(A királysirok. – Nem jól temetik a királyokat. – A nemzet utolsó menedéke. – A bölcs Piusz barát s a még bölcsebb főapátur. – Pisky uram és Ibrahim aga. – A bajvivás és a becsület. – Ibrahim aga három felesége egyszerre szül. – Az aga levelet ir. – A bajvivás mégis megtörténik. – Honnan ered a káromkodás?)
Hova lett a tihanyi barátok urasága?
A földek, erdők, mezők, legelők, szőlők, álló vizek, folyó vizek, malmok most is megvannak, de se húsz barát, se tíz szobalány, se két bukfenczhányó, se nagy urak látogatása, se királyok vendégsége, vadászata. Öt szegény barát s néha ritkán egy-egy apátur. A mult században talán csak három apátur volt. Ha egy-egy apátur meghal: be nem töltik a helyét évtizedekig.
I. Endre király, mikor meghalt: oda ment el hideg teste örök pihenésre Tihanynak ormára. Hová temették el: nem lehet ma már azt a helyet megmutatni. Se a templom, se a zárda nem ott állt hajdan, a hol most. A mostani nincs még kétszáz éves. A mostani óvár helyén állott a tihanyi vár s az a vár bizonyára nagy részben a régi zárdából és templomából állott. Ott voltak a királyi hamvak is.
Kevés ember tudná ma már megmutatni, hol állott a régi vár is. Mikor a török világ elmult s tihanyi várkapitányra nem volt többé szükség: magyarirtó német barátok ültek bele a nagy uraságba. Első dolguk volt elpusztitani a régi várat, régi zárdát s épiteni köveiből az uj zárdát és templomot.
Németek dulták föl I. Endre király sirját.
Németek dulták fel a királysirokat is Székesfehérvárott. Pogány török, kutyafejü tatár: de jól történt, hogy te itt házsártoskodtál nálunk vagy másfélszáz évig. Büntetlenül rád foghatunk minden dulást, minden pusztitást, a mit nem te követtél el.
Ott mutogatják Tihanyban I. Endre király szemfedőjének rongyait. Bizony rongyok azok: elfekhetett alattuk akármelyik szegény szolgaember.
De nem baj az!
Ugy sincs királysir Magyarországon. Pedig volt királyunk elég. Több is, mint kellett volna. A régiekkel senki se törődött, az ujakat pedig más országban temetik el. Én nem is bánom. Holt király se lakjék nálunk, ha eleven nem lakik. Igy gondolkodtak őseink is. Hogy a király itthon lakjék, mindig követelték; – hogy a holt királyt itt temessék el: sohase kérték.
Nincs is az jól, a hogy a királyokat eltemetik. Azt hiszem: turáni őseink okosabban intézték a temetést. Ők a király holttestével együtt lovát, szolgáját, miniszterét is eltemették. No az igaz: lovát ma már én se temetném el, hanem néhány minisztert minden király mellé czélszerü lenne a föld alá dugni. Ne csak ürge, vakandok vagy patkány legyen társaságában, hanem afféle szelid állat is, a ki az udvari szertartásokra s illemszabályokra ott is ügyel s a ki a sok ürge, vakandok, patkány közt pártfegyelmet tud ott is tartani.
A tihanyi vár kicsiny vár volt. A Balaton zalai partját sohase birta a török. A Balatonon nem járt át, hajóval nem vesződött. De télen se járt át, pedig a jég megbirta volna. A szárazföld felől pedig elég volt egy széles árok, hogy az ellenség közel ne jusson a várhoz.
Hejh tihanyi széles árok: te voltál egykor sok jó magyarnak utolsó reménysége.
Jött Haynau, jött Paskievics, jött az orosz és az osztrák fölös erővel. Perednél, Komáromnál nem tudtunk győzni, ellenség kezébe került az egész Dunántul.
Mit csináljunk? Komárom szűz vára nem elég az országot megvédeni. Átellenben még egy bevehetetlen várat kell emelni. Középen a Bakony rengetege, mely a két várat összekötné. Az uj bevehetetlen vár Tihany lenne.
Csak a szárazföldi bejárót kell elzárni. Csak ott kell a félsziget nyakát átmetszeni s a Balaton két vizét összeszakasztani. S ha ez megvan, ötvenezer embert a szigetbe telepíteni; fegyverrel, élelmi szerrel, ágyuval, puskával, lőporral ellátni. Jöhet akkor osztrák is, orosz is.
Esztendeig-kettőig büszkén áll a két vár. Hajóhada nincs az ellenségnek. A hegyet megmászni lehetetlen. Az alatt segitségünkre jön az angol és franczia, a török és az ázsiai ősi magyarság, Uj Attila, uj Árpád, uj Hunyadi János. Magyar nemzet nélkül meg nem élhet a magyarok istene, a magyarok istene pedig örökké él, meg fogja tehát menteni a maga igaz népét.
Ki rendelte meg a közmunkát: nem tartozik a dologra. Jöttek mérnökkari tisztek és úti biztosok, kijelölték a csatorna vonalát s száz és ezer oda rendelt ember elkezdte ásni, vésni, lapátolni a kemény földet. Ma is megvan a nagy árok nyoma. Fenekét, oldalait benőtte a vad fü, de ma is tanuságot tesz arról a keserü ábrándról, a mely a magyar nemzetet Tihany ormain akarta megmenteni.
Öreg, szegény, zsöllérkedő ember volt Balaton-Füreden Prépost István. Hajlott dereku, sanda szemü, mindig rongyos, de mindig jókedvü kis szőlősgazda. Hol a maga szőlejét kapálta, hol a másét. Ő is elment Tihanyt elzárni, várat emelni, magyar nemzetet megmenteni.
Ásott-ásott napokon át. Győzte borral a csutora, kenyérrel-szalonnával a tarisznya. Egyszer aztán kilelte a harmadnapos hideg. Maga beszélte el nekem.
– Fölvánszorogtam egy kissé a hegy oldalára. Oda sütött a nap. Egy bokor tövében leheveredtem. Járni való erőm nem volt. Fejem fájt, szemem káprázott, húzott a föld magához. De minden szót hallottam, minden kapavágást láttam, ezer ember dolgozott, mint a hangya, a fiatalja dalolni is kezdett. Hej de csak elvégezzük mi a nagy munkát. Verjen meg az isten német, te ide a lábadat be nem teszed. Láttam is már, a mint a német erőlködik, de le is kaszaboltuk utolsó szál emberig.
– Ugy kellett lenni, hogy elaludtam. Meddig aludtam, nem tudom. Nem költött fel senki. Hát a mint szememet fölnyitom: csak a fülem zug. Nem hallok semmi munkát, nem látok egy teremtett lelket. Mi történt én velem? Süketté lettem? Vakká lettem?
– Dehogy lettem uram, hiszen sütött az isten napja: láttam. A seregélymadár fölöttem röpült el: zugását hallottam. Csak ember nem volt a munkánál, egy lélek se.
– Fölkeltem, lementem a csatornához. A csatorna fenekén itt-ott már csillogott a viz, a mint a föld alatt átszüremkedett. Láttam, hogy magam vagyok. Még az jutott eszembe, hogy talán vasárnap van, ünnepnap van, azért nem dolgoznak. Ejh mit, az országot ünnepnapon is meg kell menteni. Lementem a csatorna fenekére, elkezdtem a földet hányni. De azt én már meg nem engedem, hogy a német ide betegye a lábát.
– Ástam, ástam, de hiába volt, ember nem jött segiteni. Egyszer csak észre vettem, hogy a csutorából kifogyott a bor, a tarisznyából a szalonna. Haza nem küldhettem, mert azon a vidéken ember nem jár, tehát csak magam ballagtam be Aszófőre. Egyenesen a biróhoz.
– Hejh biró uram, micsoda hanyagság ez már? Hiszen egy hét – két hét, itt lehet nyakunkon a német s a tihanyi bejárón mégse dolgozik senki. Micsoda dolog ez?
– Hagyja el kend. Az urak visszarendelték a dolgos népet. Elveszett a magyar sereg. Kit megöltek, kit elfogtak, hirmondó sincs már belőle. Vége a mi országunknak.
– Vége?
– Elkeseredtem uram. Keserüségemben bolondságot cselekedtem. Fogtam az üres csutorámat. Még az apámtól maradt rám. A csikóbőrnek már rég lekopott róla a szőre. Fényes volt, fekete volt, száraz volt a bőre. Ha már a mi országunknak vége: minek nekem akkor az üres csutora? Fogtam a sziját s ugy vágtam oda a kaloda járomszegfájához, hogy száz darabra törött széjjel. Igy ástuk mi a tihanyi csatornát uram.
Igy beszélte el az esetet nekem a balaton-füredi szegény zsöllér-ember. Nem feledtem el. Hogy tanuságot tegyek arról, hogy a szegény ember is el tud keseredni igazán, ha azt látja, hogy nemzete, országa, hazája elveszett. A kinek százezer hold földje volt: annak szivét nemzetünk bukásán nem fogta el úgy a keserüség.
De a bölcs Piusz barátét se.
Rég meghalt már a tudós Bresztyenszky apátur, de uj apátot nem tettek helyébe. Csak Piusz barát kormányozta a nagy tihanyi urodalmat.
De hát barát hogyan kormányozhat urodalmat? Hogyan tud az elbánni annyi kalmárral, kupeczczel, árossal, vásárossal, szép asszonynyal, hamis cseléddel, a mennyi egy nagy urodalom árnyékában rajzik?
Piusz barát megmutatta.
Kocsin ült örökké. Jó barátságban volt mindenkivel. Öt szép asszonya is volt, a ki szivesen látta egyszer-másszor hol ebédre, hol vacsorára. El tudta adni azt a termést előre, a melyet csak három esztendő mulva hoz a föld. Csinált százezer forint adósságot s aztán egy szép reggel halva találták zárdabeli komor kis szobájában. Olvasója akkor is kezében volt. Kibékült tehát istennel, mielőtt örökre bezárta szemét.
Rémülve, sopánkozva közölte a szomoru hirt az öreg tudós Czinár a pannonhalmi főapáturral. Tékozlás! Menyecske! Százezer forint adósság! Borzasztó!
A bölcs főapátur mosolygott a nagy ijedtségre.
– Elvégre élte világát!
Ez volt a bölcs főapátur felelete.
Igaza volt.
Örökkön-örökké való igaza volt. Minden ember önmagáért van. Minden élet annyit ér, a mennyit önmagának ér. Bolond ember az, a ki nem örül, mikor örülhet s akkor is busul, mikor nem kénytelen vele.
Van olyan lélek, mely csak másnak boldogságán tud örülni. Van olyan lélek, mely csak a hazáért lelkesül. Van olyan lélek, mely csak a jövendőre néz s azok boldogságára törekszik, a kik ezután születnek.
Nagy lelkek, nemes lelkek, de ritka lelkek. Emlékezzünk rájuk példának okáért, tiszteljük meg őket önmagunkért s hirdessük dicsőségüket, hogy mindig akadjon hozzájuk hasonló, nagyságukra törekvő s dicsőségüket tulszárnyaló.
De a nagy tömeg nem ilyen. Ne is legyen ilyen. Dolgozzék annyit, a mennyi szükséges, de örüljön annyit, a mennyit tud. Gyüjtsön önmagának, de ne gyüjtsön másnak. Ne a világ minden vagyonát, hanem az életnek minden képességét szerezze meg gyerekei számára. Erőt, egészséget, jókedvet, felebarátjának kedvelését. És azt az erkölcsöt, mely becsüli a munkát, megbecsüli másban is, de nem rajong érte. Az a korszak boldog, az a nemzedék szerencsés, a mely csak önmagáért él, munkál és örül. A dicső korszakok nem a boldogságnak, hanem a hősi erőfeszitésnek korszakai. Vér és köny nélkül, győzelem és szenvedés nélkül az emberiségnek nincs dicső korszaka.
Mire való a barát?
Arra nem, hogy véres veritékkel keresse kenyerét. Fogadása nem szól erre.
Arra se való, hogy hős legyen. A manó vitézkedjék, ne a barát.
Az se illenék a baráthoz, hogy tőkét gyüjtsön. Mit csináljon vele, ha gyüjtene is? S aztán kinek számára gyüjtené? Se fia, se lánya, se hamis felesége.
Vonuljon magányba, imádkozzék, dicsérje az istent, látogassa a betegeket, gyámolitsa az özvegyeket és árvákat.
Igy beszélnek a szentek. De nem igy értette a dolgot I. Endre király.
I. Endre király harmincznégy ménlovat adott a tihanyi barátoknak a hozzájuk való kanczákkal. Egy ménlóhoz negyven kancza. Ezenkivül még évenként ötven csikót is adott nekik a királyi ménesekből.
Az az igazi uraság, akinek több lova van, mint a mennyire szüksége van. Lóbul, asszonybul, betegségbül csak annyinak szabad lenni, a mennyit az ember már ki nem kerülhet. A kinek több van, az már uraskodik. Endre király tehát egyenesen azt akarta, hogy a tihanyi barátok uraskodjanak.
Az ő akaratának felelt meg Piusz barát. De sok kárhoztatás is érte az ő emlékezetét. Hátha még a tíz szobalányt is visszaállitotta volna! Akkor dicsérnék ám csak igazán.
Épen most háromszáz esztendeje Pisky István uram volt Tihany várának kapitánya. Már akkor ötven esztendeje birta Somogyvármegyét a török. A magyar és a török nemes urak a tihanyi réven át meg-meglátogatták egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévajkodtak. Barátság állott fenn köztük, a mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy bajt is vívtak egymással. Igaz, hogy csak olyankor, a mikor béke állt fenn Magyarország és Törökország között. 1589-ben pedig, ha jól emlékszem, fennállt még a béke, noha csakhamar kiütött a hosszu és kegyetlen háboru.
Kemény tél volt, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami kőröshegyi névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. Át is ment a réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig jól is mulattak, de akkor valami haszontalanság fölött összekoczczantak. Jó nevelésü ur volt mind a kettő, tettlegességre nem került a sor, hanem a bajvivás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad. Meg is beszélték rögtön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a jégen, a szántódi csárda irányában. Mezitelen karddal, semmi egyébbel. Egymás vérét meg kell látniok.
Igy kivánja a becsület!
Becsület és bajvivás akkor is gyakran együtt járt. Minél több vér ömlött: annál biztosabb volt a becsület. Vérontás nélkül semmit se ért a becsület. Ha az egyik bajvivó meghalt: akkor már épen szent volt a becsület. Azé is, a ki meghalt, azé is, a ki megmaradt.
Nem uj dolog volt a bajvivás. A világ teremtése után húsz év mulva már fennállott ez az intézmény. Ádámnak két siheder fia találta föl. Ők még furkós bottal végezték, mint mai napság a juhászlegények. Szerencsésen agyon is csapta egyik a másikat. Kezdő legények, könnyelmü ficzkók voltak, a bajvivó kodekszekre nem ügyeltek, alkalmas segédeket nem választottak, a fegyverbiróságot is elmulasztották. Előre lehetett látni, hogy a hatalmasabb agyonüti a gyöngébbet.
A világ teremtése óta sok idő folyt le. A bajvivás intézménye is egyben-másban megváltozott valami kevéssé.
Eleintén az volt a kérdés: ki a hatalmasabb? Döntse el a bajvivás. Ezt a kérdést nem is lehet semmivel se jobban megoldani, mint a bajvivással. A királyok még ma is ezt vallják. Ha két király összevesz e kérdésben, mindegyik kiállitja a maga embereit a mezőre. Üssék, lőjjék, vágják, apritsák egymást. A királyok ez alatt a miniszter urakkal együtt tarokkot játszanak. Utóbb kisül, hogy egyik király serege agyonverte a másik király seregét. El van döntve a kérdés. A halottakat kölcsönösen eltemetik s királyi szóval hősöknek kinevezik. Megkötik a békét, a két király összejön, összecsókolódzik, összeházasodik s azután együtt játszák a tarokkot. A hősök alusznak, a költők és történetirók elzengik a hősök dicsőségét s a királyok jó kedvvel tovább játszanak. Míg megint össze nem vesznek: ki a hatalmasabb?
Később az volt a kérdés: kinek van igaza? Kié legyen a borjas tehén vagy a kővári urodalom? Döntse el a bajvivás. Gyöpre legény! Elő azzal a karddal, dárdával, buzogánynyal! Annak van igaza, azé lesz a borjas tehén vagy a kővári urodalom, a ki agyonüti a másikat.
Ez is természetes. Jól megfontolta azt az egyház és az állam, a pápák és királyok bölcsesége, mikor igazságszolgáltatássá tette a bajvivást. Legalább nem kell annyi biróval, jegyzővel, iktatóval, kiadóval, ügyvéddel, végrehajtóval vesződni, mint most. Olcsóbb is a szegény népnek az igazság, nem kell hozzá bélyeg. Gyorsan is eldől az igazság. Egyik ember agyonütheti a másikat egy óra alatt, nem kerül esztendőkbe a pörösködés. Nem is lesz annyi pör, huzavona, biróskodás, mint mai napság. Biztosra lehet venni, hogy a kit agyonütnek: az se nem felebbez, se pört nem ujit ezentul. Sőt minden haszontalanságért az se pöröl, a ki életben maradt. Mert a tárgyaláson rendesen ő is ott hagyta egyik szemét vagy egyik kezét, a másikra tehát jobban vigyáz ez után.
Mikor Pisky uram összekoczódott Ibrahim agával, épen 108 esztendeje volt már halott igazságos Mátyás király. A ki azt mondta, hogy a bajvivás még se egészen jó igazságszolgáltatás, adjuk tehát a pöröket csak a biróság elé, a bajvivást tartsuk meg a becsület számára. Mert, hogy kié legyen a borjas tehén vagy a kővári urodalom: ez mégis csak fogas kérdés lehet, a melyet nehéz dolog buzogánynyal vagy öreg fejszével eldönteni. Csak a becsület kérdése egyszerü és könnyü kérdés.
Igy állott a bajvivás intézménye Pisky uram idejében. Igy áll ma is.
Kinek van becsülete? Döntse el a bajvivás.
Igaz, hogy némi nemü nehézségek itt is merülhetnek föl.
A becsület például hasonlit némileg a szinházi jegyhez. Van első osztályu, másod osztályu és harmad osztályu becsület, mint a hogy van különféle osztályu és áru szinházi jegy. Sőt van még katonajegy, diákjegy és ingyenjegy is és utolsó osztályu munkásjegy is. S a hányféle a szinházi jegy: legalább annyiféle a becsület is.
Az első osztályu becsületnek nincs szüksége a bajvivásra. Annak se nem árt, se nem használ. Deák Ferencz és Vörösmarty Mihály sohase vivott bajt. Nem keveredett bajvivásba Kossuth Lajos és Arany János se. Volt ebből nekik valami hátrányuk? Pedig Deák Ferencznek azt mondták szemébe az 1832-iki országgyülésen, hogy a Duna jobb partján tervezett vasuttal csak a saját zsebjére dolgozik, Kossuth Lajosnak pedig azt hányták a szemére, hogy ellopta az ország pénzét.
Ha ők e miatt bajvivásba keverednek: becsületük azonnal leszállt volna a második vagy harmadik osztályba.
A második osztályu becsület is teljes becsület. Ez már nem kerüli a bajvivást, de nem is keresi. Kedvetlenül bár, de belemegy. Nem azért, mert szüksége van rá, hanem azért, hogy holmi ostoba emberek megjegyzéseket ne tegyenek. Enged a divatos felfogásnak, noha lenézi azt s a bajvivást utólag mindig restelli.
Teljes becsület a harmad osztályu is, de csak kifelé és hivatalosan. Sok ember érzi, hogy ha bajvivásra nem hivatkozhatnék: erkölcsi állása valahol, valamiben és valamikor gyönge lehetne. A harmad osztályu becsületnek önmagában vannak kételyei, de bajvivással megköveteli a világtól, hogy ennek ne legyenek kételyei vagy ha vannak: gondosan hallgassa el azokat.
Az ingyen szinházi jegyesek fölötte állnak a bajvivásnak. – Uralkodók, miniszterek, nap hősei. A negyedik osztály jegyváltói pedig akár kell, akár nem kell, mindjárt verekesznek. – Katonák, diákok, képviselők, ujságirók, müvészek.
Hajdan nem vezettek a becsületről jegyzőkönyvet. Nem volt a becsületről statisztika. Ki a szabad, ki a szolga; ki a nemes, ki a pór; ki a birtokos, ki a hajléktalan: csak ez volt a kérdés.
A szabad embernek, nemesnek, birtokosnak nem volt szüksége becsületbeli bizonyitványra; – szabadsága, nemessége és birtoka elég erőssége volt a világban mindenütt. A szolgának, pórnak és hajléktalannak szintén nem volt szüksége a hivatalos becsületre. Mi a manót csináljon vele? Mit ér az neki, ha egyebe nincs?
Szelid és mivelt korunk sokkal bölcsebb. Ez törvényszakaszokban szabja meg: mi a becsület. A ki a törvényt megtartja s bajvivó jegyzőkönyvét kéznél tartja: annál biztosan tudjuk, hogy megvan a becsület. A régi nyers korszakokról még a királyi levéltárak se tudnák kimutatni, hogy akkor volt-e becsület és mennyi volt? Mi boldogabb kort élünk. Most minden kaszinó ki tudja mutatni, hogy melyik városban, melyik vármegyében hány kétségtelen becsület van. Minő nagy vivmánya ez a haladás szellemének!
Igaz, hogy holmi éretlen vagy ugrándozó elmék váltig bizonykodnak, hogy kard és golyó nem egészen biztos mértéke a becsületnek s hogy szerencse, vaksors, hangulat is beleavatkozhatik abba, hogy az én hasamba megy-e be a golyó vagy ellenfelem hasába. Ez azonban üres beszéd. Hiszen a bajvivásban épen az a fölséges dolog, hogy a kinek hasába ment a golyó, annak becsülete ép ugy be van bizonyitva, mint azé, a kinek hasát kikerülte a golyó! S aztán golyó és has: mit tartozik ez ide? Micsoda bolondság ezzel törődni? A jegyzőkönyv a fődolog, annak kell rendben lenni.
Pisky uram idejében még nem voltak az emberek ilyen óvatosak. Akkor még nem vettek föl jegyzőkönyvet s akkor még nem is a laktanyákban és vivótermekben végezték a bajvivást. De hát el kell ezt néznünk az akkori kor bárdolatlanságának.
Ibrahim aga a kitüzött helyen és időben a Balaton jegén a szántódi csárda irányában nem jelent meg. Pisky uram hiába ment oda, egy hadnagya és két huszárja hiába volt tanuja a tihanyi rév nagy jegenyefája alatt. A hitetlen török elmaradt.
Ez se baj. Kitünt, hogy csak a szája jár. Ne is kerüljön, de nem is kerül többé Pisky uram szine elé. Igy vélekedett Pisky uram s ebből nem is csinált titkot. Annyira nem csinált, hogy ez igen hamar eljutott Ibrahim aga fülébe is.
Tudni kell ugyanis, hogy Ibrahim aga nem gyávaságból, nem is feledékenységből maradt el a jégről, hanem igen is nagy okból.
Zászlós aga volt ő, tehát Endréden nagy ur. Volt is neki három felesége és hat odalikja, tehát kilencz asszonya. Allah pedig a kitüzött napra csodát rendelt. Olyan csodát, a minőt még a hatalmas szultánnal se csinált, a minőről még a titkok könyvei se emlékeznek. A találkozás napján ugyanis egy órában betegedett le egyik felesége és két odalikja s mindegyik egy piros képü erős pufók kis Ibrahimot hozott a világra.
Nagy híre lett ennek. Nem is csoda: nagy eset ez!
Nem ritka, ha az anya ikreket szül. Az is megtörtént már, hogy hármat szült. De hogy egy jó vitéz, becsületes muzulmán agának egy nap és egy órában három felesége szüljön: ez nem jutott eszébe még Mohamednek se, a ki pedig a próféták közt a legnagyobb és egyedül való igaz próféta.
Tökéletes mentsége volt tehát Ibrahim agának arra, hogy ő a bajvivásról elmaradt. Sőt még arra is, hogy követet, üzenetet küldeni elfelejtett. Szeretném azt az embert látni, a ki ilyen határtalan családi öröm közepéből bajvívni menne le a jégre.
Pisky uram vélekedése azonban csakhamar fülébe jutott. Méltán haragba jöhetett arra a vélekedésre. Hiszen Pisky uramnak, ha jó vitéz és igaz nemes ember, nem szabad jó vitézről és zászlós agáról valami gyalázatos, csuf gyávaságot föltenni. Kapta is a tollat, papirost s hirtelen való első haragjában levelet irt Pisky uramnak.
Magyar nyelven irta és pedig kitünő szép magyar nyelven. Jobban tudott magyarul, mint mai napság sok iródiák. Megvan a levél eredetiben, ott őrzik a tihanyi zárdában, a jó csuhás barátok megmutatják szivesen mindenkinek.
Ebben a levélben jól összeszidja Pisky uramat. Elnevezi kurta disznónak, ország kóborlójának, hitetlennek, bestye k...finak. Ujra felhivja, jöjjön ki hát, ha vitéz, a jégre. »Egy korlátban ketten menjünk be, sem tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem én hozzám török vitézek ne jöhessenek«. Hanem ketten ott vijjanak életre-halálra, a mig egyik ott nem marad.
A levél igy végződik:
»Isten velem. Költ Koppányból 2-a martii 1589. Az te nem barátod Ibrahim aga, az hatalmas Török Császár Zászlós Agájja Endrédbe.«
A czimzést pedig igy irta rá:
»Adassék az hazug, tökéletlen, hitetlen Bestye K... fiának, Pisky Istvánnak Tihanba tulajdon kezébe.«
A levélben nem mondja meg, mi ok miatt maradt el a megbeszélt találkozásról. Igazhivő muzulmán nem beszél a feleségeiről soha egy szót még igazhivőnek se, annál kevésbbé hitetlennek.
Pisky uram megkapta a levelet, elfogadta a bajvivást, üzenet utján meghatározták az időt, kimentek a jégre, megverekedtek emberül, az egyiknek füle, a másiknak orra ott maradt a jégen s a mikor sebjük behegedt: megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden s azután mindvégig igen jó barátságban éltek.
Honnan tudom én mindezt, holott nekem a barátok ezt el nem mondták, mert maguk se tudják.
Felelek a kérdésre s tudásomnak okát adom, a hogy illik igaz tanúhoz s komoly történetiróhoz.
Hogy Pisky uram megkapta a levelet, bizonyos ez onnan, hogy az a levél most is megvan s most is Tihanyban van.
Hogy elfogadta a bajvivást: ez meg onnan bizonyos, hogy nagyon csuf dolog lett volna el nem fogadni. Ha pedig ezt a csuf dolgot elköveti: akkor a levelet a kandallóba dobja s nem hagyja meg csufságának örök emlékeül. Hogy meghagyta, ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy ő olyan ember, a ki megállja helyét a gáton.
Hogy Ibrahim agát nem vágta le: ez épen kétségtelen. Mert ha levágta volna: iródiákjával ráiratta volna a levél hátára, hogy »szegény bolond aga, ott hagyta fogait a jégen.«
De ép oly kétségtelen, hogy Ibrahim aga se vágta le Pisky uramat. Mert a krónikákban ez nincs megirva, a tihanyi várkapitánynak ily gyászos haláláról pedig a krónikások meg nem feledkeztek volna.
De hogy egymás orrát, fülét mégis levágták, ez nem lehetett másként azért, mert ilyen két vitéz nem játszik, ha kardot ránt egymás ellen, hanem egymáson hagyja kezének és kardjának nyomait.
A tihanyi áldomás onnan bizonyos, mert Pisky uram jó magyar ember volt, magyar ember pedig verekedés után mindig iszik egyet. Néha a verekedés előtt is. Adott azonban áldomást Ibrahim aga is, mert ő már magáévá tett minden jó magyar szokást, a mit azzal bizonyitott be, hogy tökéletesen megtanulta a mi édes magyar nyelvünket. Ezt a német, vallon, olasz vitézek, a kik itt csavarogtak nálunk, soha nem cselekedték.
Ibrahim aga híres tihanyi levele egyébként is nevezetes levél. Mert tele van csufoló szavakkal és káromkodásokkal.
A magyar nép káromkodó nép. Annyira, mint a szerb, horvát, délszláv és török nép. Sokan azt hiszik, hogy mind e szomszéd népek a magyartól tanulták a káromkodást.
Én pedig ezt nem hiszem.
Miért nem tanulta el a magyartól a cseh, morva, slezák, polyák, kucséber, német a káromkodást? Hiszen ezekkel régibb szomszédságban vagyunk, mint a törökkel. E népek, ha káromkodnak, csak az ördögöt, poklot, bagolyt, keresztet és szakramentet emlegetik. Ez nem magyar káromkodás.
A magyar, ha káromkodik, a szenteket, a Jézus Krisztust, a szüz Máriát és az atyaistent emlegeti. Mint a szerb és mint a török.
Azokon a részeken, a hol egykor a török lakott, mindenütt nagyon el van terjedve a káromkodás. A Balaton zalai mellékén s belső Zalában, Göcsejben nem káromkodós a magyar nép. Itt soha se lakott a török. Nem igen káromkodnak a Rába mellékén és Csallóközben se. Itt se lakott török. Olvastam is, hallottam is, de hiszem is, hogy őseink a töröktől tanulták el a huszáros káromkodást. Igaz, hogy a huszárok és bakák azóta is gondosan terjesztik ezt az erkölcsöt.
Ha eredeti magyar szokás volna a káromkodás: akkor szüz Máriát nem emlegetné a nép. Jobban becsüli a magyar a nőt, mintsem káromló szónak használná.
A szent lelket se emlegeti a káromkodó soha. Ez is török eredetre vall. A keresztyének istenképéből a török megértette az atyát és a fiut, de a szent lelket nem. Azért azt nem is vagdalta az ellenség hátához. Nem teszi a magyar se.
Furcsa dolog a káromkodás, ha komolyan megy. A test is kiizzadja az ártalmas nedveket, a lélek is kiizadja az ártalmas indulatokat. A léleknek ez az izzadása a káromkodás. Közel áll az átokhoz, de még se az. A hajdankor nagy népei tudtak átkozni, de nem tudtak káromkodni. Homér látta vak szemével az átok istenét s nőalaknak látta. A káromkodás ő előtte bizonyára férfialaku isten lett volna. Az egyház is százféle átkot ismer, de káromkodást nem ismer. Az átok egyházi intézmény, a káromkodás vétek. A pokol és a tisztitó tűz is átok. A kiket Dante itt talált, azoknak csak jajgatását és fogcsikorgatását hallotta. A ki csak jajgatni és fogcsikorgatni tud: annak irtóztató büntetés a pokol. A magyar ember nem igen fél a pokoltól, mert ő ott is huszárosan kikáromkodja magát s tudja, hogy ez által nagyot könnyit lelkén. Az ördög, ha káromkodni tudna, nem vinne el annyi embert. Mert a kit jól összeszidna: annak aztán békét hagyna.
Csunya dolog a káromkodás, de ime, haszna is van.