(Szent Kristóf térdekalácsa. – A lakatlan palota rideg. – A félszemü kulcsárné és vén macskája. – Az öreg „Pál bácsi“. – A mult századok irásai és könyvei. – Az öreg hajdu. – A munkáskérdés titkai. – Vége van, de még sincs vége a könyvnek.)
Mire a Kisfaludy-házat megnéztük: lenyugodott a nap. Talán fél óráig sétálgattunk még a városban s azután leültünk a gazdag estebédhez.
Késő éjszakáig beszélgettünk komoly tárgyakról nagy vidámsággal. Beszélgetésünk tárgyai: a régi kastély, a gazdag sümeghi festő s a Bakonyerdő, a mikor még benne a mammuth lakott.
A régi kastély a püspöki székház, melynek lakói és vendégei voltunk.
Kapuszinje alatt falbavert szegen mammuthcsont lóg egy kóczmadzagon. Valami forgócsont vagy lapoczkadarab. Sümeghi határban találták valahol valami árhordta rétegben. A mikor találták: földünk őslakóival még akkor nem voltak a tudósok közeli ismerősök. A köznép ma sem az. A köznép ma is azt hiszi, hogy az a csont valami óriás embernek csontja. Vagy valami csodatevő szenté. Talán Szent Kristófnak térdkalácsa. Sehol se lesz annak jobb helye, mint a püspöki palotában. Oda adták be s ott akasztották fel a kapuszin alatt. Vén asszonyok, csacska emberek sokat tudnak arról a csontról mesélni.
Nagyon kegyes, istenfélő öreg asszonynak volt egyetlenegy szép leánya. Szép leánynak szolgalegény volt a szeretője. Csakhogy az öreg asszonynak vagyona is volt, a leányra gazdag legény is szemet vetett, szolgalegénynek hátul volt a helye.
Az öreg asszonynak azonban csúz rakódott a könyökébe. Se söpörni, se tésztát gyurni nem tudott, de még csak az olvasót pörgetni se. Nagy baj ez. Adott gyertyát a templomnak; elment bucsujárni Kis-Czelbe, Szent-László Egyházra; imádkozott, fohászkodott hétszámra: mind nem használt semmit. Testi fájdalmai is nagyok voltak.
Oda ment hozzá a szolgalegény. Megvigasztalta, megczirógatta, könyökét megtapogatta s megigérte, hogy hoz neki ereklyecsontot, tegye a feje alá, meggyógyul, de adja neki a lányát feleségül.
Ravasz a legény, babonás az öreg asszony. A lánya is csak arra kérte, tegyen meg mindent, hogy a csúz takarodjék ki a könyökéből. Meglett az alku. A szolgalegény tudta már, hol kandikál ki a csont az omlásból, kivette onnan s vitte az öreg asszonyhoz. Akkora darab volt, mint egy tulipántos láda. Mindjárt elhitte az öreg asszony, hogy ilyen csontja nem is lehet másnak, csak előkelő rangu csodatévő szentnek. Bizonyosan meg is gyógyult tőle.
Ilyen bolongságokat beszélnek arról a nagy csontról.
Másfél száz esztendős régi palota, száz esztendő óta már senki se lakja. Mióta Koller püspök fölépitette a veszprémi palotát: azóta a veszprémi püspök csak bérmáláskor látogatja meg elődeinek sümeghi palotáját.
Letarolt erdő, fogatlan száj, elpusztult család, elfásult sziv, uzsorás embernek lelke, lakatlan palota: minő rideg látvány!
A puszta vár ott a bércz tetején nem oly kietlen.
A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyilásai, vihar süvöltése a nyilásokon, forgó szél táncza a falromok között, vércse-bagoly a falak oduiban, vad virágnak hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmulás és mégis élet mindenütt. Emlékek a multból, szájról-szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.
Hiszen az öreg asszony is szép; ezüst hajával, fényes szemeivel, arczának szabályos redőivel, halk hangjával, szelid beszédével, a mikor ott ül zsölyeszékén s unokái körülveszik s nagy zsivajjal játszanak körülötte. Fia-lánya is oda-oda megy hozzá s megcsókolja vagy a kezét vagy a homlokát.
– Édes kedves jó nagy anyánk!
De nézzétek meg a delnőt, a kit nem látogat senki.
Arcza szép, szeme ragyog, piperéje tökéletes, szobája virágos, de szive nincs. Szerelme csak hivalkodás, szava csak csalfaság. Társalgásából hiányzik a lélek, nem hiányzik a számitás. Megcsalta azokat, a kik imádták. Szelleme fütetlen fényes terem hideg télben. Gyermekei nincsenek. Nincs, a ki szeresse s nincs a kit szeressen.
Ilyen a nagyuri palota, a melynek nincs lakója. Ilyen volt a mi tanyánk.
Földszinten, emeleten húsz-harmincz szoba és terem egy végben. Mindegyik tele butorral és képpel, kényelemmel és napsugárral.
S tele hidegséggel. Még nyáron is borzongat benne a hideg.
Nincs lakója. A ki örömmel tanyázzék benne, a ki édes szeretettel fogadja vendégét. Hiányzik belőle az életnek illata, a léleknek melegsége.
Termei konganak, mintha üresek volnának. Falak, padlók, szőnyegek ódon szaggal telvék. Még legyet se találsz. Még a pók se szövögeti hálóját a szögletekben. Mintha barlangban volnál: ugy érzed magad a gazdátlan palotában.
Ott vannak a püspökök arczképei a falakon.
A hatalmas Rozgonyiak, a kik szentek voltak az isten előtt s kemény hadvezérek az ellenség előtt. Könyjük hullott az oltáron, vérük a csatatéren s jobban szerették az országot, mint a mennyországot.
Ott a daczos főpap, a ki kardot kötött a püspöki palást fölé s vitéz hadainak élén maga rohanta meg a szomszéd főurat Gersei Pethőt s ostrommal vette be Tátika várát. Nem birt vele még az országgyülés se s mikor kárhoztatták, a hitujitás élére állt.
Hát a ki nem volt Árpád sarjadéka, mégis magyar fejedelmi ág volt. A hatalmas Ujlaky herczegek utolsó sarja, a kit saját várában vertek agyon a kuruczok, mert hütlenné lett magyar fajához s a hitszegő osztrákhoz szegődött?
Püspökök voltak mind. Soknak ott az arczképe a falakon bajuszszal, szakállal, karddal, kereszttel vagy pedig sima szenteskedő arczczal, a mikor – az utolsó századokban – már csak kereszttel és imádsággal ostromolja az eget s nem karddal és hősi vitézséggel védelmezi magyar nemzetét.
Mindez nem támaszt életet a gazdátlan palotában. Hiszen maradék nélkül multak el a fényes alakok. Utódaik csak a vagyont örökölték s nem a vért, a nevet, a büszkeséget és a becsületet. Idegen uraság kezére jutott Magyarország. Légy szolgája az idegennek, akkor urrá lehetsz, püspökké lehetsz Magyarországban. Ez az igazság háromszáz esztendő óta.
Ki őrzi ezt a nagy palotát?
Bizony nem a komiszáros őrzi, mint a hogy Sobri dala mondja.
»Ej-hujh Sobri pajtás – Mi ott az a nagy fehér ház? Ej-hujh Sümegh-város, Ott lakik a komiszáros!«
Hanem a félszemü kulcsárnő őrzi.
Juliánna asszony a neve. Még János püspök bizta rá a palota őrzését.
Nem volt valami szép asszony a jó kulcsárnő. S azonfelül csak egy szeme volt. Nem is hivták másnak, csak a félszemü kulcsárnőnek. Már Pécsett is szolgálatában állott János püspöknek, mikor a püspök még csak kanonok volt. Magával hozta a veszprémi püspökségbe, de Veszprémből csakhamar áthelyezte Sümeghre s az ottani palotát bizta rá.
Volt Juliánna asszonynak egy öreg édes anyja s egy öreg czirmos macskája. Azokat is elvitte magával a sümeghi palotába. Édes anyja volt már vagy nyolczvan esztendős, de a czirmos macska életkorát senki se tudta. Vén lehetett az istenadta, mert már nagyon mogorva volt, sohase játszott, sőt még czirogatni se hagyta magát.
Nagyravágyás azonban nem bántotta és semmiképen el nem bizakodott abban, hogy most palotában lakik. Élhetett volna tejjel, vajjal, mészárszékbeli finom hussal, baromfiaprólékkal, körömfaladékkal, de ő csak megmaradt az egér mellett. Minden pinczét, padlást összejárt s minden nyavalyás egeret összefogdosott. Hiába! Igy tanitotta az anyja kölyök korában, igy szokta meg a falun; a palota kedvéért ő már a maga szokásából ki nem tér.
Hejh ti főtisztelendő, méltóságos, nagyméltóságu s minden méltóságu főpapok és papi fejedelmek, ha ti bennetek is megmaradna az az erkölcs, a mi a félszemü kulcsárnő öreg czirmos macskájában megmaradt!
Ugyanez az erkölcse volt a félszemü kulcsárnő öreg édes anyjának. Ő is ehetett volna vadhust, hideg halat, pástétomot, marczipánt mindennap, de csak megmaradt ő azért a burgonya, leves, gyönge csirke és köleskása mellett. Élt is töménytelen esztendeig s talán ma is él. Majorné asszonyom volt a neve.
E nagy egyszerüség kibékité velük az öreg hajdut is. A kinek neve volt »Pál bácsi«.
Igy szólitotta őt az egész város. Serdülő gyerek és öreg ember egyaránt öregnek, Pálnak és bácsinak ismerte a század eleje óta. Ő szokott könyveket adni a könyvtárból Kisfaludy Sándornak is.
Régi hajdu volt. Hajdu is, hopmester is, várnagy is egy személyben. János püspök már az ötödik volt a püspökök sorában, a kit szolgált. Megbecsülte a püspököket, mivelhogy a szokás és tisztesség ugy kivánta, de egyébként ő minden püspököt csak jövevénynek tekintett, a ki ideig-óráig szálló vendége ugyan a püspökségnek s aztán meghal vagy tovább megy s jön helyébe más. Egyik-másik püspököt eltemette, Kopácsy elment primásnak, Zichy gróf elszökött idegen országba, elmulik majd János püspök is. De ő megmarad örökké, mert a püspökség is megmarad, a palota is megmarad, a várnagy is megmarad örökké.
Soha le nem tette diszruháját. Ezüstfehér zsinóros világos kék huszárruhája hozzá nőtt testéhez. Pongyolában nem látta soha senki.
Voltak elvei.
Elvei közé tartozott, hogy zsidó és asszonyszemély be ne tegye a lábát a palotába.
Az asszony csacska. Eljár a szája.
A zsidó ellen nem tudott valami okos kifogást tenni. De az neki mindegy volt.
Volt a költőnek egy kedves zsidaja. A neve volt: Scheiber Jakab. Ez hordta a költő leveleit Pestre s ettől küldte pénzeit is ide-amoda. Ez hordta a csomagokat is. Szegedy Róza előkelő urnő volt haláláig. Öltözködésben is a vidékbeli urnők mintaképe. Pesti és bécsi megbizásait csak Scheiber Jakab tudta igazán végezni. Azt hiszem, maradékai most is élnek a vidéken.
A költő egyszer szőlejébe megy. A kapu mellett lóczán üldögél Pál bácsi. Benéz a költő a könyvtárba, kiválaszt egy könyvet s azt mondja Pál bácsinak, vagy magával viszi a könyvet visszajövet, vagy elküld érte valakit.
Másnap Scheiber Jakabot kérte meg, a kinek arra vezetett utja, hozza el a könyvet.
Pál bácsi nem adta a zsidó kezébe; a költő e miatt összemordiázta.
– Mit gondol a tekintetes ur? Szent István királyunk alapitott minket, hogyan adhatnám én zsidó kezébe a szent királynak könyvét?
Pál bácsi szentül meg volt gyöződve, hogy őt magát is Szent István rendelte oda s a könyvtár valamennyi könyvét maga Szent István szedte össze a könyvárusoknál. Még a komáromi kalendáriumot is.
Olvasni természetesen nem tudott a jó öreg.
Ezt a könyvtárt néztük meg másnap mi is. De minket nem a Pál bácsi kisért, hanem a »Nyalka bácsi«.
Ez is hajdu volt s ez is öreg legény. Torzonborz hófehér hajából de egy szál se hiányzott még. Hófehér bajusza keményen kipödörve, álla fényesre borotválva, teli vállán csak ugy feszült a dolmány.
Mi volt a becsületes neve az öreg »Nyalka bácsi«-nak, nem tudom. Kinyitotta a könyvtár ajtaját, a könyvtárba beeresztett bennünket s maga megállt ott a nyitott ajtóban s kemény tekintettel vigyázott ránk: mit csinálunk oda bent.
Itt már velünk volt Szentirmay barátunk is.
A nagy terem közepén rendetlen halmokban hevertek az urodalmak gazdasági irásai, a korábbi püspöktől kezdve fölfelé sok századra kiterjeszkedve. Urbéri táblák, fizetési lajstromok, kegyuri terhek kimutatásai; szerződések, cserelevelek, intések, beiktatások, rév-, vám-, italmérési- és vásárjogok szabadalmai; vízjogok, malomjogok, malomfejek irásai; megyei, helytartótanácsi és korlátnoki leiratok, föliratok és átiratok; czéh-privilégiumok, javadalmi leltárak, a püspökség átvételének és átadásának százados inventáriuma; visszahelyezések, hatalmaskodások, kártételek, erdei zárlatok percsomói; száz iródeáknak, igazgatóknak, főtiszteknek, tiszttartóknak, számtartóknak, ispánoknak s urodalmi fiskusoknak ákom-bákom irásai.
Tudós társaság legyen az, a melyik átnézze, sok társzekér, a melyik elbirja az irásokat. Kilenczszáz esztendő óta áll fenn az a nagy birodalom, melyet a szent király veszprémi püspökséggé alakitott, mennyi története van ennek kilenczszáz esztendő óta? Ez a történet mind föl volt jegyezve papirosra. A papirosnak csak ezered része van itt s ez is rendetlenül. S ez az ezeredrész is igen sok.
De kevés az a tudomány, a melyet eddig papirosra jegyeztek! De keveset tudunk még abból is, a mit már valamikor papirosra följegyeztek! De sok története van nemzetünknek, a mely még nem jutott föl a napvilágra! A melyet még sötétség, penész, molyok, egerek, korhadó papirosfoszlányok őriznek.
Két nagy történetirónk volt velünk. Salamon Ferencz és Szilágyi Sándor. Mindakettő felsóhajtott: mily sok munka vár még rájuk! Mily végtelen munkát végezett azóta mindakettő! S mily kevés mégis mindez ahhoz, a mit még ezután kell elvégezni! De kell-e hát?
S ugy kell-e végeznünk, a hogy eddig tettük?
A 16-ik század magyar nemzetét nem ismeri még a világ. Nem ismeri maga a magyar nemzet sem.
Két világhatalom rohant meg bennünket. Az egyik Mohamedre, a másik Jézusra esküdött. A török, a német. Melyik volt álnokabb? Melyik volt kegyetlenebb? Melyik volt gonoszabb? Melyik ártott többet a magyarnak?
Hiába töröm az elmém: nem tudok eligazodni ebben a kérdésben.
Egyet jól tudok. Nincs nemzet a világon és nem is volt soha, a kinek száz év alatt annyi hőse, annyi vértanuja, annyi dicső alakja lett volna, mint volt a magyarnak a tizenhatodik század folyamán.
Hol vannak a költők, hol a lantosok, hol a történetirók, kik a hősök, vértanuk, dicsők alakját a halhatatlanság napsugarával rajzolnák le előttünk?
Salamon Ferencz elkezdte a könyveket nézegetni.
Azt mondták: ezt a könyvtárt Biró Márton püspök alapitotta. A százötven év előtti könyvek vannak ott felhalmozva.
Salamon Ferencz akkor már a Zrinyiek történetét kutatta. S kutatta azt is: mit olvasott, miben gyönyörködött, miből tanult a költő Zrinyi Miklós? S nagy örömére és csodálkozására itt megtalálta a költő Zrinyinek kedves olvasmányait. Olasz, latin és német műveket. Megtalálta a magyar törvények gyüjteményének is a Corpus Jurisnak néhány régi kiadását.
Az egyik kiadás boritékjának belső oldalán erős vastag ludtollu irással fel volt irva:
»Constitutio Gentis Hungarorum.«
Alatta a költő Zrinyinek ez a verse:
»Halljátok, halljátok ti forgandó egek! Halljátok hiveim, égbeli seregek! Halld meg föld és világ és világi vizek – Az én mondásomat és ti nagy tengerek!«
Ez alatt más kézzel, más tintával:
»De az német meg nem hallja az magyarok constitutióját.«
Mutatta Salamon nekünk ezeket az irásokat s egyuttal felolvasta. De a mikor a némethez ért: becsapta a nagy könyvet s oda dobta egyik asztalra.
– Igazad van, akárki voltál, a ki odairtad!
Az öreg hajdu ez alatt ott állott a nyitott ajtóban.
Kerberosz a pokol bejáratát, arkangyal a paradicsom ajtaját, Szent Péter a menyország kapuját nem őrzi oly gondosan, mint a hogy az öreg hajdu vigyázott ránk és a kezünkre. Engem boszantott ez a nagy őrködés. Figyelmeztettem rá Szentirmayt. Ő csak mosolygott.
Oda mentem az öreg hajduhoz.
– Mi van öreg még itt ezekben a szobákban?
– Könyvek, irások.
– Mi van azokban a könyvekben, irásokban?
– Azokban titkok vannak, uram.
– Kendnek azokat őriznie kell?
– Már csak megőrzöm, a mig tudom, hűséggel.
Megkérdeztem, mi a fizetése? Elmondta. A lakáson kivül borban, gabonában ráment a fizetése évenként valami száz forintra. Ezen kivül havonként vagy három forint s viselő és ünneplő hajduruha.
– Kevés ez, hallja kend.
– Megélek belőle tiszteségesen.
– Hátha valaki más jobb szegődést adna?
– Az uraságomat csak el nem hagyom, a mig élek.
– Hátha az urasága elkergetné?
– Engem? Nem lehet az! Megvan az én becsületem ő előtte.
Jól van öreg Nyalka! Kend még a régi világ maradéka. Kend még nem tudja, mitől reng a föld alattunk. Kend még nem azt mondja: munkaadó, hanem azt mondja: uraság. Kend még nem munkás, hanem szolga. Kend még barom. Azt hiszi még, hogy a könyvekben és irásokban vannak a titkok. Pedig a könyvek és irások: a mult s a multnak nincsen titka. A jövendő van tele titkokkal. Kend még a hűségről beszél! Ejh-hajh ez az igazi titok: a hűség.
Gyönyörü kérdés a munkás kérdés. Ezer nagy elmét nehéz munkára hiv, százezer tőkeurat ijesztget, milliók lelkét háborgatja. Elmélet és szenvedély, babona és igazság, hitvallás és káromkodás, vágy és boszu egy szerre. Mindig oldják, soha meg nem oldják. Mert a szabadság, a mindennapi kenyér, a hatalmi erőszak vágya s az emberi önérzet van benne elválaszthatlanul összekeveredve. Az emberi léleknek nincs fölségesebb működése mint a munka. A munka nemesit, azt mondják a bölcsek. De melyik munka?
A melyiket játékból vagy mulatságból, szórakozásból, szabad kényünkből végezünk. Isten, mikor megteremtette a világot, ezer irányban félben hagyta a teremtést. Az ember folytatja a teremtést s a mikor ezt cselekszi: akkor munkát végez.
Hogyne lenne ez fölséges? Hogyne tenné ez lelkünket nemessé?
De vajjon, ha valami elképzelhetlen hatalom azt parancsolta volna s kemény hangon parancsolta volna istennek, hogy fogjon hozzá a teremtéshez s hogy hat nap alatt mulhatlanul megteremtse a világot, különben a rendőrség kezébe jut, birságot fizet, esetleg eltolonczozzák vagy pedig éhezni lesz kénytelen: vajjon oly csodálatos tökéletességgel hat nap alatt elkészült volna-e a világ? Volna-e napunk oly fényes, hajnalunk oly édes, földünk oly virágos, csillagaink oly ragyogók, asszonyaink olyan szépek?
Nem hiszem.
A kényszerü munka nem fölséges s a lelket nem teszi nemesebbé. De az a munka se, a melyet a minden napi kenyérért minden nap el kell végezni nyolcz órán át rendes dijért, nyolcz órán tul szabad dijért.
Hol van annak az embernek szabadsága, a kinek éheznie kell, ha egy napig nem dolgozik s éhen kell meghalnia, ha egy hétig nem dolgozik?
S hol van az az emberlélek, mely nyugodt maradjon, mikor maga körül a szabadságot és tölt gyomrot látja, azt pedig jól érzi, hogy ő csak szabadsága árán töltheti meg gyomrát?
Ott huzódik a jól töltött országut. Két utas jár rajta. Szemközt mennek egymás felé s összetalálkoznak. Az egyik kerek hasu, piros arczu, pörge bajszu, hetyke járásu. A másiknak hasa lapos, arcza hervadt, bajusza kajla, járása csosza. Amannak neve: Erős. Emennek neve: Gyönge. Találkoznak, üdvözlik egymást, szóba állanak egymással.
– Hejh Gyönge, jó hogy találkozunk. Dolgozzál nekem s én eltartalak. De hűséges légy.
– Hejh Erős, tarts el engem s én dolgozom neked. De igazán szeress engem.
Egyik kéz belecsap a másikba, szent a kötés. Szeretet és hűség összebarátkoznak. Uraság és szolga támad.
Lehet ez?
Az öreg hajdu még azt hitte: ez a világ rendje.
Támad azonban kétféle veszedelem. Az egyik a tudás, a másik a szükség. Mindakettő örökké sugdos az Erősnek és a Gyöngének fülébe. Bujtogatja őket. Megszólal a Gyönge:
– Hejh te Erős, te nem szeretsz igazán. Kössünk uj szerződést. Nekem jog is kell. Felmondás, megszabott munkaidő s több efféle.
– Jól van te Gyönge, te nem vagy hüséges, kössünk hát uj szerződést. Legyen jogod, elfogadom a felmondást, de megszabom a munkabért.
Megkötik az uj szerződést. Hatóság hitelesiti az aláirást. Az uraság megszünt, helyette munkaadó lesz. A szolga is megszünt, előáll a munkás. Szerződő egyenjogu felek ezentul.
Csakhogy megint ujabb veszedelem fenyeget. Az Erősnek tőkéje van, a Gyönge pedig sokaság. A tőke is hatalom. Két hatalom pedig el nem lehet egymás mellett anélkül, hogy meg ne mérkőzzék.
Ki a hibás? Ki a hibásabb?
Az egyiknél elfonnyad a hüség, a másiknál elfonnyad a szeretet. Üres edény a jog, igazsággal és emberséggel kell megtölteni. Földhöz vághatjátok, ha meg nem tölthetitek.
Öreg hajdu – nincs már olyan szolga, a milyen te voltál. Ha van is: kevés van. De olyan uraság is kevés van ma már, a milyen a tied volt.
Mi lesz a jövendő: ez az igazi titok, öreg hajdu, nem pedig az, a mit Biró Márton püspök könyvtárában a könyvek és irások beszélnek. A jog mellé és a szabadság mellé vissza tudjuk-e még valamikor szerezni a hüséget és szeretetet?
Kisértsük meg!
*
Vége a műnek.
Pedig még nem fejeztük be az utazást egészen. Még hátra van a gazdag kékfestő, hátra van Tátika, Keszthely, Héviz és a Kis-Balaton. És hátra van Gyulai Pál urnak erőben, egészségben, jó kedvben való hazaérkezése. Ezekről is beszámolok valahol és valamikor.