(A kecskeköröm. – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A remetebarlang és Berzsenyi. – A remete, a fejedelem és az isten. – Mirevaló az isten dicsérete?)
Tihany!
De sokat irtak már erről a félszigetről irók is, irogatók is, s mégis olyan keveset irtak erről mind az irók, mind az irogatók. Ha az olvasó lelkében évek mulva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. A ki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen minden nap látja. A ki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékü jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai iróink pedig százszor bővebben és szebben leirták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.
No de máskép lesz ezután.
A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönviz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, a mely egy millió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy igy elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt.
Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a föld kerekségén. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt. Nem is a Balataton szülöttje. Az a tenger, mely fél millió év előtt a Balatont ránk hagyta hirmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna másutt is előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos világforradalom tüzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből: akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé s a kövek közt kövé vált maga is.
Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát s annak porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezitelen lábu szegény paraszt gyerek ötven krajczárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért is, ha vevője nem ád többet érte.
Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles a fal, állj tőle száz lépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben s dalodat meghallod tőle a magad hangján. Hangod szinét, erejét és fokát visszamondja tökéletesen.
De nincs benne semmi különös. Épits akárhol akkora falat, nem kerül több pénzbe, csak száz forintba s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis hangon éneklő fiad vagy leányod rögtön megismeri énekhangjának hamisságát.
A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a természetes tüneményt.
Egy-két év ide-oda s el fog telni az a száz esztendő, a mikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.
Somogyból ment vissza Debreczenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókhiáról parókhiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikácziós diák. Áldott lelkü, jó falusi pap, de szivesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét igéretbe veszed, pogácsával tarisznyáját tele rakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is ránditod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkiséred. Debreczeni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németet szidni! Mennyire eldicsekesznek tudós professzoraikkal. A miénk hiresebb! De bizony hiresebb a miénk!
A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincs vele szerszáma. Nem is kucséber, nem is babkár, nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, a ki ugy beszél, mint ha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas répénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend igy hozza magával.
Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokán bozontos fürtökben állt a sürü erdő. A kanyargó ut föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszoruzta.
Oda is elment Csokonai.
Árva szive elkivánkozott oda is. S a hol legárnyékosabb volt az erdő: ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserü szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is.
Minő dal az, a mely ott csendült meg az ő nagy lelkében!
– Oh Tihanynak riadó leánya Szállj ki szent hegyed közül. Im kit a sors eddig annyit hánya: Partod ellenében ül. – Itt a halvány holdnak fényén – Jajgat és sir elpusztult reményén Egy magános árva sziv!
– Míg azok, kik bút-bajt nem szenvednek: A boldogság karjain Vigadoznak a kies Fürednek Kutfején és partjain: Addig én itt sirva sirok!
– Itt halok meg! E sötét erdőben. – A szomszéd pór eltemet, Majd talán a boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S a mely fának sátorában Áll együgyü sirhalmom magában: Szent lesz tisztelt hamvamért!
Oh nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi sötét erdőbe, hogy együgyü sirhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sirhalmod azért mégis szent s hamvaidat igaz szivvel tiszteljük.
Igaz, hogy csonka e mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzditó szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bérczén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsirattad s hamvaidnak örök pihenő helyét megjelölted.
Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, a mennyit én. Semmit.
Mert az a lyuk se nem barlang, se nem remete fészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz szine fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melybe négy-öt ember fér el állva.
A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végü botjával valami nyájőrző fiu ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghuzhassa s kecskéit is szemmel kisérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz gallyat szedegetett össze s ott a lyukban tüzet gyujtott, annál melegedett. Az odu falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki s aztán abban hagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látja az oduban.
Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az oduban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakálát; se nem hallgatta annak bölcs szavait. Költeményének meséje is gyerekes. A nép együgyü felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott.
Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja e miatt fogcsikorgató haragra lobban s lányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év mulva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könyezve csókolják egymást s együtt való szökésre adják fejüket. A klastromba ez alatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után tőrével megöli a lányt is, önmagát is.
»Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerliczepár jött ki porukból és e csendes ligetek sátoriban leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken, fejér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messzünnen kihaló gerliczehangjait.«
Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.
Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány sorában.
Öreg asszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsülyedt s helyébe a nagy viz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsülyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.
E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:
»Látod amott fiam, a mint a Balaton habja locsogva küzd a bércz öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között!«
A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.
Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!
Elsülyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek soha se jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből csöndes éjszakákon.
Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?
Van-e még remete? Nyoma sincs tul a Dunán. Én még láttam egyet, ismertem egyet, kegyes volt, szent volt s mégis csak obsitos katona volt, kerülte a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd egyszer valahol elmondom a történetét.
Ez hát mégis remete volt. De hol volt oduja? Ott, a hol emberek járnak, bucsujáró népek bucsut járnak. A hol meglátják, megszánják, megbámulják s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajczárt, vagy egy darab ruharongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne fagyjon.
De menjen csak a remete Tihany oldalába. A hol ember meg nem fordul. A merre út se vezet. A hol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. A hol a sivatag talajon kertészkedni nem lehet, a hol makk se terem, gyökér se terem, még fü se terem. A hol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa se tenyészik; a hol a gözü se tudna télre valót gyüjteni, a hol még róka se üt tanyát.
És a hova szabadon bejár az északi szél. A mily enyhe a Balaton nyáron: olyan zordon télen. Iszonyu hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a remete, a ki azokat elszenvedje.
A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és kerékpáros világban?
Istent dicsérni?
A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá.
Örült sovány ételének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyaruságának. Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte s egyebet nem csinált, dicsérte az istent.
Hagyjátok ki kegyes lelkek isten imádásából isten dicséretét.
Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kivánja, mert semmi szüksége sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jó istent.
Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.
Hatalmasnak.
Honnan vették a hozzá való képet, fogalmat, eszmét?
Fejedelmük alakjából és életéből.
A fejedelem zsarnok. Maga szab törvényt magának is, népének is. Öl, gyilkol, dobzódik, száz feleséget tart, szüzeket rakásra emészt. Háborut visel, palotákat épit, urrá teszi kedves emberét, de a kit, ha nagy urrá mer lenni, eltetet láb alól. Ha valami nem tetszik neki: mindjárt haragszik. Ha megvénül: mindig haragszik: S ha haragszik: nem ismer törvényt s keresztülgázol minden jogon, minden emberségen.
Ilyen a fejedelem az ő ősi alakjában. Egyetlen egy mód van féken tartani, megszelidíteni. Ha dicsérik. Ha körülrajozzák, ha térden állnak és hasra feküsznek előtte s örökké dicsérik. Ereje oroszlán, élete örök, dicsősége a nap, hold és csillagok, hatalma végtelen; reszketnek előtte, félnek tőle a többi királyok és fejedelmek: napnak testvére, uraknak ura s napkelettől napnyugatig csak érte élnek, neki szolgálnak a népek s minden nemzetségek.
Ilyen beszédre megszelidül a mord fejedelem, megsimogatja saját hasát, gyönyörködik hosszu szakálában s papucsa orrában s jó kedve kerekedik s jó kedvében néha még arról is lemond, hogy alattvalóit és foglyait rakásra ölesse.
Őskori népek, hajdankori nemzetek: ilyennek képzeltétek ti istenteket. S azért tettétek szent törvénynyé, hogy istent dicsérni kell s mindig csak dicsérni kell. Pedig dicsérni csak a rosszat, a gyöngét, a hiút és a halottat szabad s nem a jóságos, igaz és erős istent.
Szegény jámbor remeték: elmultatok. Vagy a zárdák falai közé vonultatok. A jó istennek nincs szüksége rátok, nekünk pedig rossz istenünk nincs. Csak rossz embereink vannak, azok ellen pedig ugy se értek semmit. A szegénység, sanyaruság, mezitelenség se buzdit ma már jóra senkit. Lenézne, kinevetne ma már benneteket mindenki. Ma már egész nap dolgozni kell nem pedig egész nap imádkozni,
Nem is hiszem én, hogy a tihanyi remetebarlangban remete lakott valaha.
(Vége az első kötetnek.)