(Jön Jellasich. – A nádorispán Veszprémben. – A Kisfaludy-gőzös. – A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó. – A becsület a politikában, az adósságban és a szerelemben. – Mi volt a nádorispán, mi volt a bán? – A horvátoknak jó kedvük van. – Elbujdosott az utolsó nádorispán. – A nádfedelü kastélyban.)
– Hol volt, hol nem volt; volt egyszer egy nádorispán, a neve volt István fejedelem, adtam neki egy pohár vizet, megitta jóizüen, ő pedig adott nekem egy aranyat, de nemcsak nekem, hanem a többi pajtásomnak is; az aranyunkat elmulattuk, de én mégis vettem belőle egy uj kalapot Veszprémben, de most már nem uj az a kalap.
Bognár Pálnak hivták azt az embert, a ki igy kezdte elbeszélését kapás pajtásai előtt s aztán lekapta fejéről a kalapot, oda vágta a hátához egy surján legénynek, csak ugy puffant.
– Ez volt Ferkó az a kalap ni, néhány esztendeig el is tart még.
Ez a beszélgetés pedig történt az én balaton-füredi szőlőmben, a mikor én még gyerek voltam s a mikor még az a szőlő nagyanyámé volt, ez előtt közel ötven esztendővel.
Igaza volt Bognár Pálnak.
István főherczeg nádor csakugyan járt Balaton-Füreden és a Balatonon és a »Kisfaludy« gőzösön. Ezt az útját meg kell emlitenem.
Nevezetes út volt ez.
Jöttek a horvátok. Meg akarták enni országunkat. Jellasich báró a horvát bán vezetett ellenünk egy nagy sereget és seregével már el is hagyta Boglárt s jött felénk, mint a förgeteg.
Anyámat és a kisebb gyerekeket apám elvitte a balatonfüredi szőlőbe nagyanyámhoz. Veszett hire járt a horvátnak. Azt mondták: éget, rabol, embert öl, vérben fürdik. Anyám sok mindent, ékszert, ruhanemüt el akart magával vinni. Volt különösen egy vörös posztó ágyteritője. Hallotta, hogy a szerezsánnak vörös sapkája és vörös köpönyege van, mint a hóhérnak. Szentül hitte, hogy a szerezsán azt a vörös posztó ágyteritőt okvetetlen elviszi köpönyegnek. Sajnálta tőle. Apám azonban nem engedte elvinni. Hanem volt egy arany himzéses fehér selyem nemzeti védegyleti lobogónk: ennek Füredre vitelét megengedte. Apám a két nagyobb gyerekkel otthon maradt. Hadd jöjjön hát Jellasich, ha van bátorsága.
Jött is. Szeptember 21-én már Szemesen volt.
A nádorispán levelet kapott szeptember 19-én Bécsből a királytól. Ez a levél 16-án kelt. Ez a levél soha nem látott még napvilágot. Én Vermes Illés 48-iki pápai követtől és gr. Zichy Manó 48-iki honvédezredestől hallottam valamit a levél tartalmáról.
Akkor már Bécsben elhatározták, hogy az ország alkotmányát eltörlik, a magyar kormányt és az országgyülést elkergetik s a magyar nemzet alkotmányos ellenállását vérbe fojtják. Jellasich minden parancsot és meghatalmazást megkapott már erre.
A nádorispánnal azonban gondoltak valamit. Azt fölakasztani nem akarták, de a magyarok kezében se akarták hagyni.
Szeptember 16-án a király aláirásával küldték hozzá azt a levelet, melyben megengedték neki, hogy Jellasichcsal személyesen összejöjjön, valami egyezségfélét vele szóba hozzon, de egyezséget ne kössön, azután pedig vegyen bucsut a kapufélfától s hagyja a magyarokat magukra és Jellasichra, annyit se mondjon, hogy beföllegzett, menjen egyenesen Bécsbe.
A nádorispán lett volna fővezére annak a seregnek, melyet a magyar kormány a király beleegyzésével előre küldött, hogy Jellasichot verje ki az országból. Ez a sereg már a Mezőföldön volt, Jellasichtól egy-két napi távolságra.
Szeptember 20-án indult el a nádor négy kocsival Budáról s még azon a napon Veszprémbe ért. A püspöki palotában szállt meg, noha a püspök gróf Zichy Domokos már akkor nem volt otthon. És azután nem is jött haza többé soha.
A nádorispán kiséretében voltak: Beöthy Ödön, gróf Zichy Manó és gróf Szapáry Antal. Azután vele volt még valami futár-hadsegéd, egy helytartótanácsi titkár, néhány szolga, két huszár. Veszprémben a káptalan, a főispán Hunkár Antal, az alispán, főjegyző, főbiró s a polgármester fogadta.
Nagy örömmel fogadták. Tőle várták az ország békéjének helyreállitását, minden szabadságunk megmentését.
Bezerédy kanonok és püspök, régi országgyülési ember, e szavakat intézte hozzá:
– Örömében megdobbant városunk alatt az anyaföld, a mikor fenséged rálépett, hogy közibünk jőjjön.
Nem hagyhatta ezt szó nélkül Kocsi Sebestyén Gábor elmés ajka. Igaz, hogy a mit mondott, csak magán körben mondta.
– Dehogy dobbant, dehogy dobbant. Ilyen vékony legényke alatt még nem dobban meg se a Cserhát, se a Várhegy.
Nem tiszteletlenség volt ez a fejedelmi személy iránt Kocsi Sebestyén Gábortól. Ezzel csak a nádorispán kis termetére czélzott. Olyan vékony keze-lába volt a nádorispánnak, mint egy gyermeknek. Csupán 82 bécsi fontot és 8 latot nyomott, a mi a mai mérték szerint csak 47 kiló. Ez bizony még lánynak is kevés volna.
Mindig kedvetlen és mindig szótalan volt a nádorispán.
Másnap, 21-én, kiment Balaton-Füredre.
Ugy volt előre elkészitve a dolog, hogy délután két órakor találkozik a nádorispán a bánnal. A bán Szemesen lesz, a nádorispán a hajón, a »Kisfaludy« gőzösön. A bán a hajóra jön s ott majd találkozik és beszélget a nádorispánnal.
Déli 12 órakor indult el a hajó a balaton-füredi kikötőből.
A hajón volt a nádorispán és kisérete. Ezen kivül Szentgyörgyi-Horváth József és Écsi László s a hajószemélyzet. Kapitány, kormányos, három matróz és a fütő. Az egyik matróz helyettes-kormányos is volt s a másik matróz Bognár Pál, nagyanyám későbbi kapása.
Miért indult el a hajó olyan korán? Szemes csak ötven percznyi ut. Két órakor kell lenni a találkozásnak, mit csinál a nádorispán a hajón két óráig, tehát még hetven perczig?
A nádorispán előzékeny és udvarias akart lenni a bán iránt. Az ellenség és az áruló iránt, a ki föltámadt az ország kormánya és törvényhozása ellen, fegyveres kézzel betört a határon s tíz nap óta már öl, rabol és éget.
A kiséret pusztán udvariasságnak tekintette a sietést. Talán maga a nádorispán is annak tekintette.
A hajón volt egy rézágyu. De csak amolyan mozsárágyu. Csak díszlövésre való. Ezt most a kapitány megtöltette s hatalmasan lefojtotta. Vagy azért, hogy Jellasich táborát üdvözöljék; vagy azért s talán inkább azért, hogy a megkötendő béke örömére nagyot lőjjenek. Szegény mozsárágyu! Ez a töltés talán egészen beléd rozsdásodhatott volna! Vagy legföljebb csak felét kellett volna kilőni mind maiglan! Hanem hát az ágyutöltés is olyan mint a becsületszó. Vagy egészen elsül, vagy sehogyse.
Fel volt lobogózva a hajó. A nagy zászló a föárbóczon. S azután elől is egy, hátul is egy zászló. Ezek már kisebbek voltak. Volt még egy negyedik lobogó is egy kisebb árboczon.
Valamennyi piros-fehér-zöld magyar nemzeti szin. Nagy következése lesz még ennek.
Mikor a főárboczra huzták fel a nagy lobogót: a lobogó elakadt. Ujra leeresztették, ujra felhuzták: megint elakadt. A kapitány káromkodott, mint egy huszár, de a lobogó azért nem ment föl simán.
– No még ez se történt meg velünk.
– Nem jó vége lesz ennek az útnak.
A matrózok beszéltek igy.
Utóbb is fel kellett mászni az árboczra s nagy keservesen rendbe hozni a dolgot.
A nádorispán néma volt.
Van egy egykoru kézrajz és metszett kép, mely a nádorispánt ott a hajón ábrázolja. Itt magyar diszruha van rajta, de kalpag nélkül, hajadon fővel és mente nélkül. Mellette jobbról-balról Beöthy és gróf Zichy, egyik magyar, másik huszár-ruhában. Oldalt előtérben a somogyi part Szemes körül. A parton csalitos, bozótos halmokon öt fehér ruhás generális, köztük Jellasich. Mind az öten veszettül tánczolnak.
A kép nem akar gunyos kép lenni s mégis az. Az osztrák generálisok csakugyan nem tánczoltak. De a nádorispán se magyar diszruhában, hanem akkor divatos fekete kaszinó-öltönyben volt. Még Veszprémben öltötte ezt magára.
Bármennyire sietett a hajó, a bán már a parton várta.
Azok a képek, melyek 1848-ban készültek, hogy megörökitsék e furcsa történeti eseményt, nem hivek a valósághoz. Pusztán képzelődés szülöttei.
Az egyik képen két lovon ülő huszár-főtiszt társaságában délczeg huszár-ruhában ül lován a bán. Egy jó fölszerelésü gyalogossal beszélget, ki kezével Tihany felé mutat. Mintha a katonának, mikor haptákban van s a fővezérrel beszél, kezét emelgetni s azzal mutogatni szabad volna! Ugyan e képen az előtérben egy sziklapad tetején jól öltözött magyar paraszt szürben, kerek kalapban bámulja a bánt.
Sajátságos, hogy Jellasichot huszártábornoki ruhában szerették ábrázolni. Még zágrábi lovas-szobra is magyar diszruhát visel. Hiszen igaz, hogy a horvátországi grófok és bárók mind magyar főrendek, magyar grófok és bárók s diszruhájuk is magyar mind maig. S igaz, hogy a bán is magyar zászlós ur.
Ezen a képen még nincs ott a »Kisfaludy« gőzös.
A többi képen már ott van.
Az egyiken öt táborkari tiszt és egy szerezsán veszi körül a bánt. Háttérben Tihanynak és a hajónak elmosódott képe. A partnál egy csónak orra széles tót kalapos evezőssel.
A másikon a bán a parton tisztjei közt. Tihany és a hajó itt is a háttérben, de a csónak közeledik a parthoz. A bokrok közt egy ágyu is van a hajó irányában forditva.
Szeptember 21-én gyönyörü szép meleg, tiszta őszi nap volt. Az ég s a tó egyaránt ragyogott a verő napfényben. Szellő nem szálldosott s a szeszélyes Balaton nem is sejtette, mi történik hátán és partjain.
Egyik egykoru képen sincs nyoma a bán sátorának. A bán pedig sátort üttetett és sátora előtt hatalmas sudárfán sárga-fekete lobogó volt feltüzve. A bán és törzskara a sátor előtt állt, mikor a hajó közelgett.
A hajó nem tudott kikötni. A parti víz sekélyes volt. A hajó kereke már zavarossá tette a vizet, egy matróz póznával a viz mélységét kémlelgette. A hajónak meg kellett állani a parttól mintegy háromszáz méternyire.
A csónakot rögtön előre huzták, három matróz bele ugrott, a kereszt-deszkára sárga pokróczot teritettek, beszállt a csónakba gróf Zichy is, igy mentek Jellasich elé. A gróf vitte a nádorispán izenetét a bánhoz. Kéri a bánt, hogy fontos ügyek megbeszélése végett látogassa őt meg a hajón.
Ekkor történt az álnokság szinjátékának első felvonása.
A bán és tábornokai észrevették, hogy a hajón nincs sárga-fekete lobogó, hanem csak magyar háromszin.
Hogy mehessen Jellasich ilyen helyre? Hogy mehessen Magyarország harmadik zászlós ura Magyarország állami lobogója alá?
Megtagadta a hajóra menetelt. Gróf Zichy visszament a »Kisfaludy«-ra.
A nádorispán tanácskozott kisérőivel. Elhatározta, hogy a király megbizását eredeti példányban átküldi a bánhoz s ujra ismétli a meghivást.
Gróf Zichy megint a parthoz evezett.
Ez volt a második felvonás.
A bán megnézte a levelet s rajta a király nevét. Elnevette magát s mutatta a levelet tisztjeinek.
– Mit adok én a király ezen aláirására?
Igaza volt.
Hiszen az ő tábori irattárában különb aláirásai voltak a császárnak. S a császár aláirása nem különb-e, mint a királyé? S aztán az ő levelein Latour aláirása is ott van, de a nádorispánén nincs.
– Menjek-e? Kérdezi tisztjeitől.
– Ne, semmi esetre se!
Tisztjei egyhangulag szintén nevetve feleltek a kérdésre.
Gróf Zichy, mielőtt vissza indult, ezt a megjegyzést tette:
– Ő fensége a főherczeg még becsületszavát is hajlandó adni, hogy Exczellencziádnak semmi bántódása nem lesz.
A bán tovább mosolygott s azt felelte:
– A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó!
Álljunk meg itt egy szóra.
A hajógép közönséges gőzgép harmincz-negyven lóerőre. Harmincz lóerő a gépészek tudománya szerint annyi, mint hatvan közönséges magyar ló ereje. Ez bizony elég szép erő.
Hát a becsületszó milyen erős? Van-e olyan erős, mint hatvan ló együtt?
Az a kérdés, miben adják a becsületszót?
Politikában, hitelügyletben és szerelemben átkozottul keveset ér a becsületszó.
Hitelügyletben a hitelezőről, ha adósától váltót kér: azt mondják, rendes ember. Ha zálogot is kér: azt mondják, okos ember. Ha becsületszót is kér: azt mondják róla: gazember, uzsorás. A törvény be is csukja.
Az adós is furcsán áll a becsülettel.
A hitelezőt és kezest kijátszani nem mindig becsületbeli dolog. Ha a gavallér nem fizet: azért ő csak gavallér. Ha miatta száz hitelezője vagy száz adósa tönkre megy: azért csak gavallér, de ha egy páros bajt elmulaszt: akkor már nem gavallér. Ha kártyaadósságát vagy vesztett fogadását meg nem fizeti: akkor se gavallér. Ha tíz ezer forintot kér kölcsön: akkor gavallér. Ha öt forintot kér kölcsön: akkor már nem gavallér. Ha birtokos ember nem fizet: az rendetlenség, de uri dolog. Ha kereskedő vagy iparos nem fizet: az már csalás. Azt csődbe hajtják, be is csukják. Az már komisz ember.
Hát a szerelemben mi a becsület? Nehéz erre megfelelni. Ezer regényiró száz esztendő óta egyebet se csinál, mint e kérdésre keresi a feleletet. Maig se találta meg. Sohase is találja meg.
Aki becsületét teszi szerelmére, ha férfi, azt mondják rá: bolond; – ha nő, azt mondják rá: könnyelmü. Azt mondják rá, ha becsületszóra szerelmét adja cserébe.
A ki életét és halálát adja szerelméért: az vagy elmebeteg, vagy eszményi hős. Hős az érző lelkek előtt, elmebeteg az okos emberek előtt.
Minden szerelmi bolondságot s minden hibás szerelmet jóvá tesz a házasság. És minden házasságot jóvá tesz a hibátlan szerelem, de minden házasságot tönkre tesz a szerelmi bolondság.
Mi itt a becsület? Mi itt az igazság?
Egyszer Balaton-Füreden egy csomó házasember és egy csomó agglegény összeveszett a fölött: ki a derekabb ember: az-e a ki megházasodik vagy a ki nem?
A fürdőn ott volt Deák Ferencz. A vitatkozók elhatározták: megkérdezik őt. Küldöttséget választottak. A küldöttség tagjai voltak: Nagy Imre, a ki később kuriai biró lett; Lendvay József, a ki később királyi táblabiró lett és Darnak államügyész.
Deák azt felelte:
– A kérdés félig komoly, félig tréfás. Én is csak ugy felelek rá. A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem.
Ez volt Deák felelete.
És ebből se tünik ki, hogy a szerelemben hány lóerőt ér a becsület.
Hát a politikában mit ér a becsület?
Semmit.
Annyit ér, mint a csizmavarrásban. Sokszor varr rossz csizmát becsületes csizmadia, sokszor varr jó csizmát kontár, gézenguz csizmadia.
Széchenyinek van erre adomája.
Egyszer valami angol, egyik tatai Eszterházy gróf ismerőse, le akart telepedni Tatában s olyan lakásadó gazdát keresett, a ki lakást is adjon, élelmezést is adjon. Ajánlottak neki egyet.
– Miért ajánlják ezt az embert?
– Mert az nagyon becsületes ember.
– Tud-e főzni jó tyukhuslevest?
– Azt nem tudjuk.
– Akkor nem kell. Én nem becsületes embert keresek, hanem jó tyukhuslevest.
A politikában se a becsületet keresik, hanem a sikert. Közönséges gazemberek élnek, dolgoznak, zajongnak, vezetnek és boldogulnak a politikában, a kik képesek arra, hogy máról holnapra sikert érjenek el, vagy annak látszatát megszerezzék.
Mi a siker?
Ne gondoljátok ám, hogy a közjó a siker. A közjót csak a bölcsek, a nagyok és a jólelkek tartják sikernek. A politikus azt tartja sikernek, a mi neki jó.
És a mit a hatalom sikernek elismer. Hatalom pedig csak kettő van. Az egyik a fejedelem, a másik a tömeg. A fejedelem előtt csuszni-mászni, a tömeg előtt kiabálni s mind a kettőnek hizelegni, az egyiket megcsalni, a másikhoz ragaszkodni, de ha kell, mindegyiket megcsalni: ezek a sikernek eszközei.
Igaz, hogy a nemzetek igaz nagyjai nem ily módon nőnek.
De hiszen én nem igaz nagyokról beszélek most, hanem Jellasich bánról és István nádorispánról. Ismerem az ily alakokat. A közvélemény ködén én keresztüllátok. Mert én ismertem igaz nagyokat is.
Azt mondta a bán: a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.
Kinek a becsületszavára gondolt ő?
Mert nem mindegy ám az: ki adja a becsületszót?
Habsburg-Lothringen István: szülöttje hatszáz év óta uralkodó büszke fejedelmi családnak. Régiségére és hatalmára nézve a világ legelső családja.
Magyarország nádorispánja.
Pest-Pilis-Soltvármegye főispánja.
Jászok-kunok főkapitánya.
A főrendek házának, az országgyülésnek s a helytartótanácsnak elnöke.
Osztrák főherczeg s magyar és cseh királyi herczeg. A királynak unokaöcscse.
Magas rangu tábornok, két ezrednek tulajdonosa, minden nagy rendnek nagy keresztese, rengeteg urodalmak ura.
A magyar nemesi fölkelés fővezére.
A királynak helytartója.
S most fővezére annak a hadseregnek, mely Jellasich bán seregének utjában áll s azt ütközetre várja.
Mi ő hozzá képest egy horvátországi nyavalyás bárócska? A kit még zászlósuri, báni méltóságában is megelőz az országbiró is. A ki nem több, csak egy tábornok, csak egy csiribiri exczellencziás ur.
És a mikor István főherczeg nádorispán becsületszavát adja, hogy a bán csak jöjjön a hajóra, bántódása nem lesz: akkor ez a parányi uracska azt izeni: nem megy ő, arra a becsületszóra semmit se ad, a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.
Hol van itt a följebbvaló iránti köteles tisztelet?
Hol van itt a felsőbb rangu tiszt iránt való katonai engedelmesség?
Hol van itt a szokásnak, erkölcsnek és hagyománynak tiszteletben tartása?
Hol van itt a közönséges uri fölfogás? Hiszen a nádorispán magyar nemes is. S ki kételkedhetnék magyar nemes ember szavában?
Mind igaz ez.
De az is igaz, hogy itt politika készült, a politikában pedig nincs a becsületszónak harmincz lóereje.
Bécsben elhatározták, hogy egy országot el kell tiporni, egy nemzetnek vérét kell venni. Magyarország, magyar nemzet: pusztulnod kell. A végrehajtó: Jellasich bán. Zsebjében a parancsolat. Ő annak engedelmeskedik.
Kérdeztem Bognár Pált, a matrózt, nagyanyám szőlőkapását. Tőle tíz-tizenöt lépésnyire voltak a bán és társai. Kérdeztem, mit csináltak a horvátok, mikor gróf Zichy a nádorispán izenetével közéjük ment?
– A beszédjüket nem értettem, hanem azt láttam, hogy jó kedvük volt.
Jó kedvük volt!
Igazat beszélt az a kapás. A történet megörökitette, hogy a bán és a tábornokok hangosan nevetgéltek, mikor a nádorispánnak megtagadták az engedelmességet.
De hát mégis miért volt jó kedvük?
Itt egy nagy rejtély van. Egy istentelen titok.
A függetlenségi harczban az oláhok és ráczok leöltek nyolcz ezer magyart. Csatákban elesett tizenkét ezer magyar és ugyanannyi osztrák. Szerb, horvát, oláh, határőr több elpusztult tizenöt ezernél. Zuvics derék horvát barátomtól hallottam, hogy a határőrök közül csak özvegyasszony közel nyolcz ezer jelentkezett. Csatában és betegségben több orosz esett el tíz ezernél. Több mint hatvan ezer erős férfi vérét itta be az anyaföld. Hát a kik akasztófán, golyó által, börtönök mélyén lehelték ki lelküket!
Mennyi férfivér! Mennyi női köny! Mennyi élet! Mennyi boldogság!
Arról volt szó, hogy mindezt megkiméljék. Ezért kellett a nádorispánnak és a bánnak egymással találkozni. A bán megtagadta a találkozást.
De azért a horvátoknak jó kedvük volt!
De hát emberirtó vad emberek voltak ők?
Nem. Csak osztrák katonatisztek.
A kik biztosan számitottak arra, hogy csata ugy sem lesz, István nádorispán ugy is elmenekül Bécsbe, Budát-Pestet kardcsapás nélkül foglalják el s a magyar nemzet kezét-lábát nyugodtan megkötözik.
Ezért volt jó kedvük.
Ők tudták, hogy a találkozás szinpadi játék. Csak a közönség mulattatására szolgál. S miért ne mulattatná őket is, a mi a közönséget mulattatja.
Jól tudta azt Jellasich, hogy őt a nádorispán nem teszi fogolylyá s a hajógép őt nem hurczolja Balaton-Füredre. Jól tudta ő, micsoda levelet kapott a nádorispán Bécsből. Miért félt volna?
Neki csak az adott gondot, hogy a hajón magyarok is vannak. S lehetetlen volt, hogy eszébe ne jusson, hátha a magyarok nem szinpadi játékot üznek s vele az árulóval könyedén elbánnak?
Ezért nem akart a hajóra menni.
Az a néhány jó magyar ott a hajón mély tisztelettel vette körül a nádorispánt. Ők a balgák azt hitték, hogy a nádorispán a komoly ember s a bán a ledér ember.
És még ők is megnyugodtak abban, hogy a nádorispán méltóságán esnék csorba, ha ő ülne a csónakba s ő menne ki a partra, a parton Jellasich bán sátorába.
Mit mindent el nem hisz a magyar ember, ha mikor hivő kedvében van!
Az egyik oldalon az ország békéje, a társadalom nyugalma, az alkotmány épsége, a szabadság biztossága, hatvan ezer ember élete-halála.
A másik oldalon a nádorispán méltósága.
Amazt el kell ejteni, a méltóságot meg kell őrizni.
Történetirók ne hazudozzatok. Én meg nem engedem nektek e kérdésben a hazudozást. E kérdésben tisztán látok.
1203-ik évben, márczius havának egyik szeles-havas napján szemközt állott Imre, a magyarok királya, a pártütő Endre királyfival s annak nejével, a cselszövő Gertruddal. Szemközt állott a Dráva mellett Varasd közelében nagy sereggel. De nagyobb serege volt a királyfinak.
A király nem akarta, hogy magyarok vére omoljon.
Letette kardját, botot vett kezébe, egyes-egyedül oda ment a pártütő királyfi táborába.
– Látni akarom, ki teszi kezét fölkent királyára!
Megfogta a királyfi kezét, kivezette őt saját serege közepéből, fogolylyá tette s bezárta őt Kinja várába, a cselszövő Gertrud asszonyt pedig haza küldte szőni-fonni Meránba.
Elfelejtette ezt talán a nádorispán? Vagy talán sohase tudta?
Miért nem ment ő ki a partra, egyenesen Jellasich táborába? Ki merészelte volna őt ott megtámadni, kezét rá emelni? Meg merte volna-e az osztrák tiszt az engedelmességet tagadni, a mikor a királyi herczeg, az ország nádorispánja, a fenséges ur azt parancsolja, hogy a pártütő bánt fegyverezze le s két kezét tegye vasba?
Hanem ezt 47 kilónyi testsulylyal megtenni nagyon nehéz.
Mi lett volna a legrosszabb eset? A bán teszi fogolylyá a nádorispánt.
Hejh, de ragyogó fejezet lett volna ez István főherczeg életében!
Csakugyan egyetértett volna titkon István főherczeg Jellasich báróval? A nádorispán is áruló lett volna, mint a horvát bán?
Vizsgáljuk csak kissé a kérdést.
A nádorispán volt a Jellasich ellen küldött magyar hadsereg fővezére.
Kötelességszerü, nemes és hazafias gondolat volt: Jellasichcsal személyesen találkozni s a csatát, vérontást, háborut, ha lehet, elkerülni. De hát Veszprém felé, a Balatonon át s a »Kisfaludy« gőzösön vezetett az ut Jellasich elé?
Jellasich jött a hadak utján, a Balaton déli partján egyenesen Székes-Fehérvárnak. A magyar hadsereg ezen az uton ment eléje s a hadsereg élén kellett állani a fővezérnek. Minő egyszerü lett volna a nádorispánnak a szántódi révnél találkozni a bánnal! Itt nem merülhetett volna fel az a kérdés, hogy a hajógép erősebb-e vagy a becsületszó s a nádorispán méltósága nagyobb-e vagy a báné.
Ily ledér okon fordult volna meg a világtörténet egyik igen nagy eseménye?
Mesebeszéd.
A nádorispánra ráparancsoltak: hagyja el és hagyja magára a szegény országot. És ő engedelmeskedett.
De miért kellett akkor a balatoni játékot eljátszani?
Azért, hogy ha az osztrák udvar dolga rosszra fordul s a magyarok kibékitése szükséges lesz: megint előránthassák a nádorispánt békitőnek, közbenjárónak. Kimentették volna azzal, hogy ő Jellasichcsal minden jót akart és csupán Jellasich hűtlenségén tört meg jó szándéka.
Pedig semmi jót se akart.
Irtóztató vád terheli a nádorispánt, ha ugy áll az igazság, a mint én látom.
Nem tehetek róla. A jelen mindig vitás, a jövő mindig kétes, de a mult igaz.
A meghiusult találkozás után a »Kisfaludy«-gőzös megfordult s visszament Balaton-Füredre.
Gyerek-koromban tele volt a vidék azzal a hirrel, hogy Jellasich a tihanyi szorosnál ágyuztatta a gőzöst s hogy egy ágyugolyó a kémény mellett búgott el.
Ez nem igaz. Szentgyörgyi-Horváth József igy beszélt nekem:
– Dehogy bántott volna minket a bán. Örült, hogy nem látott bennünket. Mi is örültünk ott a hajón, hogy a kibékülésből semmi nem lett. Korbácsot a bánnak, nem békejobbot. Hanem a nádor ő fensége nem örült. Az egész uton alig szólt egyet-kettőt.
22-én a nádorispán Budára ér. Ott hagyja a magyar hadsereget, melyet neki kellett volna vezetnie s a vezérletet rábizza Moga tábornokra.
Másnap 23-án megmondja gróf Batthyányinak, hogy ő végleg el akar költözni az országból. Batthyányi kéri és inti, gondolja meg jól, ne hagyja az országot dúvesztében.
No ugyan jól meggondolta. Éjfélkor zárt kocsiba ült, azt se mondta a kormánynak és országgyülésnek: bikmakk s úgy el-kihajtott Magyarországból, szülőföldéről, hogy sohase látta többé. Pedig még tizenkilencz esztendeig élt jó egészségben azután.
Igy bujdosott el Magyarország utolsó nádorispánja. Itt hagyott mindent fenékig zavarban. S ott hagyta hadseregét az ellenség előtt fővezérlet nélkül.
A ki derüsebb itéletet tud mondani róla, mint én: álljon elő.
Meneküléséről van egy egykoru kép. Hatalmas nyul hátán ül a nádorispán nyereg nélkül, de a nyul fel van kantározva. Jász-kun huszárezredének ezredesi diszruhája van rajta. Dombos vidéken nyargal a nyul s viszi lovagját veszettül. A lovag háta mögött egy dombon aszu fatörzsök hatalmas száraz ágakkal. Előtte egy sárga-fekete utmutató, melyre ez van felirva: Schaumburg. Csakugyan oda menekült.
A nagy idők szereplői közül senkit se felejtett el a nemzet. De utolsó nádorispánját elfeledte. Szél a falevelet, vihar a porondot felkavarja, de nem lesz többé a lelkeknek olyan háborusága, mely az utolsó nádorispán emlékezetét a multból, az avarból ki tudná mozditani s életre tudná kelteni.
Minő jó a feledés!
Jobb mint a mámor, mert csöndesebb. Jobb mint az álom, mert álmodozása sincs. Minő áldás annak nevén, a ki nemzetével rosszat cselekedett.
Szegény utolsó nádorispán – bécsi tanácsadóid rosszul gondolták ki utolsó napjaidat. Mennyivel jobb lett volna, ha Jellasich elfogat és vasra veret s ugy küld el téged Schaumburgba. Utóbb még érczoszlopot emeltek volna tiszteletedre s a vértanuk seregébe illesztették volna be nevedet.
Sok kitelik a bolond magyartól.
Hát Jellasich mit csinált?
Jött előre jó kedvvel, bőséggel. Katonái nyujtották neki a bőséget rablott eleségből. A cséplés és szüret javában folyt vidékünkön, volt mit harácsolni.
Szent-Mihály napján már ott volt Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön egész seregével. Előőrsei már Székes-Fehérvár felé száguldoztak.
Főhadiszállása Lepsényben volt, lakása a Nádasdy-kastélyban volt.
A kastély nádtetejü volt akkor. A nád jó ismerőse volt ősapáinknak Ázsia pusztáin. Árpád huszárjai is szerették a nádat. Nádasok közelében van jó legelő. Lónak pedig az kell. A legelső Nádasd Árpádnak volt vitéz hadnagya. El is foglalt jókora darab földet a tótoktól, németektől. Palotája aligha nem nádgunyhó volt eleinte. És azután akárhány palotát épitettek maradékai, minden palotát nádtetőre vettek. Pedig főuri nagy palota is sok volt köztük. De igy kellett, hogy az Ázsiából hozott ősi nevet minden palota hirdesse.
Jellasichot meglepte a nádtetejü palotának főuri fényes berendezése. Jól is érezte magát benne keményen.
Az én falum nemessége követeket küldött hozzá üdvözlésre. Valósággal pedig azért, hogy tiltsa meg katonáinak a rablást, dúlást, fosztogatást.
Nagyon szivesen fogadta a nemesség követeit, még ujságát is, melyet épen olvasott, letette kezéből maga mellé a pamlagra.
Ez az ujság pedig »Kossuth Hirlapja« volt. Két hónap előtt indult meg az a lap s egyik legelső előfizetője épen a bán, báró Jellasich volt.
A bán itt is nevetgélve beszélt, mint szemesi sátora előtt. Itt is jó kedve volt.
Magyarul tökéletesen beszélt.
– No nézzenek meg engem az urak jól. Hát én vagyok az a rettenetes Jellasich, a ki ellen Kossuth így ir?
Mutatott egy kemény czikket.
– Önök hüségében megbizom. De mit akarnak a pesti urak? Mit akar Móga az ő maroknyi seregével?
Móga? Maroknyi sereg? Hát a nádorispán? Elbámultak a mezőszentgyörgyiek s köztük apám is. A ki szentül hitte, hogy a nádorispánnak legalább ötven ezer főnyi serege van, a kit pánczélöltözetben fehér lovon vezet rá a bánra, mint Szent György lovag.
A bán észrevette az elbámulást.
– A főherczeg nádor ő fensége is elhagyta már a sereget is, az országot is s mondják meg önök az egész nemességnek, hogy ő felsége atyai kegyelmet fog gyakorolni minden megtévelyedett fölött, csak a makacs lázitókkal érezteti hatalmát.
Honnan tudta a bán a nádorispán elszökését? Mikor erről beszélt: akkor szeptember 24-ike volt déli 12 órakor. A nádorispán akkor még csak Győr vagy Magyar-Óvár körül lehetett és se tőle, se Pestről a bánhoz hír nem juthatott.
Bizonyára nem is tudta. Csak annyit tudott, hogy a szökés megtörténik, legföljebb csak ugy gondolta, hogy talán már megis történt.
Hagyjuk el azonban a nyalka bánt s eresszük őt a maga utjára. Majd vége lesz annak az utnak nem sokára. A mi azután történt: az már nem tartozik a Balatonhoz.
Nekünk pedig vissza kell térnünk a Balatonhoz, hogy megnézzük Tihanyt is, melyet ugy ölel az a nagy tó kebelére, mint csecsemőjét a szoptató anya.