(A csárda. – A fogas király. – Az öreg szilfa. – Melyik rosszabb: a török-e vagy a német? – Kinek hány őse van? – Van-e még magyar, van-e még zsidó. – Papi birtok, zsidó birtok.)
Ott áll a fa, az ős, öreg szilfa, az akarattyai magaslaton. Földje, maga büszkén néz szét a messze világba. Egyik oldalán a csittényi szőlős gunyhó, másik oldalán az akarattyai csárda, nehány puskalövésnyire tőle mindakettő.
Csárda egykor, pusztai lakás ma.
Hova lettek a csárdák? Hova tünt el a csárdai élet?
Gyermekkorom sok emlékét őrzi a csárda. Ugy megőrzi, alig jut belőle ma már magamnak is. A hogy elmult a gyermekkor, ugy mulnak el a csárdák, ugy mulnak el az élet emlékei.
Őskeleti, ősmagyar intézmény a csárda. Talán a hunok, talán az avarok még nem ismerték. Az a Priszkosz követ, a ki Attillánál járt, nem beszél csárdáról. Mikor társaságával letelepedett éjszakázni, nem csárda mellé telepedett. Ha lett volna akkor csárda, hun vezetője oda vitte volna éjjeli szállásra. S mikor jött a vihar és záporeső s a görög urak feje fölül elvitte a sátort s uti málháikat belesodorta a szikes tóba: a csárdához menekültek volna eső elől, éhség elől, szomjuság elől.
Ősmagyar szó a »csárda« is. Hiába akarják tőlünk elvitatni polyákok, törökök, déli szlávok. Meglehet, igaza van Vámbérynek, hogy őseink a persáktól tanulták el a szót és az intézményt. Meglehet, hogy persa nyelven azt jelenti a szó: ágas szin. Bizonyos, hogy őseink hozták Európába.
A hol ivóviz van: oda kutat ásnak. Közelébe ágas szint, leveles szint állitanak. Az ágas szin mellé egy kis putri vagy hajlék: ebből a három épületből áll a csárda. Nem oly fényes, nem oly szilárd ugyan, mint a balbeki napisten templomának romjai, de czéljuk, rendeltetésük ép oly kegyes, ép annyira istennek tetsző.
Keritése nincs, kapuja sincs. S ha nincs kapu: be se lehet zárni senki előtt. Szabad a bejárás, szabad a megszállás mindenkinek.
Nem is az emberért, inkább a lováért készült. Az ember türheti az éhséget, szomjuságot; jóravaló ember lovát éhezni, szomjazni nem engedi. Megitatja a kutnál, beállitja árnyékba a szin alá, vet neki egy marok szénát, zöld füvet vagy eleséget s pihentetés után ugy megy tovább. Maga az ember bemegy, vagy be nem megy a csárdába: nem tartozik a dologhoz. Árnyékért, pihenő helyért, itató vizért ugy sem szabad pénzt elfogadni magyar embernek. Csak németnek szokása lakat alatt tartani a vizet és födeles árnyékot.
Erős igazsága van a németnek, de erős és szép igazsága van a magyarnak. Hisz a ló gazdája azért egy hajtóka italra vagy többre mégis csak benéz a csárdáshoz is. Ez a csárdás haszna. De azért, hogy fáradt állat megpihenjen, szomjas állat elverhesse szomját, hasznot huzni embertelenség.
Ott volt még az én gyermekkoromban a czinkotai, a pinkóczi, a tekeresi, a gamászai, az akarattyai, az alsó dakai, a felső dakai, a geleméri, a füzfői, az almádi csárda. Egy pár még ma is fenáll, ma is csárda. Busul, szegénykedik, csárdása gazdaságból éldegél, vendéget alig lát, utas ember elkoczog mellette, a muzsikus czigány rá se gondol többé, hanem azért mégis csárda. Urasága csárdának felejtette. A legtöbbje gazdasági tanyává alakult át. A pinkóczi csárdát a nemes vármegye pusztittatta el ott a hodosi erdő mellett. De végkép kipusztult már a hodosi erdő is. Bokros tölgyeinek semmi nyoma többé.
Az akarattyai csárda se csárda már több mint negyven esztendeje.
A Balatonnak ezt a részét Balatonfőnek nevezik. A balatonfői partok azok a magas és meredek partok, a melyekről már megemlékeztem. Azt a magaslatot, a mely az akarattyai csárdához fölvezet, Tikacs néven nevezte el az őslakó.
Erre szoktak szüleim nyaranta a balatoni fürdőre járni az akarattyai csárda aljába.
Egy mély szakadás van itt a nagy partok között, mintha óriási vizmosás volna. Itt le lehet szállni a vizhez. Ide jön vasárnaponként száz meg ezer kocsival a Mezőföld népe, kivált aratás és cséplés után fürödni, a cséplés és nyomtatás porából kitisztulni. Ellepik a sekély vizet a nádason kivül. Ha a partról a magasból néznők: ugy tünik elénk a sok emberfej, mintha télen óriási varjusereg lepi el a havas mezőt. Mert kopasz embert és szőke embert a Mezőföld alig ismer. Fürdő után körbe telepesznek az összevalók, előszedik a pogácsát, sonkát, kulacsot s jó kedvvel beszélik egymásnak, ki milyen mélyen ment be a vizbe. Uszni nem tud senki. Azt pedig mindenki tudja, hogy a ki nyakig érő vizbe bemegy, ha uszni nem tud, többé vissza a maga erejével nem jöhet. Beszivja a Balaton.
Apám tudott uszni. Megtanulta gyermekkorában a szilasi uszólápon. Ma már ez sincs meg az ősi telken.
1851-ben történt az eset. Lementünk fürödni. Anyámnak nem volt szabad a nyilt vizen fürdés, de ő is eljött s egy pokróczon leült a homokos partra.
Apám beuszott a nádason belül s a mint ott lubiczkol, jön vele szemközt lassu mozgással egy termetes hal. Vagy a hullám hányta, vagy a szellő tolta, de a viz szinén jött feléje. Első pillanatra nem ismerte föl. Akkora volt mint egy jókora harcsa, de se bajusza, se pikkelye.
Mikor közelért hozzá: kitért előle. Nagy hallal szabad vizben, puszta kézzel viaskodni nem okos ember dolga. De a mint mellette uszkált, észrevette, hogy a hal tátogat s többet fekszik oldalán, mint hasán.
Haldoklott a gyönyörü állat. Nem volt semmi sértődése, haldoklott öreg kora miatt. Apám a kopoltyuja alá tette balkezét s jobb kezével iparkodott kifelé vonszolni. Haldokló állattal könnyü lesz elbánni.
Csakhogy az a haldokló állat a fogaskirály volt s a király akkor is hatalmas, a mikor haldoklik.
De azért kihozta. Egyet-kettőt vetett magán ő felsége, de apám erős ember volt, keményen fogta, kivezette a lábolható vizig; ott ölébe vette s anyám lábához oda tette a homokra.
Negyven fontos óriási fogas volt. Mióta uralkodhatott már a vizek mélységein: nem tudják azt a tudósok. Hálót, szigonyt, erősebb ellenséget el tudott kerülni. Szerencsésen eljutott az emberi kor legvégső határáig.
Hanem hát mégis csak király volt, a ki fogát se könnyen, se ingyen oda nem adja.
Ott feküdt anyám lábainál. Életnek jele nem látszott már rajta. Anyám minden gondolat nélkül czipellős lábafejével megérintette az orrát. Erre egy szempillantás alatt mélyen bekapta anyám lábafejét s irtóztató fogait összeszoritotta.
A sikoltásra apám oda ugrott, letérdelt s két kezével megkisértette a fenevad állkapcsait szétfesziteni. De roppant ereje se volt erre képes. Talán a test sikossága miatt se tudta egész erejét kifejteni. De hihetetlen erő van a hal állkapocs-izmaiban.
Anyám a fájdalom és ijedtség miatt elájult. Mi gyerekek meredt szemmel néztük a küzdelmet. Apám kegyetlenül káromkodott s oda kiáltotta kocsisunknak:
– Hozd ide a kalapácsot.
Bükky István volt kocsisunk. Öreg, pupos, régi hü cseléd. Oda czammogott a kocsihoz, a tarisznyából kivette a kalapácsot s átadta apámnak. Csak a kalapács vasával lehetett a haldokló vagy talán már halott állat állkapcsai közül anyám lábát kimenteni.
Szerencse, hogy akkor nem volt még félczipő vagy kivágott czipő. De igy is nagy sebje volt anyámnak. Rögtön öltöztünk s mentünk fel a csárdához. Ott apám finom törkölypálinkával kimosta s aztán bekötözte a sebet. Begyógyult szerencsésen.
Hanem az eset miatt mégis csak elmaradt a nagy szilfa látogatása. Pedig e napra már előre kitüztük. Elmegyünk tövébe, megmérjük területét, leülünk árnyékába, megszámláljuk főágait.
A mi elmaradt akkor: megcsináltuk máskor.
Csodálatos alkotása a természetnek. Dereka, főtörzsöke csak ember magasságnyi. Tehát nem volt társa közelben soha, nem versenyezett senkivel, vele se versenyezett senki. Születése óta magánosan állt ott a dombtetőn büszkén, védtelenül, viharok és villámok ostromában. Ha lett volna társa vagy szomszédja: magasbbra nőt volna törzse s nem fejtette volna ki oly gyorsan, oly közel a földhöz koronáját.
A magyarnak szilfa a nemzeti fája. A német elfoglalta a tölgyet, a lengyel a fenyőt, az olasz és franczia az olajfát. Ezer falu, város, halom, dülő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S a hol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.
Mert a magyar csak a rónát, csak a sikot, csak a végtelent szerette. A minthogy a lova is azt szerette. Van fája a siknak is. De csak puha fája. A nyár, a füz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szivós, hatalmas, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad varjunak, seregélynek. A villám kikerüli s ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csucsára odaszáll a turul madár. Onnan nézi a napot s a legelésző és ficzánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az ijjat. Századokon át él. Kora miatt kihalt szilfát még senki se látott.
Az akarattyai szilfa messze lát. Északfelé a Bakony csucsai, az Iszka, a Bögre, a Papodtető, a Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy zárják el látó körutját. Napkelet felé Fehérvár aranyos tornyait és Szegzárd hegyeit látja. Dél felé a Mecsekig néz s napnyugat felé Tihanyon keresztül Badacsony büszke tetejére száll tekintete. A tihanyi réven át pedig végig néz a Balaton szinén s nem látja partját sehol, mint a tengernek.
Milyen régi ez a fa! Meg nem lehet mondani. Az 1532-iki kenesei országgyülés már ott látta, ott találta. A Batthyányi, Tahy, Zalay, Nádasdy, Majláth, Csányi, Bottka, Forgách, Apponyi, Zay, Pósa, Horváth, Mérey, Kőváry, Kisfaludy, Boronkay, Niczky, Sittkey, Bessenyey ma is élő nemzetségek öregei, föbbjei apródaikkal, kisérőikkel, huszáraikkal lombjai árnyékában poroszkáltak el, a mikor a kenesei országgyülésre gyülekeztek. Hát a már kihalt fényes nemzetségek!
Csak pár év előtt hullott el Mohácsnál a nemzetnek hős serege. Az előtt egy király is sok volt, most két királya volt a magyarnak. És két örök ellensége. A német és a török. Egyik jobban pusztitotta mint a másik.
Az az öreg fa ott a parton jól hallotta, a mint az ország bölcsei és vitézei a fölött tanácskoztak: melyik jobb, melyik rosszabb? A török-e vagy a német? Melyikkel tartson a magyar? A törökkel-e vagy a némettel? Nem jobb volna-e mind a két királyt elkergetni s felállitani a szabad köztársaságot s nemzetül szövetkezni a hatalmas törökkel?
Öreg szilfa: te hallottad ezt a tanácskozást. A te lombod belesusogott, a te lombod belebólintgatott ebbe a tanácskozásba. Azóta negyedfélszáz esztendőn keresztül látod feljönni és lenyugodni a napot a magyar nemzet feje fölött. Végig nézted a törökkel és a némettel lezajlott keserü küzdelmeket. Láttad győzelmében, láttad bukásában nemzetünket. Sokszor elbuktunk, mindig feltámadtunk. Öreg szilfa: te sokat tapasztaltál. És mondd meg nekünk most már: melyik szónak volt igaza 1532-ben? És mondd meg nekünk azt is: szaporodott-e bölcsességünk 1532 óta? Meg tudnánk-e azokra a kérdésekre ma igazán felelni?
De hát hagyjuk ezt a dolgot öreg szilfa. Ugy se tudod, miért beszélek én rólad annyit. Hiszen rólad semmit se tud a főváros közönsége. Téged föl nem keres nyaraló közönség. Emlékeztető jel nincs függesztve rád. Korhadt oldalaid, korhadó ágaid nem őrzi a kegyelet. Isten számában élsz s nem az emberek gondozásából. Meg kell mondanom őszintén: miért beszélek én rólad annyit.
Azért, hogy tanubizonyságul hivjalak: miért pusztulnak oly gyorsan gyökeres nemzetségeink.
Mert te tudod azt a legjobban!
Közbeszéd, mindennapi szójárás ez: »régi család, gyökeres nemzetség«. Mit tesz ez?
Bizony nem azt teszi: kinek hány őse van. Mindenkinek egyenlő számu őse van. Annak a Szemerének, a ki Huba nemzetségéből származik, nincs több őse, mint annak a drótos tótnak, a ki csak annyit tud őseiről, hogy az ő neve Janó, apját, anyját nem ismerte s mint talált gyereket közköltségen nevelte föl Nyitramegye valamelyik jólelkü kis tót községe.
A Neander-völgyi koponya lehet fél millió éves vagy lehet százezer éves. Vitatkozzanak fölötte a tudós emberek. Nincs az az uralkodó s nincs az a koldus az ó világban, a ki teljes joggal azt ne mondhatná: ez a koponya az ő ősének koponyája volt.
Ősi család az, mely egy birtokon több nemzedéken át megmarad. A birtok az ősi s nem a család. A ki azt mondhatja: ez a birtok a hetvenhetedik öreg apámé volt: az igazán ősi család. Ilyen magyar természetesen nem lehet, minthogy Árpád apánkig a kinek legtöbb öreg apja volt, annak se lehetett több harminczháromnál.
Csak az ember öreg, az idő mindig fiatal. Sokan vannak, a kik családjukból öt nemzedéket ismernek egy időben, a kik öreg apjukat és unokájukat egyszerre láthatják. Ez egy élő nemzetség. Ilyen hat nemzetség Árpádig ér föl. Nem is olyan nagy dolog.
Mi magyarok ezeréves nemzet vagyunk. Mert csak ezer év óta van állandó birtokunk.
Hát a zsidók?
Az öreg Mózes ugy 1200 körül élt Jézus előtt. Száz-kétszáz évvel több-kevesebb nem igen számit. Ha mi magyarok ezer évre számitunk vissza: a zsidók háromezer évre számithatnak. Joguk van hozzá. Ma is van elég zsidó, a kinek egyenes őse vályogot vetett Egyiptomban és papucsot kötött Babilonban s a ki tisztán örökölte századik ős apjának vérét, szemeit, szakálát, természetét. Azért mosolygok én azon, ha hallom, hogy nincs már Árpád magyarjától egyenes ágon tiszta vérrel származott magyar ember.
Ostoba beszéd.
Mintha az a tizenöt ezer kemény legény, a kivel Árpád berontott Európába, mind valamennyi idegen vérrel keveredett volna unokáiban!
»Korcs volt anyja vére s más faj állott a kidőlt helyére.« Ezt mondja a költő. De a költő csak a főurakról beszél, a kiknek hegytetőn volt kőváruk. S a magyar nemzetet nem főurai tartották fen. Faját, jellemét, tiszta vérét, zömök alakját, széles arczát, eszes tüzes szemét nem a főurak őrizték meg. A tiszta magyar faj gerinczalkata is egészen más, mint a magyar főuraké.
A magyar főurak jellege hosszukás arcz, keskeny orr, hideg szemek, hosszu kéz, gólyaláb, vegyes szin s olyan gerinczhajlat, mely a vesék táján nem elég mély. Az ős magyar gerincz hajlottabb, mint a magyar főuraké, tehát az ős magyar termet egyenesebb és nyalkább, mint a hogy a főuraknál látjuk.
Csak Erdélyben van még tiszta magyar származásu főur. A Kemények, Bánffyak, Bethlenek közt még feltaláltam Árpád egyik-másik huszárhadnagyát. A legnagyobb vagyonu magyarországi főurak kétszáz év óta habsburgi főnemes elemekkel vannak százfélekép összeházasodva.
A mint a gothai könyv bizonyitja. S a mint a természetök és testalkatuk még jobban bizonyitja.
De térjünk vissza hozzád akarattyai öreg szilfa!
Van a magyarok közt ősi család, noha csak ezer év van mögöttünk.
De nincs a zsidók közt ősi család, noha három ezer év van mögöttük.
Mert Magyarországon nincs olyan zsidó birtok, mely a harmadik nemzedéken át volna egy család kezén.
Azt mondják, nem is lehet, hiszen csak ötven év óta szerezhet zsidó ember ingatlan birtokot.
Majd megfelel erre az öreg szilfa.
Tul a Dunán régi példabeszéd, hogy papi örökség, zsidó örökség nem száll át a harmadik izre. S az is régi példabeszéd: könnyen szerzett jószág hamar elvész.
A gyermeknevelés nagy igazságainak torzképét tárja elénk a két példabeszéd.
Tul a Dunán van egy érsek, öt püspök, öt-hat gazdag apát és prépost s vagy hatvan gazdag kanonok. Tehát mintegy hetven nagy szerző.
Kétszáz év óta gazdagok a magyar papok. Az előtt nem voltak gazdagok. Ha tizenöt évet számitunk egy papi beneficziumra, kétszáz év óta csak tul a Dunán legalább ezer nagy szerző pap élt. Tehát legalább ezer családnak kellett volna meggazdagodni, vagy tisztes vagyont szerezni.
S mindössze sincs öt család, mely vagyonát papi örökségnek, papi szerzeménynek tekinthetné. Pedig nem kell ám azt hinni, hogy minden nagy szerző pap kegyes alapitványra adta pénzét. Nagyon sok tette, de nem mind, sőt fele se. El se élték jövedelmüket. El se játszották.
Hanem odaadták, elhagyták rokonaiknak. Ezek kezén pedig elpusztult az első, második nemzedéknél.
Ép ugy, mint a zsidóknál az ingatlan birtok.
A nevelés eredménye ez.
Ha azt akarjuk, hogy utódaink ragaszkodjanak az ősi birtokhoz: ugy kell nevelni a gyermeket, hogy ne a vagyont szeresse meg, hanem a birtokot. Ne a csürben örüljön a buzának, hanem a hogy a dülőn nő fel. Ne menyasszonya keblén imádja a rózsát, hanem kint a kertben, a mint bimbót hajt s ragyogó szirmaival rámosolyog.
A vagyon holttest, a birtok élő alak. A vagyon csak szám. Ezer, tizezer, százezer, millió. A birtok vagyon is, de azontul családi emlék, hagyomány, költészet is. A vagyon csak a gyomornak, hiuságnak és ledérségnek ad élvet, a birtok a léleknek és a sziv ábrándjainak is. És a hatalom és önérzet nemes kincsei!
Minő hatalmas ember az, kinek ezer holdnyi szép birtoka van ősi házzal, nagy kerttel, hű szolgákkal, negyven cseléddel, kétszáz lélekkel, a kiknek parancsol, de kenyeret is ád; a kiket munkára hajt, de szeret is s a kik engedelmeskednek neki s a kikkel együtt lakik, együtt megy az isten házába s jó időben, rossz időben együtt örül – együtt busul.
Megválik-e ilyen ember birtokától?
Van egy sereg szép tinaja. Még apja szerezte azt a hires bikát, melynek utódjai.
Van udvarán hatalmas hársfája. Öregapja ültette el.
Van a kert sarkában mohos kőfalszöglet árnyékában száz esztendős borostyán-lugas. Dédanyja vitte oda egy napos menyecske korában.
Ott van egy árokpart: rajta mászkált gyerek észszel.
Ott van a birtok napkeleti részén egy határhalom. Ős apja ott birkózott a hatalmas szomszéddal s megmentette a birtokot.
Közel a temető: tizenhat őse nyugszik hantja alatt.
Megszólal a déli harangszó: azt a harangot is elődei adományozták.
Zsémbes, komor egyik-másik belső cselédje. De annak az apja is szolgálta az ő apját, öregapja öregapját. Nem is lop többet, csak épen a dohányra valót. Tehát meg kell becsülni.
Minden birtok egy családi történet. Minden történet egyuttal hagyomány, ábránd és költészet.
Mondd meg öreg szilfa, ha te egy családnak birtokában volnál, ha tiz nemzedék egymásután hüsölt volna árnyékodban s a tizenegyedik megválna tőled csak azért, hogy pénze nagyobb kamatot hajtson: nem érdemlené-e meg az a tizenegyedik, hogy legmagasabb csonka ágadra akaszszák föl?
Arra az ágra, melyet 1853-ban csonkitott meg egy kósza villám?
Öreg zsidó, öreg pap! Ha azt akarod, hogy birtokod nemzedékről nemzedékre szálljon s nemzetséged könnyen a világba el ne széledjen: ugy neveld a gyermeket, hogy legkedvesebb játékait birtokodon játsza, leg szebb gyermekidejét birtokodon töltse; annak fáit, halmait, dülőit, hajlásait, kutját, kutfejeit, messzelátó szépségeit, emberét, asszonyát, kisgyerekét, meséit, ábrándját, hagyományait igazán megszeresse.
Akkor ragaszkodik hozzá. Akkor el nem adja, el nem tékozolja se szép szóért, se szép lóért, se szép lányért, se szép kamatért.
Argentina messze van. Sok ezer mérföldnyire. Tenger is van köztünk. De ha ott megbomlik a tőzsdeállapot ma: a papirok felényire buknak holnap minálunk is.
Felényire a papirok, de egészen a papirok gazdái. De akárhogy bukik Argentinában a bankár, a hajótulajdonos, a rozsföld, czukornádföld: azt a magyar birtok egy könyedén meg nem érzi.
Kivált ha jó magyar ember a birtokosa.
Most már megérted jó öreg szilfa, miért meséltem én rólad annyit Gamászától Siófokig Salamon Ferencznek, Szilágyi Sándornak, Nagy Miklósnak, de még Gyulai Pál urnak is.