(Csobánczvár ostroma. – Megvédik a labancz ellen. – Elmult már minden, de a virág most is nyílik.)
Nagy Miklósnak mást is mutattam.
Megmutattam a Gyulaffy-lányok virágos kertjét. A hol a vár romba dőlte óta százhatvan esztendő mulva is még az a szegfü virágzott, melynek illatát egykor a szép Gyulaffy Rózsa élvezte.
Isten csodája ez!
Dicsőséges emlékű fejedelmünk Rákóczy Ferencz idejében valami Krájcz nevü csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobáncz várát. Harmincz férfi és harmincz asszony védte a várat. Meg is védte igazán. Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze. Az ostromló sereg azután hanyatt-homlok elfutott. Ilyen harczot keveset látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ik esztendőben Mátyás napja után való harmadik napon, február hónapnak 26-ik napján.
Csak a dalnok hiányzik, a kinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az esetet a feledésnek sötét mélységéből.
No hiszen dühös lett ezért a német. Boszuval fogadta, hogy visszatér és kő kövön nem marad a várból.
Ugy is lett.
A mig dicső fejedelmünk itthon volt: addig hozzá nem férhetett. De a mikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta s neki el kellett bujdosnia: eljött a német az eset után hét esztendő mulva. Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen.
Tüzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség tanyáit. Azután aknákat furt a falak alá; az aknákat megtöltötte puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét csákánynyal és feszitővasakkal felturatta, a föl a várba vezető utat négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló erdőt felgyujtotta. Kegyetlenül elpusztitott mindent. Még a kápolna sirboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tűzbe hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek eresztette.
A várkaputól balra volt a Gyulaffy-lányok virágos kertje. Bársony kezek, gyöngéd szivek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a kertet is eltaposta.
Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem támad. Porait szél hordja, eke szántja, sirbolt őrzi; erdő, berek, pázsit boritja. Emléke a történet mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben.
Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s a völgy fenekén. Bakony felől, Dobos erdő magasáról oda-oda nyargal az őszi szél és süvöltő hangon kérdezi: hol van Csobáncz vára? Hol van büszke tornya? Hol van szélforgója? Hol van csikorgója? Hol vannak lakói? Hol van most a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával? Kérdezi, kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom, bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyilása felelhetne, de csak zúgás, mormogás minden felelete.
Gyulaffy-lányok, Gyulaffy-menyecskék piros arcza, hollófürtje, égő szeme, selyemkeze, szerető szive, hova lettek? István ur felesége, a sudár Rozgonyi Dóra, a kinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét? László ur felesége, a büszke Forgách Margit, a ki testvérjét, a nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek? És a szőke Széchy Katalin, a ki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifju férjével elment volna apósához Erdélyországba? Hát a lányok? A szép Gyulaffy Sára, a kiért két gersei Pethő gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett egyiké se? Hát Fruzsinka, a kit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel szélre, a ki többé soha se látta Csobánczot, de meghagyta mindenkinek, hogy holttestét oda vigyék vissza? »Miért vigyünk oda aranyos lelkem?« »Mert én még látni akarom s ha oda visztek, halottan is látom.«
Hát Gyulaffy Róza, a kinek szive meghasadt, mert jegyesét holtnak hitte? Hangzik-e még a hegy az ő jajszavától? Pereg-e még forró könyje, a mikor a vár ablakából el-messze néz a völgyeken s nem látja mátkáját?
Elmulássá lett életük, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük. Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az őszi bogár hangja.
De virágos kertjük megmaradt.
Ott van most is régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad német katona durva lábanyoma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte a Gyulaffy-lányok virágait.
Zsálya, levendula, piros szegfü, fehér szegfü, pünkösdi rózsa most is ott nől az avarban. Ott nyilik szirma, ott árad illata, ott ragyog kedves alakja. Nem ülteti senki; nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él, mégis mosolyog. Oda megy hozzá látogatóba az erdei vadvirág s ott is marad nála. Kosbor, fülfü, balatoni jáczint, törpe vadrózsa, kakukfü, szömörcze, szarkaláb, árva lányhaj: ezek a látogatók. Megférnek egymás mellett. Nem irigykednek egymásra, szinük-illatuk összeölelkezik. Talán a multból, talán az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a Gyulaffy-lányok s láthatatlan kezükkel most is ápolják azt a virágot, melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szivük fölé s délczeg mátkájuk süvegére.