(Miért német a magyar fürdő? – Hogy menekült meg Kecskemét a német szótól. – Nyári orvos, téli orvos, csavargó orvos. – Nemes fiu, nemes leány. – A mamák visszaemlékezése. – A régi Balaton-Füred.)
Elértünk Siófokra.
Akkor még nem volt Siófok világfürdő. A mezőföldi főszolgabiró akkor még nem volt fürdőbiztos s nem kellett neki németül beszélni. S a jó magyar falut és vidéket még akkor nem iparkodtak németté tenni. A mezőföldi ember még akkor nem is tudta, milyen a német szó. A ki németül beszélt: arról azt mondta: zsidóul beszél. Jó zsidó barátaink akkor is tudtak németül.
Csudálatos nép ez a fővárosi fürdő közönség.
A mint beteszi lábát egy magyar fürdőbe: mindjárt németül beszél. Külföldön jó magyar.
A mint meglát egy pinczért: németül szól hozzá.
A mint a vasuti indóházba beteszi lábát: már elfelejti a magyar nyelvet.
A mint utazóval találkozik, a mint üzletről beszél, a mint katonai, vagy épitészi, vagy mérnöki dolgokról értekezik: nyelve már nem fordul a magyar szóra.
S mindegy ám az, akár keresztyén, akár zsidó. Mihelyt kereskedő, gyáros, nagyiparos, vállalkozó, mágnás vagy pinczér: mindjárt német. Természetes, hogy van kivétel is. Még kivétel se lenne?
Tuladunán minden kőmives német. Vagy az volt vagy azzá lesz valamikor. Igy van a kéményseprő is. Nincs az a magyar város Tuladunán, a hol másként volna.
Apám negyvenkét év előtt házat épitett. Délelőtt minden kőmives magyarul beszélt, délután már mind németül. Mert délután már valamennyi ittas volt sörtől-bortól. S ha ittas: akkor mindig beszél.
Berky nevü kocsisunk csak hallgatja ezt a beszédet nagy álmélkodással:
– Miről beszélnek ezek? Kérdem tőle kötekedve.
– De nem tudom én azt urfi. Ugy beszélnek ezek, mint a ludak. De tudja isten, talán azért ezek is megértik egymást.
Igy volt a népünk ez előtt huszonöt évvel még Siófok táján.
Idegen azt el nem hinné, minő türelmesség lakik a magyarban.
A hatvanas évek legelején Kecskeméten laktam… A Király-testvérek czimü vendéglőbe jártunk Kecskemét tőzsgyökeres magyarjaival s főtisztviselőivel együtt. Csak a hires történetiró Hornyik János tudott köztünk németül, de ő is inkább tótul tudott, de azt is ugy eltagadta, hogy a ki kisütötte rá, hogy tótul tud: ahhoz hozzá vágta az ötfontos ólomkalamárist.
Megtörtént.
Egyszer Zágrábvármegye horvátul intézett egy átiratot Kecskemét városához. Senki se értette. Valakinek eszébe jutott, hogy Hornyik János érti a tót nyelvet, ő majd leforditja. De ki szólitsa föl? Jó barátja, tisztelője nem vállalkozott erre. Végre megfogtak egy szerencsétlen aljegyzőt, vigye be hozzá az iratot, de hagyja nyitva az ajtót maga után. Ugy cselekedett.
– Tekintetes főjegyző ur, tisztelettel kérem, legyen szives ezt a levelet magyarra forditani.
Hornyik János csöndes, jó ember volt. Az édes tej nem oly szelid, mint ő. Szemei akkorák voltak, mint a bikáé, de kékek voltak, nem feketék. Átveszi a levelet, megigazitja szemüvegét, leteszi pipáját s megnézi az irást. Látja, hogy szlávul van. Látja, hogy őt gyanuba fogták, hogy tótul is tud.
Szemeit abban a pillanatban ellepte a vér. Mint a villám, ugy kapott az ólomkalamárishoz s ha az a boldogtalan fiatal ember gyorsan ki nem ugrik: halálnak halálával pusztul el. Botond vezér nem ütött akkorát Bizancz kapujára, mint Hornyik azzal az ólommal a régi rozzant városház falára. Ez is egyik ok, a miért uj városházat épitett a büszke város. – De azt az aljegyzőt nem is türte meg többé Hornyik a városban. Ki kellett őt tenni rovónak a bugaczi pusztára. Ott is halt meg száraz betegségben.
Nos hát Hornyik is köztünk volt a Király-testvéreknél estennen – a kurucz magyarok közt.
Volt ott egy biljárd asztal is s a mellett egy márkör. Törpe, pupos szánalomra méltó alak, embervakarcs. De mint afféle márkör: csak németül beszélt.
Hát az egész kurucz tábor nem a német nyelvet törte ezért a nyomorék alakért Kecskemét városában? S Hornyik bátyánk is nem eltürte ezt a természetellenes állapotot szó nélkül?
Végre is felbujtogattunk egy csöndes kuruczot, az öreg Mádyt, csináljon rendet. Az öreg Mády vidám eszü ember volt s magához inté a vakarcsot:
– Hány dákód van édes fiam?
– Tizenegy jó, öt rossz.
– Van-e ólomtöltelék mindegyikben?
– Van kérem alássan.
– Nos hát édes fiam, mind a tizenhat dákót a fejeden töröm össze, ha te még egy szót szólsz itt németül.
Igy mentettük meg Kecskemétet anno 1863. a németségtől. Mert hát az a márkör is csak ugy tudott magyarul, mint akármelyik halasi utczai gazdaember.
– – Meg kell most nézni, mivé tette Siófok és Balaton-Füred nyelvét, azt a tökéletes, tiszta, zengő magyar nyelvet a pinczérhad és a fővárosi közönség! Pedig egy-két okos ember s egy-két kedves asszony mily gyorsan tudna ezen segiteni!
Nem ugy volt ez régen Balaton-Füreden! A mikor még a Balatonnak ez volt egyetlen fürdőhelye.
Negyed század előtt még nem volt Siófok, nem volt Kenese, Almádi, Alsó-Örs, Fülöp, Badacsony, Balaton-Földvár, Boglár, Fonyód. Mind e gyönyörü fürdőhelyek sivatag partok voltak s idegen közönséget nem ismertek. Egy-két uri ember szegényes deszkaviskóban ugyan mindenütt fürdött s négy-öt vasárnapon a közeli falvak lakossága oda vonult kocsikon egyszer megfürödni: de aztán ebből állott az egész.
Holt tenger volt a Balaton s még zarándokok se látogatták. Csak Balaton-Füred állott és Keszthely s kissé távolabb a Héviz. Ez se régóta.
Hejh Balaton-Füred – de sok szép dal zengett, de sok sarkantyu pengett, de sok legénysziv felpezsdült, de sok leánysziv megrendült, de sok szép asszony lett még egyszer és még egyszer és még egyszer szerelmes asszony te benned!
Kicsiny voltál, öt-hat házból álltál, meleg voltál valamikor. Az égből, a vizből, a forró szivekből egyaránt omlott rád a napsugár és a vér melege és a jó kedv villogása. Visszatérnek-e régi napjaid valaha?
Igaz, hogy a régi fürdő más volt, mint a mostani. De a régi egészség is más volt, mint a mostani.
Először is annyi alávaló betegségről sejtelme se volt az embernek, a mennyiről most még a számtiszt is értekezést tart a kartársai előtt. A mindenféle hisztériákról s férfi és női idegbajokról még a tudós férfiak se beszéltek s ma már a társalgónők és komornák is szakszerüen elmélkednek. A sok czukorkór, Bazedov-kór, vesekór, epekőkór, gyomorhurut, vérszegénység hirből se volt ismeretes s a ki igazán beteg volt: az otthon maradt, herbatét ivott s az isten nyomorékjai nem jöttek össze egy csomóba, hogy egymás láttán kétségbeessenek.
Régen a fürdőket csak a sánták, bénák, csuzosak és köszvényesek keresték föl. Beteg asszony éppen nem ment a fürdőre. Csak a meddő menyecskék mentek oda s azoknak mindig használt. És csak a viruló hajadonok keresték föl vidám mamáikkal, kik az édes mult emlékeit még egyszer átélték, ujra átérezték. S a hajadonoknak is használt. A ki balatonfüredi fürdőn, badacsonyi és somlyai szüreten meg nem találta szive mását: hiába ment az aztán a lorettói vagy az öreg mária-czelli szüzanyához.
Betegnek igenis kell a fürdő. Hasznos is. Különösen hasznos a légváltozás, a házi gondok otthonhagyása s az uj ismerkedés. Tudom én ezt. Legyenek hát fürdők betegek számára. S ha sok a beteg és sok a betegség: annál több legyen a jó fürdő, okos orvosok és nemes emberbarátok szerető gondjai s szigoru szabályai alatt.
Okos orvos?
Jőjjünk csak tisztába ezzel a kérdéssel.
Van okos és jó orvos elég. A ki a tudománynak, emberszeretetnek és gyakorlati tapasztalatnak teljességét szerezte meg agya és szive számára s a test és lélek szenvedéseinek enyhitésére. De az ilyen orvost nem a fürdőorvosok közt kell keresni.
Ha a fürdőorvos állandóan helyén marad s jól ismert közönségét el nem hagyja és se télen, se nyáron más vidékre nem költözik: akkor helyet foglalhat a jó orvosok diszes seregében.
De a ki csak nyári orvos vagy a ki csak téli orvos, vagy a ki nyáron északi orvos, télen pedig déli orvos, attól mentsen meg az isten és a rendőr minden beteg embert. Mert az nem egyéb, mint csavargó orvos, a ki óvatosan kerüli azt, hogy a ki egyszer betegje volt, az őt ismét föltalálja, megismerje.
A csavargó orvos, a ki fürdőről fürdőre jár, olyan mint a patkányirtó. A hókusz-pókuszt megcsinálja, a busás pénzt felveszi érte s a mint odább áll: megint csak annyi a patkány, a mennyi előbb volt. Igaz orvosnak az a feladata, hogy ő betegjeit s őt betegjei tökéletesen megismerjék és egymásban megbizzanak. Minden betegségnek egyénenként megvan a maga különössége, a melyre az orvosnak ügyelnie kell. De miként ügyelhet a csavargó orvos olyan betegnél, a kit azelőtt sohase látott s a kit, hogy ujra lásson: arra semmit se ad?
Az erkölcsi felelősségtől való irtózás, a munkanélküli pénzkeresés, a könnyelmü időtékozlás vágya szüli a fürdőorvosokat, a nyári orvosokat, az évszaki orvosokat. Veszedelmes kinövései ezek a tudományos pályának.
A légváltozás, a házi gondtól menekülés s az étrend megtartása vagy kisegit a betegségből, vagy enyhiti azt. Ez vidámabb kedélyre birja a fürdővendéget. S a vidámabb kedély szivesebben fizet.
Ezt a helyzetet zsákmányolják ki a csavargó fürdőorvosok. S a fürdő-vendég is azt hiszi, hogy divat és jó izlés dolga, ha már fürdőn van, valamely orvossal tanácskozni vagy ha nem teszi is, valamelyik orvost fizetni. S igen sok többet ád a fürdő-orvosnak, mint buzgó rendes orvosának. Hadd lássa a világ, hogy ő a borravalóval nem fösvénykedik.
Bizony kell lenni fürdőnek a betegek számára is. De miért ne lenne fürdő az egészséges emberek számára? Ha üdülni kell a kimerült idegnek: vajjon nem kell-e üdülni az elfásult kedélynek is?
Hogyan töltötte hajdan napjait a nemes ember? Mert más emberrel ugyan nem törődött a világ, csak a nemes emberrel. Az ő számára készült minden az ég alatt és a föld szinén, az államban és a társadalomban és mindenütt. Övé volt a természet minden szépsége. A hegyek, a völgyek, az erdők, a ligetek, a tavak, erek, kutfejek, folyóvizek értte éltek, neki ragyogtak, neki voltak gyönyörüségére. Minden vad, minden madár, minden hal az övé volt. Minden emberi jog abból állott: születni, élni, meghalni. De a nemes ember joga más volt még a születésben, még az életben, még a halálban is.
Ha kereskedőnek, iparosnak, zsidónak, görögnek, czigánynak fia vagy lánya született: nos hát egy nyavalyás lélekkel több a földön. Vagy fiu, vagy lány – mindegy. Anyakönyvbe bevezették, vagy be se vezették: azzal se törődtek sokat. Statisztika nem volt, a lelkek összeirásának ostoba munkájával nem vesződtek a hivatalbeli emberek. Fejadót nem ismert a nemes vármegye. A népösszeirást pedig bolondságnak tartotta. Mert ugy gondolkodott: akár összeirják az embereket, akár nem: azzal se többen, se kevesebben, se jobbak, se rosszabbak nem lesznek az emberek. Házat, telket, igás barmot igen is össze kell irni, – egy vagy más okból arra szükség lehet, de az embert számba venni: ostobaság. Nem falka, nem nyáj, nem gulya, nem ménes, nem csürhe az ember, hogy rovásra vegyék, számon kisérjék, számadóra bizzák. Nem hajtják azt a vásárra s nem kell az embernél a dögbőrrel beszámolni. Az egyik meghal, a másik megszületik: virág a kertben, szálfa az erdőn, nád a bozótban, laboda utszélen, gyerek a falun: ki számlálgatná azokat?
De ha nemes embernek gyereke születik: az már egészen más.
A nemes fiu, ha már megszületett, más egyéb is volt, nem csak sivalkodó poronty.
Születésével már »mag«-jává lett a családnak. A leány soha se volt »mag«, csak a fiu. Ha tiz lány volt is egy családban, de egy fiu se, azért a családfő, ha elhalt, magtalanul halt el. S az a család, vagy legalább az az ága attól kezdve »magvaszakadt« ág lett. Ezen nem segitett senki. Legföljebb, ha egy leány volt, nagy jószág volt, hires család volt: akkor a király és a vármegye fiusithatta a lányt is s vele fenmaradhatott a hét magyar nemzetségnek ez az ága s kikerülte a család a magvaszakadást.
Mert a nemesség oly nagy hatalom volt, hogy az még a lányból is csinálhatott fiut.
De a mikor a nemes fiu megszületett: az már abban a pillanatban nemcsak csecsemő, nemcsak »mag« volt, hanem egyuttal »örökös« is.
Nagy szó volt ez. Az örökös! Kivált, ha nem egy fiu, hanem több fiu született. Egyiké lesz az apai örökség, másiké az anyai. Az egyik örököl majd Veszprémmegyében, a másik Tolnában vagy Somogyban. Az egyik kapja az alföldi, a másik a felföldi birtokot. A birtokokat pedig szerzéssel, cserével, kiváltással vagy egyébként egyenlő értéküvé kell tenni. Ha sok a fiu: pap is legyen, katona is legyen, tisztviselő is legyen valamelyik. De melyik? Majd meglássuk! Annyi bizonyos, hogy az okos, fürge, erőszakos vagy kegyetlen hajlamu gyereknek a másik vármegyébe kell házasodni, hogy a családot ott gyökereztesse meg, ott terjessze. Ha ostoba s tanulni nem akar: pap legyen belőle. Ha korhely és rakonczátlan: jó lesz katonának. Ha bőbeszédü s szeret vadászni és verekedni: jó lesz főbirónak, alispánnak.
A nemes embert aztán számba vették. Arról készitettek összeirást s abba bele vették az egyhónapos csecsemőt is. Mert a nemes ember volt az alkotmány, a voks, a tisztviselő, a vármegye, a mag, az örökös és a nemzet.
Ő volt az alfa és az omega. Ha Mózes összeirta a zsidókat, Homér a helleneket: nosza összeirta a vármegye a nemeseket. Hiszen mi egy zsidó vagy egy görög a magyar nemes mellett?
De még a lány se csupán lányszámba jött, ha nemes lány volt.
Hajh, a mamák okvetlenül szükségesnek tartották, hogy lányuk legyen, s nem is nyugodtak addig, akármibe került, mig lányuk nem született annyi, a mennyi csak kellett.
Mihelyt lány: mindjárt szép. Mihelyt nemes lány: mindjárt kivánatos. Mihelyt gazdag lány: mindjárt ragyogó. De a lányért még se szabad az ősi vagyont megbontani. Férjem uramnak tehát dolgozni kell, szerezni kell, otthon kell maradni, követválasztásra és tisztujitásra keveset szabad költeni, hogy a lánynak, ha férjhez megy, legyen mit apritani férje tejes csészéjébe.
S még sem csupán ezért szerette a mama, hogy lánya legyen.
Hanem azért, hogy legyen kivel elmenni fürdőbe és tánczvigalomba, a székvárosba és az ország fővárosába. Hogy ujra ott legyen s gyakran ott legyen, a hol leányálmait álmodta egykor s édes visszaemlékezésben ujra átélje szüz-hajadon korának s menyasszony örömeinek édes titkos izgalmait. Oh az az imádás, mely a lányt körülrajongja, a korral elmulik. De az asszonylélek látni akarja ezt leányában s büszke arra s boldog abban, hogy lányát is az az imádás rajongja körül. És oda vetődik egyik-másik a régi imádók közül is. Agg férfiak, ország jelesei, társadalom előkelői s egy meghajlással, egy kézszoritással, egy forró kézcsókkal egy rég elfeledt hamis jelszóval fölidézik az ifjukor örömeit.
Huzza a czigány, szól a zene, járja bomlottan a fiatalság, nézi a mama, nézi az agg egykori imádó.
– Hejh asszonyom, mikor ön még Vilma volt s mikor én még fenegyerek voltam!
Egy szemvillanás, egy mosoly, egy köny a felelet.
– Hátha a mit mi eltévesztettünk: gyermekeinknek sikerülne!
Ezért kell, hogy lánya legyen a nemes anyának.
Hajdan nem volt kaszinó, nem volt ujság, nem volt vasut. Otthon kellett lenni a családi körben, a gazdaságban, a pap, tanitó, jegyző társaságában, a cselédek és jobbágyok közt. Megyegyülés, tisztujitás, követválasztás, országgyülés ritkán. A hol többen laktak nemesek együtt: ott még csak jól ment a lélek dolga. Névnap, születésnap, sátoros ünnep, szüret, disznótor, eljegyzés, lakodalom, keresztelő, összehozta az embereket. Hát azon kivül?
Vége az aratásnak, kezdődik a nyomtatás és cséplés, van egy hónapi üres idő. Készülj asszony, fogj be Miska, megyünk Balaton-Füredre.
Nem volt náluk semmi betegség, csak a kedély volt kissé kiszáradva. Sok jó barát, sok szép asszony, sok ifjukori ismerős, sok országos férfi ott mulat egy csopron. Hamvadó sziv ujra lángra lobban, száradt kedélyt vidámság harmatja felüditi; multnak emlékei, hazafi remények ott röpködnek a lelkek előtt, mint lepkék a virágos kertben.
Huzza a czigány minden este, minden délben, minden hajnalon. A németet is össze lehet szidni kegyetlenül. Abban is meg lehet állapodni, kik a legnagyobb hazafiak s kik az igaz költők. A pecsovicsokról is ki lehet sütni, mikor és mily áron vette meg őket a bécsi udvar.
Az osztrák fürdőket beteg emberek alkották meg, a magyar fürdőket: Bártfát, Parádot, Balaton-Füredet egészséges emberek. Paraszt a bucsun és a vásáron, nemes ember a fürdőn csinál magának jó napot.
S miért ne csinálhatna még ma is?
Öt házból állott valamikor Balaton-Füred. A tihanyi barátok vendéglője, a Szentgyörgyi Horváth-ház, a pápai Eszterházyak hajléka, a fürdőház és a kápolna. De ólak nagy számban lovak és kocsik számára. Az ment oda, a kinek lova volt. A kinek lova nem volt: mit keressen az urak között? A nagy bajuszu Ladi, a tihanyi barátok füredi kovácsa még azt az uraságot is lenézte, a kinek a lova lábán kopott volt a patkó.
– Hány hold földje van az uradnak ecsém? – kérdé egykor nagy hetykén, még 1848 előtt, Magyari Kossa Sámuel kocsisától.
– Van annak vagy tizezer hold földje Tolnában, Somogyban, Komáromban, Veszprémben és a Tiszán tul.
– Mégis csak félig ur az a te urad ecsém, a ki ha patkót lát az országuton, leszáll érte s bedobja a saroglyába!
Biz az ugy volt, a kocsis se tagadhatta. S nagy bajuszu Ladi egyet sodorintott araszos bajuszán s ezzel el volt intézve az uraság kérdése.
A fürdők alkotmánya bizony jobb most, mint volt hajdanában. De a fürdőélet mégis csak szebb volt öreg apáink idejében.
Ma már Balaton-Füred nem öt házból, hanem ötven kastélyból és villából áll s közeli környezetében másik ötven egyszerübb nyárilak fehérlik a verőfényben. Gőzösök szeldelik a nagy tó szürke vizét s vitorlás hajók szárnyai libegnek szanaszét a látóhatár szélein. És mégis Balaton-Füred messze-messze elmaradt az osztrák fürdőktől, melyek közül pedig néhánynak helyén ötven év előtt még a mókusok futkároztak a fák oldalán, holott Balaton-Füred már száz év előtt is találkozó helye volt Tul-a-Duna nagy családainak.
S magyarok tették nagygyá az osztrákok fürdőit!
Miért van ez igy? Hogy történhetett ez?