(Répa Rozi menekül. – Sobri Jóskával találkozik. – Répa Rozit megbecsülik az emberek. – Sobri szerelme. – Egyszer csak elmarad Sobri örökre. – Répa Rozi elbujdosik. – A tudósok, nagy urak, együgyüek és szegények szerelme. – Sobri Jóska fája.)
Répa Ferkó!
Eszembe jut a népdal.
Répa Rozi – Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát általszoritja: Száját csókra igazitja.
Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország legdelibb betyárja. Ifju, bátor, csodaszép, legények büszkesége, asszonyok bálványa. Vér nem tapad kezén. Kincset nem gyüjt, szegény embert nem bánt. A mit urtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a szegények közt. A Bakony az ő országa, száz bujdosó legény kisérője, csillagos ég szabad hajléka, Répa Rozi a szeretője. Senki se tudja azt: ki volt apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt elmulása. Tizenkilencz esztendő óta nincs már róla hír a világban. Alugyatok tovább vármegyék kormányzói, Sobri Jóska hamvát elhordta már a szél, hirét-nevét csak kevesen őrzik.
Hát szeretője őrzi-e még? Él-e még Répa Rozi? Szőke volt-e? Barna volt-e? Van-e kis hajléka vagy kitaszitották a világba? Vagy czédán éli világát vagy szive megszakadt?
Rá gondoltam. Róla álmadoztam. Dus János barátom mellettem ott a pokróczon jó izün hortyogott.
Az edericsi és vitai kakasok szava rég elhangzott. Megkerestem a Gönczölszekeret. Nagyot hajlott már a rudja, éjfél körül járt az idő s én még se tudtam elaludni.
Csöndes volt a világ. Talán a föld kerekségén nincs oly hely, a hol akkora volna a csöndesség, mint a Balatonon, mikor nem fuj a szél. A nádas lakói is rég elaludtak s még egy se ébredezett.
Egyszer zörgést hallok a csárdánál, mintha járkálna valaki. Felülök, oda nézek. Répa Ferkó áll a csárda előtt kalap nélkül. Napkelet felé néz. Talán azt nézi mutatkozik-e már a hajnal?
– Valamit kérdeznék Répa!
– Tessék csak.
– Mennyire van ide a Billege-csárda?
– Valami két óra járás gyalogszerrel.
– Hallotta-e kend ezt a népdalt: Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében.
– Miért kérdi ezt az urfi?
– Mert kendnek is Répa a neve, meg annak a lánynak is, meg hogy Billege is ezen a tájon van.
Répa Ferkó hallgatott. Sokáig hallgatott. A tele hold épen az ő alakjára világitott s én jól oda néztem. Akart is szólni, nem is. Balkezével oldalt hajtotta haját a homlokán. Utóbb még is csak szólt.
– Hogy nem tud aludni az urfi.
– Eszembe jutott lássa ez a népdal s aztán eszembe jutott a szegény Répa Rozi. Él-e még vagy hová lett?
– Nagy eset az urfi, látom, hogy jó szivvel emlékszik meg Roziról, hát csak elmondom, ha már nem akar aludni.
Oda jött hozzám, négy lépésnyire leült az árokpart szélére s elkezdte beszélni Répa Rozi esetét.
– Igaz, hogy a Rozi az én édes hugom volt, de csak egy esztendővel fiatalabb, mint én. Ha élne, vagy ha most is él, harmincznyolcz esztendőnél nem idősebb. Derék, szép, szemrevaló lány volt, de nagyon szegények, zsöllérgyerekek voltunk, hát el kellett szegődnünk.
– Én elszegődtem erre-arra, volt több helyem is. A hugom elszegődött a Diskay uraság malmába a molnármesterhez. Nem messze van ide az a malom; ott van Kis-Apáti körül az Eger vizén. Nem lett volna talán rossz helye, de hogy történt, hogy se történt, az uraság valamelyik rokona rávetette a szemét s elkezdte a lányt hitegetni, csábitani, csiklandozni. Egy izben nagyon is szorongatta a lányt, de az se volt röst, ugy föltaszitotta az urat, hogy az a fogas kerékhez esett; az isten őrizte, hogy kegyetlen halállal meg nem halt. Mégis nagy eset volt, mert látta a gazda, látták az őrlők és a cselédek s az az ur boszut esküdött. Nem is maradt ott a hugom egy pillanatig se, pedig estefelé járt az idő, hanem nyomban átmenekült az Ürgelyuk csárdába.
– Az Ürgelyuk csárda ott fekszik a Szentgyörgyhegy lábánál a kocsiut mellett, a melyen Kis-Apátiból megy az ember Tapolczára. Alig egypár puskalövésnyire volt a malomtól. Most is megvan s most is az a zsidó van benne, a ki akkor volt. Ő is csak úgy tudja ezt a dolgot, mint én. Ismerte is már a hugomat, mert nem egyszer ment oda borért hugom az őrletők számára. Meglátja a zsidó a lányt, a mint szomoruan odaér a csárda elé s azt mondja:
– Mi az Rozi? Se üveg, se vászonkorsó, se csutora nincs a kezedben?
– Nem is borért jövök most, hanem megyek haza, kiléptem a szolgálatból.
Zsidó ember kiváncsi. Szereti tudni, mi történik a szomszédban. Addig faggatta a lányt, mig ez el nem mondta az egész esetet.
– Igazad van Rozi, eredj csak haza. De ma már tovább ne menj. Este van, hajnal előtt haza nem érnél, erdőn-mezőn mit bódorognál egész éjjel, maradj itt éjszakára.
Ugy is lett.
Csakhogy estére kelve alig egy óra mulva megjött Sobri tizenketted magával. Az nap valami csetepatéja volt Sümegh körül a pandurokkal s ide jött nyugodni és éjszakázni. Valami történhetett, a mi kedve ellen volt, mert mogorván szólt a korcsmároshoz.
– No zsidó, üres-e a csárda, vagy van valaki itt?
– Senki sincs itt, csak a Diskay-malombeli szolgáló, ott bent van a feleségemnél.
– Azt a lányt látni akarom!
Rozinak be kellett mennie az ivóba. Ott ült az ivóasztal közepénél Sobri Jóska, kalapját hátra vágta, a bajuszát pödörgette, dupla puskája előtte feküdt az asztalon, czifra szüre a szék hátára téve. Három gyertyatartóban három szál gyertya égett előtte. Ez volt a szokás minden csárdában, a hova Sobri éjszakára benézett.
A lány reszketett. Ha a Diskay-uraságnál se volt maradása, mi lesz most a haramiavezérnél? Hét-nyolcz rabló, haramia ott ivott már a vezér közelében, a többi pedig kiállt az utra vigyázónak. Az egyik Kis-Apáti felé, a másik Gyula-Keszi felé, a harmadik Raposka irányában, két legény pedig Tapolcza felé. Ott lakott a szolgabiró.
Sobri gyanakodott. Nagyon szép lány volt az én hugom, de annál inkább gyanakodott. Tudta, hogy a csendbiztosok, pandurhadnagyok szép lányokkal szokták a hires duhajokat megejteni.
De az én hugomra hiába gyanakodott. Olyan igaz járatban volt az én hugom, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is és tovább nem kérdezősködött a lánytól. Csak nézte jó szemmel. De a lány mégis reszketett.
– Ne reszkess édes hugom. Nem látja az többé fölkelni a napot, a ki miatt egy hajad szála is meggörbülne. Eredj nyugodtan ki a konyhába, segits kissé sütni-főzni a zsidó asszonynak, mert éhesek vagyunk. Azután aludd ki magad kedvedre, de szó nélkül reggelre se menj el a háztól. Talán lesz még egy szavam hozzád.
A leány kiment a zsidó asszonynak segiteni. Sobri utána nézett, mig csak ki nem ment az ajtón. De a mikor betette maga után az ajtót, még akkor is utána nézett. Mintha fekete tüzes két szemével az ajtón keresztül is látta volna azt a lányt.
Magához intett két legényt. Mógort és Fűmagot. Azt mondta Mógornak:
– Peti, menjetek át a Diskay-malomba. Mondjátok meg a molnárnak, hogy menjen be sebten az urasághoz; ha éjfélkor lesz is: költse föl az uraságot; az uraság pedig, ha görcs van is az ujjaiban, azonnal irjon becsülettudó levelet, a melyben szánja-bánja bolond tüzességét és szive szerint való bocsánatot kér a lánytól mindazokért, a melyeket ellene vétett, de még azokért is, a melyeket ellene gondolt. A levélre pedig irja rá, hogy ez a levél adassék Répa Rozi becsületes szolgáló lánynak az Ürgelyuk csárdában. Mondja meg a molnár az uraságnak azt is, hogy ha pedig ő azt a levelet meg nem irja a ti szavatokra, akkor oda megyek hozzá én magam még ezen az éjszakán, legyen is rá elkészülve jól s majd az én szavamra aztán megirja azt a levelet, csakhogy akkor a fülét ragasztom rá pöcsétnek.
Mógor és Fümag szó nélkül felálltak, magukra keritették a szürt, hónuk alá vették a puskát s mentek utjokra.
Sobriék pedig ettek, ittak, jól mulattak, jól aludtak.
Csak a vezér nem aludt. Fejét könyökére hajtá s nézte azt a barna faggyúgyertyát, mely ott serczegett előtte s melynek kanóczán izzó gombák alakultak a halavány lángtól. Senki se merte elvenni a gyertya hamvát, mert a vezér nem szerette, ha a hamvvévővel előtte kotorásztak. A Rozi is alhatott nyugodtan, Sobri se meg nem nézte, se nem kérdezősködött utána. Mintha elfelejtette volna.
Pedig dehogy felejtette el.
Alig pirkadt a hajnal: fölkelt a lány. S alig lépett ki a lány az udvarra: ott állt előtte Sobri Jóska. Kezében volt a levél, melyet két legénye még hajnal előtt meghozott a Diskay-uraságtól.
– Jó reggelt hugom.
– Adjon isten kendnek is.
– Tudsz-e olvasni hugom?
– Tanultam is, tudok is.
– Ezt a levelet hozták neked az éjjel.
Neki adta a levelet. A lány felbontotta, elolvasta, a szeme is könybe lábbadt. A becsülete, jó hirneve immár tiszta.
Sobri ekkor azt mondta:
– Volna még egy szavam édes hugom. Egyszer láttalak életemben, de mintha mindig ismertelek volna, a mióta élek. Ugy érzem, mintha a szivemhez nőttél volna. Egész éjjel nem hunytam le a szememet, csak te rólad gondolkoztam. Visszamehetsz a malomba, ha jónak látod. A hajad szála se görbül meg. Elmehetsz haza is, ha jobbnak gondolod. Bizonyosan akad szerencséd, mert derék, jó, szemrevaló teremtés vagy. De ha jó szemmel nézhetsz rám, jó szivvel lehetsz hozzám, elviszlek téged ide nem messze a Billege csárdába jó emberek közé. Légy mátkám, légy galambom, légy hüséges szivbelim. Hol elmegyek tőled, hol megjövök hozzád, de mindig a tied leszek. Szegény legény vagyok, de Sobri Jóska vagyok. Vigyáznak, kergetnek, halálra keresnek. De egyszer csak vége lesz a hejsze-hajszának s ha te is ugy akarod s ha isten is ugy akarja, valamikor meglesz az esküvőnk is. Gondold meg hát édes hugom. Vagy mégysz vissza a malomba, vagy mégysz haza jó anyádhoz, vagy jösz velem Billegébe.
Megfogta a lány kezét. A lány lesütötte szemét s azt felelte:
– Ha ugy rendelte az isten, megyek kenddel Billegébe.
Hejh hogy ütötte össze bokáját Sobri Jóska, csak úgy pengett a sarkantyu! Hogy kapta karjára, hogy kapta csókjára a lányt, csak ugy csattogott a lánynak ajka! Hogy rugta be Sobri Jóska a csárda rozzant ajtaját s hogy rivallt be a legényekhez!
– Gyerekek héjh, talpra hát, vagy hétszámra akartok aludni?
Pedig alig aludtak még egypár órát. De azért egy pillanat alatt talpon állt valamennyi. Sobri pedig kezénél fogva megmutatta nekik a piruló lányt.
– Ide nézzetek, itt az én szerelmem, szivbéli jegyesem, igaz hű mátkám. Ha sors ugy akarja, szerencse ugy hozza, isten ugy rendelte: esztendőre vagy kettőre ott leszünk együtt a menyegzőnkön!
Az öreg Milfajt, a legrégibb duhaj tudta, mi a rend.
– Az isten áldjon meg benneteket Jóska e tisztes leánynyal együtt, kivánjuk tiszta szivvel mind közönségesen.
A duhajok egymásután oda mentek a vezérhez s mindegyik elmondta a maga áldását Sobrinak is, Rozinak is.
Csak Pap Andor morgott még azután is, a hogy áldását elmondta.
– Asszony: vesződség; szerető: keserüség. Utra menőnek üres zsák is teher a vállán. Minek nekünk a menyasszony? Minek nekünk akármiféle asszony?
Igy lett az én hugom Sobri Jóska szeretője. Igy ment oda a Billege csárdába s igy maradt ott.
A csárdás jó embere volt Sobrinak. Félt is tőle, szerette is, élt is utána. Jóravaló asszony volt a felesége. Nem is ugy, mint cseléd, hanem ugy, mint édes lányuk volt ott az én hugom.
De Sobri se volt rossz ember, isten nyugossza, akárhol van. Mondjanak rá akármit, tudom, hogy a vármegye halálra kereste is, rosszat mondani nem tud róla senki. Rozit pedig igazán szerette, mindig megbecsülte, széltől is megóvta, rossz emberek nyelvétől ugyancsak őrizte. De még ezzel se elégedett meg. Hanem tudtára adta főbirónak, pandurok hadnagyának, hogy a Rozi hugomnak bántódása ne légyen. Mert ő ugyan még egy varjufióknak se ontotta vérét, nem is ontja, de ha Rozi hugomat bántják: minden csepp könyéért az urak vére folyik s olyan boszut áll, hogy maradékról maradékra megsiratják.
De nem is bántották soha. Hanem a mikor megtudták, hogy a hugom hol van s hogy ő a Sobri szivbeli mátkája: elmentek abba a rongyos csárdába még az urak is Tapolczáról, Halápról, Badacsonyból, Keszthelyről, hogy hugomat megláthassák. De olyan becsülettel beszéltek vele, mint egy uri kisasszonynyal.
Akkor támadt az a dal is: Répa Rozi Billegében – Játszik a Sobri ölében. Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben ugy bánt vele, mintha templomban lettek volna s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos csárdában voltak s rájuk nem mert volna nézni senki.
De mit tett még Sobri Jóska? El nem hinné azt senki. Sok bujdosó, sok szegény legény, sok szökött katona ment hozzá, vegye fel őt is a seregébe. Kit fölvett, kit nem. De a kit fölvett, annak az élő istenre meg kellett fogadnia, hogy ha Sobrinak valami baja esik, az én hugomat el nem hagyja, inségre jutni nem engedi, betegségében gondját viseli s örökké megbecsüli.
Meg is tartotta fogadását mindenki.
Egyszer aztán Sobri Jóska hosszu időre elmaradt. Ennek épen tizenkilencz esztendeje.
Rozi hugom várta-várta. Eljárt a templomba s imádkozott buzgón a jó istenhez, hogy az ő vőlegényét hozza vissza. Hire járt, hogy eltünt, elmult, elbujdosott. Még olyat is beszéltek, hogy fölakasztották.
Az én hugom nem hitte ezt. Maga Sobri mondta neki:
– Engem Rozi föl nem akasztanak, akárki mondja, el ne hidd. Még ha saját szemeiddel látnád: akkor se hidd el. Az árnyékom lesz, nem én magam.
De azt se hitte el, hogy elbujdosott. Hogy is hihette volna el, hogy őt elhagyhatta?
Mikor utoljára elváltak, az uzsai puszta felé ment el Sobri. Hugom elkisérte a billegei majorig. Szegény hugom kiült az utszélre s órákig el-elnézett az uzsai puszta felé. Arra ment el Sobri, onnan kell neki visszatérni. Ünnepnapokon elment messze föl a völgyön, uton, erdők nyilásán; nézett, hallgatózott, szentül hitte, hogy találkozik majd Sobrival, milyen jól esik majd annak, hogy ő eléje ment.
Hiába!
Két esztendő is elmult már, de Sobri csak nem jött. Szegény hugom hervadt, fogyott, fejét bubánatnak adta. Nem hallgathattam keserves panaszát, nem nézhettem omló könyeit. Kiléptem a szolgálatból s elmentem Sobri után kérdezősködni. Kenyerem nem volt: kéregettem. Ruhám rongyossá lett, viseltem rongyosan. Három vármegyét bejártam, de Sobri hirét nem hallottam. Hanem azt hallottam, hogy Sobri nem is volt Sobri, hanem nagy ur volt, nemes ur volt s egyszer csak megunta a betyáréletet, letette a duhajruhát, felöltötte selyem dolmányát s most nagy úr Pesten, talán főispán is.
Ezt nem mondtam meg szegény hugomnak. Elemésztette volna magát, ha ezt meghallja. És azután magam se hittem.
Egyszer ugy két esztendő mulva megjött Pap Andor. Este jött a csárdához, lábujjhegyen csoszogott be az ivóba, sugva hívta félre hugomat.
Boldog isten – alig lehetett ráismerni. Feje hajlott, teste görnyedt, képe borostás, bajusza kuszált. Pedig milyen legény volt az Sobri idejében.
– Hol a Jóska, bátyámuram?
– Ne kérdezd Rozi hugom.
– Hol van Jóska? Hol a vőlegényem?
– Megmondom hát Rozi hugom. Erdő szélben, hegy tövében, hársfa árnyékában, virág nyilik körülötte, senki se üldözi, senki se háborgatja. Arra napkelet felé van, onnan jövök tőle, messze sincs ide s mégis megöregedtem, mire ideértem.
S elmondta Sobri Jóska halálát és utolsó perczeit. A hogy történt két év előtt Tolnavármegyében, Lápafő határában.
Nem is lehetett az másként. Mert hiszen ha Sobri meg nem halt volna, a hogy őt az én hugom szerette, ide neki vissza kellett volna jönnie.
Szegény Rozi hugom!
Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hirt biztos embertől meghallotta. Gondolta ő már, hogy igy kellett annak történni. De azért mégis ugy fájt a szive, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán mindjárt összeesett volna.
– Bár elvett volna az isten engem is vele együtt. Mi volt az utolsó szava?
– Utolsó szavát nem hallottam, mert a mikor a katonaság körülvett bennünket s pajtásaink már elvesztek vagy kézre kerültek, én odább álltam s egy dombos csalitba menekültem, de a mint a domb oldaláról visszanéztem: akkor még Sobri ott állt egy nagy fa mellett. Hanem egy órával előbb, mikor az erdőszélben összejöttünk, akkor azt mondotta: »Gyerekek, ma nehéz sorunk lesz, ha engem baj ér, a mit fogadtatok, megtartsátok, az én mátkámat, mig éltek, el ne hagyjátok!« Én Rozi hugom, nem is hagylak el téged, azért jöttem ime hozzád, pedig most már az én életem kutyát se ér.
Ugy sirt, ugy zokogott szegény hugom, könnye ugy omlott, mint a záporeső. De mégis oda fordult Pap Andorhoz.
– Köszönöm kendnek bátyámuram, szives jó indulatját, de én nem akarok terhére lenni senkinek, az isten megsegit engem.
Hiszem, hogy meg is segitette, csak azt nem tudom, milyen uton-módon. Elbucsuzott másnap édes anyánktól, harmadnap én tőlem s elbujdosott. Azt mondta, hogy Sobri Jóska sirját megy fölkeresni.
Sohase láttuk többé.
Megtalálta-e Sobri sirját vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt vagy neki ment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki. Pedig messze földről jövő emberektől én is sokáig kérdezősködtem utána.
Igy végezte Répa Ferkó a szomoru történetet. Mire elvégezte, világos reggel lett, csak épen hogy a nap még nem bujt ki a Balatonból. Hanyatt feküdtem, a vakandturáson nyugodott fejem, ugy hallgattam. Nem szóltam közbe, nem kérdezősködtem, nagyon elfogta képzeletemet Répa Rozi alakja s életének és szerelmének története.
Csodálni való is ez. Nem a történet, hiszen az mindennapi. A szeretők egyike meghal vagy elhidegszik, vagy hütlenné válik s a másik aztán vagy utána hal, vagy vigasztalódik vagy hütlenséggel fizet a hütlenségért. Tizezer regényben és százezer elbeszélésben megirták ezt már igazi és nem igazi költők. Szétfoszlik az eszmény, vagy eltünik vagy utálatossá lesz s a beteg sziv aztán vagy megromlik, vagy kigyógyul, vagy elszárad, vagy megszakad.
Én csodálom azt a mélységet, erőt, fenséget és tisztaságot, mely otthon van a szegény ember, szegény lány szerelmében is. S a mely oly ritkán van otthon a társadalom fensikján élő lelkek szerelmében.
Mi a szerelem?
Agynak müködése, mint a gondolkozás.
De a gondolkozás mértékében kiszámithatlan különbség van az emberek közt. Az egyiknek agya független tud lenni érzéstől, szenvedélytől, önimádás babonájától, – a másiké nem. Az egyik a csillagok nyomait méri föl s ezer esztendős jövendőnek javulására dolgozik, hogy a születendő nemzedékek jobbak s boldogabbak legyenek, mint mi. S a másik gondolkozás a teremtés legnagyobb ügyének a kamatláb változásait tekinti. Newton és Shakspeare agya az istenekkel száll versenyre s a földhöz ragadt szegény ember agya elvész abban a kérdésben: mit eszik holnap s miként szerzi be téli gunyáját?
A szivek közt nincs akkora különbség.
A szegény lány szive ugy érez, mint a királylányé s a betyár ugy megőrzi szerelmének titkait, mint a lovag. Észszel, tudománynyal, magas miveltséggel keveset törődik a sziv. A legtudósabb elme s a legmagasabb gondolkozás mellett is satnya és nyomorék maradhat a sziv s erővel és érzések gazdagságával lehet tele a nyájőrző tanulatlan bojtárgyereknél is.
Miért van ez?
Érzéki dolog a szerelem s az érzékek mindenkinél egyenlők. Igy tanitják a tudomány emberei. De ez nem megoldás. Hiszen az agy és a gondolkodás is érzéki dolog s ebben mégis óriási változást idéz elő a tanulás és a miveltség.
A bölcseség arany, a bölcselkedés aprópénz. Keveset adnak érte, elvesztése se nagy kár, rozsda is megeszi. A tudós elmék, erős gondolkozók, számitás emberei bölcselkedésük mértéke alá vonják szivüket, szerelmüket.
Megengedjék-e erősödni az érzést? Nem lesz-e ez akadály életük utján? Nem árt-e meg az egészségnek? Melyik lánynak szerelme lesz biztosabb, kényelmesebb és hasznosabb? Mit nyerhetünk ezzel? Mit veszthetünk amazzal? Melyik gyümölcsöz jobban és gyorsabban?
Ez az elmék bölcselkedése. S minél kisebb úr a sziv, annál nagyobb ur a bölcselkedés s annál hitványabb a szerelem. A hatalom és miveltség birtokában lévő ugynevezett nagy családoknál a szerelem nagyon hasonlit a vállalathoz. Tárgyalás, alku, megegyezés, mérleg, egyensuly, szállitás, kölcsönös érdekek méltányos kiegyenlitése s gyakran per, felszámolás, csődbe jutás.
Itt már a szerelemnek alapszabályai vannak, mint a részvénytársaságnak. Itt már aztán vigyáznak arra, hogy az egyes szakaszok ellen senki se vétkezzék. Az »élek érted, meghalok utánad« nincs bent a szakaszokban. Ezt nem hagyná jóvá se a törvényszék, se a miniszter, se a közgyülés. A »hűség« benne van az alapszabályokban. De föltételhez és birságokhoz kötve. A ki megszegi a hűséget: fizet ennyit és ennyit. S mig fizetni tud: fennáll a szerelem szegett hűséggel is. De a ki nem tud fizetni: azt kilökik a vállalatból. Annak többé nincs joga a hűséghez, a szivhez, a szerelemhez.
S minő fenség az, a mikor a társadalom magasán is néha előáll a sziv s nem engedi magát megkötözni vagy széttépi kötelékeit s elveri maga mellől az alkuszokat, birákat, ügyvédeket, közbenjárókat s a számitás és bölcselkedés egyéb szállitóit!
Igy kellene lenni mindig s mindenütt.
Igy volt annál az erdei duhajnál, a kinek a neve egykor Sobri Jóska volt. S igy volt annál a nyomorult lánynál, a ki addig élt, a meddig szeretett s a mikor szeretője meghalt, ő is elmult utána örökre.
Mig e sorokat irom: az alatt tudósit egy barátom, hogy Sobri fáját a lápafői határban néhány év előtt kivágták s körülötte a csalitot is kiirtották. »Sobri fája.«. Igy nevezte a nép. A melynek oldalához utolsó harczában puskáját támasztotta; a melynek árnyékában magát agyonlőtte; s a melynek tövében fiatal szép testét eltemették. Az arra menő megállt a fánál s egy sóhajjal vagy egy áldással gondolt arra, a ki ott porladozik. Együgyü léleknek már ez a természete.
Vajjon Répa Rozi látta-e ezt a fát? Megölelte-e, megcsókolta-e, könyeivel megáztatta-e, mielőtt szerető lelke visszaszállt a végtelenbe, a honnan származott?