(Pörbe száll két halászgazda. – Az a biró, a ki sohase hoz itéletet. – Mit csinál a mérnök a nagy ködben? – Nem segit a mappa. – Mit ér a tudomány kutya nélkül? – A Turcsi kutyával való beszélgetés. – Hogy lett igazság a pörben.)
A téli Balaton nem enged magával játékot üzni. Kifog az még az ügyvéden is. Még a szakértőn is. Még a végrehajtón is.
De hát van az ügyvédnek dolga a téli Balatonnal?
Van eset erre is.
Egyszer a Siófoki halászok jó csomó halat fogtak nagy messze bent a jég közepében. Mikor huznák ki a hálót: ott teremnek a kajári halászok. A halászgazda ott van mindegyik bokornál.
A halászgazda nem tesz egyebet a jégen, csak iszik, pipáz és parancsol. Ezt cselekedte a siófoki halászgazda.
A kajári halászgazda is ivott, pipázott, de nem parancsolt. Csak állt és várt. Várta: mennyi hal jön ki a hálóból – érdemes-e azért szót emelni?
Érdemes volt; nagy volt a zsákmány. Mikor pedig már a sok hal ott volt a jégen kupaczokban, sodorint egyet bajuszán s oda szól siófoki kartársához:
– Köszönöm szomszéd uram a szives fáradságot, már most ezt a halat majd csak én viszem Kajárra.
– Szivesen tettem szomszéd uram, de tovább se fáradozzék kegyelmed, magunk is el tudjuk vinni Siófokra.
– Oda ugyan nem.
– De hát miért nem?
– Azért nem szomszéd uram, mert ez a víz kajári viz, nem siófoki viz.
A siófoki gazda jól tudja azt, hogy a kié a viz: azé a halászat s a kié a halászat: azé a hal, ha más fogta is. Kivette tehát a pipát a szájából, kiverte belőle a hamut, ujra teletöltötte dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót s mikor már bodoran jött a füstje, oda szól a kajári gazdának:
– Be is kell ám azt bizonyitani szomszéd uram.
– No hát jöjjön kelmed közelebb, álljon ide mellém.
A siófoki gazda oda áll.
– Látja kelmed azt a diófát az akarattyai csárda kéményétől nyári napkeletre? Az a Bálint komám diófája. Nézzen el most már onnan kelmed Tihany felé oda a nagy vizlejáróhoz: ugy-e most már látja a mi vizünk felső határát.
– Nem látok én szomszéd uram semmit.
Az igaz, hogy alkalmas köd volt mindenfelé s egy mérföldről csakugyan nem lehetett biztosan megmondani, melyik a Bálint koma diófája.
Holmi köd balaton-fő-kajári halászgazdát meg nem zavar. Nyugodtan folytatta igazságának megbizonyitását.
– Hát az aligai szakadástól aláfelé látja-e kelmed azt a kökényfabokrot? Hát az almádi csárda csucsfala nem ide világit-e egyenesen? Nem tudná azt kelmed csak ugy mint én, hogy az én vizemnek itt van a külső határa? Most azután nézze meg kelmed ezeket a lékeket, nem a felső, meg a külső határon belül vannak-e ezek?
Nem nézett a siófoki halászgazda se kökényfát, se csucsfalat. Hiszen a köd miatt nem a csucsfal, de még az egész almádi hegy se látszott.
A legények ott álltak két csomóban. Itt a fokiak, amott a kajáriak. Nézegették a halkupaczokat. Ha egyik-másik ponty vagy sügér vetett magán egyet s kiesett a kupaczból, azt visszarugták a helyére. A gazdák vitájába bele nem szóltak volna. Nem az ő dolguk. A gazdák se szólongatták őket tanuságtételre. Hiszen ugy is bizonyos, hogy mindegyik bokor legénye a maga felenyájával tart s cserben nem hagyja gazdáját. De meg hogyan is tudnák ők jobban az igazságot, mint a gazdák?
A siófoki halászgazda elvégre se tudta belátni a kajári határ igazságát. Véget vetett a vitának.
– A mit kelmed tud szomszéduram, azt én nem tudom, a mit pedig én tudok, az a bizonyos. Ez a jég az én jegem.
– No majd hát elválik szomszéduram. A hal itt marad. A Marczi gyerek is itt marad. Kelmed is itt hágy valakit, őrizzék a halat ketten, én meg majd bemegyek a szolgabiró urhoz sebtiben.
Ez már okos beszéd volt, ebben a siófoki gazda is megnyugodott. A két legénynek ott hagytak elegendő szűrt, tarisznyát és kulacsot s a két bokor halász elballagott, az egyik délnek Siófok felé, a másik napkeletnek Balaton-Fő-Kajár felé.
A két legény magára maradt. Mindegyik elővette a tarisznyát, kikereste belőle a kalbászt, szalonnát, kenyeret, sót, paprikát; egymás mellé leültek a gyalogszánkóra s elkezdtek falatozni. Azután a kulacsra került a sor, megkinálták egymást, a hogy illik, s kölcsönösen jónak találták egymás borát. Sokat inni nem szabad. Elnehezedni, elaludni nem tanácsos. Fordulhat az idő s az álomból halál lehet.
Hogy a jégen még se töltik az éjszakát: az bizonyos. Hogy a halat se hagyják ott: az is szent.
Lehetett a hal száz forint áru. Attól nem lehet félni, hogy éjszaka ellopják. Ki lopná el? Ki lenne olyan bolond ember: a ki éjjel be menne a jégre? Még igaz jószágáért se, annál kevésbbé más becsületes ember igaz jószágáért. Hanem hát van róka a nádasokban elég. A róka egy mérföldnyire is megérzi a hal szagát s éjjel oda mehet seregszámra. Sasok is vetődhetnek erre a vidékre és róka és sas keményen megvámolhatják a halat.
Még az sem lehetetlen, hogy valami jégen járó kocsi botolhat rá a reggeli időben.
– Marczi! Nem pislantott rád a gazda, a mint elment melletted?
– Nekem ugyan pislantott, hát neked a te gazdád?
– Nekem is.
Most már tisztában volt a két legény a dolog állásával. Az a pislantás mindegyik gazdától azt jelentette: aztán legyen eszed gyerek! Ez meg azt jelentette: vagy az egész hal, vagy legalább a fele, estére otthon legyen.
Nem is tétovázott sokáig a két legény. A halat két részre osztották. Ponty, garda, sügér, őn, csuka, harcsa, keszeg, kárász, czompó, menyhal – egyik olyan, mint a másik. Egyik annyit ér, mint a másik. Fogasért kétszer annyi süllő, süllőért kétszer annyi ponty vagy garda. Alig telt bele negyed óra: meg volt az osztozás. Mindegyik bele rakta szánkójába a magáét, ajánlották egymást istennek s elindultak hazafelé. Haza is értek szerencsésen a partig. Késő este már mindegyik gazdánál ott hevert a hal a hideg kamarában.
Hanem azért korán reggel ott volt a kajári halászgazda a főszolgabirónál. Előadta panaszát rendesen s kérte holnapra a határidőt, kérte a siófoki halászgazda megidézését s minden némü törvényes igazság kiszolgáltatását. Vele volt egyik öreg legénye is, a ki az alatt benézett a konyhába, kezet csókolt a tekintetes asszonynak s levett kalappal, hajadonfővel bevitt a konyhába egy nyaláb halat. Lehetett vagy félmázsa.
Meg ne ütközzék ezen senki. Birónak, tisztviselőnek, közembernek kijárt az ajándék hajdanában s az ajándékot sohase verték a pörös fél hátához. A törvény megengedte, a szokás megparancsolta, a közerkölcsök ugy hozták magukkal. Még a nádorispánnak, még a királynak is vittek ajándékot. Ma ugyan már a királynak nem igen szokás ajándékot adni. Legföljebb a pozsonyi zsidók adnak évenként egy hizott ludat s koronázáskor ad a nemzet néhány ezer aranyat. De nem igy volt ez hajdan.
Igaz, hogy erős birónál az az ajándék nem nyomott semmit. Az volt a kérdés: van-e igazsága?
Hát az olyan főszolgabirónál nyomhatott-e valamit, mint Hollóssy Fülöp László urambátyám? Mert ő volt a járás főszolgabirája s nála tett panaszt a kajári halászgazda.
No hiszen jó helyen kereste igazságát.
Tudni kell ugyanis, hogy a mi jó főszolgabiránk sohase hozott itéletet. Több mint húsz esztendeig volt szolgabiránk, adott is a pörlekedő feleknek határidőt, néha meg is hallgatta őket, néha a tanukat is kikérdezte, de itéletet nem hozott.
Hajdan nem volt a birónak ügyviteli szabálya. Nem volt köteles a biró a pöröket sorrendben elintézni. Nem is parancsolt a birónak senki. Sürgethette azt az ügyvéd vagy a panaszos: nem adott az rá semmit. Följelenthették azt alispánnál, vármegyénél, helytartótanácsnál, kanczelláriánál, vagy magánál a királynál is: mind nem ért az semmit. A főszolgabiró azt felelte:
– Egyéb dolgom van.
Ezzel elintézte a följelentést.
Igaz, hogy a főszolgabirák mégis csak dolgoztak.
Mert tisztségük igy parancsolta. És mert minden itéletért birói dijat, sportulát kaptak azonnal. S a ki sok itéletet hozott: annak ezerekre ment jövedelme. Efféle dijakból lett gazdaggá, gróffá, herczeggé az első Grassalkovich. Igaz, hogy más segitsége is lehetett.
A birói dijak miatt nem hozott soha itéletet Hollóssy Fülöp László urambátyám. Volt birtoka Veszprém, Győr, Komárom, Somogy, Fehér, Tolna, Heves és Külső-Szolnok vármegyében. Felesége Magyary-Kossa Eszter nénémasszony volt, ki a szilasbalhási, mező-szent-györgyi, litéri, dakai, papvásárjai, pápai, böröllői, győri, bőnyi, komáromi, aranyosi, kenderesi, kakatpusztai s tudom is én még hová való birtokaikat jó rendben tartotta. Egészen természetes tehát a főszolgabiró okoskodása.
– Nekem ne mondhassa se ügyvéd, se panaszos, hogy nekem sportulát fizetett. Azután mit is pörösködnek istenadta maradhatatlan emberei? Nem azért van a státus, hogy az ő csetepatéikkal vesződjék. Majd leszoktatom én őket a pörösködésről.
Le is szoktatta alaposan. Ugy elpusztult az ő járásából minden ügyvéd, hogy meg nem mert maradni közülök hirmondónak se de egyetlen ügyvéd se. Hire volt ő neki egész Tul-a-Dunán. Kiegyezett az ő vidékén minden ember, a hogy tudott, ellenségét pedig hagyta futni mindenki. Mert az bizonyos volt, hogy senki nála pörét el nem veszti ugyan, de meg se nyeri soha.
Nála tette le panaszát a balaton-fő-kajári halászgazda. Meghallgatta nagy figyelemmel.
– Hát aztán mit csináljak én te veled ebben az ügyben?
– Tessék engem visszahelyezni az én vizeimbe és az én jegeimbe, mert a foki halászok engem az én békés birtoklásomban megháboritottak.
– Tehát sommás repoziczió!
Ez volt neve az ilyen pörnek.
Ha elszántok egy barázdát a szomszédom földjéből; ha falat huzok s a csurgatónak helyet nem hagyok; ha elkapálok egy fél bakhátat a szomszédom szőlejéből; ha a szomszédom földjén huzok árkot vagy emelek keritést: ily esetekben áll elé a sommás repoziczió. De ha más vizére, más jegére tévedek s ott halászok: mi lesz akkor?
Sommás repozicziónak csak ingatlanon van helye. Igen ám, de a viz nem ingatlan. Azonban, ha befagy, mégis ingatlan. Csakhogy a hal meg semmi esetre se ingatlan. De a hal mégis csak azé, a kié a viz; – a viz pedig azé, a kié a medre; – a meder pedig bizonyos, hogy ingatlan. Ilyen módon kétségtelen, hogy a viz is ingatlan, a hal is ingatlan s a jég is ingatlan.
Mindezt végig gondolta a jó főszolgabiró s mire tisztába jött az ügygyel: akkorra belátta, hogy ez az ügy mégis bolond ügy. Ezt prókátor nélkül elintézni nem tanácsos. Odaszól a halászgazdának.
– Tudod, hogy én a perpatvart nem szeretem s itéletet mondani nem szoktam, de most az egyszer megteszem, hanem hozz magaddal prókátort.
Ráparancsolt egyben a siófoki halászgazdára is, hozzon prókátort ő is. Azon kivül megidézte a vármegye egyik mérnökét is. Végezetül ráparancsolt a veszprémi káptalanra mint siófoki uraságra és a balaton-fő-kajári nemesi közbirtokosságra, hogy a balatoni partok határmappáit haladéktalanul adják ki a megyei mérnök kezére. Tanunak is idézett be egy csomó előljáró embert innen is, onnan is.
Elkövetkezett a pörfelvétel határnapja. Szép derült napos idő. Csak ugy seregelt a sok ügyvéd, patvarista, pörös fél, tanu, mérnök, szakértő, bámészkodó a parton. A kajári halászgazda magával hozta a kutyáját is.
A mi utóbb nagy szerencsének bizonyult.
Hollóssy Fülöp László urambátyám ugyan be nem ment a jégre, mert ezt a természete meg nem engedte, hanem béküldte az esküdtet a nagy csomó emberrel.
Első dolga volt a lékeket megkeresni. Ezeket a hasábjegekről csakhamar megtalálták.
A másik dolog volt az akarattyai oldalon a Bálint koma diófáját, a világosi oldalon pedig ama hires kökényfát, valamint a felső parton az almádi csárda csucsfalát, másik irányban pedig azt a bizonyos tihanyi vizlejárót fölfedezni. Mert ezek nélkül a kajári és foki vizek határait a mappákon kitudni nem lehet.
Ezekhez már szakértő kell.
Ott az eszköz is, a háromlábu messzelátó.
Felállitja a mérnök a háromlábu messzelátót s mig helyreigazitaná: összeszid három halászlegényt.
Felállitja, lehajol és belenéz. A kerekes csavarokat igazgatja jobbra, balra, fölfelé, lefelé. Néz, néz sokáig és nem szól. Az emberek áhitatos figyelemmel lesik, mikor kerül elő a Bálint koma diófája.
Az alatt az idő gondolt egyet s olyan köd ereszkedett le, hogy nadrágszijat lehetett belőle hasitani. Minden ember zsebbe tette a pipáját, mert nem lehetett látni a pipafüstöt. De a mérnök nem látta a ködöt.
Mert ő csak a messzelátóba nézegetett. Háromszor is megtörölte zsebbevalójával az üveget is, saját szemeit is, de azért csak nem látott semmit. Végre szól egyet:
– Nem látom a czélpontot.
A kajári halászgazda felel rá.
– Elhiszem azt.
Dühbe jön a mérnök, fölegyenesedik, összeszidja a halászgazdát, mért beszél olyan szamárságot, mit ért ő a háromlábu masina titkához? Abban kell valami hibának lenni.
A halászgazda ártatlan képpel felel:
– Megkövetem szépen a tens mérnök urat, én parasztészszel csak ugy gondoltam, hogy a köd miatt nem lát.
Akkor néz körül a mérnök. Akkor veszi észre a ködöt. S akkor veszi észre, hogy ugy érzi magát, mintha abrakos tarisznya volna a fejére huzva. Se eget, se földet nem lát. Hogy láthatná tehát a Bálint koma diófáját egy mérföld távolságban?
– Most már meg kell várnunk, mig a köd felszáll.
Ez volt a mérnök ur véleménye. Érett megfontolás után mondta ki, a mikor kétszer-háromszor megfordult saját tengelye körül s egyebet ködnél nem látott. Az esküdt ur más véleményben volt.
– Én pedig azt meg nem várom, mig felszáll a köd. Sőt e mai helyszini tárgyalást el is halasztom valamely más napra.
A sió-foki halászgazda megint más véleményben volt.
– Pedig aligha meg nem kell várnunk a ködnek tisztulását, tekintetes uram; – én a magam részéről ugyan innen el nem indulok, mert én meg nem mondom ebben a ködben, merre föl, merre alá?
Nosza el kezdett e szóra a mérnök ur káromkodni.
– Hejh, a ki teremtette, ez már az okos észrevétel. Nézzük csak a mappát: hol is volnánk mi e pillanatban?
Ott volt a mappa a vármegye huszárjának hóna alatt. Kettő is, nem egy. Bádogtokba mind a kettő. Két halászlegény már régóta vivódott a fölött: mi lehet az? Kürt-e, trombita-e, hurkatöltő-e? Most sült már ki, hogy mappa. Abban van a sió-foki határ, meg a balaton-fő-kajári határ. E csodára csóválták a fejüket de nagyon.
De hiszen bölcs szakértő mérnök: kioldhatod te annak a toknak kötelékét, leveheted te annak sapkáját, kirázhatod te abból a térképet, megnézheted te azon, merre van hegye, merre van tolla a nyilvesszőnek, merre van éjszak, merre van dél: nem értesz te azért abból semmit. Kinevet téged azért a kajári halászgazda.
Most ugyan még csak a bajusza alól nevet s azt is halkan teszi. Még vár kevés ideig.
Nézik a térképet keményen. Mérnök, esküdt, patvarista, községi jegyző. Körül-körül tekint a mérnök a közben: nem nevet-e valamelyik paraszt? Nagyon kapóra jönne valakit összeszidni. Mert hogy az a térkép a köd ellen mit se használ: azt most már ő is belátja. Kérdi a patvarista:
– Hát a tájirányzó, urambátyám?
Erre a szóra jön még csak haragba a mérnök. Tizszer is megtapintotta ő már minden zsebjét. Éppen csak a kompaszt, a tájirányzót felejtette otthon. De minek is hozta volna el? Nem volt ő neki tengerész még az öreg apja se, nem is atlánti tengerre indult ő el uj világokat födözni fel, csak egy rongyos sommás repoziczióra hivták, oda pedig minek a tájirányzó?
Hiába volt minden haragja. A térképet ujra össze kellett sodorni, a tokba beletenni, a tok sapkáját visszatenni s kötelékét bebogozni. Tartsa csak a huszár tovább is a hóna alatt.
Még egyszer rárival a mérnök az emberekre.
– Hát már senki se tudja a biztos utat Sió-Fokra?
Bizony nem tudta azt senki. Egy kajári siheder kölyök még el is kezdett csufolódni.
– Hogy tudhassuk mi azt, ha már az a háromlábu masina se tudja?
Röhögtek rá. De most már a röhögés se hozta méregbe a mérnök urat. Valami nagy dolog kóválygott a fejében.
– Hiszen se hajlékunk, se ruhánk, se kenyerünk. Hátha ez a köd három nap, három éjjel meg nem mozdul?
– Bizony történt már ilyen eset tekintetes uram nem is egyszer. Igy járt tavaly télen Marosi János is, a kis-utczai takács. Be akart menni a halászok elé. A köd megnyomta. Elbódorgott erre-amarra a jégen. A kalapja: no az megkerült, de ő neki azóta se hire, se hamva. Legjobb lesz nekünk itt a hóra lefeküdnünk, már aztán akármit ád az isten. Valamikor csak fölszáll a köd.
A kajári halászgazda csak azt várta. Erre a szóra odalépett a mérnök urhoz.
– Már én csak haza megyek, nem várakozom itt hiába. Isten megáldja tekintetes uram!
Még kezet is fogott a mérnök urral. Csak azután fordult a többihez.
– Adjon az isten jó szerencsét kegyelmeteknek is mind közönségesen. Majd holnap ilyenkor kinézek ide megint.
Intett a kajáriaknak.
– Csak nyomomba gyerekek hogy el ne bóduljatok!
Megindult nyugodtan.
De nem nézhette ezt szó nélkül a mérnök.
– Hejh gazda uram, kedves jó barátom, álljon csak meg még egy szóra.
A halászgazda megáll, visszanéz.
– Tessék parancsolni.
– Hát kelmed biztosan tudja az utat Kajár felé?
– Bizony nem tudom én.
– Hát hogy mer elindulni?
– Mert tudja a Turcsi.
– Hát a kutyám, ki volna más?
Ugy volt bizony. Akkor vették csak észre a kutyát.
Idomtalan, maszatos képü, kóczos szőrü eb. Valami korcs. Az apja bizonyosan kuvasz volt, az anyja aligha nem puli. A mi onnan bizonyos, hogy hol az egyik füle állt fel, hol a másik. A mihez pedig rendesen csak az agár meg a puli ért. Hanem két fekete szemében csak ugy égett az okos elme. Holmi vásott kölykek akárhányszor mondták, hogy több az esze annak az ebnek, mint az öregbirónak. Az igaz, hogy az öregbiró a pinczeszeren néha több bort szokott inni, mint a hogy illendő s ilyenkor bolondokat beszélt, a mit a Turcsi soha nem csinált. De azért mégis isten ellen való vétek igy beszélni.
Ott üldögélt már a Turcsi régóta a gazdájának csizmaszára mellett. Figyelemmel hallgatta az emberek beszédét s komoly részvéttel kisérte a szegény mérnök ur tépelődését. A mérnök urat ugyan még eddig nem ismerte, de azt már látta a szemeiről, hogy a ködhöz semmit se ért. A háromlábu messzelátó eleintén némi aggodalmat keltett benne, de a mikor látta, hogy se nem rug, se nem harap: azután rá se nézett többé. Kutyába se vette. De azzal kezdettől fogva tisztában volt, hogy se ő, se gazdája az éjszakát kint nem tölti a jégen. Ámbár ő ettől se félt volna nagyon, mert jól érezte, hogy a Marczi tarisznyájában még elég kenyér, szalonnabőrke és sonkacsont van.
A mig az emberek beszédét s a mérnök ur káromkodását hallgatta: az alatt éber figyelemmel kisérte gazdája arczát, szemét s minden mozdulatát is. Csak azt várta: mikor szól, vagy mikor int neki a gazda. A szót is megértette intés nélkül, az intést is megértette szó nélkül. Ilyen derék Turcsi volt az a kutya.
Végre csak kimondotta a gazda: induljunk haza felé.
A Turcsi előre futott a ködben, egy perczig szaglálódott s azután visszajött. Odaállt a gazdája elé s megindult az akarattyai lejáró irányában. Minden perczben vissza-vissza nézett, hogy gazdája egyenesen követi-e? Egyszer egyik legény ferde irányban lépett ki valami ok miatt. A Turcsi rögtön rendre utasitotta, néhány ugató hanggal megintvén őt, hogy ne bolondozzék, mert különben a jégen hagyja.
Olyan egyenesen kivezette a tekintetes biróságot s az érdemes csapatot a partra: nincs az a hajóskapitány, vagy csillagvizsgáló, a ki ezt jobban megcselekedte volna. S azt hiszik talán, hogy ezt neki valaki megköszönte, vagy őt ezért valaki megdicsérte, megsimogatta? Senki ezt nem cselekedte.
Igaz, hogy a Turcsi nem is várt köszönetet.
De arra se számitott, hogy a mikor a parton egy perczig ott lábatlankodott a mérnök ur mellett, őt oldalba rugja a mérnök ur s azon felül e szóval illesse:
– Czoki innen!
Azonban eltürte ezt is szó nélkül, az eszéhez értette a mérnök urnak s hosszas tapasztalásból azt is jól tudta már, hogy a világ háládatlan, csak a kutya háládatos.
Hanem gazdája nem türte el szó nélkül.
Mert a mikor nagy keserves zihálás közben fölértek az akarattyai csárdához s a mérnök ur a halászgazdától elvált, a halászgazda megemlékezett ugy önmagában arról, hogy a mérnök ur mily nagyon lenézi a tudatlan, tanulatlan parasztot s azért igy bucsuzott el tőle:
– Ha nem vétenék szómmal tekintetes uram, mondanék valamit.
– No csak hamar, hamar jó ember, mert fázom.
– Hát csak azt mondanám tekintetes uram, hogyha már a parasztot megveti: a kutyáját becsülje meg. Mert szentháromság-egy-örök-isten ugy segéljen bennünket, hogyha az a rongyos paraszt kutya nincs velünk, a tekintetes uram fejét néhány nap mulva már ott a jégen hollók, varjak kopogtatják.
Az a rongyos paraszt kutya megértette gazdájának minden szavát. Oda állt gazdája elé s orrát, fejét oda dörzsölte gazdája hideg kezefejéhez. Az a hideg, durva paraszt kéz ekkor végig simogatta a kutya fejét.
Hejh milyen jó kedvet csinált ezzel annak a kutyának. Ugrált, futkározott, farkát csóválta, majd egyenesen feltartotta a Turcsi. Örömében hanyat feküdt s vihogva belehentergett a hóba. Mikor a havat lerázta magáról: mindenkinek tele szórta vele szemét, száját. Olyan boldognak érezte magát, mikor látta, hogy mégis van elismerés a világon.
Hanem a mérnök urra többé rá sem nézett.
Sőt a mikor felült az a csárdás kocsijára, hogy Sió-Fokra menjen s a kocsi megindult: akkor már meg is ugatta paraszt kutya-természetéhez képest. Vajjon kutyaugatás volt ez? Vagy egy kissé érdes szemrehányás, mintha azt mondta volna: köszönd a gazdámnak tudós ember, hogy megszabaditottalak. Ha gazdám ott nincs: bizony ott hagylak a jégen.
Nincs igazad, Turcsi.
Az a mérnök nem rossz ember. Ismertem jól öreg korában. Ott volt háza Balaton-Füreden a nagy Szentgyörgyi-Horváth-villa nyugati tövében. Nem utálta az a parasztot, sőt szerette a szegény embert. Hanem lásd Turcsi, sok rossz szokás van az emberek közt a világban, a mit te ott Balaton-Fő-Kajáron talán nem is ismerhetsz eléggé. Te nem tudhatod jól, hogy minden házmester patvarkodó, minden pallér durva s minden földmérő és vizmérő mérnök goromba. Eltanulja főnökétől s megszokja már fiatal korában, hogy a lánczhuzó, karótartó és talicskatoló munkásokhoz sohase legyen jó szava s minden szavát parancsoló, káromkodó kemény hangon ejtse ki. S a hogy egyszer megszokta munkásaival: később azután ugy beszél minden kis sorsu emberrel. Ugy beszél még a te gazdáddal is Turcsi.
Bocsáss meg hát neki Turcsi s ha majd jön a második tárgyalás, ott a jégen: mentsd meg őt jó szivvel akkor is.
A jó nevelés és a jó társaság adja meg a jó modort. És az emberszeretet.
Jó modor és emberszeretet kell ahhoz is, hogy az állatot szeressük s téged Turcsi oldalba ne rugdaljunk. Akkor volt csak vétkes ember a mérnök ur is, mikor téged oldalba rugott. De ez is csak a rossz szokás munkája. Azt gondolta hogy lánczhuzója voltál. De ebben mégse mentegetem előtted. Mert valamint az emberrel nem szabad ugy bánni, mint a kutyával: annál fogva a kutyával se szabad ugy bánni, mint a lánczhuzóval.
Száz szónak is egy a vége Turcsi. Ha az a mérnök ur nem volt is rossz ember: azért beismerem, van elég rossz ember a világon. De rossz kutya is akad ám elég! Ezt meg te ismerd be Turcsi.
Hogy a Turcsi beismerte-e ezt igazán vagy nem: biztosan megtudni nem lehetett, minthogy többé nem nyilt alkalma a mérnök urat megmenteni.
Mire a mérnök ur és a két ügyvéd, az esküdt és patvarista és a tiszti huszár a főszolgabirót Sió-Fokon fölkeresték, akkorra a főszolgabiró régen haza ment Mező-Szent-Györgyre, régen megette ebédjét, vacsoráját s régen kiadta rendeletben a kanczelláriának, hogy ha a halpörös biróság reggelig elő nem kerül: keresni kell annak tagjait minden felé, mert azok a jégen bizonyára eltévedtek.
A két ügyvéd keseritette meg még igazán a mérnök ur életét. Mindakettő őt okozta a balsikerért. Ha előbb kiment volna a jégre, ha előbb fölállitotta volna háromlábuját, ha igy tett volna, amugy tett volna, köd se ereszkedett volna vagy már későn ereszkedett volna: semmi baj se lett volna. Igy azonban ki fizeti meg az ügyvédek költségeit: a napidijat, a fuvardijat, a munka dijat, a tiszteletdijat, az élelmezési dijat és a többi mindenféle költséget és dijat?
De nem törődött ezzel a mérnök ur, hanem föltette magában, hogy ha csak lehet, a pörös jeget se a siófoki, se a balaton-fő-kajári határhoz nem méri, hanem oda méri a kenesei határhoz. Ehhez aztán egyik pörös félnek, egyik ügyvédnek se lesz hozzászólása.
Ezt a veszedelmes tervet azonban meg nem valósithatta.
A főszolgabiró kitüzte ugyan az ujabb tárgyalást megint a jégre, a helyszinére, de a mikor a mérnök ur, az ügyvédek és a biróság, a felek, a tanuk és a szájtátók a Balaton partjára értek: nem volt azon a tavon egy tenyérnyi jég sem, hanem szép derüs tavaszi napnak lengedező szellőjétől lassu hullámzással mosolygott eléjük a határtalan viznek fényes arcza.
Akkor disputált össze igazán még a két ügyvéd, hogy mi most már a törvény s mi legyen a törvényes igazság? Még ma is vitatkoznak, ha azóta meg nem haltak.
Annak pedig a tekintetes asszony volt az oka, hogy az ujabb tárgyalás olyan későre halasztódott. A főszolgabiró igazán el volt határozva, hogy ebben az egyetlen ügyben mégis kimondja az itéletet, de ebbéli komoly szándékának utját állta a tekintetes asszony. Ő ugyanis lelke szerint utált mindennémü pört s különösen minden felpöröst s erre neki jó oka volt.
El kell ezt mondanom ugy rövidesen.