(Mojzer uram. – A czinkotai iczcze és a pöcsétes üveg. – Mégis bunda a bunda. – Sümeghre értünk. – Egy koszos malacz.)
A következő napon Sümeghre kellett átrándulnunk. Korán ettünk villás reggelit. Tapolczán kellet ebédelnünk Mojzer uramnál.
Esős, szeles, hüvös idő támadt, pedig julius tizedike körül volt az évszak. Vártunk-vártunk, vagy a szél álljon meg, vagy az eső. De én sürgettem az indulást, A Bakony egyik sik erdején a Sarvalyi erdőn kellett átmennünk s a Bakony esőben is, szélben is nagyon szép.
Mojzer uram volt a tapolczai vendéglős.
Mojzer uram János püspök vendéglőse volt. Én már ismertem korábbi időkből. Velünk jött Szentirmay barátom is. Most már ő vezetett bennünket. Sümeghen is ő volt vendéglátó gazdánk.
Mojzer uram derék termetü férfiu volt. Nem tudom él-e még? Hatalmas bajuszát mosolygó jó kedvvel pödörintette meg, a mint bennünket Szentirmay társaságában meglátott. Alkalma nyilt vendégszeretetét megbizonyítani. Ennek örült, de igazán.
Nem a haszonért örült. Mi ő neki a haszon? Kedves vendégén sohase volt ő neki pénzbeli haszna. Mindig jobbat adott, mint a milyent kértek. Mindig többet adott, mint a mennyit vártak. Bort pedig olyat adott, a minőnek ára sincs. Olyan bort pénzért mérni nem szokás. Egyik-másik évben Szentgyörgy hegyének déli oldala termette azt a bort. Tűz, láng, erő, zamat és édesség az a bor. Ha üvegét kinyitotta: virágos kertbe jutott az ember, akkora illat terjedt szét a levegőben.
Ilyenkor üvegje is más volt, nem a mostani. Olyan alaku üveg, mint az álló szekrény. Négyszögletes, öblös és rövid nyaku. Czinkotai iczczének hivták hajdanán. De nem iczcze volt az. Belefért három liter is.
Volt neki kedves vendégje és igen kedves vendégje. Kedves vendégjének henger alakú pintes üvegben, igen kedves vendégjének négyszögletes czinkotai iczczében adta a bort. Csak az ismeretlen vendégnek vagy a kire kedvetlenül nézett: csak annak adott hiteles mértékkel.
Utálta a hiteles mértékü üveget. De nem azért, hogy megcsaljon valakit a mértékkel.
– Mind bolond ember az, a ki kevesebb bort ad, mint a mennyit kérnek. Hiszen a kocsmárosnak az a dolga, hogy minél több bort adhasson el. A bornak pedig az a természete, hogy minél jobb mértékkel mérik: annál jobban iszszák, annál több fogy el belőle.
– Hát egy kis víz nem jön a borba Mojzer uram?
– Jön az, de csak okkal-móddal. Az első üveg bort mindenki tisztán kapja. Mikor az első üveg bor elfogyott: akkor már látom, hogy az én emberem mennyit akar inni és miként birja a bort. Ha jól birja: a többi bort is tisztán kapja. Ha nem birja és mégis mérték nélkül akar inni: akkor vizzel kapja. Mert a részeg embert utálom, kocsmámban meg nem szenvedem.
Szentirmay barátom szeretett borozgatni, de ő az erős badacsonyi bort mindig vizzel itta. Mojzer uram is szeretett borozgatni, de ő a legerőssebb bort is tisztán itta. Ugy rémlik előttem, mintha honvédpajtások lettek volna együtt. Ha összekerültek: egész nap egész éjjel el tudtak együtt borozgatni s beszélgetni, meg nem ártott a bor egyiknek se.
De azért ilyenkor Mojzer uram mindig csóválta a fejét. Sehogyse ment a fejébe, hogyan lehet jó bort vizzel inni. Hiszen igaz, a vizet is az isten teremtette, de csak az oktalan állatok számára. Az isten az embert a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg, tehát vizet csak nem szánt neki innia.
Szentirmay barátom azután egyszer csak megbetegedett s idő előtt meghalt. Húsz év előtt történt.
Halála hirére úgy sírt Mojzer uram, az az erős ember, mint a záporeső.
– Mindig mondtam én azt: szegény jó uraságomnak nem lesz jó vége. Hányszor intettem, ne igya a bort vizzel. Nem szabad a természeten erőszakot tenni.
Ezen tul még erősebben meg volt győződve arról, hogy a borra nézve egyedül való igazság csak az ő bölcsességében van.
Hajdanában minden kocsmáros olyan üvegben mérte a bort, a milyenben akarta. Sok vendég maga vitt kulacsot a kocsmába s azt töltette tele, abból ivott s a szerint fizetett. Kulacsának mértékét ismerte már a vendég is, a kocsmáros is s az egész környék. Minden vidéken volt egy hires csutorás, a ki száz számra tudott egyenlő mértékü kulacsot furni. Nagy mesterség ez. Ma már senki se ért hozzá. Ma már nem hársfából készitenek kupát, csutorát, kulacsot, hanem hitvány üvegből vagy bádogból holmi edényt, a melynek neve sincs.
A csikóbőrből ma már csak csizmaszárat készitenek s a csikóbőr többé nem ékessége és simasága a csutorának. Jó Csokonai Vitéz Mihály uram, költő uram, kelmed se lehetne ma már szerelmes a csikóbőrös kulacsba, mivelhogy ilyet csak gyüjteményben látna s ott is csak molyetten, szőrekopottan,
Jött a német, urrá lett az országban s megparancsolta, milyen üvegje legyen a kocsmárosnak. Kicsiny öblü, hosszu nyaku, meszelyes és iczczés. Oldalán pöcsétnyomó alaku kétfejü sas. Zsandár hajszolta a kocsmárost, hogy ilyen üvegje legyen, másféle ne legyen. Azt azonban a német is megengedte, hogy magánvendégjének a kocsmáros is olyan üvegben adjon bort, a milyenben neki tetszik. Szinte csodáltuk, honnan veszi a német az ehhez való észt és szelidséget.
Mojzer uram fölhasználta ezt a szabadságot. Ő ugyan minden valamire való vendégjének a régi üveget tette fel az asztalra.
– Ha jön a zsandár, azt mondom, magánvendégem ez az ur, magam is vele iszom.
Utolsó szava igaz is volt rendesen.
A régi jó magyar vendéglősök utolsó példánya volt. Félig még házigazda, de félig már korszerü kocsmáros. A vendéget a ki költ, szivesen látta, de ha ilyet nem kapott: akkor ingyen vendéget hivott magának. S hivott a legnagyobb munkaidőben is. Vendég nélkül egy délután se tudott ellenni.
A város urainak nem jutott eszébe kaszinót vagy olvasókört alakitani. Ott volt Mojzer uram vendéglője. Ő minden ujságot jól tudott, noha sok ideig egy lapot se járatott. Délről, nyugatról, északról mindig jöttek a kucséberek, német borvásárlók, tyukász hienczek és gyolcsos tótok. Ezeket kikérdezte a felől, a mit Bécsben, tengerparton és lengyel széleken tudtak az emberek s e fölött aztán késő éjszakáig elbeszélgettek a város urai. Ez volt igaz s nem az, a mit az ujság irt. Iddogáltak is az urak, de csak ugy mértékkel. Az estét mindig nagy czinkotai iczczés üveg zárta be, melylyel Mojzer uram adományozta meg a társaságot.
Nekünk is jó ebédet adott.
De a szél csak fujt, az eső csak esett. Hiába vártunk délutáni három-négy óráig: az idő sehogy se akart kitisztulni. Sőt óráról-órára hüvösebb lett.
Beültünk a hintókba s Mojzer uram oda jött tőlünk elbucsuzni, látogatásunkat megköszönni, szerencsés utat kivánni.
Körülnézett az udvaron s az égnek északi peremén. A Halápi hegy és a Dobos erdő fölött sötét felhők gomolyogtak. Látta, hogy nagyobb lesz a délesti szél, hüvösebb a levegő s tán az eső is nagyobb.
– Igy nem eresztem el az urakat.
– Hát hogyan?
– Tessék leszállni egy pillanatra a kocsiról. Bundákat hozatok elő.
Igazán nevetni való dolog volt. Julius közepe táján bunda.
Gyulai Pál ur épen nem akarta a bundát elfogadni. Mojzer uram csak mosolygott a kis termetü ember nagy termetü hangján. Oda szólt a mindenesnek:
– Hozzátok elő a bundákat.
Kutból-e, padlásról-e, szomszédból-e: csakhamar ott termett valami öt juhászbunda. Nehéz valamennyi, mint az ágyu.
Jó Szilágyi Sándornak csak ugy rogytak az inai, mikor a bundába beletömte őt Mojzer uram. Már ennek Gyulai Pál ur is nevetett, de azért a bundát még sem akarta elfogadni. De hát mit tehetett az erő ellen? Mojzer uram neki is nyakába keritett egyet, a fele bunda a földön úszott utána. Gyulai Pál ur utóbb is megnyugodott a sorsban és a bundában. És ez tanácsos is volt. Mert ha az a bunda meg talál haragudni: rögtön szomoru véget vet nagy súlyával Gyulai Pál ur egyenes testalkatának.
Igy indultunk utnak.
A fele város népe kijött a csodánkra. Sohase látott még Tapolcza népe julius közepén bundás utasokat. Találgatták: miféle népek lehetünk? Volt a közönségben egy tudákos zsidó tanitó. Ez kitalálta. Mi vagyunk az eszkimók. Most jövünk az északi jeges tengerről. Azért jöttünk, hogy Mojzer uramat lássuk. Most pedig megyünk már haza a Hudzon-öbölbe.
Hát hiszen furcsa dolog is volt. Nagy Miklós most is élénken emlékezik e jelenetre. Salamon Ferencz nem egy elmés észrevételt tett bundás állapotunkról.
Gyulai Pál ur – juhászbundában!
Ki látott ilyet?
Képzeljük el nagy Napóleont juhászbundában. Mi lett volna nagy Napóleonból, ha ő juhászbundában járta volna be a világot? Vagy juhász vagy bunda, de nagy Napóleon semmi esetre se.
Vagy képzeljük el Dantét. Juhászbundát ölt magára s ugy járja meg a pokol fenekét. Mit szóltak volna ehhez az elkárhozott lelkek? Igaz, hogy a juhászbunda főleg a hideg ellen jó, de jó ám az a meleg ellen is.
Azonban »mégis bunda a bunda.«
Mire az Urbér erdőt elhagytuk, a Hálás tanyánál már a szél is, eső is, hideg is észrevette a mi bundánkat. Mind a három látta, hogy ellenünk most már mit se tehetnek. Eltakarodtak hát más erdőbe, más vidékre.
Kisütött a felhők közt a nyugvó nap.
Szilágyi Sándor csak észreveszi az országut erdőnyilásán át Sümegh várát. Ott áll a város fölött a bércztetőn, mint óriási korona. Rovátkos falai mint koronacsúcsok; ablaknyilásain át a fényes ég, mint drágakövek; a nyugvóra szálló nap fényén az egész vár mint egy arany süveg.
Salamon Ferencz azt mondta:
– Egészen olyan, mint Déva vára!
A kocsikkal megálltunk pár perczig s gyönyörüséggel néztük a szép tüneményt.
János püspök palotájába szálltunk.
Ez a palota a várhegy alján fekszik. Azt mondják: Padányi Biró Márton püspök épitette a mult században. Érdekes alak ez a püspök. Kemény magyar, de azért németté akarta tenni Magyarországot. Története azonban nem a Balatonhoz, hanem a Bakonyhoz tartozik. Talán ott majd visszatérek rá.
Sümegh vára volt régen a veszprémi püspökök állandó tanyája sokszor huzamos időkön át. Fönt a várban laktak s nem a várhegy tövében. Innen vezették seregüket a török ellen, néha a szomszéd nagy várurak ellen is. Sok nagy történet szállott át erről a mi időnkre.
Sümeghi tervünk ebből állt: megnézzük a várat s onnan Kisfaludy Sándor szőlejét. Megnézzük a költő lakását, a hol regéit irta s huszonöt éven át volt boldog Szegedy Rózával. Megnézzük a püspöki könyvtárt és irattárt, Biró Márton gyüjteményét. S ha jut idő: megnézzük Ramazetter boros pinczéit is.
De nem jutott idő mindenre. Gyulai Pál ur és Nagy Miklós szerettek volna már minél előbb Budapestre jutni.
Megható jelenetet láttam.
A mint szobáinkban elhelyezkedtünk: rögtön mentünk ki a főutczára. A nap épen már lenyugodni készült.
Én Salamon Ferenczczel együtt voltam.
Épen jött haza a disznófalka. Kettesével, hármasával, tizesével rohantak az utczán sirva és röfögve a koczák és malaczok, hogy minél előbb ennivalójukhoz jussanak.
Salamon Ferencz megállt s mereven nézte a nyargaló sertéseket. Nézte-nézte, nem szólt. Elővette zsebkendőjét s mintha szemeit törülte volna. Azt hittem, a port törli le arczáról.
– Tordán láttam utoljára a haza siető disznófalkát. Kis gyermekkorom óta most látom először. Szegény kedves jó anyám és szülőházam és gyönge korom jut eszembe.
– És eszembe jut az egész kutyaélet, a melyet eddig átéltem. Nem lett volna-e jobb otthon maradni, mesterséghez látni s a hazasiető disznófalkában gyönyör ködni? Talán nekem is volna közte egy-két darab!
– Most pedig nincs egy koszos malaczom se!
A legjobb és legnemesebb férfiak egyike, a kit valaha láttam. Egyike nagy tudósainknak, a kikre nemzetünk büszke. Vére hullott fönmaradásunkért s egész életén át dolgozott dicsőségünkért. Becsületes és szerény volt mind végiglen s az ország mérhetlen kincseiből egy koszos malaczot se mondhat magáénak.