmit vagy keveset. Azt is csak könyörületből. Mig erős, fiatal, egészséges: addig két-háromszáz forintot keres évenként. Mi ez? Alig elég kenyérre, ruhára. Ha megszünt az élet: nem kell kenyér, nem kell ruha. De szenvedni se kell, dolgozni se kell. Szegény embernek megér-e az élet annyit, a mennyi munkát és szenvedést kell érte adnia?
Hát az élet örömei? Hát ezek mit érnek?
Mit ér a pihenés és álom? Szegény embernek semmit se ér. Nagy munkáért kapja szolgabérül s nagy munkáért nyeri előlegül. Megszolgált érte tegnap s meg kell érte szolgálnia holnap is. Pihenéséből és álmából tehet-e félre valamit? Gyüjthet-e abból kis tőkét? Tehet-e belőle valamit be a takarékpénztárba? Adhat-e valamit belőle kis gyermekének vagy öreg szülőjének vagy piros, mosolygó arczu kedvesének? Semmit. Ha pihenése és álma csupa öröm volna is: csak magának kell elfogyasztania; másnak, kötelességének, szive szerelmének nem adhat belőle semmit.
Mit ér a szerelem? Ki mondja ezt meg? Néha megéri az egész életet. Néha többet ér, mint az egész világ. Néha többet ér, mint a becsület. De annyit még se ér, mint a falat kenyér az éhezőnek. A szegény embernek pedig kenyérre van szüksége s ha nem keres egy napon át: akkor éhezik egész napon át. Még szerelme is csak cserébe jár. Adok egy csókot, de vissza kell adnod. Adok egy karéj kenyeret, egy nyaláb fütőt, ruhának rongyot, pihenőre hajlékot, de csak azért, hogy mindezt segits nekem felemunkáddal megkeresni.
Elvesz a szegény ember élete vagy épsége másnak hibájából. Bölcs biróság megméri akkor: mit érhetett. S a szerint szabja meg annak értékét, a mennyit a szegény ember két keze munkájával szerezhetett volna. Többre nem becsüli a bölcs biróság. Hátha van valaki, a kinek nagyon fáj a szegény ember elmult élete vagy összetört épsége? Van-e kárpótlás a fájdalomért? Mérlegre teszi a biró a fájdalmat s ugy látja, hogy az nem nyomja le a serpenyőt. Sulya tehát nincs a fájdalomnak. S ha sulya nincs: értéke se lehet.
Hejh sok arany van még a föld méhében a mi nincs kiásva. Tipródunk fölötte. De sokkal több igazság van még eltemetve a rideg lelkek mélyén, a melyről nem akarunk tudni semmit.
Meg kell menteni a hálót.
Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is alig egy dobásnyira. Mégis csak meg kellett előle futamodni.
Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Ott hagyta hálóját ő is s menekült a többivel.
A menekülésnek csak egy utja volt. A vész a világosi partnak tartott egyenesen: abban az irányban kellett futni is. A kérdés az volt: tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?
A halászgazda már rég elmaradt. Nehéz testü élemedett ember nem versenyezhetett a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze.
Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a víz el nem nyelhette volna őket. Alig ért volna már a víz nekik derékig.
Egy jó barátom és rokonom ott lakott közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk enyéngi szolgabirája, ma is élő ember. Cselédei valami ok miatt ott álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést s már-már hitték, hogy a legények megszabadulnak. Még biztatták is őket, hogy gyorsabban-gyorsabban!
A legények nem hallották a biztatást, de meghallotta a vihar s azt gondolta: neki szól. Csinált egy irtóztató rohamot s a másik pillanatban házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket.
Csak ezt akarta a vihar. Ott aztán megállt ő is, a jégtorlasz is.
Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel s megkisértette a torlasz széthányását. Kedves jutalma lett érte.
Egyetlenegy legényt meg tudott menteni. A többinek összemorzsolt holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy balaton-főkajári legény ugy vetődött két összetámaszkodó jégfal üregébe, hogy elevenen tudták onnan kivenni.
Nehezen jött ugyan meg a szava, de mégis megjött. Első szava az volt:
– No mi ugyan szépen jártunk.
Mikor pedig megtudta, hogy többi társa mind elveszett, csak annyit mondott:
– Az áldóját annak a hálónak.
Még csak nem is a gazdáját kárhoztatta.
Furcsán járt a veszprémi káptalannak egy urodalmi kanczellistája 1846-ban. Szabó Károly volt a neve. Kilitiben volt az állomása. Kiliti Siófok mellett fekszik Somogyban, a Sió jobb partján. Veszprémben volt a kanczellista látogatóban s egy vasárnapi napon haza akart menni a maga urodalmi kocsiján.
Ha Kenese felé kerül a rendes országuton: akkor öt-hat óra az utja. Ha pedig a jégen mehet torony irányában: másfél óra alatt haza ér. Lement tehát Almádiba szerencsét próbálni.
Szép napos idő volt. Enyhe levegő pár nap óta, a jég felszine olvadóban. Kérdezte az almádi csárdást: át lehet-e menni kocsival a jégen?
– Pénteken még láttam vásárosokat a jégen, de azóta nem. Azóta meleg idő van.
Jól ismertem később a kanczellistát. Bátor gyerek volt egész a hetykeségig később is. Eb ura a fakó. Neki váltott a jégnek. Kocsisa is szót fogadott.
Tenyérnyi víz volt a jég szinén. Néhány napnak olvadása. De maga a jég is szivacsossá lett már s hajladozott a kocsi alatt. Bizony vissza kellett volna fordulni a jégről.
De a két ló azt mondta: nem oda Buda. Ha a kocsisnak sincs esze, ha a kanczellistának sincs esze: akkor menjünk csak előre.
A hajladozó jégen megrémült a két ló s megbőszült rémületében. Nem hallgatott se szóra, se gyeplőre, ragadta a kocsit a siófoki torony irányában. Rohant, mint a táltos s a rohanó kerekek által fölvert milliónyi vizcsepp köddel boritotta el a kocsit.
A siófoki vendéglő udvarán állt meg a kocsi a szin alatt. Reszketett a két ló, omlott róla a tajték s horkolt akkor is, mintha még most is bent volna a halálos veszélyben. Keresztül jöttek a jégen s gyeplő nélkül is egyenesen a vendéglőbe rohantak.
Mert a kocsis és a kanczellista ugyan mit se tudtak erről a kerek szép világról.
Ott ült a kocsiban mindegyik a maga ülésében, kocsis elől, kanczellista hátul. Lehajtott fejjel, tátott szájjal s merevedett szemekkel fogta a lőcsöt mindakettő. Nem volt ájult egyik se, de eszméletét vesztette mindegyik.
Szólitják őket: nem felelnek. Hivják le a kocsiról: nem mozdulnak. Leemelik őket az ülésből: arról se tudnak semmit. Kinálják őket étellel-itallal, borral, pálinkával: le nem tudnak nyelni semmit. Hetekig dörzsölték és ápolták őket, mint nagy betegeket, mig utóbb magukhoz jöttek.