(A szent-mihályhegyi remete a költészetben és a valóságban. – Bodor Jancsi története. – A Csiri, a Biri és a Csiribiri. – A magyar népmese.)
Ott voltunk immár Badacsonyban, igaz, hogy még csak a lába hegyén. Ott voltunk azon a hegyen, melynél szebb a kerek világon nincs, s melynek még Szentgyörgy ott a szomszédban és Somlyó ott a távolban is csak édes testvérei.
Negyvenöt év előtt, 1855-ben láttam először.
Gyalog akartam megkerülni a Balatont. Társat kerestem a pápai diákok közt. Találtam is valami Dús János nevüt. Erős, vaskos fiu volt Őcsényből, Tolnamegyéből, bizonyosan rég el kellett mulnia, mert azóta hirét se hallottam.
Keszthelyről jókor indultunk el dél tájban, estére Szigligetre akartunk jutni. Oda is jutottunk volna, ha közbe nem esik a Szent-Mihályhegy kápolnája.
Közel Meszes-Györökhöz, a part fölött emelkedő magas hegy lábánál, egészen a víz közelében van egy kis hegy. Talán husz-harmincz öl a hossza, tiz-husz öl a szélessége, nehány öl a magassága, köröskörül lapály. Kisfaludy Sándor a költő félgombolyagnak nevezi.
Tetején kis kápolna. De igazán kicsiny ám. Alig fér bele száz ember. A kápolna csak némely ünnepnapon és csak bucsujáráskor van nyitva. Akkor szólal meg kis tornyának kis harangja is. Szent Mihálynak van fölszentelve. Búcsuján annyi nép van, hogy el nem fér se a kápolnában, se a hegyen, se a hegy oldalán. Nagyobb része leszorul a lapályra.
Mikor még élt a költő s irta nemesi bájos regéit: a század elején még nem állt e kápolna. Valami omladék falak, valami régi kápolnának faltöredékei álltak ott s ezeket a költő egyszer-másszor meg is látogatta. Ha badacsonyi szőlejéből Keszthelyre ment, le-le szállt kocsijáról, fölmászott a kis hegyre, körülnézegette az omladékot. Ugy látta és úgy irja: »Mohos, mesés régiség.« Ifju nejét is elvitte oda egyszer s annak is megmutatta, mint költői elbeszélésének szinterét. Talán még azt a vén juhászt is megmutatta neki, a ki az omladék mesés történetét elbeszélte előtte.
Jóval később, de még a költő életében a keszthelyi apát buzgólkodása az omladék köveiből annak helyére a mostani kápolnát emelte. Gróf Festetich László, a nagy György grófnak a fia segitette némi költséggel. Mikor én ott jártam, a kápolna falán olvasható volt irónnal irva e szó: »Itt halt meg szegény Bodor Imre, a remete, a kinek emlékezetét megörökitette Kisfaludy Sándor«. Tele volt irkálva sok ismeretlen névvel is a fal. Legtöbb volt a nevek közt a pápai diák, de volt debreczeni és pataki is. Ezek mind az 1848 előtti évekből.
A költő szerint a korábbi századokban a Gersei Pethő nemzetség volt e vidéknek ura. Ez igaz. E nemzetségé volt Tátika, Rezi, Keszthely vára és urodalma és sok más urodalom. Árpáddal jött be a nemzetség s utolsó férfi sarjadéka Sigmond a mult században halt el. A Balatonból e családnak volt legnagyobb birodalma.
Azt mondja a költő, hogy a kápolnát Pethő Mihály épittette, a ki a szigetvári Zrinyi Miklósnak barátja volt s a török fogságba esett. Ez is igaz lehet. A költő tudhatja, honnan vette a történetet.
E Mihály egyik unokája Menyhárt volt, kit a csatában épen le akart vágni egy nagy bolond török, midőn apródja Bodor Imre oda ugratott, a törököt agyoncsapta s urát ekként megmentette. A csata után hazamentek. Menyhárt ur valamennyi fiát, lányát összehivta, beszólitotta Bodor Imrét is s akkor igy szólt gyerekeihez:
– Gyerekek tudjátok meg, hogy ez az apród mentette meg életemet, e nélkül már hollók, farkasok ettek volna meg. Nosza apródom Bodor Imre, nem akarok hálátlan lenni, akármelyik falumat vagy pusztámat választod, válassz, neked adom, tiéd legyen!
De ott volt ám Menyhárt urnak Lilla lánya is, a kit szeretett az apród s a ki szerette az apródot. Az apród tehát elszánta magát s himezés-hámozás nélkül igy felelt:
– Nem kell nekem jó uram se falud, se pusztád, se ökröd, se szamarad, se semmiféle jószágod, hanem itt van a Lilla lányod, az kell nekem, semmi más. Add nekem azt.
Az a düh, a mi erre elfogta Menyhárt urat, leirhatatlan. Hiszen épen a Lilla lányát oda igérte már Dersfy Laczkónak, a ki nagyon eltalálta kedvét egy fényes, ékes nyeregszerszámmal, melyet ajándékba kapott tőle. Ez már mégis csak nagyobb dolog, mint Bodor Imre vitézkedése. És aztán igaz, hogy az apród is nemes ember, de bizony csak koldus kutya, annak a Lilla lányát oda nem adhatja.
Nem is adta.
Hanem e helyett összeszidta apródját is, leányát is s elkergette szeme elől mind a kettőt.
Az apród lóra ült, elvágtatott, élő világ azt hitte: neki ment a Balatonnak.
Lilla a búnak adta a fejét, szivét. Nem volt kedve a világhoz. Hervadozott éjjel-nappal. Minden kérőt elkergetett, még Dersfyt is. Megbánta utóbb Menyhárt ur is keményszivüségét, kerestette is az apródot mindenütt, de hiába. Az apród remete lett, beleült a Szent-Mihályhegyi oduba s ott addig imádkozott, mig meg nem halt. Meghalt pedig két esztendő és két nap mulva. Négy halász és egy uj remete temette el. Találtak azonban keblén egy irást, melyet bevittek a keszthelyi apáthoz, olvassa el, ő tudott olvasni. Az irás bucsuzó levél volt Lillához. Menyhárt ur a családi sirboltba temettette az apródot s néhány nap mulva Lillát is, a kinek szive bánatában megszakadt. A halálban kerültek össze.
Ezt a történetet irja meg a költő.
A Gersei Pethő nemzetségben soha se kereszteltek Menyhárt névre senkit. Azután Lilla nem is Menyhártnak, hanem Pálnak volt a lánya s nem is Lilla volt a neve, hanem Erzsi. Az apródnak se Bodor Imre volt a neve, hanem Bodor János. Nem is lett Bodor János remetévé, hanem szépen feleségül vette Erzsit s lett tizenkét gyerekük, fiak és lányok egyenlő számban.
A szent-mihályhegyi remete története egészen más.
Nagyon egyszerü ez a történet, a mint nekünk a juhász elmesélte.
Ott üldögélt a juhász a kis hegy élén, a kápolna ajtajától tíz lépésnyire. Kádi Vendel volt a neve, öreg legényre vallott szőke szőrös arcza. Apró pénznek való durva bőrerszényt varrogatott csizmadia bőrből, árral, fonállal. Kutyája mellette vakaródzott. Nem igen ügyelt ránk se ő maga, se a kutyája. Se a nyája és szamara. Ránk se néztek, mig mi a kápolnát körüljártuk s a falon volt irkafirkákat olvasgattuk.
Oda álltam eléje, jó napot mondtam neki.
– Hát kend tud-e valamit a szegény remetéről?
– Hallottam valamit.
– Kitől?
– Az öregektől.
Elmondta, hogy szegény juhászbojtár volt a Bodor János. Olyan erős legény volt, hogy a Lesencze-folyó malmán fél kezével meg tudta állitani a vizes kereket, a farkast pedig agyon tudta ütni a kalapjával. Nem is félt ő se a számadótól, se az uraságtól, de még a dobosi kanászoktól se. Hanem egyszer az uraság lánya beleszeretett. Az uraság kegyetlen ember volt s mikor ezt megtudta, a szegény Jancsi bojtárt el akarta emészteni. Maga azonban nem merte megtámadni, hanem ugy gondolta ki, hogy sok vadászszal, sok cseléddel, sok hajtóval meghajtja az erdőt, Jancsit bekeriti s a hajtásban majd a vadászok valahogy elpusztitják. Vagy őt magát éri gerely, vagy a nyáját szétkergetik, ha pedig azzal beszámolni nem tud, akkor meg fölakasztják. El volt már határozva a vármegyével is. De az uraság lánya megizente neki kéz alatt, mi a szándék. Egyuttal megintette, hogy vigyázzon a bőrére is, de a nyájára is. Jancsinak se kellett több. Volt ám esze a bojtárgyereknek. Ott legeltetett a Sárkányerdőben Ederics fölött a vitai határon. Ott kezdték meg ellene a hajtást. Volt háromszáz juha és három szófogadó kutyája. Az egyiknek a neve volt Csiri, a másiké Biri, a harmadiké Csiribiri. A juhait háromfelé szakitotta, százat-százat egy nyájba keritett s minden kutyájára rábizott egy-egy nyájat s megmagyarázta nekik, ha őt nem látják is, csak őrizzék a nyájat s ha valaki elhajtja a nyájat, utána menjenek, neki arról hirt adjanak, ha pedig ő ugy parancsolja, a nyájat neki azonnal a lábához tereljék. Ugy is lett. A Jancsi csak menekült a vadászok elől. A Sárkányerdőből a Feketehegyre, onnan a györöki oldalra. De menekülése nem volt; nyomában voltak mindenütt. Utóbb is ide jött a Szent-Mihály-hegyre a remetéhez. A remete szerette a juhászembert, ótta a menekülőt, megvédte a Jancsit. Szőrzsákot adott a testére, szőrkötelet a derekára, fapapucsot a lábára s egy nagy keresztet a kezébe. Aztán fogott egy tégladarabot, köpött rá nagyot s oda dörzsölte a Jancsi fejéhez, orrához, képéhez, nyakához. Olyan vörös remete lett a Jancsiból, párját se lehetett találni. Mikor pedig a kegyetlen uraság és a vadászok, cselédek, hajtók oda értek s a remete-lakot körülvették: nyoma se volt a bojtárnak, hanem a helyett ott találtak két remetét. »Hol a juhászbojtár te remete?« »A nyomát se láttam, a hirét se hallottam.« »Hát ezt a vörös barátot hol vetted?« »Utban találtam, erdőn fogtam, kötelénél fogva ide hoztam.« »Minek neked ez a vörös barát te remete?« »Téli remetének. Én már öreg vagyok, gyönge vagyok, eb legyen tovább téli remete!« »Hazudsz te remete, ez a vörös barát lesz a juhászbojtár.« »Hazudsz nagy ur, magad; hol láttál te juhászbojtárt a kutyája nélkül?« Ez a szó már igaz szó volt. Erre megadta magát a kegyetlen uraság is. Remetének nincs kutyája, juhászbojtárnak meg van kutyája, a ki a gazdáját el nem hagyja. Vissza is fordult az uraság sok csürhe népével s átadta az ügyet a főbirónak, vármegyének, pandurok hadnagyának. Ők vegyék kezük ügyébe a juhászbojtárt. Arra azonban volt gondja, hogy az egyik nyájat elhajtsa az uzsai völgybe, a másikat az örsi hegyre, a harmadikat a szigligeti ingoványba. Mégis csak kötélre kerül a Jancsi bojtár, mert hát hogyan kerithetné ő vissza a nyájakat? Nosza jött is másnap a pandurok hadnagya tizenkét pandurral egyenesen a remetéhez. »Add elő remete a Bodor Jancsit, orv lett, tolvaj lett, utonállók czimborája lett, uraságnak háromszáz birkáját a kezükre adta, vármegye nevében kötélre keressük.« E szóra a vörös barát csak leteszi ám kezéből a hasábfa keresztet, csak eltépi ám szőrkötelét, csak földhöz vágja ám a kámzsát, ingujjával csak letörli ám arczáról a téglát, csak fejére teszi ám süvegét. Ime ott áll egy szempillantás alatt Bodor Jancsi, a juhászbojtár. Oda szól a pandurok hadnagyának. »Az se becsületes ember hadnagy uram, a ki rólam ilyet beszél. Itt a rovás. Tizenöt kos, husz meddő, ötven ürü, nyolczvanöt anya, ötven toklyó, nyolczvan bárány: kerekes háromszáz. Menjünk az akolhoz a Sárkányerdőbe, ott lesz valamennyi.« Nevetett a pandurok hadnagya. Tudta ő jól, hogy nem lesznek ott a birkák. De azért nem tett bilincset a Jancsinak se kezére, se lábára. Tudta ő jól, nincs az a bilincs, a melyet a Jancsi össze nem szaggat, ha ugy akarja. Mentek, mendegéltek, mig a Sárkányerdőben az akolhoz nem értek. Oda értek, körül néztek, hát egy birkát se láttak. »No Jancsi, hol a háromszáz birka?« »Mindjárt hadnagy uram, hadd fujjuk ki előbb egy kissé magunkat.« A Jancsi erre kiált egyet. »Csiri kutyám, ide ne!« Egy köhintés – két köhintés, csak jön ám a nyáj az uzsai völgyből. Mögötte a Csiri. Megolvassák: épen száz. »No de Jancsi, hol a kétszáz birka?« – »Mindjárt hadnagy uram, hadd gyujtsunk előbb pipára!« Erre kiált egyet. »Biri kutyám, ide ne!« Egy pipa dohány – két pipa dohány, csak jön ám a nyáj az örsi hegyről. Mögötte a Biri. Megolvasták: ez is épen száz. »Jól van Jancsi, de most már hol a száz birka?« »Mindjárt hadnagy uram, hadd alugyunk előbb egyet.« Erre nagyot kiált. »Csiribiri kutyám, ide ne!« Alig szundikálnak kis ideig, csak jön ám a nyáj a szigligeti ingoványból. Mögötte a Csiribiri. Megolvassák, a birka száztizennégy. »Hahó Jancsi, több ez a birka száznál!« »Hogy ne volna több? Tudja azt az én kutyám jól, hogy ilyen nagy munka után minden pandurlegénynek jár egy birka, hadnagy uramnak pedig kettő. De azért az uraságéban fogyatkozásnak lenni nem szabad.« Vállára üt e szóra a hadnagy a juhászbojtárnak: »Emberséges ember vagy fiam, de a kutyád se utolsó legény.« Ugy elment onnan a pandurok hadnagya a tizenkét pandurral, mintha ott se lett volna. De a tizennégy birkát sem hagyták ott. De Bodor Jancsit se hajszolták többé számadásra. Ilyen legény volt urfiak ez a juhászbojtár. De össze is kelt utóbb az uraság leányával, csakhogy ennek megint más a története.
Igy mesélgetett nekünk az öreg juhász az alatt, mig erszényét varrogatta.
Hogy kelt össze utóbb a bojtár az uraság leányával: nem irom le. A ki a népmeséket ismeri, úgy is tudja.
A népmese költészete csak szegény ember költészete. Rokon a hitregével s a nemzetek gyermekkorának hősi költeményeivel. Homér Iliásza sok tekintetben csak az, a mi a szent-mihályhegyi juhász Bodor Jancsi története. Ez a Jancsi bojtár volt, szolgalegény volt, de erős és eszes legény volt. Testi ereje volt a magasabb hatalom, mely az észszel kezet fogva, végre az uraság lányának édes birtokához s ezzel együtt urasághoz juttatá. Bizonyára vagy az apát, vagy a lányát farkastól vagy töröktől vagy egyéb halálos veszedelemtől mentette meg s igy nyerte el a lány kezét. Százszor megirt, ezerszer elmesélt történet.
A népmese költészete nemesebb, mint a korszerű regényeké. Hősének jellemében soha se engedi meg se a bünt, se a számitó szerelmet, se a gyülölködő boszut, se a szennyes szenvedélyeket, se a puszta vagyon, kincs, uralom után való vágyat. De nem engedi meg a nemi ösztönök uralmát se.
A népmese hőse mindig szegény vagy üldözött, még akkor is, ha királyfi vagy királylány. Ha férfi: szépsége, alakjának kellemessége soha se szerepel. A szegény embernek is feltünik ez másban, de nem enged neki szerepet az életsors alakitásában. Csak lánynál enged, ha a lány a népmese hőse.
A férfit vagy nagy testi ereje, vagy különös eszessége s mind a két esetben szívbeli jósága segiti diadalra. E jóságnak meg kell lenni a lánynál is.
A népmesében a fiatal mindig jó, valamint az öreg ember is. Még akkor is, ha király. De a vén asszony s a hatalmas ur, akár király, akár uraság, mindig rossz, gőgös, hatalmaskodó vagy kegyetlen.
Van végzet is a népmesében. Vagy tündér, vagy táltos ló, vagy egy elváltozott jó ember alakját ölti föl a végzet, ha jót akar. Ha rosszat akar: boszorkány vagy vasorru bába. Ördöggel, angyallal, szentekkel, papokkal, pápákkal a magyar ember nem bajlódik, ha mesélni akar. Jött-ment idegen minden meséje, melyben ezek szerepelnek.
Nemzeti jellege, faji természete nincs a magyar népmesének. A szegény ember, cseléd ember se hasznát nem látja, se kárát nem vallja annak, hogy magyar. A magyar szegényben nincs faji gőg.
Szerbnek, románnak, bolgárnak, általában a délszlávnak népmeséi egyuttal népdalok s nemzeti hősköltemények. Üldözték, tiporták őket; küzdöttek az elnyomatás ellen s hőssé tettek mindenkit, a ki egy ellenséget agyonütött. Ha rabló volt is, hőssé lett ez által.
A magyar népdalok és népmesék a nemzettel s annak történelmével nem foglalkoznak. Még Toldi alakjával sem. De nem foglalkoznak istennel, vallással, vallásalapitással sem. A héber, arab, ó-iráni és hellen ős népmesék vallási és nemzettörténelmi hősköltemények. A magyar csak az egyént rajzolja dalában és meséjében. Ölés, gyilkolás, háboru, fosztogatás, emberirtás, országpusztitás, valláshirdetés a magyar dalban és mesében ismeretlen. Az életről a magyarnak van a legtökéletesebb felfogása. Nem sokat törődik se a másvilággal, se a jövendővel. Minden órájának leszakasztja virágát. Évekre terjedő tervekbe nem öli se erejét, se kedvét, se vagyonát. A magyar nemzet igen messze áll a világ első nemzetei mögött, de a tökéletes magyar ember a legtökéletesebb ember a világon. Korlátlan világhelyzetben a magyar nemzet volna a legboldogabb s szomszédnak minden országra nézve a legkellemesebb.