(A költő hajléka és jövendőmondása. – Kisfaludy Sándor látni szeretné Szegedy Rózát. – Keresi mindenfelé. – A két angol lord. – A testőr megmenti a nemzeti becsületet. – A Kisfaludyak régi nagy hire ujra föltámad.)
Huszonhárom éves volt Kisfaludy, mikor 1795-ben szivének nem egyetlen, de örök szerelmét Szegedy Rózát a badacsonyi szüreten megismerte. Hét vagy nyolcz napot töltöttek együtt a szüreten s ez idő alatt a közeli Szigligetbe is átrándultak. Itt lobbant lángra szerelme, mely aztán nem is aludt el soha, még házasságuk alatt se.
Ez a szüret nem Kisfaludy szőlőjében folyt le. Akkor még nem volt neki itt szőleje. Később már házassága alatt 1800 után szerezte ezt a szőlőt.
Ott fekszik a hegy keleti oldalán egy satóut szélén, mely a bazalttornyok alatt a hegynek legmagasabb körutja.
Kisded hajlék, kis szobákkal, kis ablakokkal. De a kelő nap már betekint s jó délutánig el se fordul tőle. A sajtóház ajtaja az udvarról a ház közepén nyilik s a sajtóházból jobbra a lakó osztály, mely egykor egy kis dolgozószobából s egy hálószobából állott. A hálószoba volt egyuttal az ebédlő is.
Mikor ott jártunk, már akkor harminczegy esztendő óta nem élt a költő. Már akkor Eszterházy herczegé volt a szőlő. Valami lelkes tisztje figyelmeztette rá a herczeget, nehogy a hajléka idegen kézre szálljon.
Nagy gond nem látszott a szőlő kezelésében. Akkor már rég bérlők kezelték a herczeg csobánczi urodalmát, melyhez Badacsony nagy része s a költő szőleje is tartozott. Miért költöttek volna a bérlők a szőlőre? Még csak márványtábla se volt a falba erősitve, melyre rávésve lett volna: Itt élt nyaranta a költő, itt volt nagy az ő alkotásaiban, itt volt boldog az ő szerelmében!
Igaz lett-e költő, beteljesült-e a te jövendő mondásod?
»Halálom után, midőn már porhadni fogok, ez oly hely leend Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hová az utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megéneklett váromladékokhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy tántorithatlan hazafinak szivvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiséget és ezzel nemzeti életet visszavivni, szóval a magyart önmagának visszaadni segitették.«
Ezt irta a költő 1844. évi február 25-én Batthyányi Fülöp herczegnek. Somlyai szőlejéről irta, de jobban illik badacsonyi szőlejére. Arra kérte a herczeget: vegye meg ezt a szőlőt, hogy a költő halála után méltatlan kézbe ne jusson.
A herczeg nem vette meg. Önmagától nem volt annyi esze, tanácsadója pedig idegen volt és ostoba. Ha Széchenyi István grófot figyelmezteti rá: az bizonyára megvette volna.
De badacsonyi szőleje most is ugy áll, a hogy halálakor, 1844 október 28-án épen kedves szürete után elhagyta. Huszonöt év előtt, mikor mi megnéztük, legalább úgy állott.
Még megvolt az a fiatal gesztenyefa, melyet a költő maga ültetett. Kövér, fényes, aranyba játszó nyalkazöld levelei mosolyogtak ránk a napsugárban. Mint kisded fát hagyta ránk a költő, gyümölcsét ő még nem izlelheté.
De Rózájának, szive királynéjának, költészete istennőjének virágos kis kertje már nyomtalanul eltünt.
Tuli megmutatta, hol volt az a virágos kis kert. Most zöldséget termeszt benne a vinczellér. A hol a szerelmes szép nő szemei sugaránál viola és szegfü nyilott: ott most burgonya és sárga répa terem. Igy kell annak lenni.
A ház kis ablakai előtt sokáig álltunk s a messze vidékre szélyelnéztünk. Balra az ábrahámi és kővágóörsi hegyek s a nagy messzeségben Tihany ormai. Előttünk és alattunk a nyugvó Balaton fensége. Szemközt a boglári domb és Somogynak roppant határai.
Azt néztük, azt láttuk, azt éreztük, a mit a költő.
Ah, ha azt, a mit éreztünk, meg tudtuk volna örökiteni, ugy, a mint a költő!
A költőt azonban az istennek és az emberszivnek legnagyobb ereje, a szerelem segitette. Hiszen Kisfaludy Sándor Badacsonyban szerette meg Szegedy Rózát.
Egy költőnk szerelméről se irtak annyi könyvet, mint Kisfaludy Sándoréról. De szerelmének történetét se irta meg egy költőnk se annyira, mint Kisfaludy Sándor. Se Petőfi, se Csokonai. Pedig ennek boldogtalan, amannak boldog szerelméről oly gyakran zengett a lant. Vörösmarty szerelméhez alig mertek iróink hozzá nyulni; Arany Jánoséról, Tompa Mihályéról szólni ledérségnek látszott volna. Kisebb költőink lóti-futi szerelme épen nem ébreszté föl a nemzet kiváncsiságát. De hol lehet megismerni Kölcsey és Kemény Zsigmond, Jósika és Eötvös József szivének ifjukori paradicsomkertjét? Hejh de kezdetén vagyunk mi még csak annak a műnek, mely irodalmunk és iróink élettörténetét igazán állitaná elénk!
De akármennyit irtak Kisfaludy szerelméről s akármennyit irt ő maga is: még sincs teljesen megirva az se. S bizony nagy mulasztást követtem volna el, ha mikor Badacsonyban voltunk, e miatt Gyulai Pál urral nem évődtem, nem kötekedtem volna egy sort. Mit tudott ő akkor Himfy szerelméről?
Kisfaludy az ő Rózájával nem Badacsonyban találkozott először. Első találkozását leirja ő maga elég részletesen.
Ez Sümeghen történt.
Kisfaludy Sándor, mikor apja őt Pozsonyból haza hivta, meglátogatta öreg anyját Sümeghen. Itt egykor egyik kedves barátjával Oszterhuberrel a vármegyebeli leányokról beszélgetett s beszélgetés közben szóba jött Szegedy Róza is. Oszterhuber kérdezte:
– Nem ismered?
– Nem.
– Pedig atyafiak vagytok.
– Nem tehetek róla.
– Nem is baj, ha nem ismered. Igen szép és igen okos lány, de igen nagy urnő. Szegény legény ne forgolódjék körülötte, mert nagyra van nevelve.
– Ha igen okos lány, akkor lehetetlen, hogy minden nagyságos urfi szerencsével és minden szegény fiu hiába forgolódjék körülötte. Hiszen vannak nagyságos tökfilkók és igen derék szegény fiuk.
Már ez az észrevétel is bizonyság arra, hogy a nagyratörő ifjut, kinek lelkében viharként zajlott a nemes önérzet és magasra vágyás, Oszterhuber intő szava nem ijesztette el, hanem inkább daczra és vállalkozásra hivta fel.
Azért is szeme közé akart nézni Szegedy Rózának.
Hallotta, hogy Róza hol atyjával, hol Feri bátyjával, hol valami nagynénivel szeretett országos vásárok alkalmával a közeli városokba berándulni s ott a vásári élénk jelenetekben gyönyörködni. Hallotta, hogy a legközelebbi keszthelyi vásárra is berándul.
Nosza utána!
Sietett Kisfaludy Keszthelyre, de mire száz kérdezősködés után megtudta, hogy Róza rokonánál, a hahóti apátnál vagy unokatestvérjénél a keszthelyi grófnál van szállva s mire oda bekopogtatott: akkorra már csak azt a hirt hallotta, hogy Róza ez előtt fél órával haza indult.
Sebaj. Egy kis mérgelődés, egy egészséges káromkodás – s aztán megint csak utána.
Átment gyömörei birtokjukra. Oda nem épen messze van Eötvös puszta, Szegedyék birtoka s kastélya. Fogta puskáját, szólitotta kutyáját s ment vadászni. Mint eltévedt vadász akart Eötvösbe estennen bekopogtatni s a helyes utbaigazitást kérni.
El is tévedt, el is esteledett szerencsésen, csakhogy ugy eltévedt, hogy Eötvös helyett Türjére botlott be s ott kellett az éjszakát töltenie a barátoknál. A teremtés remeke helyett: Róza helyett nagyhasu öreg barát.
Bizony ez nagy tévedés.
Uj vállalaton törte fejét. Nem is csinált titkot belőle, hogy ő Szegedy Rózának szeme közé akar nézni. Tudta ezt öreg anyja is, tudta ezt egy közeli rokona Forintosné is, a ki ott lakott közelben Mihályfán s egy vasárnap reggel bejött gyónni Sümeghre a barátokhoz. Korán meg is gyónt s gyónás után bejött Sándorfiékhoz, Kisfaludy öreg anyjához látogatóba. Kisfaludy az átmulatott éjszaka után későn kelt s épen tollászkodott, még nem volt felöltözve, mikor betoppant Forintosné.
– No Sándor csak öltözz szaporán, Szegedy Róza a templomban van a barátoknál, most gyónik, most megláthatnád, ha el nem késel.
Nesze neked költő. Szép sötétkék magyar ruhája volt az ifjunak, sietett magára hányni, fejére nyomta kócsagtollas süvegét s nyargalt a barátokhoz.
Elkésett.
Szemközt jött már a hintó, a melyben Róza ült s hajtott hazafelé. Az ifju szemei előtt káprázattá vált a világ, a mikor azt az arczot megpillantotta. Odaállt a robogó hintó mellé, fölnézni nem mert, de mélyen meghajtotta magát a lányka előtt. Törődött is azzal a lányka! Törődik is azzal a madár, mikor magasban száll, hogy egy virágos fa utána sóhajt: ide szállj az én ágamra, az én karomba!
Mit csinált akkor az ifju?
Tovább nem futkozott a lány után, hanem irt hozzá egy verset. Nagyon rossz vers lehetett, nincs is meg a versek gyüjteményében. Tartalma az volt, hogy Jupiter, Apolló, Merkur s valamennyi olimpusi isten ott hagyta az eget s elment ki erre, ki amarra; az ördög maradjon az égben, ha Szegedy Róza onnan a földre szállott s itt akar mulatni.
Ezt a verset később Skublics Imre barátja által Róza kezébe juttatta. A leány el is olvasta s azt mondta rá:
– Bolond vers biz ez, nem is eredeti; – a mit egy bolond felkap, száz hordja utána!
Hány éves volt ekkor Róza?
Kisfaludy nem volt egészen husz éves.
Szegedy Ignácz 1773-ban nősült. Róza nem első gyereke volt, tehát 1774 előtt nem születhetett. A jelenet ott a hintóban 1792-ben tavasszal történt. Róza akkor legföljebb tizenhat–tizenhét éves lehetett. Tehát mikor a költővel 1800-ban megesküdött, már legalább huszonnégy évesnek kellett lennie.
Az első találkozás tehát se versben, se prózában nem volt nagyon biztató.
Következett a második. De még ez se Badacsonyban történt.
Róza édesanyja Rosty Katalin volt. Abból a Rosty-nemzetségből, melyből később báró Eötvös József és Trefort Ágoston neje származott. Ősrégi család, ama 108 nemzetség egyike, mely Árpád vezérlete alatt az országot elfoglalta. Jeruzsálemi András király óta folyton beszélnek róla az irások.
Róza anyjának testvére Rosty Pál, ha jól tudom, ez idő tájt Hosszufaluban lakott. Neje Nedeczky Nina Rózának nemcsak többszörös rokona, hanem jó barátnéja is volt. Róza igen gyakran megfordult Hosszufaluban.
De Kisfaludy is. Hiszen a szarvaskendi Sibrik, a Niczky, Nedeczky, Szegedy s több nemzetségek révén ő is hol közelebbi, hol távolabbi, de osztályos rokonságban állott Rózával is, Rostyékkal is.
Róza a sümeghi hintótalálkozás s kivált a hozzá intézett költemény olvasta óta jól tudta, hogy ő Kisfaludy ábrándjainak állandó tárgya. Bizonyára megmondta ezt neki Skublics Imre s igen is megmondták neki az öreg nénik s kivált Forintosné. S a lánysziv tele lett kiváncsisággal. Talán némi ábrándozással is.
A költő a következő évben 1793. évi januárban nemesi testőr lett s Bécsbe ment az udvarhoz. Ha nemesi testőr: bizonyára délczeg termet, deli ifjú, bátor sziv, büszke lélek. Afféle legény, a kin megakad az udvari urnők szeme, a kiktől a herczegnők se idegenek s a ki egészen oda illik Szegedy Róza imádóinak seregébe.
Ily seregnek kell lenni. Róza büszke lány. Se nem ujonczoz, se nem toborz sereget, mégis van serege. »Ez a sziv, ez a százaktól keresett és imádott sziv.« Ezt irja saját szivéről egyik bizalmas levelében. Pedig szerény. Imádói elől félrevonul, de azért azok megmaradnak, fölkeresik, utána járnak mindenütt. Milyen csillag lenne az, a melynek nincsen fénye? Milyen lány lenne az, a melynek nincs imádó udvara? S ha van, ha lenni kell: a deli testőrnek bizonyára helye van ott.
S hátha az a deli testőr valamivel több is még, mint csupán délczeg termetü s büszke és bátor szivű ifju? Hátha magasabb géniusz csókolta homlokon? Hátha nagy erővel áldották meg szellemét a halhatatlan istenek? Hátha dicsőség, hirnév, nagyság, történeti szerep vár rá a nemzet életében?
Eszterházy Miklós herczeg volt a nemesi testőrök kapitánya. Két angol rendkivüli követ jelent meg Bécsben, lord Spencer és lord Granville. Mindakettő barátja a herczegnek. Megkérték a herczeget: mutassa meg nekik a nemesi testőröket. De hirt ne adjon nekik. Ők meg akarják lepni, ők pongyolájában akarják látni a magyar nemesi ifjuságot.
Reggeli órában bemennek a testőrök laktanyájába. Benyitnak Kisfaludyhoz. Az ifju ott ül iróasztala mellett. Ezüst zsinóros kék nadrágja fel van huzva, ezüst sarkantyus kordován csizmája a lábán, de azontul mellény nélkül, egy rét ingben, nyakravaló nélkül, hajadon fővel. Hosszuszáru pipából szivja a jánosházi dohányt, fujja a füstöt, mint a kémény s szobájában ugy gomolyog a füst, mintha a Vezuv most ott akarna kitörni. A kopogtatásra csak annyit kiált: »bujj be!«
S belép a herczeg! S belép két angol lord, Nagy-Britannia és Irland királyának két rendkivüli követe. Nesze neked magyar nemesi becsület a te pongyola ingeddel s hosszu száru szutyakoló selmeczi cseréppipáddal.
Kisfaludy feláll, összeüti sarkantyuját s katonásan üdvözli a testőrkapitányt.
A herczeg beszél vele magyarul, azután németül, azután latinul. A két lordot meglepi, hogy ez a vad magyar milyen szépen beszéli azt a három nyelvet. Azután franczia nyelven kérdi tőle: mit dolgozik épen most?
– Tassot forditom olaszból nemzetünk nyelvére.
Ez már a herczeget is meglepi, de nem mutatja meglepetését. A kérdést és feleletet értik a lordok is. Oda mennek az asztalhoz. Kezükbe veszik Tassot. Ime a vad magyar igazat mondott. Kezükbe veszik a kéziratot. Ez tatár nyelv, ezt nem értik. Kezébe adják a kéziratot Kisfaludynak s udvariasan megkérik, hogy forditson le nekik abból élőszóval néhány sort németre, latinra, francziára, olaszra. A vad magyar ezt is megteszi.
A két angol lord annyit tud a magyarokról, a mennyit Marco Poloból olvasott. A magyarok vagyis más néven kirgizek, helyesebben a tatárok ott laknak a pusztán, csikót őriznek s a ló hátáról soha le nem szállnak, ott eszik a nyers hust s ott isszák a lótejet. Itt pedig Bécsben világtudóssá lesz valamennyi s azt mondják: nemesi testőrség, hát pedig voltaképen tudós akadémia. Teringettét, ő felségének Nagy-Brittánia és Irland királyának csakugyan nincs ilyen testőrsége.
Lord Granville még egy kérdést is intéz a vad magyarhoz.
– Igen tisztelt uram, bocsásson meg, ha egy bizalmas kérdésem van önhöz. Ha ön, igen tisztelt uram, kiszolgálja a testőrséget s visszamegy a pusztára, hát akkor ön, igen tisztelt uram, megint csak csikót őriz?
Kisfaludy ránézett a herczegre. A herczeg szemein büszkeség és jókedv mosolygott. Igy felelt tehát a lordnak:
– Ugy van! Csikót őrzök, de lovat is, a hogy jön.
Nagy csodálkozással ballagott el tőle a két lord s meg is köszönte a herczegnek a rendkivüli élvezetet. Csakugyan érdekes emberfaj ez a vad magyar. Csak az kár, hogy ugy elzárkózik a polgárisodástól. Pedig ime, erre is lenne képessége.
Ezt a kalandot is meghallotta Szegedy Róza. Elbeszélte neki apja is, testvér bátya is, egész rokonsága is, nők, férfiak egyaránt. Tudta ezt egész Túl-a-Duna. Minő tudós a magyar! Minő lángeszü a magyar nemes ifju! Hogy mentette meg a nemzeti becsületet! Hogy pipálta le a két ángliust! Minő jó hirünk lesz ezentul az angolok közt! Nosza jó hangzásu lett egyszerre a Kisfaludy név. Most már mindenki ismerte a deli legényt. Piros arcza, tüzes nagy szeme, pelyhedző barna vöröses bajusza és szakála; fehér lova hátán, párduczbőr kaczagányában olyan kényes, olyan fényes, olyan büszke, olyan nagy jövő vár rá. Apjánál Téthen egyik vendég a másiknak adta a kilincset. Ujra virrad a Kisfaludyak napja. Honfoglaló Szabolcs, ellenségirtó Csák, Esseghváryak, Döbrenteyek, Himfyek hires bajnokai s mind a dicső ősök, kik Kisfaludynak egyenes ágon való elődei, büszkén pödrik a bajuszukat, ha arra a nemesi testőr legényre gondolnak. Ez most már méltó lesz hozzájuk.
Hát Szegedy Róza, a büszke szép lány mit szól az esethez?