(Az 1825-iki országgyülés Balaton-Füreden. – Bihari és a khórusnémet. – Balaton-Füred nagyjai. – Az első szobor. – Az első nemzeti szinház. – Az első gőzhajó. – Széchenyi és a gépek csősze. – Somogy és Zala. – Vas uram. – Az almádi csárda. – A kigyók tanyája.)
Politika, szerelem, pajkosság és dinom-dánom: ez volt a régi Balaton-Füred fürdő-szórakozása. Ez volt Bártfáé és Parádé is. Bártfa nagyobb, Parád kisebb volt Fürednél 1848 előtt. A többi fürdő vagy gyógyuló hely volt, vagy számba se jött akkor. A szilaj nemesség a debreczeni, miskolczi, győri vásárokon s a megyegyüléseken tombolta ki magát. A kártya is járta, de veszedelmes méretüvé csak az ötvenes években fajult el a kártyajáték. Börzét, lófuttatást, kaszinónak nevezett kártyabarlangot a régi nemesség nem ismert. A nagy uri korhelyeket leginkább Bács-Bodrog, Heves és Szabolcs termesztette. No de Pestmegye se maradt el messzire.
Balaton-Füreden a legelső nagy politikai társaság 1825-ben jött össze az országgyülés előtt. A király szeptemberre hivta össze az országgyülést s juliusban, augusztusban, mintha összebeszéltek volna, egy csomó követnek való ember jött össze a fürdőn.
Tizenhárom év óta nem volt országgyülés. Adót szedtek, katonát szedtek, a só árát fölemelték törvény nélkül. A vármegyéket katonai karhatalommal zaklatták. Egyébről se volt szó, csak arról: mit csináljon az országgyülés a király hütlen tanácsosaival, az alkotmány ellenségeivel, az országrontó »gazemberekkel«.
– Egyet legalább exempli gratia föl kellene akasztani.
Ezt mondta Vay Ábrahám, a későbbi hires borsodi követ, kemény ellenzéki férfiu, a ki később gróffá lett s elhagyta az ellenzéket.
– Ha már egyet, akkor inkább valamennyit.
Ezt meg Deák Antal mondta, Deák Ferencz testvérbátyja.
Ott volt idősb Pázmándy Dénes, a mai Dinkó öreg apja, komáromi követ. Ott volt a hires Nagy Pál, kinek Magyarország ujjászületésében kifejtett nagy történelmi szerepét ma sem ismeri eléggé az ország. Ott volt Kisfaludy Sándor, az akkor még első sorban ünnepelt nagy nemzeti költőnk. Ott volt Veszprémből Rohonczy János hirneves követ és alispán. Ott volt zalabéri Horváth János, Zala későbbi alispánja. Ő és Csányi László voltak Deák Ferencznek a zalai nagy alkotmányi harczokban legjobb barátai.
Mindezt szentgyörgyi Horváth József beszélte nekem, ki Balaton-Füred egyik földesura volt s kinek apja az odagyült országos hirü férfiak állandó vendéglátója volt. 1825-ben már felnőtt suhancz volt s folyton ott lebzselt a nagyok között. Deli alak, nagy hóditó, később honvédezredes, egész életében bölcs és vidám férfiu. Nagy vagyont vert el, de azért hatvanhat éves korában is megszöktetett egy hires szépségü nőt.
– Hidd el, kölyök, csak a jókedv és a szép asszony: ez az élet igazi czélja. A többi mind szamárság.
– Hát a haza? Hát a függetlenségi harcz? Hátha ugy véletlenül hasba lőttek vagy felakasztottak volna?
– Ez mind a jó kedvhez tartozik.
– Hát a czigány?
Nagyon szerette a czigányt – azért kérdeztem tőle.
– A czigány? Az meg a szép asszonyhoz tartozik. Valamint az utazás és a fürdő is. Uton, fürdőn és czigány mellett udvarolj az asszonyoknak.
– Hát Deák Ferenczre emlékszel-e?
– Nagyon emlékszem. Ő is itt volt 1825-ben. Nagyfejü, barnaképü, szótalan gyerek volt. Velem csaknem egyidős. Sohasem pödörte ki a bajuszát. E miatt sokat évődtünk vele. A mi bajuszunk ugy állt, mint a kecske szarva, ő meg csak lógni hagyta a magáét. Nagyon szeretett követ ugráltatni a vizen. Mikor mi ebéd után iddogáltunk, ő kiment a lóusztatóhoz, sima és lapos kövecskéket keresett s azokat ugráltatta. A mi kövünk alig ugrott egyet-kettőt, az övé tizet is. Nagyon erős, vaskos fiu volt, akkor tájt lett ügyvéd, de pörökkel nem vesződött.
Elmondott azután egy más érdekes dolgot is.
Eljött Füredre Bihari is, a hires czigánymuzsikus s a legnagyobb magyar zeneszerző.
Még máig is a legnagyobb. Se Czinka Panna, se Lavota, se Csermák, se Erkel, se a többi meg se közeliti az ő zenéjét eredetiségben, gazdagságban és magyarságban.
Vay Ábrahám biztatta föl Pesten, hogy jöjjön Füredre. S az öreg fölrakott két kocsira való czigányt s egy este ott termett a lóakoknál.
Egy vegyes hangszerü zenekar volt akkor Balaton-Füreden, vonó, fuvó, ütő és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzsicska volt, a veszprémi székesegyház zenekarának igazgatója, akkor hires zeneszerző s néhány kitünő magyar dalnak alkotója is.
Bihari az esti szürkületben fölballag a vendéglőhöz s annak egyik hátulsó szobájában zenét hall. Oda áll az ablak elé s hallgatja a zenét. Végre megfog egy háziszolgát s megkérdezi, micsoda zene ez?
– Ruzsicska ur uj országgyülési zenét komponált, azt tanitja be a khórusnak, most tartja a próbákat, holnap délután öt órakor fogja eljátszani a promenádon az uraságok előtt.
Biharinak rövid zsinóros dolmánya s rövid vágott bajusza volt. Dolmányán rántott, bajuszán pödöritett egyet s aztán még egyszer nagy figyelemmel végig hallgatta az uj zenealkotást. Végig hallgatta és megtanulta.
– Gyerekek mondjátok meg a kocsisoknak, holnap reggeli négy órakor befogjanak, ti is a szerszámmal legyetek készen, megyünk Arácsra.
Ez egy szomszéd falu, tiz percznyi távolságban.
A czigányok kimentek oda, Bihari ott a Kassich-ház kertjében elhuzta Ruzsicska zenedarabját s megtanitotta rá czigányait. Nyolcz órára már ugy huzták, mintha gyerekkoruk óta mindig huzták volna. Tizenegy órára aztán visszamentek a fürdőtelepre s azt mondták, most érkeznek Pestről, Veszprémben háltak az éjjel. Nagy volt az öröm az urak közt s nyomban elhatározták, hogy az ebédnél Bihari játszik. Az ebédnél ott volt Ruzsicska is és egy mellékasztalnál valamennyi khórusnémet.
»Khórusnémet«!
Igenis az. Mert a jó veszprémi kanonok urak a templomba a czigánymuzsikust be nem eresztik. Istennek és az ő szentjeinek s a boldog mennyei seregeknek fülét nagyon bántaná a czigánynak muzsikája. Reggel a templomban, délután a kocsmában muzsikálni nem lenne istennek tetsző dolog.
Magyar ember pedig nem megy muzsikusnak még a szentek kedvéért se.
Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig legyen is ott: magyarul meg nem tanul. De a fia már mindnek jó magyar.
Nos hát ez a khórusnémet. Igy hivja őket a veszprémi polgár. A ki különben szóba se áll velük. Csak a kapczások, bábsütők, posztónyirók és kéményseprők állanak velük szóba, mert ezek velük egy országból valók többnyire.
A czigány egy óra alatt betanul egy operát kotta nélkül. A khórusnémetnek pedig egy hónapig kell egy csárdást tanulni kottából, mig megtanulja. S akkor se tudja igazán. De azért a khórusnémet lenézi a czigányt. Még a kottát se ismeri. Igaz, hogy a czigány még csak lenézésére se tartja érdemesnek a khórusnémetet.
– Még azt se biznám rá, hogy a hegedüt hozza utánam!
Megkezdődik az ebéd. A leves után jön az első pohár bor, a badacsonyi ürmös. S aztán fölharsan Bihari nótája.
Bihari nótája! Az az öröktől fogva szép magyar zene. Az a bús és büszke dallam! Az a háromszáz esztendős nemzeti bánat! A győzelem rivallása, a bujdosónak bucsudala, a kemény kurucznak sarkantyupengése, a menyecskének ezüst kaczagása. Imádság, szerelmi mámor, harczi dal és dalia mérkőzés együtt, egyszerre, egymás után.
Leveti dolmányát az öreg Bihari, s panyókán veti félvállára. Előre áll egy lépéssel, kemény szemeivel kinéz az ablakon, odabámul a napfényes egekbe s egy pacsirta-dalnyi előjáték után rázenditi Ruzsicska országgyülési diadalzenéjét.
Elhallgatnak az urak, leteszik a kést és villát, erős érzés dagasztja a lelket, sohase hallották ezt a zenét. Odanéznek arra a lánglelkü öreg czigányra s szivükbe ölelik szürke fejét.
Hanem a hány khórusnémet a világon van: az mind sóbálványnyá meredt az első hangok után. A khórusnémet csak tud enni, ha van mit. Szeret is enni, ha ingyen adják. De lehetett ő előttük akármilyen étel-ital, hozzá nem tudtak volna nyulni egy világért. Hisz ez az a dal, a melyet ők egy hónap óta tanulnak. S az a czigány mégis huzza, mégis jobban huzza, pedig kotta sincs előtte. Hát ördög ez a czigány?
Szegény jó Ruzsicska! Holt ember lett abban a pillanatban. Először azt gondolta: megöli magát. Azután odament a tihanyi apáthoz, kezet csókolt neki és sirva fakadt.
– Megyek haza, eresszen el engem, azt gondoltam, hogy ezt a zenedarabot én csináltam. Nem vagyok én csaló, se tolvaj, se gazember.
Sirt, mint a záporeső. A jó öreg apátur megsajnálta.
– Ne sirj fiam. Bihari az, a ki huzza a te zenédet. Inkább légy rá büszke s köszönd meg neki. Megcselekedte ő már Beethovennel is ezt a bécsi kongresszuson.
A harminczas években már nagy és előkelő fürdő, már az országos nevezetességek találkozó helye Balaton-Füred. Könyveket lehet irni élményeiről, kalandjairól, társaságáról, szép asszonyairól. Széchenyi, Deák és Wesselényi első emberei az országnak. Deák ott tölti nyarának négy-öt hetét rendesen. Kedvéért, szaváért, látásáért öreg és ifju államférfiak seregelnek oda hosszabb vagy rövidebb időre. Pestről gyakran egész társaság rándul ki egy-két napra. Vannak már irók, jurátusok, jogászok, Dunán tul, Tiszán tul messze fekvő kálvinista főiskolák ifjai, kik összebeszélnek, fölkerekednek s hol kocsin, hol gyalog, hol lóháton, ki a hogy birja, elindulnak, hetekig utaznak, hogy fölkeressék Deákot és Kisfaludy Sándort, Balaton-Füredet és Csobáncz vidékét, a költészetnek, ábrándnak és rég eltünt századoknak tanyáit és emlékeit.
Gyulai Pál ur mind nem tudta ezt eddig, de mind megtudta ezt ebben az utazásban. Majd ha odaérünk Badacsony tetejére, elbeszélem én ezeket szép rendben egymás után.
Wesselényi Miklós a nemes ifjuság szilaj képzelődésének hitregeszerü hőse. Üldözi őt a német, mert fél tőle. De nem fél ő a némettől. Hiába akasztják nyakába a hütlenségi pört: él a magyarok istene s itt állunk mi, legyőzhetetlen ifju magyar nemzet: megvédelmezzük vérünkkel is. Hiába küldik rá a sárkánykigyót, a cseh Holubárt, a meg nem sebezhető vasas németet, az európai hirü vivót, Wurmbrandtot: Wesselényi a Szent-György-lovag, a ki ketté vágja a vasat is, a németet is, de meg nem riad se istentől, se embertől, se a természet hatalmától. Átussza a Balatont is s két szemtanu beszélte nékem, a ki látta, hogy egyszer uri barátainak tréfájára uszás közben meg is borotválkozott a Balatonon. Mennyi képzelet röpködi körül a nemzeti hős ünnepelt alakját. A ki még a viznek is ugy tud parancsolni. Magyar ember nem igen adta fejét arra, hogy uszni tanuljon. Halnak, békának, csibor bogárnak való mesterség az. Jézus ugyan tudott menni a vizek hátán, ha ki nem kerülhette, de neki nem volt se paripája, a ki lángot fuj; se négy lovas hintaja, a ki Zsibóról három nap, három éjjel Füredre ruczczan. Wesselényinek pedig mindene van s nem csak menni, de borotválkozni is tud a vizek hátán, a mit pedig még Jézus se tudott megcselekedni.
Minő imádandó önteltséggel beszélgette nékem az ily eseteket a füredi egyszerü falusi gazda.
Oda járt az ifju Balogh János is országos hirével s asszonyhóditó fényes alakjával.
Megfordultak ott nyaranként az ország leggazdagabb mágnásai.
Eljött oda nem egyszer Vörösmarty, mikor neve már nemzeti dicsőséggé alakult át.
És eljött oda Széchenyi.
Széchenyi a nagy alkotások közben azt gondolta, hogy a magyarnak még a nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a külföldön. Ne csatangoljon messze tenger partján. Ne gazdagitsa az idegen népeket. S ne legyen maga is idegenné. Szokjék hozzá, minden munkát itthon keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton mulattassa őt.
Gőzhajó, nemzeti szinház, Kisfaludy-szobor és rendes közlekedés: ime ezek a harminczas-negyvenes évek nagy alkotásai Balaton-Füreden.
Ma ezek mindennapi utczai szavak.
Nemzeti szinház! Ma ugyan van a fővárosban tiz is, az országban ötven is, de hetven év előtt nem volt egy se. A pesti nemzeti szinház is csak hatvanhárom év előtt épült. De ezt megelőzte a balatonfüredi.
Oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerü fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos érzület alkotta, táplálta, lelkesitette ezt az intézményt s ennek közönségét és szereplőit. Még czigányát, még jegyszedőit is. A mint a következő fejezetben mindezt apróra elmesélem.
A füredi szőlős gazdák közt is volt osztálykülönbség. A kinek ezer akó bora termett: az volt a legderekabb ember. De akármilyen derék ember volt, azért még se volt becsülete, ha egy szinészt meg nem tudott fogni pinczéjébe egy pohár borra, egy kis jó pörköltre.
A hogy Árpád minden hadnagya egykor honfoglaló volt: ugy régen minden magyar szinész ünnepelt nemzeti hős volt. Megérdemelte, hogy a füredi gazda annak tisztelje.
Kisfaludy-szobor! Gránit alapon, érczből öntve, nemzeti ruhában, el-kinézve Balaton tükrére, magas égbe, napfényes felhőkbe, nemzetünk szivébe.
Ma már sok szobrunk van országszerte. Nagyon sok, de még se elég. De nem volt hajdan egy se. Még a királyoknak se volt. Csak a szenteknek volt, fából, kőből durván faragva, ostobán föstve, beteg gyomru ember belehalt, ha jól megnézte a kálváriák szobrait.
Hogy költőnek, még pedig magyar költőnek emeljünk szobrot: csoda számba jött az ötvenöt év előtt. S Füred megtette a csodát.
Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott részvénytársaságot. Maga Deák Ferencz is alapitó lett, részvényeket jegyzett, áremelkedésre számitott.
Igaz ez?
Igaz!
Hát még Deák Ferencz is panamázott? A kinek a császár se adhatott egyéb jutalmat, legföljebb egy kézszoritást?
Három részvénytársulatnak volt részvényese Deák Ferencz. Az egyik a »Kisfaludy«-gőzhajó társaság. A másik a pesti állatkert. A harmadik: valami árvaház. Meghalt és eltemettetett a nélkül, hogy valaha egy fillér kamatot vagy osztalékot kapott volna.
A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hozták s nagy termetes német lovakon Füredre szállitották. A hajótest Füreden készült nehány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével.
A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt lerakva a parti gyepen. Természetesen vasból minden darab.
Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hivták a csőszt. Később apámnak volt vinczellérje. Gyönyörü lányát Jókayné hozta el szakácsnénak. Fia fiakkeres valamelyik fővárosi állomáson. Hatalmas eszü, szemrevaló külsejü, vidám kedélyü fiatal napszámos volt. Ötven pengő krajczár volt nappali és éjjeli napszáma.
Nos hát ő volt a csősz. Ott őrizte a sok ismeretlen ákom-bákom géprészletet. Előre nevette magában, hogyan fölcsufolódnak ezzel a bolond hajóval az urak. Hajót vasból! De mégis csak bolond az ángol.
Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül.
– No János, mit csinál ez a sok ember?
– A szemeit mereszti.
– Magyarázd meg nekik János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tüzből-vizből csinálják kazánban.
– No majd megmagyarázom.
Nehány nap mulva megint odamegy Széchenyi.
– No János, megmagyaráztad-e az embereknek, hogy ebből hajó lesz?
– Meg én.
– Mit mondtak rá?
– Nem hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a hajónak kereke lesz?
– Meg én.
– Hát arra mit mondtak?
– Azt se hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a kereket gőz hajtja?
– Azt nem magyaráztam meg.
– Miért?
– Mert azt már én magam se hiszem.
Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hullámu mély redőkkel. Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis redővonal. Kossuth tudott parancsolni arczának Deák pedig csak lefelé szokta nagy szemöldökét ereszteni. Fölfelé soha.
Széchenyi hát nagyot nézett Ujj Jánosra, a ki neki hinni nem akart.
– De ha én mondom, János!
– Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek.
Hát hiszen azt Széchenyi se szenvedte el, de azért a csőszszel tovább nem évődött, hanem azt mondta barátjának, gróf Waldstein Jánosnak:
– Szeretem a magyar parasztot. A mit saját eszével be nem lát, azt ugyan semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak Muki, olyan feltartott, egyenes fővel beszél velem, mintha közülünk való volna.
Bizony ilyen volt valamikor a magyar paraszt. Hiszen ma is egyenes termettel bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más. A sok politika, a sok követválasztás megrontotta. Egy darabig mindent elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz, de nem ingyen. Nem ingyen, mert szive szerint nem szereti képviselőjét. De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelkesülni való ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkisértik is megvesztegetni. A politikában is igaz az a népdal: a ki a babáját igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi.
A negyvenes években rendes közlekedést is szerveztek Budapest és Balaton-Füred között.
Delizsáncz nem volt 1848 előtt. Az osztrák uralom alatt 1850 óta is kevés vonalon. A külföld regényiróinak a vasut előtti világban kényelmes és könnyü anyagjuk volt a delizsánczban. A regények bonyodalmait ezzel könnyü volt szőni-fonni. Delizsánczon könnyü volt a találkozás, szerelmeskedés, összeveszés, szökés, szöktetés, utolérés. Az utlevelek és a póstahivatalok, a rendőrök és vámosok ezerféle szereplése önkényt kinálkozott a regény- és beszélyirónak mindenféle jelenet összetákolására.
Nálunk nem volt se utlevél, se rendőr, se vámos, se delizsáncz. De azért lova se volt mindenkinek s gyalog se indult el hosszu utra, a ki rá nem szorult.
Széchenyi először is kikötőket épitett a Balatonon. Kevesebbet nem is épitett tiznél. Elment mindenhova a gőzhajó. De csak ugy kezdetben. Mert csakhamar belátta, hogy balatonparti ember azt ugyan nem használja.
Nem azért, hogy félt volna tőle. Más oka van a magyar gazdának.
A magyar oda nem megy, a hova nem hijják.
Oda nem megy, a hol dolga nincs.
Azért, hogy utazzék, nem utazik sehova.
A mi a másé, azt nem bámulja.
A mi nem az ő kenyérkeresete, azt tanulgatni esze ágában sincs.
Még a czél nélkül való sétálgatás se természete a magyarnak.
Mi köze Somogyvármegyének Zalavármegyéhez? Bizony kevés köze van. A hol pedig a Balaton köztük fekszik: ott nyári évszakban épen semmi. Okos ember csak nem megy neki a viznek. Nincsen annak gerendája.
A jég – az már egészen más.
Ha csendes időben fagy be a Balaton s ha igazán befagy: akkor bizton lehet rajta járni. Akár vásárt tartsunk rajta. Ökröt, lovat rá lehet hajtani, terhes kocsival is lehet rajta nyargalászni. Mikor a déli vasutat épitették: ez előtt negyvennégy esztendővel, magam láttam a jégen egy csopron nyolczvanhárom kocsit, s mind keményen megrakodva követ szállitott a siófoki oldalra. Ugy állt a jég, mint a szikla. Még csak nem is nyikorgott, még csak nem is pattogott az iszonyu teher alatt. Pedig mozgott az a teher.
Télen ellátogat a zalai ember somogyi ismerőséhez s a somogyi ember zalai atyafiához. Szalmát is vesz a zalai Somogyban s bort is vásárol a somogyi Zalában. De csak kocsival járnak. Gyalog ember nem indul utnak a jégen. Sohase tudja az ember, téli napon mikor támadhat köd. Ködben pedig nincs az az okos ember, a ki el ne bóduljon, irányt ne tévesszen, végenincs körbe bele ne szédüljön. A ki pedig beleszédült: annak a számára nincs menekvés. Kifárad, lefekszik, vihar utol éri, megfagy, éhen hal, nincs a ki segitsen.
Azért kell kocsival, lóval menni. A ló el nem téved soha. A ló se földrajzot, se csillagászatot, se mérnöki tudományt nem tanult. Nincs tehát olyan tudománya, a mit rosszul tudhatna, a mivel magát és gazdáját csuffá tehetné. A szerszáma, a tájirányzója se hibás soha. Ostoba körbe bele nem keveredik. Csak a kocsis hagyja rá a gyeplőt és az irányt. El nem téveszti ő az egyenes irányt. Se könnyelmüségből, se tünődésből, se alaptalan fontolgatásból. Nem is részeg, nem is ábrándozó. Szóval: télben, fagyban, jégen, ködben csak a lóval lehet menni biztosan.
Hajdan nem volt gőzmalom. A tuladunai ember a szélmalmot se igen ismerte. Zalának Szigliget, Badacsony és Tapolcza körül hatalmas vizimalmai voltak. Ezekbe járt a Balatonhoz közel lakó somogyi ember őrletni. Télen, erős jéggel könnyen ment a dolog. Más évszakban nagy kerülővel Keszthely felé vette utját. Gyakran egy hétig odajárt, mig a liszttel haza ért. Használták néha a réveket is.
Két réve volt a Balatonnak. Az egyik a tihanyi, a másik a fülöpi. Amaz keskeny, emez széles vizi ut.
Jól emlékszem: Vas uramnak hivták a negyvenes és ötvenes években a fülöpi révészgazdát. Gyenge suhancz voltam, mikor 1855-ben át akartam menni a Balatonon somogyi rokonaim látogatására. Husvétkor volt, erős napéjegyenkori szelek zugtak, állandó vész tombolt a Balatonon. Hiába kértem Vas uramat, nem eresztette el a kompot. Pedig én viharban szerettem volna utazni.
– Nem lehet urfi, csunya idő van odakint.
– De én nem félek ám.
Rám nézett Vas uram. Magas szál ember volt, hatalmas bajuszszal, borotvált állal, egyenes termettel.
– Nem is az urfit féltem én, hanem a dereglyét, mert az nem az enyém. Aztán kár lenne a legényekért is.
Ott üldögélt és pipázgatott négy révészlegény a gunyhó előtt. Egyik burgonyát hámozott a pörkölthöz, a másik a tűzzel barátkozott, kettő pedig hálót kötött.
Nesze neked hetyke önérzet! Mi vagy te? Pápai tintás ujju diák vagy te. Semmi se vagy te. A dereglye – az már valami. Az már érték, a mit kimélni kell. Mert az a másé. A másét megőrizni pedig a becsület dolga. Hejh Vas uram, kend se lesz az az ember, a ki a más pénzével valaha Amerikába vitorlázzon át.
Csak malomba menők és násznépek használták a réveket. Nagy ritkán a pandurok és komiszáriusok.
Egyéb utas ember mit keresne a Balatonon?
A vármegyék se sokat törődtek egymással. Hatalmas árok volt a vármegyék közt. Csak a birtokosabb nemesség tudott az árkon keresztüljárni. Hatvan-hetven év előtt még a pandurnak se volt szabad túlmenni az árkon, ha orra előtt volt is a bünös ember.
Almádiban van egy csárda. Vagy legalább volt hajdanán. Az almádi puszta a veszprémi káptalané s két vármegyében fekszik: Veszprémben és Zalában.
Valami pajzán eszü kanonoknak az jutott eszébe, hogy a csárdát ott a Balaton partján a két vármegye határára épitse. A csárda tetejének szelemenfája volt a két vármegye határvonala. A tulsó parton jó két mérföldnyire szakad ki a Sió a Balatonból. A szelemenfa a Sió-torkolat közepére nézett. A szelemenfa iránya szabta meg a határt a vizen is s ez mutatta meg, hogy ettől napkeletre fekszik Veszprém Balatonja, napnyugatra pedig fekszik Zala és Somogy Balatonja. De sok vidám perpatvar keletkezett ebből. Talán ha a téli Balatonról lesz szó, elmondok egyet apróra.
Mind a három balatoni vármegye tele volt egykor duhajjal, szegény legénynyel, katonaszökevénynyel, Sobri Jóska pajtásaival.
Ott iddogál most is öt-hat az almádi csárdában. Az ivószobának X lábu hosszu asztala is a két vármegye határán nyulik el. Az egyik oldalán a pad az egyik vármegyében, a másik oldalán a pad a másik vármegyében. Körül ülik a legények.
Jön be a tehenes, szól valamit a csárdásnak. A csárdás oda fordul a duhajokhoz:
– Gyerekek, jönnek a pandurok.
– Honnan?
– Vörös-Berény felül.
No ez Veszprémmegye hadserege.
A duhajok átülnek az asztal mellett a zalai padra s tovább isznak nyugodtan. Még rá is gyujtanak a régi dalra: Czifra szüröm Beszperémben vettem.
Jönnek a pandurok, jön elől a nyalka őrmester, berugja az ajtót s betoppan a szoba közepére. Utána öt legénye.
Kerek kalap túzoktollal, lelógó fekete szalaggal a fejükön. Rövid dolmány, hosszu rojtos kék gatya, pitykés mellény rajtuk. Oldalukon bőrtarisznya mindenféle lövöldöző, pipázó és étkező készséggel, vállukon a duplacsövü puska, jobb kezükben rövid nyelü fokos. Csizmájukon sarkantyu kiabál.
Meglátja az őrmester a duhajokat. Első pillanatra fölismeri, hogy ez a Hatlábu Jóska Sümeg vidékéről. És társai. Hires betyárok. Össze is lövöldöztek már egyszer-másszor a zalai pandurokkal. No ezek ugyan kapóra jöttek.
De hát Zalavármegyében vannak. Oda a pokol fenekébe csak nem mehet utánuk. Nincs parancsolatja az alispántól. A nélkül pedig nem lehet.
– Adjon Isten!
– Kendteknek is.
A pandur csak tegezi a betyárt, a betyár meg kendezi a pandurt. Mikor igy békességben vannak.
Odanyujtja Hatlábu Jóska a vászonkorsót az őrmesternek.
– Igyék egyet, őrmester uram, adom becsülettel, ki lesz fizetve az ára emberséggel.
Nagyot kiált az őrmester.
– Az áldóját az öreg apádnak, régen kereslek már benneteket, ha legény vagy, jere idább egy lépéssel.
De azért csak huz egyet a vászon-korsóból. Tudja azt ő jól, hogy ezt az egy szavát Hatlábu Jóska meg nem fogadja.
Letelepesznek a pandurok is. De ők már csak a veszprémi padon. A csárdás szó nélkül rakja eléjük a vászonkorsót.
Elkezdenek egymással évődni, legénykedni, kalandjaikat elbeszélni. Elvégre Hatlábuék fölkerekednek s a maguk ajtaján kimennek.
Az őrmester a fokosát rázza utánuk. Hatlábuék pedig eltünnek a felső-őrsi Öreghegy sürü csalitjában.
Másnap az őrmester jelentést tesz a főhadnagynak, a főhadnagy az alispánnak, hogy Hatlábu Jóska hatodmagával az almádi csárdában láttatott Kisasszony-nap után való csütörtökön délután s onnan a felső-őrsi Öreghegy felé menekült. Nosza az alispán stafétával értesiti azonnal Zalamegye alispánját, a ki meg is kapja a sürgős levelet két hét mulva. Parancs megy erre haladéktalanul a sümegi pandurhadnagyhoz, hogy Hatlábu Jóskáékat hol keresse. Ki is küld ez egy őrmestert öt legénynyel Almádiba, kik aztán nagy sebten odaérnek Kisasszony-nap után egy hónap mulva.
Hatlábu pedig ez alatt végig sétált egész Zalán, egész Göcsejen, egész Muraközön, kifosztotta a szentgróti vásárosokat, megnyaggatott egy pár zsidót, kirabolt egy babkárt, elszeretett egypár csaplárosnét s most ott mulat a Dráva partján Varasd vármegyében, Almáditól épen negyven mérföldnyire.
Nos hát ilyen világ volt a vasut és táviró korszaka előtt a Balaton partján. Ezelőtt hetven esztendővel.
S ide épitett gőzhajót Széchenyi.
És épitett kikötőt és hidat Balaton-Füredre, Alsó-Örsre, Almádiban, Kenesére, Siófokra, Tihanyban, Szántódon, Szemesen, Bogláron, Fonyódon, Keszthelyen, Badacsonyban és Fülöpön.
Volt olyan kikötő, hogy sohase szállt ember rajta se ki, se be. El kellett hagyni pusztulni; Füredet, Keszthelyt és Siófokot kivéve el is pusztult valamennyi.
S hogy elpusztult!
Az ötvenes években valamikor lementem az alsó-örsi homokos partra, a hol most már gyönyörü villák állanak. Akkor pusztaság. Se közel, se távol emberi lény. Meleg juliusi nap volt, megkivántam a fürdést. A parton találok egy kis kőhalmazt, a kövek közei labodával benőve.
Leülök, levetkőzöm, fürdöm. Fürdés után öltözöm, s felhuzom czipőmet. Valamit érzek benne, lábam nem egészen fér bele. Ujra levetem, hát csak ugrik ám ki belőle egy fél rőfnyi hosszu siklókigyó. Okos szemeivel rám néz. Szemei tele csodálkozással és szemrehányással. Nem értette: mit háborgatom én őt?
Hát bizony én a kigyók tanyájára találtam vetkőzni. Mig fürödtem: egy gondos anyakigyó már egyik czipőmet elfoglalta állandó tanyának.
Hejh pedig néhány év előtt, a mikor a Kisfaludy-gőzös első körutját tette s minden kikötőt meglátogatott, ide is fellobogózva jött. Itt is eldördültek üdvözlő ágyui. Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar, s Veszprém, Zala és Somogy urai, nagy tisztviselői s ragyogó szépségü asszonyai. Künn a parton ezernyi nép. Alsó-Örs, Felső-Örs, Lovas, Kövesd, Szent-Király-Szabadja egész lakossága ünnepi öltözetben, lobogóval. Huzta a czigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf, kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni mind az öt világrész utazói.
Igy volt biz ez 1847-ben. És 1854-ben e kikötő már labodafészek és kigyóknak tanyája.
Hova lett ekkorra Széchenyi költői álma, fényes ábrándja, nemzetébresztő előrelátása? Csak ma kezdenek érni már a Balatonhoz kötött nagy tervei.
De megérnek egészen. S megérnek királyok, herczegek, nagyurak és egyházi fejedelmek nélkül. S megérnek az okos társadalom bölcseségének segedelmével.
De Széchenyi terve szerint Pestet is össze kellett kötni Balaton-Füreddel.
Ez is megtörtént.
Nem vasuttal, hanem gyorskocsival. A hogy repült Bécs felé a »gyors paraszt«: ugy repült Balaton-Füred felé a »gyors kocsi«.
Kedves jó olvasóm! Kérdezd csak meg öreg apádat és dédanyádat, mikép utaztak az emberek a század elején az ő fiatal korukban? Valamit majd én ebből elbeszélek.
Ne a nagy urakról szóljunk. A nagy ur mindenütt és minden időben egyenlő volt. Jó ló, váltott fogat, sok cseléd, kényelmes étkezés, biztos éjjeli tanya. Ez a nagy ur.
A középosztályról, a jómódu polgárról, a szerény, de biztos vagyonu nemes emberről beszéljünk. A kikből áll ma is a nemzet, a mívelt társadalom, a tisztviselői kar, a lelkész, tanár, tanitó, iró, művész, vállalkozó, kereskedő, nagyiparos, kisiparos, mezőgazda, bérlő. Egyszóval a nemzet. A mindenféle herczegek s világi és egyházi főurak csak czifrasága a nemzetnek. Sujtás a dolmányon. Nem melegebb, nem tartósabb, csak czifrább és költségesebb a dolmány általa.
De meséljük el előbb, hogy készült az első magyar nemzeti szinház.