(Számüzött a magyar szinjáték Magyarországon. – A költő társasága Balaton-Füreden. – Hol lakik a magyar szinész? – Kis-jókai Szabó István. – Az adakozás. – A füredi uraságok. – A papság adakozása. – A vármegye gyülése. – A taps. – A tihanyi apátúr föltételei. – A költő és Vasvármegye. – A kis-czelli gyülés. – A kanczamente. – A kormány tilalma semmit se ér. – Miért nyitották meg kétszer a szinházat? – A népnek szent ünnepe. – A költő diadala. – Szegedy Róza rózsája.)
Apróra el kell beszélnem azt a történetet, mely a balaton-füredi szinház alapitásáról szól. Szép történet ez. A szinmüvészet első szentegyháza, melyben más szó, mint magyar szó, nem hangzott soha.
Erdélyországnak már volt magyar szinháza Kolozsvárott, de Magyarországnak még nem volt magyar szinháza sehol. Voltak állandó szinházak már tíz városban. Szépek, nagyok, költségesek, díszei a városoknak. De német szinház volt valamennyi. Magyar művésznek ott föllépni, Árpád nyelvének ott fölhangzani nem volt szabad. Csak alázatos könyörgések után, csak kényre-kegyre, csak időnként és pénzért és rövid időre engedték meg ott magyar szinmüvésznek föllépését.
Talán nem volt még magyar művész?
Volt.
A nagyok, a hősök, a remek kor alkotói, a hagyományban örökké élő alakok már mind meg voltak. Csak tul a Dunán már ott volt Megyery, Lendvay, Telepy, Komlóssy, Hubenay, Kántorné, Lendvayné, Komlóssyné, Balogh Nina, kik közül még én is láttam aggot, őszet, multjának dicsőségében sugárzót egyet-kettőt. Voltak nagyok és dicsők a felső vármegyékben s a Tisza táján s voltak a szomszéd Erdélyországban.
Csak magyarul játszaniok nem volt szabad Magyarország ékes szinjátszó palotáiban. A városok német tanácsa, a főurak német szíve, az ország magyar főkormányzóinak német erkölcse csak a német szinészek számára tartotta nyitva az állandó és kényelmes szinházakat.
Magyar müvész homlokán hiába ragyogott istennek teremtő csókja: neki csak színben, pajtában, ökörakolban, deszkabódéban lehetett nemzetének nyelvén szólania. Mint a czigánynak, csepürágónak, vásározó komédiásnak, medvemutogatónak.
Pedig akadt már vármegye is, mely közgyülésén tárgyalta az ügyet, mint fontos nemzeti kérdést. Vasvármegye 1828-ik évi októberi közgyülésén már hazafias örömmel iktathatta jegyzőkönyvébe, hogy a »Dunántuli Szinjátszó Társaság« Komlóssy Ferencz és Tóth István igazgatása alatt végleg megalakult s most már a vár megyék segélyezése mellett biztos leend e nagy nemzeti ügyünk virágzása.
De állandó magyar szinház még se volt. Ehhez nem csak lélek kellett, hanem pénz is. A magyar királynak pedig magyar ügyre sohase volt pénze. S nem volt azoknak se, a kik a királyra hallgattak s szine elé kedveskedni jártak.
Hiába jött össze az országgyülés Pozsonyba s hiába jöttek össze nyaranként az urak Balaton-Füreden. Búsulni és panaszkodni tudtak, de segiteni nem tudtak.
De hát utóbb segíteni is tudtak.
Julius havának első napjain jó barátok, jó hazafiak állandó társasága szokott együtt beszélgetni Balaton-Füreden. Hevenyészett asztalok és székek voltak kirakva a nagy vendéglő mellett a sűrű lombu cserfák alá. Ide telepedtek a hazafiak s itt elmélkedtek és vitatkoztak fajunk pusztulásán, erőnk lankadásán, régi dicsőségünk örökre való elenyésztén. A czigány lent huzta a savanyuvíz forrása mellett. A zene hangja és a perzselő nap sugara alig hatott el a hazafias társasághoz.
1830-ik év juliusában történt az eset.
A társaság központja Kisfaludy Sándor volt, az ünnepelt költő. Akkor még csak ötvennyolcz éves erős férfialak, kopasz homlokkal, de alig szürkülő vörös barna bajuszszal és oldalszakállal. Sötét posztó atillája s nyaka hatalmas selyem kendővel állig szorosan becsavarva, mint a hogy kemény katonához illik, akármilyen volt a meleg.
Körülötte ülnek: Bezerédy István Tolnavármegyéből, későbbi híres követ s ujjászületésünk egyik dicső alakja. Bezerédy György Vasvármegyéből, a költőnek sógora, a szép Szegedy Antónia férje. Vigyázó Ferencz Pestvármegyéből, az ország egyik legvagyonosabb köznemese. Dabasi Halász Sámuel Veszprémvármegyéből, bölcs és nemes gondolkozásu férfiu. Eőrsi Nagy Antal Székesfehérvárról, vagyonos és közügyekben buzgó ember. Mórocza Dániel öreg bátyám Felső-Eőrsről, a Batthyányi herczegek jogtanácsosa és Fülöp József öreg barátom, mérnök és főpostamester Veszprémből.
Ő beszélte el nekem az esetet.
A társaság közelében mások is ültek s hallgatták a társalgást. Ott ült egyebek közt Kis-jókai Szabó István révkomáromi gazdag fakereskedő is.
A nemzeti szinészetről folyt a szó. Keserü szavak röppentek el az ajkakról, hogy a magyarnak mindenütt pusztulni kell s legjobban pusztítja saját királya, saját kormánya. A német szinész palotában játszik, a magyar szinész ólban, bódéban kuczorog. A német szinész kényelemben él, a magyar szinésznek nincs hová fejét lehajtania.
E szót meghallotta Szilágyi, a vidám szinész, nem is épen fiatal ember. Komlóssy társaságához tartozott, a mely épen akkor Füreden játszott. A mostani templom közelében volt a társaság deszkabódéja.
A szóra oda toppan Szilágyi s oda szól:
– Dehogy nincs tekintetes uraim! Van bizony hova fejünket lehajtani. Tessék csak megnézni ott azt a szép erdei iharfát. Milyen jó tanyám van nekem ott éjszakánként. Egy szegény füredi jobbágy milyen szivesen adott nekem vaczoknak egy kocsiderék szalmát! Tóth Ferencznek hivják. Holmi csöndes eső álmomból se ver föl. Ha pedig záporeső esik, a kocsmában töltöm az éjszakát. Jó fekvőhely a kocsmaasztal, jó ember a kocsmáros zsidó. Úgy hivják: a Bolha zsidó…
Ekkor vette le kalapját a művész s ekkor köszönt, a hogy illett ilyen előkelő társaságban. De nyomban tovább is ment, még fütyörészni is kezdett, de jobb kezével folyton szalmavaczkára mutatott oda az erdei iharfa alá. Később országos hirü szinész lett ő belőle is.
Az urak egy pillanatra elnémultak a szinész szavaira. Azután az egyik nevetni kezdett, a másik elkomolyodott. Bezerédy István érzékeny ember volt, egy könycseppet is törölt ki a szeméből. A költő összeszoritotta ajkait, mintha fogait akarta volna csikorgatni.
Tehát a magyar művészt elhagyják a nemzetnek nagyjai! Csak a szegény jobbágy ad neki szalmát fekvőhelynek s a nyomorult Bolha zsidó födelet menedéknek!
A költő így irja le e jelenetet pár nap mulva Guzmics Izidorhoz intézett levelében:
»az ott mulató hazafiak nagy keserüséggel láttuk, miként tengődik s nyomorog a magyar szinjátszó társaság silány deszkakunyhóban s miként vagyon az számkivetve önnön hazájában, midőn a német társaságok roppant palotákban kevélykedve lépdelnek s a királyi városokat még jobban elnémetesitenék, ha még lehetséges volna. Én hazafiui mérges fájdalmamban az ott lévő közönséget egy Füreden építendő játékszinre felszólitottam.«
Ime »hazafiui mérges fájdalom« rohanta meg a költő lelkét. A mint megrohanta egykor Bocskayét, Bethlenét, Rákóczyét. Csakhogy akkor a hazafiui mérges fájdalom kardhoz, buzogányhoz kapott, most azonban már rossz idő járt kardra, buzogányra.
Fülöp József öreg barátom kevés szavu csöndes ember volt. Mérnök létére értett az építéshez. Ő is beleszólt a vitába.
– Én már gondolkoztam uraim a dolgon, vannak is némely jegyzeteim, én huszonnégy óra alatt elkészítem a szinház tervét és költségvetését.
El is készítette. Haza ment. Volt saját emeletes kis háza a fürdőtelepen. Dolgozott egész este, egész éjjel s a következő egész nap. S a mikor délutánra ismét összejött a társaság: tervét, rajzait, költségjavaslatát már oda terjesztette a költő elé.
Ó-görög modoru, szép oszlopos homlokzatu, megfelelő nagy épület 400 személyből álló közönségre, nagy szinpaddal, öltözőkkel s mellékhelyiségekkel s lakószobákkal. Ott lakjanak a művészek is, ne a Bolha zsidónál és ne az erdei iharfa lombjai alatt. Összes költség 25,000 pengő forint.
Micsoda? Huszonötezer forint? Öt-hatszáz holdnyi szép nemesi birtok ára? És e hallatlan összeget adakozás utján gyüjteni össze? S nem is főispáni iktatásra, nem is választási lakomára, nem is ékszerre a királynénak, hanem csupán nemzeti ügyre, csupán egy vidéki fürdő magyar szinházára?
Lehetetlen az! Nem gyülik az össze száz esztendő alatt se. S hol leszünk mi már száz esztendő múlva? Ki beszél már magyarul száz esztendő múlva?
Igy hangzott az első szó, mikor a mérnök előállott az ő javaslatával. Ha nagy lélek nincs a költőben: dugába dől minden.
De a költő nem riadt vissza. S volt a ki bátorította őt.
Kis-jókai Szabó István uram másnap is oly közel ült a társasághoz, mint az előző napon. S mikor az urak elförmedését látta, oda ment a költőhöz s kalapját igaz tisztelettel megemelinté.
– Engedje meg mélyen tisztelt hazánkfia, hogy én is szólhassak egy szót. Kis-jókai Szabó István a nevem, rév-komáromi kereskedő vagyok, de én is nemes ember vagyok s tisztelt hazánkfiának verses munkáit könyv nélkül tudom s imádság mellett gyerekeimet is azokra tanítom. Szabad-e megtudnom, hogy a szinházhoz tetőzsindelyre hány ezer darab és hány forintnyi értékben van fölvéve? Szeretném én azt tudni.
Fülöp József kezébe veszi az irást, fölteszi a szemüveget s azt mondja:
– Hatvanezer zsindelyt számítottam a tetőre a legjavából.
Kis-jókai Szabó István megint megemelintette kalapját.
– Nagyon köszönöm e szíves felvilágosítást. Tessék tehát beirni, hogy én adok hatvanhatezer zsindelyt a legjavából s Rév-Komáromból ide szállítom a magam költségén.
Egy szót se szólt többet, hanem vissza ült a helyére.
Látta és hallotta e jelenetet Glázer uram is, a vendéglős. Kivett a zsebjéből tizenöt darab ezüst huszast s letette a költő elé.
– Tessék ezt is hozzá irni!
Igy kezdték megalapítani Magyarország legelső állandó nemzeti szinházát.
Kisfaludy Sándor pár nap alatt összegyüjtött készpénzben 1330 forintot. Mind a fürdővendégek adták össze.
Glázer uram a vendéglős nem volt nagyon megelégedve a gyüjtés eredményével. Utólag még ötven köböl meszet is fölajánlott. Ugyan ötven köböl meszet ajánlott föl Oroszy Pál uram is, füredi és tót-vázsonyi birtokos. Fülöp József öreg barátom fölajánlott az épület alapjához ötven öl követ. A füredi kis nemesség és szegény jobbágyság pedig fölajánlott száz igás és ezer gyalog napszámot.
Hát a király mit adott?
A király nem adott semmit.
Hát az ország mérhetetlen gazdaságu főurai mit adtak?
Adtak valamit. Tiszteletünk vegye körül azok nevét, a kik valamit adtak. Annyit nem adtak ugyan, mint a szegény füredi jobbágyság, de hiszen ők akkor még nem voltak magyarok, hanem osztrákok és németek. Sok viznek kellett még addig lefolyni a Dunán, míg a túladunai főrendek legalább részben megmagyarosodtak és hazafiakká váltak. S a Duna vize még most is folydogál s még most is sok oka van várakozni s várakozás közben folydogálni.
Érdekes volt gróf Festetich Lászlónak, a nagy György gróf fiának adománya. Ő hat óriási jóniai oszlopot faragtatott valamelyik kőbányájában egy-egy darab kőből a szinház homlokzatához s maga szállíttatta el Balaton-Füredre. Ezrekbe került volna ez akkor, ha pénzen kellett volna megfizetni.
Hát Magyarország főpapjai mit adományoztak?
Négy földesura volt Balaton-Fürednek.
Az egyik a Benczés barátok tihanyi apátsága. Az I. Endre királytól kapta birtokát, a mint azt később, utazásunk folytán elmesélem. Ennek telkén buzgott a füredi savanyuvíz forrása s ezen kívül még egy kitünő édes vizü forrás. Ennek telkén voltak a fürdőházak, a vendéglő, a cseres és iharos erdőcske s a kis templom. Ennek telkére kellett jönni a szinháznak is.
A másik földesur volt a veszprémi káptalan. A veszprémi püspökség szent István királytól kapta ezt – úgy mondják, de a mikor a székes káptalannal megosztozott, a füredi kis részjószágot a káptalannak adta. A káptalan telke a barátokétól napnyugatra feküdt s 1830-ban, de még az én gyermekkoromban is ez puszta legelő volt s egyebet nem termett, mint követ, sovány füvet, nádat és szunyogot. Ma a legszebb nyaralók delelnek rajta.
A harmadik földesúr volt a pápai Eszterházy grófok nemzetsége. Ennek birtoka inkább Arácshoz tartozott, telke a barátok telkének napkeleti szomszédságában fekszik. A birtok valamikor a rég kihalt Devecseri Csóron nemzetségé volt. Gyönyörü regéiben a költő e régi nemzetségről gyakran megemlékezik.
A negyedik földesúr volt a kis nemesség. Ehhez tartoztak a Szentgyörgyi Horváth, a Siskei Oroszy, a Bocsári Ujhelyi s egyéb nemzetségek. A Somogyi, Végh, Siskei, Vargha, Pázmándy, Dienes, Esztergomy, Roboz, Pap, Molnár s egyéb családok alkották e nemzetségeket. Balaton-Füredhez hajdan még két falu tartozott. Lak és Kék volt a falvak neve. E falvak elpusztúltak, templomuk csak romokban áll, lakóik Balaton-Füredre vonultak össze, nevöket csak két dülőnév őrzi. A kis nemesség e két faluból származott eredetileg.
A jobbágyság akkor még nem jött emberszámba. A jobbágyság csak birtok volt, mint a legelő, malom, erdő vagy kaszáló. Ha a nemzetségek osztoztak: a jobbágyságon is osztoztak. Az egyik családnak malom kellett: megkapta a malmot. A másik család kapott a malom fejében jobbágyot és zsöllért. Gyönge malomért egy vagy két jobbágyot s egy vagy két zsöllért; jó vizü és jó fekvésü malomért több jobbágyot, több zsöllért. Ez volt az igazságos osztály. Megnyugodott benne nemzetség, család, zsöllér, jobbágy, szolgabiró, hiteles hely, vármegye, helytartótanács egyaránt.
A füredi kis nemesség és jobbágyság adott tehát a nemzeti szinházhoz száz igás és ezer gyalog napszámot. Nagy szó volt ez akkor. Mert a fürediek ez után pár év mulva építették gyönyörü nagy kálvinista templomukat s itt is ingyen kellett minden igás és kézi munkával előállaniok. A kálvinistának már az a furcsa természete, hogy őt Magyarországon a jó istenen kívül semmi munkájában nem segíti senki, hanem a helyett húzza, ránczigálja, nyomja, fosztogatja mindenki. De úgy kell neki. Miért él-hal úgy a magyarságért és a szabadságért? Miért nem tud németté, tóttá, oláhvá, cseléddé, szolgává lenni?
De adakozott valamennyire a papság is.
A költő ívén ott van gróf Zichy Domokos olmüczi kanonok, szőnyi plébánus, később veszprémi püspök 25 forinttal, a pázmándi és niczki plébánus öt-öt forinttal s egyik veszprémi kanonok névtelenül húsz forinttal. Hejh a jó plébánusok közt mindig fölös számmal voltak a jó magyarok s Zalavármegye hivatalos gyűjtő ívén később százanként szerepeltek szerény, de jószívü adományaikkal a plébánusok.
A füredi hazafiak legnagyobb bizalommal a tihanyi barátok bőkezüsége elé néztek.
Az apátúr Horváth Pál volt, csöndes természetü, de jó kedélyü férfiu. Jó pajtás az előkelő urak között. Körül is csiripelték az urak félig komolyan, félig dévajul, hogy most már csak álljon ám elő az apátság bőkezüen, ne fukarkodjék semmiben, inkább egy pipa dohánynyal kevesebbet szívjon naponként minden barát.
Ezt zalabéri Horváth János mondta.
– Mi a Benczésnek kedves Apátom egy kis nemzeti szinház épitése? Annyi mint egy pipa dohány!
– Igaz, igaz domine spektábilis, csak azután odafönt a pipát ki ne üssék a szánkból.
Odafönt – Budán a nádorispánnál! Odafönt – Bécsben a magyar királynál! Bizony a barátok szájából ott kiüthetik a pipát. Mert a nemzeti szinház mégis csak a magyarság nemzeti ügye, ehhez pedig a barátnak semmi köze. A barát csak egyék-igyék, imádkozzék, dicsérje az istent, de a nemzeti ügyet ne támogassa. Annak hagyjon békét!
Igy gondolkodtak Budán és Bécsben.
A jó apátúr szivesen megtett volna mindent, de kötve volt a keze. Csak annyit tett, hogy a költőnek fülébe súgta, hogy a főapátnál szerezzen neki szabad kezet, akkor aztán mindent megad, a mit csak megadhat. De az istenért, el ne mondja senkinek, hogy tőle kapta ezt a tanácsot.
Augusztus elején közgyülése volt Zala-Egerszegen a vármegyének.
A költő sietett oda, hogy a szinház ügyét az egybegyült nemesség elé terjessze. Öt hatalmas szövetségese akadt.
Az egyik volt Deák Antal, a vas jellemü s óriás tekintélyü hazafi, a mult országgyülésen a nemzeti nagy ellenzéknek egyik vezére, a vármegyének ez idő szerint első alispánja, a kiről mindenki tudta már, hogy a bécsi udvar ranggal, renddel, kitüntetéssel őt is megakarta magának nyerni s az ellenzéktől eltántoritani, de ő minden ajánlatot visszautasított, nem úgy, mint Vay, Szerencsy, Plachy, Ragályi!…
A második szövetségese volt Séllyey Elek, a másodalispán s a harmadik: Tolnay Gábor a vármegye főjegyzője. A negyedik Kerkapolyi István, a tapolczai járás főszolgabirája, kinek járásához Balaton-Füred is tartozott. Később a vármegye alispánja és követe. Ő magával vitte a gyülésre a Balaton-melléki egész kálvinista nemességet.
Ötödik szövetsége volt a keszthelyi dinaszta, gróf Festetich László; a költő nejének Szegedy Rózának unokaöcscse. E csodálatos szépségü nőről még utazásunk közben sokszor lesz szó. E nő ekkor már elmult ötven éves, beteges is volt gyakran; meg is halt nem sokára, alig két év mulva, de ekkor átrándult Sümeghről Keszthelyre, hogy öcscsét, a grófot a nemzeti szinház mellett föllelkesítse.
Ott volt a megyegyülésen Csányi László, később a nemzet minisztere és vértanuja. És ott volt az ifju Deák Ferencz, huszonhét éves ifju, de már táblabiró s barnapiros arczán s komoly szemeiben a magyarnak minden bölcsessége s minden mély és nagy érzése ott világolt.
Kisfaludy Sándor irásban is, élőszóval is előadta javaslatát. Irása megvan a vármegye levéltárában, ki is nyomtatták már, olvashatja akárki. De mély hazafiui érzéstől rezgő nagy beszéde örökre elhangzott. És örökre elhangzott Deák Antalé és Deák Ferenczé és Csányi Lászlóé és a többi hazafié.
De nem a sivatagban hangzottak el.
Minő beszédek voltak ezek! Háromszáz esztendőnek nemzeti fájdalma jajdult föl e beszédekből. Hogy tiporták, hogy irtották háromszáz esztendő óta a magyart!
»Meg kell védelmeznünk, úgy mond Csányi, ősi alkotmányunkat. Meg kell védelmeznünk ősi szabadságainkat. Vérrel szereztük valamennyit, nem ingyen, nem istennek jóvoltából kaptuk. De legfőképen meg kell védelmeznünk és lábra kell állítanunk édes anyai nyelvünket s nem szabad elszenvednünk, hogy ezt a mi országunkban bármely idegen nyelv a maga háta mögé állítsa. Mert ha őseink szózatát elfelejtjük s ekképen magyarságunkból kivetkőzünk: akkor nekem nem kell többé se alkotmány, se szabadság, de még az élet se kell!«
Igy beszéltek Zala rendjei s forró hazafi szivekre talált minden igaz szó.
Zúgó éljenzésben és harsogó tapsokban tört ki a nemesség.
Taps!
Furcsa jele ez a tetszésnek.
Zalavármegyében az előtt soha se hallották. Én se láttam és hallottam a magam vármegyéjében soha. Szinházban hozzá szoktam a taps zajához; nagy művész, ragyogó szépségü asszony szokta megnyerni a szinpadon, de nagy és komoly hazafit a nemzeti igazságok megmentéseért folyó küzdelemben tapssal jutalmazni nem szoktak minálunk. Mikor az országgyülésen először hallottam tapsot: ügyetlen, kicsinyes s komolyság nélkül való tüntetésnek tekintettem.
Most már divat, de én még most se gyakorlom.
A magyar, ha elfogja őt a lelkesülés, éljent kiált. A vármegyék nemessége a felbuzdulás mámorában süvegjét lebegteti, kardját húzza ki s azt veri össze s isten áldását kiáltja vezérére. De tapsolni nem szokott.
Zalavármegye 1830-iki augusztusi közgyülésén viharos taps zúgott. Kezdte a fiatalság s folytatta sok öreg is. S ellenmondás nélkül, egyhangulag elfogadta s határozattá emelte mindazt, a mit nagy költője javaslott.
A balaton-füredi nemzeti szinházat föl kell építeni.
A gyűjtést a gyülés alatt már meg kell kezdeni. Meg is kezdették. Össze is gyült hamarosan mintegy ezer forint.
A vármegye pénztárából semmit sem adhatnak, mert a kormány azt meg nem engedi. De a járások összes főszolgabirái utasittatnak, hogy adományozásra minden nemes embert felhívjanak. Hazafias szent czélra a fillért is köszönettel fogadják.
A Benczés barátok pannonhalmi főapátjához átir a vármegye, hogy adjon telket a nemzeti szinháznak. Átir a szomszédos Veszprém, Győr, Vas, Somogy és Fehérvármegyékhez is, hogy atyafiságos buzgalommal pártolják az eszmét.
A vármegye veszi oltalmába s védelme alá a szinházat s az egész intézetet.
A szinház és megyei szinművészet főkormányzójává Kisfaludy Sándort »vármegyénknek táblabiráját, közbizodalmu hazánkfiát, nemzetünknek közönségesen elismert jeles nagy fiát« élete fogytáiglan kinevezi.
Végezetül kimondja, hogy Balaton-Füreden a nemzeti szinházban soha más nyelven, mint magyar nyelven, szini előadást tartani nem szabad.
A költő tovább se pihent.
Rögtön irt és utazott mindenfelé, hogy barátait, tekintélyes megyei és országos férfiakat megnyerjen az ügynek.
Irt Pannonhalmára Guzmics Izidornak, vegye rá a főapátot, hogy adjon telket s 20 ezer téglát azonnal, hogy még az idén meg lehessen kezdeni az építést. Guzmics pedig készítsen szép ünnepi költeményt a megnyitás napjára.
Irt Fülöp József öreg barátomnak is azonnal, hogy a telek kijelölésére Füreden megjelenjék.
Mihelyt a főapáttól a tihanyi apáthoz a levél elindult: azonnal ment a költő is Füredre. Megalkudni a tihanyi apáttal.
Gyorsan meglett az alku is.
Az apát ad alkalmas telket. A telek kijelölésére és átvételére megjelent hazafiak legjobbnak látták, hogy a szinházat arra a helyre építsék, a hol Kisfaludy agyában az eszme megfogant s Kis-jókai Szabó István uram az első ajánlatot megtette.
Ád az apátság 20 ezer téglát.
Fölajánlja az épület tetejéhez szükséges összes födélfákat, azokat szántódi és kapolyi erdeiben ki is faragtatja s a szántódi révhez oda is szállítja.
Volt azonban Horváth Pálnak, a jó apátúrnak egy csomó furcsa feltétele és kikötése is.
A játékszin épületeiben senkinek szállást adni nem szabad; abban csupán csak a szinjátszó társaság tagjai lakhassanak.
A játékszin épületeiben sütni-főzni nem szabad se a szinészek számára, se mások számára.
Kávét, theát főzhetnek a szinjátszó társaság tagjai maguknak is, vendégeiknek is, de pénzért másnak nem főzhetnek.
Ha van boruk a szinészeknek: ezt ugyan a szinház pinczéiben tarthatják s ott a szinház helyiségeiben meg is ihatják, váljék egészségükre, de ott idegen bort nem tarthatnak és saját borukat pénzért másnak nem mérhetik.
Mindezt némi vita és ellenmondás után az urak derült kedvvel ugyan elfogadták, de egy kikötését a jó apátúrnak határozottan elutasították. Azt akarta ugyanis a szerződésbe még beletenni, hogy a játékszin épületeiben udvarolni, a nőknek szépet tenni, szerelmeskedni, csókolózni s efféle hívságos időtöltést művelni senkinek szabad ne légyen.
– No ezt nem fogadjuk el főtisztelendő uram, mert akkor se szinészt, se közönséget nem kapunk.
Az apátúr makacskodott.
– Hogy engedhessem én meg az én telkemen a szerelmeskedést?
– Hiszen csak szinből, játékból történik az főtisztelendő uram. Azért hívják Szinjátszó Társaságnak.
Ez már okos beszéd volt. Ezt már a jó apátúr is megértette s ekként az örökszerződés létre jött. Aláirta az apátúr, aláirta Kisfaludy Sándor mint főkormányzó, aláirták a vármegye tiszti ügyésze, az urodalom fiskálisa, a törvényes bizonyság s a tanuk is.
A telket kimérték, átvették, kiczövekelték s aztán örömében olyan áldomást adott a jó apátúr az egész fürdő közönségnek, hogy másnap reggel is alig akart még vége lenni. Minden czigánynak a keze belesenvedt.
Ez év őszén nem kaptak az építésbe. Kivágták az erdő fáit azon a helyen, a hol a szinháznak a helyet kimérték s aztán egész őszön és télen az anyagot hordták. Kétszáz öl kő, húszezer tégla, hatvanhatezer zsindely, ötszáz deszka, kétszáz köböl leoltott mész s a barátok somogyi urodalmából az épület tetőfája feküdt ott a tavaszszal halomba hordva. S a pénzhez még alig nyult hozzá a költő, pedig lassanként a pénz is szaporodott.
De kellett is, hogy szaporodjék.
Az építés vezetését Fülöp József öreg barátom ingyen vállalta el. Ő rajzolgatta ki az épitési részleteket. De munkavezető azért mégis kellett melléje.
És kellettek kőmivesek, ácsok, kőfaragók, asztalosok, lakatosok, kovácsok, üvegezők, mázolók, gölöncsérek s egyéb mindenféle kézmüvesek. Ezek munkája sok költséggel járt.
Kisfaludy Sándor aggódott, hogy saját vármegyéjében a szükséges pénz nem fog összegyülni. De sasszeme még tovább is látott. Ő a »Dunántuli Szinjátszó Társaság« sorsát biztositani is akarta. Szüksége volt tehát a szomszéd vármegyék támogatására.
Vasvármegyéhez 1831. évi márczius 15-én fordult levelével. Milyen szép és igaz levél volt ez!
»Hintsük a hazafiságnak aranymagvait szünet és kifáradás nélkül ott, a hol lehet; úgy, a mint lehet s akkor, a mikor lehet; a mint az idő, hely és környülállások engedik; bár vetésünknek aranytermését arathatni talán csak késő unokáinknak engedtessék is.«
»Az utolsó századokban folyvást mostoha idő járt a magyar nemzet felett: ennek mind vészes förgetegeiben, mind kegyelmekkel ragyogó napjaiban a magyar nyelv és vele a nemzetiség hol nyomatva s irtatva, hol elhízelkedtetve vagy elgúnyoltatva levén, már-már végvesztének hanyatlott.«
»Ha hős Eleink az utolsó félszázad előtt föltámadtak s az akkor lélekző Magyarokat látták volna, tehát az elfajult maradékkal beszélleni se tudván, azt kell vala vélniök, hogy Leel sirjának tapodói szakadtanak s telepedtenek le az általuk vérrel szerzett Hazában.«
Sopront és Pozsonyt kivéve, egy vármegye középső és magas nemessége se németesedett el annyira, mint Vasvármegyéé. De azért Vasvármegye ellenmondás nélkül hazafias buzgalommal fogadta a költő levelét.
Niczky János volt első alispánja, Bertha Ignácz második alispánja és Széll Imre, a későbbi követ és hétszemélynök, főjegyzője. S volt még a költő törekvéseinek ezeken kivül is lelkes és befolyásos támogatója. Ez Szegedy Sándor volt, a költő nejének, Szegedy Rózának unokaöcscse.
A májusi közgyülésen tárgyalták a karok és rendek a költő iratát. Komoly és lelkes volt a tanácskozás. Jelen volt maga a költő is, bár nemesi jogait Vasvármegyében nem igen szokta gyakorolni. De a vezérlő férfiak nagy része mind vagy rokona, vagy benső barátja, vagy egykori bajtársa volt.
A gyűjtést és segélyezést elhatározták a karok és rendek.
És elhatározták azt is, hogy követeket küldenek arra a gyülésre, melyet Kisfaludy Sándor a nemzeti szinészet ügyében a szomszéd vármegyék képviselőiből összehí.
E gyülést május 25-ik napjára Kis-Czellbe hívta össze a költő. Meghívta rá Zala, Vas, Veszprém és Győr követeit.
Zalában lakott. Ott voltak birtokai Sümeghen, Gyömörőn, Gógánfán, Bodorfán, Sárosdon, Dobos erdejében s egyebütt. A nemzeti szinház is Zalában lesz fölépítve. Zalának tehát ott kell lenni.
Ott kell lenni Veszprémnek is. Hiszen Balaton-Füred Veszprém tövében fekszik s a szini előadások gyönyörüségét Veszprémvármegye élvezi első sorban. Sok rokona is volt a költőnek e vármegyében. S volt itt családjának birtoka is. A Kisfaludyak ősi várai Döbröntevár, Esseghvár, Csékutvár ugyan kiestek már a nemzetség kezéből, de Halimbát még testvérjeivel együtt birta a költő, a csékuti urodalom utolsó foszlányát.
Győrvármegyében is nagy gyökerei voltak a nemzetségnek. Apja Kisfaludy Mihály főszolgabirája volt a vármegyének s csak pár év előtt halt meg. Birtokai voltak Győr-Gyömörőn, Téthen, Szemerén, Fölpéczen, Kispéczen s másutt is.
Vasban is otthon volt a költő. Neje jogán hat évig birta Kámot. Nemzetségének ősi fészke volt Vasvármegye is. Volt birtoka a Kemenesalján Gencsen. Mind maga, mind felesége révén ezer kötelék kapcsolta a vármegye előkelő családaihoz.
A meghívott vármegyék hazafias buzgalommal fogadták el a meghívást s a kis-czelli gyülésre mindegyik küldött néhány előkelő férfiut, alispnát, főjegyzőt, tiszti főügyviselőt, táblabirót, szomszéd járásbeli főszolgabirót.
A kis-czelli gyülés tekintélyes férfiakat hozott össze nagy számmal. A gyülés elnöke Kisfaludy Sándor volt. Nagy éljenzéssel őt választották. A megbizott követeken kivül Vasnak kemenesalji, Veszprémnek somlyómelléki, Zalának sümeghvidéki előkelő urai csaknem mind megjelentek.
A gyülést fölváltva a vendéglőben s a kis-czelli barátok refektóriumában tartották.
Tárgya volt:
A balaton-füredi nemzeti szinház fölépítése és megalapitása.
A »Dunántuli Szinjátszó Társaság« szervezése s megélhetésének minden évszakban biztositása.
Állandó ruhatárnak és kelléktárnak beszerzése és gondviselése.
Komlóssy Ferencz szinigazgatóval s társaságával való szerződés megkötése.
A balaton-füredi állandó szinház megnyitásának elhatározása.
Hejh, ha a mai vármegyék úgy szivükön viselnék a nemzeti nyelvnek, miveltségnek és felvirágozásnak ügyét, mint ott és akkor hetven év előtt!
Hejh, ha a mai magyar költőt úgy megbecsülnék a törvényhatóságok és kormányzó emberek, mint akkor megbecsülték!
Hejh, ha ti magyar költők, a kik mai napság éltek, dolgoztok, henyéltek és nyomorogtok, úgy megbecsülnétek, oly imádandó fenség gyanánt tisztelnétek a hazát, a magyarságot, az asszonyt, a nemzeti érzést, a multak dicső emlékeit s a jövendőnek büszke reménységét, mint a hetven év előtti idők magyar költői!
Nem mesélem el apróra a kis-czelli gyülés dolgait. A történetiró foglalkozzék azokkal s ne a vidám elbeszélő. Nem is tartozik valamennyi most az én dolgomhoz. Csak annyit emlitek meg, hogy Komlóssy Ferencz társulatával végleg megszervezték a »Dunántuli Szinjátszó Társaságot«, meg is állapodtak vele a füredi szinház ünnepélyes megnyitására s meg is határoztak számára a balaton-füredi nyári két hónapra 1200 forintnyi segélyt ezüstben.
Tizenhat személyből állott akkor az igazgatóval és súgóval együtt. Köztük Megyery, Telepy, Lendvay, Hubenay, Vásárhelyi, Posgay és Kántorné, Komlóssyné, Ujfalussyné s Balogh Nina.
Különösen érdekes volt a ruhatár és kelléktár fölött való eszmecsere. A mire a szóbeli hagyomány emlékezik: fölemlítem.
Sisakokat, vérteket, kardokat, alabárdokat nem kell venni, azokra a pénzt nem kell pocsékolni; van a vármegyeházak padlásán és pinczéiben elég rozsdás készség, elő kell szedni, ki kell tisztogatni s Füredre kell szállítani.
A ruhákkal másként áll a dolog.
Holmi német és spanyol ruhákat, gallérokat, bugyogókat, czipőket és harisnyákat a vármegyék nem adnak. Idegen gunyára a nemesség nem adja pénzét. Effélére csak magánosok adhatnak pénzt vagy maguk a szinigazgatók.
Nemzeti magyar ruhát azonban kell szerezni. Őseink, hőseink, elődeink az ő igaz köntösükben lépjenek a szinre.
De milyen legyen az ősi ruha?
Kurta huszár dolmány mindenesetre kell, mert a huszárnak ott kell lenni a szinen.
Hímes fehér atilla s himzett Zrinyi szintén kell; nászok, lakodalmak, esküvők, királyi udvar e nélkül el nem lehetnek.
Zöld és gránát kanczamenték aranynyal és ezüsttel el nem maradhatnak. A király, a nádorispán, a zászlós urak, a dicső hadvezérek ilyen mentében mutatkozzanak.
Kanczamente?
E szón megakadt a kis-czelli országgyülés.
Miért épen kanczamente? Milyen is az a kanczamente?
Koltai Vidos József, akkor még javabeli férfiu, később alispánja és követe Vasnak, hozzá szól a kérdéshez.
– Ne csodásitsuk magunkat urak, nincs a magyarnak kanczamentéje, kinevet vele a világ!
A költő figyelmeztette Vidost, »tisztelt öcsém uramat,« hogy kell lenni kanczamentének, mert a kolozsvári szinjátszó társaság inventáriumában így van beiktatva.
De ott volt Kocsi Sebestyén Gábor is, Veszprémvármegye követe, a kiről mindenki tudta, hogy mindentudó. Ő nyomban világot gyujtott a kérdés fölött.
– Igenis van kanczamente, mivelhogy őseink sokféle és külön-különféle mentéket viseltek, a mint a bécsi képes krónikában s attól kezdve mindenféle pikturában, különösen pedig a koronázási rajzolatokban szemlélhető. A mostani huszármente valósággal a régi kuruczmente, vagyis igazán szólva, a kurta mente. Régi eleink hosszu mentét viseltek, mely térdig ért. Az a mente pedig vagy ujjas volt vagy ujjatlan s az ujjas mente vagy szűk ujju vagy sipujju volt. De az ujjatlan mente is kétféle volt, ugymint vagy palástos mente vagy vállba vágott mente. Nagy uraink a vállba vágott mentét szerették. Mert ha a mentének gránát szine volt, az ujjas dolmány pedig világos kék vagy gyöngyház szinü volt, akkor a vállba vágott nyiláson kivül álló kar a szemlélőnek igazán ékes látást nyujtott. Az ilyen mentének a neve kanczamente. Különösen alkalmatos volt ez háborúban, hosszu idejü vonulásokban, mert ilyen mentében kardot, buzogányt, kantárszárral kényelmesen lehetett tartani.
Kocsi Sebestyén Gábor után természetesen senki se merte többé a száját fölnyitni. Nehogy azonban a mindenféle férfi és nő számára való ruhák, viganók, kötők, kantusok fölött egyenként kelljen tanácskozni és határozni, kölcsönös egyetértéssel abban állapodtak meg, hogy a ruhatár ügyét rá bizzák a költőre, akit a gyülés Zalavármegye példájára különben is főkormányzóvá választott a dunántuli nemzeti szinjátszó társaságok összes ügyeiben.
Gyülés után nagy áldomás.
De áldomás után még nem mentek az urak egyenesen haza. A kemenesalji atyafiak ezt meg nem engedhették. Hanem kiválasztott magának mindenki egy csomó rég látott vagy tegnap látott vagy soha eddig nem látott atyafit és jeles hazafit s vitte magával Sitkére vagy Mihályfára, vagy Csöngére vagy Ostfiasszonfára vagy a Somlyó hegyére. S tartott a mulatság vagy ismerkedés heteken át.
A vármegyék mind elfogadták a kis-czelli gyülés határozatait. Még Sopron, még Somogy, még Fehérvármegyék is elfogadták.
De az is természetes, hogy a bécsi kormány és budai kormány keresztet húzott az egész bölcs és hazafias intézkedésre s meg nem engedte, hogy a vármegyék a nemzeti nyelv mívelésének szentséges szent ügyére egy fillért is áldozzanak. Nem azért vannak a magyar vármegyék, hogy a magyar nyelvet míveljék, a magyar költészetért lelkesüljenek s őseik dicsőségeit még egyszer visszaszerezzék. Adót behajtani, katonát beszedni, jobbágyot deresre húzni: ez a vármegyék dolga.
A bécsi kormány és budai kormány így segitette meg a költőt akaratlanul.
Mert a hogy a vármegyék a kormány tilalmát megtudták: abban a pillanatban kimondta a nemesség elszántan:
– Nohát most már meglesz az a nemzeti szinház!
Össze is gyűlt hamarosan 12,954 forint ezüstben, meg is kezdték az építést junius elején s annyi adomány, annyi munka, annyi lelkesülés dolgozott a szinházon, hogy a nagy és szép épület készen lett egy hónap alatt s a költő julius 3-ra már kitüzhette az ünnepélyes felavatást.
Még 1754 ezüst forint meg is maradt a pénzből.
Olyan ünnepet még alig látott a Balaton, mint az első nemzeti szinház megnyitásának ünnepe volt. Még a testvériség ünnepe 1848-ban, még a Kisfaludy-szobor ünnepe 1861-ben se volt olyan ragyogó.
Mely napon tartották ezt az ünnepet?
A költő azt irja leveleiben: julius 3-án. Az egykoru hirlapok azt irják: julius 2-án. Én meg azt mondom: mind a két napon. Az 1831-ik évben julius 2-ra szombat, 3-ra vasárnap esett. Az egyik napon a nép, a másikon a nemzet ünnepelt.
Az ünnepre meghívták az összes szomszéd vármegyéket. Meg is jelentek. A küldöttségek, a főtisztviselők, a táblabirák, a nagy nemzetségek tagjai, férfiak és nők Zala, Veszprém, Vas, Sopron, Győr, Fehér, Tolna, Somogymegyéből s igen sokan Pestről és Pestmegyéből.
A szinházba négy-ötszázan fértek. De maguk az urak is többen voltak szépséges asszonyaikkal s a papokkal. Hajh még akkor a papok, barátok, kanonokok, apáturak is otthon voltak a nemzetnek és magyarságnak örvendező napjain!
Hát a nép hova férjen, hol ünnepeljen?
Az a nép, a mely jobbágy volt, paraszt volt, országos és úri teher alatt nyögött s az alkotmányt, a szabadságot s a jogok szentségét csak átokból, imádságból s példabeszédből ismerte!
De a mely magyar volt s magyarságának büszke érzetét istenimádáshoz hasonló szentségnek tartotta. Pénzt nem adhatott a magyarság szentegyházához, de volt lelke, volt izmos karja, volt igavonója, adott tehát munkát. A füredi jobbágy áldozatos munkája nélkül föl nem épülhetett volna az a szentegyház. S eljöttek még Arácsról is, még Balaton-Kis-Szőllősről is, még Alsó-Őrsről is együgyü földmivesek, zsöllérek, napszámosok, hogy egy-két napig ingyen dolgozhassanak.
Ezt a népet az ünnepből kihagyni nem lehetett.
Komlóssy Ferencznek, a szinigazgatónak volt jó ötlete.
Tartsunk nemzeti ünnepet és szabad előadást szombaton julius 2-án a népnek s vasárnapon julius 3-án a nemességnek. Elfogadta a javaslatot a költő s helyeselte azt az ifju Deák Ferencz is. Legyen a nép az első.
Így lett.
Hirt adtak a falvak népének s a nép szombaton délre és délután oda sereglett.
Tisztes fekete ruhában a férfiak s tisztes fekete és barna ruhában az asszonyok, vidám szinekben a lányok. Zászlót nem hoztak, zene őket nem kisérte, a lányok kezében virág, az asszonyok kezében zsoltáros könyv. Azt hitték: istentiszteletre jöttek. Együgyü kálvinista magyar ember virágot és zsoltárt visz magával, ha istenének szine elé akar járulni.
Hiszen igazuk volt.
Volt egy oltár, a melyen már századok óta csak hamvadoz az áldozat tüze. A melyről töröknek, németnek, királynak, bakónak durva keze oly sokszor le akarta söpörni az utolsó szikrát is. S a melynek tüzét égő honfiszivek mégis mindig csak ébren tartották. Nyögtek, véreztek, viharzottak azok a szivek, de a szent tüzet elaludni nem engedték.
A magyarok istenének oltára volt ez.
Pereynek hívták azt a papot, a ki engem megkeresztelt. Azt se tudom: káplán volt-e vagy tanító vagy már fiatal lelkész 1831-ben. Ő is oda jött a maga népe élén.
De szerkesztett egy ünnepi dalt s erre népét megtanitotta. A dal így kezdődött: