(A Lesencze völgye. – Szent-György hegye. – Szigliget pusztulása. – Deák Ferencz az ifju női test szépségéről. – A csárdák és azok látogatói. – A kutyafarki korcsmáros nem ád enni. – Éjjeli tanyánk a mező.)
Jó délesti idő volt már, mikor a szent-mihályhegyi juhász elvégezte a maga meséit. Ajánlottuk isten oltalmába s megindultunk Szigliget felé.
Mikor Meszes-Györök irányába értünk, a hol az ut északra fordul: a nap már nyugodni készült. Sugarait még teljes erővel ontá az előttünk elterülő tájra, de a sugarak már sárgulni és piroslani kezdtek. S a pirosló sugarak fényénél felnyilt előttem egy tájkép, a melyhez hasonlót még lángész nem alkotott. De nem is álmodott.
A szigligeti öböl mosolyog előttem. Legnagyobb öble a Balatonnak. Badacsony félszigetként dől rá a Balatonra. Napkelet felé, a hol megálltam a meszes-györöki fokon, egy helyütt Badacsony zárja el a messzelátást. Balfelől nyulik be a szigligeti öböl messze mélyen félmérföldnyi távolságra.
Az öbölre völgy nyilik. A Lesencze és Tapolcza patakok völgye. Amaz az öböl közepén, emez Szigliget mellett ömleszti malomhajtó, dalteremtő vizeit a Balatonba. Mögöttem egy fekete hegyláncz, föl egyenesen észak felé, Sümegh felé, az uzsai völgy felé. Ez a Feketehegy és Sárkányerdő. Oldala tele falvakkal, a falvak közt csárdák, puszták, tanyaépületek, malmok fehérlenek. E hegyláncz a Lesenczevölgy és szigligeti öböl napnyugoti oldala. Fönt északon a Haláp hegye zárja el a látást. A föld alatti örök tüzek alkották meg ezt a hegyet is. E hegy is kup, mint testvérjei, mintha ez is egyedül állana a síkon. De csúcsa egyenesre van lemetszve, mintha isten keze ollóval nyeste volna egyenesre. Több testvérje nincs is ezen a vidéken. Egyetlen ikertestvére messze szakadt tőle, a Kemenesaljára. Ez a Ságh hegye, de ide most nem látszik.
A Lesencze völgynek és szigligeti öbölnek nyugoti oldala leirhatatlan. Száz költőnek száz dala se tudja szépségeit elszámlálni. Hacsak festő és szobrász nem jön segitségére. És még az se elég. Lélek kell ide, mely érezni tud és rajongani s minden ízében magyar.
Ott áll Szentgyörgy hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is kúp. Ez is tüzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyüre faragta az alkotás. Nem is hegy ez, hanem szobormű. Két élő testvére van. Az egyik itt előttem a Badacsony, a másik fönt Veszprémmegye nyugoti sikján a Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt megmondani?
Szentgyörgy hegyén kisded falvak. Valamennyinek ide látszik tornya, minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminczhat falunak harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő. Áhitat, fohász, imádság lepi meg a lelket. A lány szerelmének dala is gyönyör. Hozzám isten szerelmének dala zeng a harangok szavában. A hol állok: Szentgyörgy hegye elzárja előlem Csobáncz várának és Hegyesd várának omladékait, de a harangok szavában s a nyugvó nap visszavert fényében én azokat is érzem.
Előttem Szigliget erdős csúcsai. Kisded csúcsok. De egyik fölött ott áll a régi vár romja, tört falak, omló tornyok, záratlan folyosók tömkelege. Ugy áll ott a várrom, mint öreg király fején korhadt koronája. Ajtónak, ablaknak nyilásán áttör a nap fénye s az a fény a távolból mintha drága köve volna a koronának.
Hejh Szigliget omló vára, te sok kötelességet mulasztottál! A török téged nem bántott, a németet te nem bántottad. Nemzetünk nagy harczaiban nincs szereped. Pedig uradnak Zalában és Somogyban kétszáznyolcz városa és faluja volt, de te azért békén éltél mindenkivel. A nemzet nagyjainak ott kell lenniök a nemzet minden küzdelmében. Csatát, börtönt, hóhérpallost nem szabad kerülniök. De nem szabad a békés idők áldozatát se. Mit nyertél nyugalmaddal, gyávaságoddal, böcseségeddel Szigliget vára? Kétszázhuszonhat év előtt rád szállott az istennek haragja s villámai szétszórták büszke tornyaidat. Urad is elmult nyomtalan. Fiága kihalt, leányágai elszéledtek, elszegényedtek, magad romvár: idegen kézre kerültél s az egykor hatalmas Lengyeltóthy nemzetségnek se híre, se hamva. A multban se volt, mig élt; – hogy lehetne most, a mikor már rég porrá vált!
Szigliget mögött a gulácsi és tóti hegycsúcsokon rezg még az esti napsugár. Kerek halmok meredek oldallal, éles, hegyes csúcscsal. Puszták, kopárak, legelőnek is soványak, se szőlő, se erdő, se hajlék oldalukon. De alkatuk csodálatos; egészen olyan, mint az egyiptomi piramisé. Kotlóstyuk mellett csirkéi: ugy állnak az öreg Badacsony mellett ez ifju sziklakúpok.
Fönt a magasban északkelet felé a veszprémi Bakony sötét erdős ormai zárják be a messzelátás határait. De Badacsony mellett tovább siklik szemünk s eljut Tihanynak kék vonaláig s keletről és délről Somogymegye száz falutornya forditja felénk mosolygó fehér arczát. A boglári és fonyódi halmokon egy pillanatig se tud megállani többé tekintetünk. Mit keressünk ott ezen tul, ha már előttünk áll Badacsony vidékének tündérországa?
Sohasem felejtem el azt a pillanatott, a mikor én ezt a tündérországot először megláttam.
A györöki majornál még csak a Balaton ezüstös arcza állt előttem. A majorbeli kutyák ránk estek s duhajkodó ugatással ijesztgettek. Elkisértek majd egy dülőföldnyire. Kőhajigálással ingereltem őket, hogy minél tovább kisérjenek. Sejtelmem se volt arról, minő szépségek tárulnak elém. Alig vettem észre az utnak éjszakra hajlását. Egyszerre előre nézek s egész végtelenségében előttem áll a csodálatos szépségek gyüjteménye.
Mi ez?
Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkényten kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt.
Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, utszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bérczek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly fensége s az a Balaton, mintha rám nevetne s az a nádas, mintha nekem súgna-búgna s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesitve: im ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados multnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?
Én tudom, hogy nincs. Mi ehhez a Rajna partjainak szépségtárháza? Mi ehhez Nápoly környéke? Ha a nagy nemzetek közül valaki ilyen vidéket fölfedezett volna: millió meg millió kép volna arról forgalomban még Budapesten is.
Nekem talán nem is hiszi el a világ, talán rajongásnak, talán magyar vérmességnek tulajdonitja véleményemet. Majd megmutatja a jövő. Az a meszes-györöki fok, a hol engem megállitott az ámulat, egykor s talán nem sokára a világ összes mívelt ifjainak s hölgyeinek gyülekező pontja lesz. Csak fedezzék föl egyszer. Tisztitsátok ki Meszes-Györöknél a Balaton partját, söpörjetek el a parti vízből nádat, követ: ez lesz a Balatonnak legelső fürdőtelepe.
De miből áll hát a tájnak szépsége, melyért rajongani lehet s melylyel a mivelt agynak és nemes szivnek betelni nem lehet?
Festett kép, faragott szobor, merészen emelt épület: ezekben kell keresni a tájnak szépségeit. Egyenes és görbe vonalak, méret, arány, tömeg, tömérdekség, szinek változata s mindezek összhangja: im az alakitó müvészet alkotásának anyagja.
Egykor félszázad előtt a balatonfüredi fürdőigazgatónak ifju és csodálatosan szép felesége megőrült, nem is gyógyult meg soha sem. Egyik napon kiment a parkba, zavart elmével levetkőzött meztelenre s kiment a tarlóra sétálni, őrjöngeni. Harmatos gyönge lábait véresre marta a kavics és torzs. Szobrász és festő álmainak felelt meg testének alaki szépsége.
Sokan nézték a tarlón. Én is. Mindenki elbámult az alak tökéletességének ragyogásán. Előkelő társasággal maga Deák Ferencz is látta s még ő utasitotta a lövölde szolgáit, vigyenek hozzá leplet, takarják le s kisérjék haza. Ő küldött rögtön orvosért is.
Eleven társalgás fejlődött ki rögtön a fölött Deák társaságában, vajjon a női test alaki szépségének titkai miben állanak? A vonalak alakulásában nem. Hiszen a festő és szobrász tökéletesebben tud alakitani s művének hatása meg se közeliti az eleven női test hatását. A szinben sincs a hatás titka. Bár a bőrnek fénylését visszaadni, vásznon előállitani nem lehet, de azért a festő a legtökéletesebb testszinekkel diadalmasan birkózik.
– Az eleven női test meleg. Ezt mondta az egyik.
– Illatos. Ezt mondta a másik.
– Mozog. Ezt mondta a harmadik.
Deák Ferencz pedig ezt mondta:
– Igazatok van. A plasztika annál tökéletesebb, annál szebb, hatása ránk annál nagyobb, minél több gondolatot, eszmét és érzelmet tud bennünk gerjeszteni. Az eleven test sokkal többet tud, mint a müvész alkotása. Egy fiatal szép női arcznak mosolygását se festő, se szobrász hiven nem tudja ábrázolni. Csak egy megkövesült mosoly készül ecsetje vagy vésője által. A mosolyban pedig az a különösen ható szépség, hogy az arcznak, szemnek, szájnak vonásai egy pillanatig se állnak mereven, hanem összhangzón örökké mozognak. Erre csak az élő alak képes.
E magyarázat jut mindig eszembe, valahányszor Badacsonyra gondolok.
Ez a vidék élő alak. Vize, napfénye, viharja, lakóinak járása-kelése, patakjainak mozgása, tele, nyara, virága, illata, madarai, éjjele, nappala s örökké változó szinpompája egy szempillantásig se hagyják mozgás nélkül, elevenség nélkül. S eszmét, gondolatot és érzelmet nemcsak ezek szülnek. Hanem hegyeinek váromladékai. Ez omladékok magasságából ezer magyar esztendőnek, száz nagy családnak, ezer szerelemnek és balsorsnak s egész nemzetünk történetének élő képe tekint le ránk. Ezt a gazdagságot nem nyujtja a legszebb női alak se. Mert az ifju szép női testnél senkinek se jut eszébe arra gondolni, milyen volt ennek az öreg anyja vagy milyen lesz ez öreg anya korában. Ezért szebb a hegyes-völgyes, tavas és folyamos tájkép, mint az alföld vagy a kiskunsági homok. Ez is szép. Én is szeretem. Petőfi lánglelke csodává tette ennek szépségeit. Hejh, de mégis csak más Badacsony és Szigliget környéke!
Költő és festő keresheti szerencséjét e táj szépségein. Zenész, szobrász és épitő soha. Sokkal kisebb méretekben kell e három müvészetnek dolgozni, semmint azokba e csodálatos táj varázsát beleilleszthetné. Még a festő is csak egyes részecskékkel tud megbirni.
Ligethy ismerte e tájat. Néhány gyönyörü képe van is róla. Ujabb festőink nagy tájak nagyarányu szépségei iránt nem éreznek rajongást. Ugy látszik, más nemzetnél is így áll a dolog.
Okát nem ismerem. Nem is keresem.
Rég Tatika vára mögött volt már a nap, mikor én rajongásomból, álmaimból, káprázatomból felocsudtam. Ibolyaszinü árnyék volt már a völgyeken, csak a magas bérczkúpokon égett még a napsugár. De én gyors lépésre biztattam utitársamat, hogy ha későcskén is, még Szigligetre érjünk. Semmi se lett belőle.
Nem a távolság miatt. Tíz-tizenkét kilométer nem a világ. Hanem az éhség és fáradság miatt. Mire a Kutyafarka csárdához értünk, olyan éhes voltam, mint a farkas.
Ez a csárda az öböl északnyugati sarkánál van, közel Edericshez. Az ut itt háromfelé ágazik. Az egyik, a melyen mi jöttünk. A másik fölmegy északnak, egyenesen Tapolcza felé. A harmadik keletnek, Szigligetre. Ez utolsó egyenes, mint a nyil; a végén a vár omladékai meredeznek az ég felé, mintha holtan fekvő óriás tartaná magasra csontkarjait.
A csárdának más neve is van, nemcsak Kutyafarka. A másik neve a földrajzban és a hivatalos iratokban szerepel. Én csak ezen a néven ismerem.
Megálltam a csárda előtt s elnéztem Szigliget felé. Repültem volna oda, de lábaim mintha ólomból lettek volna. Fáradt voltam. Jó egy órányi időbe került volna Szigligetig gyalogolni. A nap már lenyugodott. A Sárkányerdő sötét árnyai már ráfeküdtek a csárdára, a völgyre, a suhogó nádasra, az öböl síkvizére. Öreg este lett volna, mire Szigligetre érünk. Kis faluban öreg estén senki sincs már ébren nyári munkaidő közepén. Éjjeli tanyára, ennivalóra alig tudtunk volna szert tenni. Itt kellett az éjszakát tölteni a csárdánál.
Bementünk a csárdába. Nádfedeles alacsony épület. Piszkos sötét ivó szoba. Ágynak, kényelemnek nyoma sincs. A korcsmáros zsidó. Nagy családdal van s a konyhán tul csak egy lakó szobájuk. Hol fogunk itt hálni?
Hát hiszen ezek a csárdák nem is azért épültek, hogy ezekben utas ember éjjeli szállást kapjon.
A nyirádi erdő s a Dobos-rengeteg zárja el északfelől a látást. E két erdőben s ettől délre a Lesencze és Eger patakok völgyeiben egyik csárda a másikat érte hajdanán. A Kutyafarka, a Billege, az Ürgelyuk, a Sanyaru, a Kinlódi, a Netovább, a Dobos, a Tüskés, a Szegfü, a Kaparó, a Legényes, a Rostavető, a Három zsidó csárdák hol az utfélen, hol a faluvégén, hol az erdőszélen. Minden falunak, minden pusztának a maga csárdája. Minden csárdában zsidó korcsmáros, magyar szolgalegény. Vendégszobája egyiknek sincs.
De minek is?
Vásározó mester ember legföljebb napközben etet-itat a csárdában. Ott nem maradna éjszakára Dárius kineséért. Az éjszakát városban vagy nagyobb faluban tölti. Rossz hire van a vidéknek. A Dobos tele van kanászszal, juhászszal, szegény legénynyel, tüzhely nélkül való járó-kelővel. A Sobri-világ elmult ugyan már, de az se nagyon régen. Sobri elmult, de száz ijafija itt maradt. Ez se meg nem öregszik, se el nem mulik soha.
Ki jár a csárdába?
Kanász, juhász, szegény legény. De nem azért megy oda, hogy alugyék ott. Ott ad-vesz, ott csereberél, ott csinál magának jó napot; ott kérdezősködik rokon, koma, atyafi után; ha vásárra, ha bucsura, ha temetésre vagy gyónásra megy: ott issza meg üveg borát. S ha leszámolni valója van valakivel: ott békél vagy ott zuzza be fejét vagy ott töri kezét-lábát ellenségének. Ha pedig még egy pár rossz czigány is akad: ott dalolgatja el szomoru vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohase viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Asszonynak, lánynak nem szabad az éjszakát kihuzni! Kanásznak, juhásznak, legénynek nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életre való ember csak mulatni megy a csárdába.
Hát a jó nemesség?
Megyegyülés, követválasztás, tisztujitás lesz holnap vagy holnapután. Két-három kocsira való nemes ember összeverődik. Pipáz, vitatkozik, nagyot kiált, nagyot iszik. Tele van ugyan csutorája hatalmas jó borral, de azért megáll a csárdánál. Vagy bekiált, vagy be is tekint. Kocsija elállja az utat. Nemes ember nem fél se vármegyétől, se szegény legénytől. Őt nem meri bántani senki. Ő védi az ország jussát s őt védi a maga jussa. Gyilkos, zsivány, haramia se mer belekötni. Nemes ember fejét csak nemes embernek szabad beszaggatni. De annak aztán igazán szabad.
Megvannak-e még ezek a csárdák? Nem tudom, de nem hiszem. Talán tized része sincs meg. Rég elmult egy nemzedék életkora, mikor ott jártam utoljára. Mikor saját vármegyémben osztottam az igazságot: akkor még sok bajom volt ezekkel a csárdákkal. A nyirádi és dobosi erdők oda dülnek a veszprémi Bakonyra s lopott birka, lopott disznó, véresre vert tarkó, hajléktalan ember nem igen ügyelt a vármegye határjeleire. Innen oda, onnan ide akadálytalan volt az erdőn és az éjszakán a közlekedés. Ma már bizonyára másként áll a világ ott is.
Ugy emlékszem, mintha Kohn lett volna 1855-ben a Kutyafarki kocsmáros neve.
– Kapunk-e valami jó ennivalót kocsmáros?
– Ennivalót? Azt az egyet nem adhatok.
– Hogy lehet az?
– Péntek este van. Magam se eszem.
Valami istenes zsidó volt ez a Kohn. Vagy pedig nem volt, a mit adjon, ennivalója. De az éhes gyomor péntek este daczára is lázongott.
– Csak lesz talán kenyere, bora?
Kohn rá nézett Kohnnéra, Kohnné ránézett Kohnra. Sok vigasztalás rejlett ebben az összenézésben.
– Kenyeret talán tud adni a Répa.
Ez a Répa volt a szolgalegény. Szolga is, legény is, öregecske is. Ferkó volt a szent keresztségben kapott becsületes neve. Tehenet, disznót ő látott el; pénteken este és szombati napon ő volt a mindenes; ólat, állást, udvart, kocsiszint ő tartott tisztán; szegény legények titkaiban ő volt az izenethordó. Volt is a szegény legények közt becsülete.
– Hol az a Répa?
Alig ejtettem ki a szót: jött be a Répa. Mintha tudta volna, hogy róla beszéltünk. Hozott magával fél kenyeret. Barna, jó izü, keményre sütött rozskenyeret. Adott hozzá sót-paprikát is. S egy hosszu vastag nyaku osztrák üvegben egy iczcze bort.
Hitvány fagygyugyertya égett a szobában. Borszag, pipafüstszag, bagariacsizmaszag töltötte tele a szoba levegőjét. A hold arra Boglár felé már toronymagasságnyira állt a vizek fölött, arczáról már lemaradt a piros fösték s ezüst fénynyel nézett be az ablakon. Jobb lesz odakint vacsorálni.
Sovány vacsora, de jól esett. Még Dus János társamnak is jól esett, a ki pedig a meszes-györöki fokon, mig én a táj szépségein rajongtam, utra hozott minden kalbászunkat és zsemlénket megette. A Szigligeti öböl ragyogásából ez a kalbász tetszett neki egyedül. De azért jóizüen falatozott most is a rozskenyérből.
Földönfekvő vadkörtefa törzsökön üldögéltünk az útparton. Azt kérdem Répától:
– Hol alszunk az éjjel?
– Ott a gyöpön ni!
Az út tulsó oldalára mutatott a Balaton felé. Óriási kaszáló terült el félkörben a nádasig s a sarju is már bokán felül ért. Ott bizony puha fekvés esik, ha az embernek béka a szájába, fülemász a fülébe, hangya az orrába be nem költözik.
– Megesznek ott a szunyogok Répa.
– Valamit majd csak meghagynak az urfiból holnapra is.
Ez valószinü. Csakhogy a mit meghagynak, nem akarom, hogy holnap egyék meg. Ez a Répa egyébiránt okos és szellemes embernek látszott.
– Alsó-Sáskán születtem a Halápi hegy tövében.
Mikor jóllaktunk, átmentünk az uton a gyöpre. A zöld pázsit volt az ágy, vakandturás a vánkos, csillagos ég a szobamenyezet. Tücsök a kapus, szunyog a pinczér, őszi bogár a szobalány. Julius végén voltunk, az őszi bogár már szólt; édes, lágy, méla hangja ott dalolgatott körülöttünk. A legszebb furulyahang a világon, csakhogy iczi-piczi. Engem mindig elandalit esténként.
– Egy szűrt vagy lópokróczot nem adhatna alánk Répa?
– Az is kerül.
Nem tudtam elaludni. A szunyogok ellen kalapomat arczomra kellett volna boritani, de a csillagos égről nem tudtam levenni szememet. Védelmezni kellett arczomat. Került az álom. A buja fűnek, üde pázsitnak lágy illata se tudott elszenderiteni. Ébren voltam, álmadoztam.
Répa Ferkó! Rágondoltam. Furcsa név és furcsa ember. Szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna, nem szolgalegény volna. S nem itt volna a kutyafarki csárdában, erdők alján, nádasok szélén, szegény zsidó szolgálatában. De jó ember, jó szivvel, jó lélekkel. Milyen szivesen adott kenyeret is, pokróczot is, jó tanácsot is. Baja sincs a világgal. Hiszen vidám lélek, bizonyitja beszéde, gondolkozása. Okos is, mert keveset beszél, csak arról szól, a miről megkérdik s arról is csak annyit, a mennyi szükséges. Nem is panaszkodik, nem is dicsekedik.