(Branyiszkó ostroma. – Az orosz ágyugolyó. – Flórenczben. – A mogorva kapitány és vidám felesége. – Az olasz hazafiak. – Szentirmay nem szerette a pénzt. – Tuli és a királyasszony. – A magyar bor.)
– – Mikor a nap fölkelt: akkor aludtam el. Talán két óra folyásig aludtam. Mikor fölébredtem, Répa Ferkó már nem ült mellettem az árokparton, hanem utitársam mosdott a harmatban s törülközött zsebkendőjével. Némely madár is megmosdik a harmatban, a hiu lány is megcselekszi, akkor nekem is jól esett.
Szigligetben reggeliztünk.
A vár omladékait összejártam. Ott is találtam egy kis juhászbojtárt, kerepőt faragott egy döledék fal árnyékában. Ennek is Répa volt a neve, de ez se Sobriról, se kedveséről nem tudott semmit.
Még nem volt dél, a mikor Badacsony hegyére értünk. Napkeleti oldalán értük el a csodálatos szépségü hegyet. Csakhogy akkor nem várt bennünket a parton Szentirmay József.
Mint várt most, mikor Gyulai Pál ur kiugrott a csónakból, hogy minél előbb szilárd talajt érezzen lába alatt.
Hatalmas szép férfialak volt ez az én derék barátom Szentirmay.
Széles váll, domboru mell, egyenes derék, piros arcz, oroszlánfej, de kék szemekkel, állandó mosolylyal.
Jókedvü igaz magyar ember. A minőt én szeretek. Jó kedve sohase szünt meg. Még akkor se, mikor Branyiszkót ostromolta. Még akkor se, mikor az oroszszal ütközött s az orosz ágyugolyó egyenesen derékban találta. Még akkor se, mikor a függetlenségi harcz végén besorozták s Olaszországba hajtották.
Mert hogy honvéd volt, tiszt volt, vitéz volt: természetes.
Valami honvéd-vadász-zászlóaljnak volt főhadnagya.
Mikor Branyiszkót ostromolták s pár utforduló sánczot bevettek: a véletlen Guyonnal hozta össze, a vakmerő tábornokkal. A tábornok valami ok miatt toporzékolt haragjában. Pedig a golyók ott fütyörésztek körülötte. Látta, hogy a rózsásképü fiatal szőke vadásztiszt mosolyog. Pedig hideg is volt a tél miatt, meleg is volt a csata miatt.
– Mit nevet ön?
– A németet tábornok ur.
– Mi van azon nevetni való?
– Az, hogy mindjárt kiverjük minden állásából. Nézze tábornok ur, minden német jobbra-balra tekintget, mintha jobbról-balról félne s mintha azt keresné, merre könnyebb futni. Ha meg akarná állását tartani: mereven nézne ránk, mint a sas.
Igaza volt.
A tábornok jól megnézte látó csövével a hegyoldal német csapatait s rögtön észrevette maga is, hogyan tekintget jobbra-balra a legénység.
Jó jel volt. Elismerésül kezet szoritott a fiatal hadnagygyal s azontul neki is jó kedve lett.
– Hát a mikor az orosz ágyugolyó derékban találta.
Valahol a Hegyalján verekedtek az oroszokkal.
Szentirmay zászlóalja egy domb oldalán állt szálas nyárfaerdőbe vonulva. Az orosz seregnek, ha kifejlődni akart s előre akart hatolni, ezt a zászlóaljat az erdőből ki kellett verni. A vadászok azonban ügyesen lőttek, bátran megálltak; lovassággal nem lehetett, szuronyrohammal nem volt tanácsos őket megtámadni. Védték őket a szálas fák. Az orosz vezér tehát egy félüteg nehéz tábori ágyut vezényelt ellenük s lőtte az erdőt alattuk, fölöttük, körülöttük.
Lőhette azt. Nevették azt a jókedvü honvédvadászfiuk.
Pedig nem egészen nevetséges ez a hadi játék. Erdei nagy szálfát ugyan tábori ágyu le nem dönt, de az ember egy pillanatig se biztos, hogy a lelőtt, letördelt, leszaggatott faágak a szemét ki nem ütik. Érdekes állni az ilyen ágyutüzben. A karvastagságnyi ágak ugy hullanak, mint a záporeső s az irtóztató zúgás, recsegés még az ágyu hangjánál is jobban rázza a lelket.
Szentirmay látta, hogy az orosz egyelőre csak ágyuval akar dolgozni. Odaszólt zászlóaljához:
– No fiuk, mi is rágyujthatunk, ha az orosz rágyujtott.
Szentirmay a pipát értette. Neki nem volt ágyuja.
Oda állt egy félölnyi vastag nyárfa mögé, hátát neki támasztotta a fának, elővette makra-pipáját, megtömte dohánynyal, kicsiholt s az égő pudvát rátette a dohányra, sőt már a kupakot is rászoritotta a pipára.
De szippantani már nem volt ideje. Esett hasra, csak ugy zuhant. Az a nagy fa, melyhez támaszkodott, ugy ütötte hátba, mint a menykő. Egy tizenkét fontos orosz ágyugolyó épen a fa közepének ment neki s az lökte meg a fát. Ha az a fa ott nincs, Szentirmayt derékban ugy vágja ketté az ágyugolyó, mintha ollóval szelték volna kétfelé. Az az ágyugolyó épen a derekának tartott.
Legényei oda ugranak, a mint látják, hogy a földön fekszik.
– Hadnagy uram, itt vagyunk! Csak nincs valami baj?
– Van fiaim, van!
Nagyot szippantott a pipán, de nem jött a füst.
– Az a baj fiaim, hogy a pipám kialudt. Ujra ki kell csiholnom. Adta muszkája, mennyi bajt csinál az országban.
S szedte elő készségét, szerszámát, hogy kicsiholjon. De már ezt a fiuk nem engedték hamarosan. Dörgő éljen-rivalgással fölemelték a hadnagyot s megmutatták a muszkának. Ma is töri még a fejét a muszka, miért örültek, miért kaczagtak, miért éljeneztek a honvédek olyan nagyon?
Mikor a harcznak vége lett: besorozták osztráknak őt is. Közlegénynyé tették s gyalog hajtották Olaszországba. Adtak rá komisz ruhát, de olyan rongyosat, piszkosat, hogy igazi osztráknak nézhette mindenki. Sebaj. Neki jó kedve volt örökké.
Lelkes barátja akadt az utban. Burián pesti ügyvéd. A kit később egyenes termetével, hosszu szakállával, tekintélyes komolyságával együtt minden ember ismert és tisztelt Budapesten. Szentirmay mérnökségre, Burián ügyvédségre készült; Pesten már jó ismerősök voltak, Olaszországban ismét összekerültek s gyöngéd barátságuk halálukig tartott.
Hogy történt, hogy se történt, Szentirmayt mint besorozott osztrák katonát Florenczbe helyezték. Egy kegyetlen szivü mogorva kapitány kezére került. Csakhogy ennek volt egy kegyes szivü vidám kis felesége s két apró porontya. A mint a kis feleség meglátta Szentirmayt: ennek deli termete, mosolygó ifju Apolló-arcza rögtön szemébe tünt s nem nyugodott addig, mig őt a mogorva férj oda nem rendelte magához privátdinernek.
Hamis szeme volt a menyecskének. Két nap alatt már mindent kinézett a privátdinerből. Azt is, hogy magyar fiu; azt is, hogy mivelt fiu; azt is, hogy jókedvü fiu; azt is, hogy tiszt volt, hogy kitünően tud rajzolni, gyönyörü hangon tud énekelni s hogy egyáltalán nem arra való, hogy csizmát tisztitson, szobát söpörjön, piaczra járjon, a konyhára fát, vizet hordjon s a menyecske kutyáját sétáltassa s két kis porontyát mulattassa.
Hohó! Álljunk csak meg kissé. Talán mégis arra való, hogy a két kis porontyot mulattassa s azon kivül a menyecskét rajzolni és dalolni tanitsa.
De nagyon is arra való!
Nehány hét mulva Szentirmay katonai ruhában járt ugyan, de se privátdiner nem volt, se a katonai gyakorlatokra menni s mindenféle katona-munkát végezni köteles nem volt. E helyett mulattatta a két kis porontyot s tanitotta a menyecskét.
De nem ingyen.
Hanem bizonyosan azt mondta a két kis porontynak:
– Hé kölykek, mogorva kapitányomnak osztrák porontyai! Ide hallgassatok rám! Én ugyan játszom veletek, szépséges mamátokat is megtanitom dalolni és rajzolgatni s a mellett itt is maradok katonának, a meddig innen el nem mehetek. Meg is kapom én ezért a fizetést jó szóban, körömfaladékban, meleg kézszoritásban, édes mosolygásban s ki tudná, mi másban. De ez nekem, adta osztrák porontyai, mind nem elég. Hanem van nekem itt egy Burián nevü jó barátom, adjatok annyi szabadságot annak is, a mennyi nekem jut. Azután van nekem itt Florenczben egy-két hires honfitársam, egy híres festőmüvész s annak fiai, a kiket már hazulról ismerek. Az öreg Markó és családja. Szabad járásom legyen nekem oda mindenkor. És végre nagyon szeretem az olasz hazafiakat. A kik minden osztrákot a pokolra kivánnak. A kik élnek, dolgoznak, rajongnak és meghalnak a szabadságért. A kik ellen apátok és bajtársai irtó háborut viseltek s a kiket ma is börtönre, golyóra, kötélre keresnek. Hadd mehessek én ezek közé szabadon, hadd mulassak velük igazán s hadd szidjam én az osztrákot velük együtt kedvemre. Nosza tehát kis osztrák porontyaim, mondjátok ezt meg a mamának, mama a papának, papa a generálisnak, mert különben én többé se veletek, se mamátokkal nem játszom. Dörgöm-morgom-csikorgom-adta osztrák porontyai!
A két poronty meghallgatta a kemény szót. Az egyik lehetett három éves, a másik két éves. S bizonyosan eljárt mindakettő a nagy megbizatásban. Mert az én jó Szentirmay barátom ettől kezdve teljes szabadsággal mulathatott Florencz városában.
Mindennapos volt a Markó-családnál. Benső, gyöngéd barátság erősödött meg köztük. Rajzban, épitészetben, müizlés nemesitésében kincset gyüjtött Markóék segitségével ifju lelke.
Burián barátja is szabadon járt-kelt ezután. Együtt töltötték napjaikat. Együtt vigadtak sorsukon s busultak hazájok állapotján.
De megismerkedett a fiatal olasz hazafiakkal is. Hajh minő lelkek voltak ezek! A honfikeserüségnek és honfirajongásnak minő mérhetlen tengere zajgott ezek szivében! A tüzokádó lángja nem ég akkora tüzzel, mint a hogy égett ezekben a gyülölet a pápai uralom ellen, a német betolakodás ellen és a szanfedisták ellen. Ha az olasz nemzet még egyszer olyan nagy tudna lenni, mint volt akkor, a mikor szerencsétlen volt! Ha a magyar nemzet úgy tudná ellenségét gyülölni, mint tudta az olasz! Ha mindig úgy tudna gyülölni, mint a hogy tud néha verekedni!
Szentirmay és Burián el-elment mulatni egyik-másik Albergóba s annak titkos szobájába az olaszokkal. Bámulta, szerette, csókolta, itatta az olasz a magyar fiut. Egy florenczi ifju gróf majd megette Szentirmayt.
– Mit bámulsz rajtam olasz?
– A magyart bámulom! Hát ti vagytok a magyarok! Mindig, mindig, régóta látni akartalak benneteket. Kezed is megcsókolnám, ha nem nevetnél. Mi vagyunk húsz millió, ti vagytok öt millió. A mi gazdagságunk és miveltségünk harmadfél ezer esztendős, a tietek száz esztendős. Mi palotákban élünk, ti a pusztán. Mi óriási templomokban, müvészetnek fönséges csarnokaiban imádjuk az istent s szerezzük meg a tudományt, ti pedig ott őgyelegtek erdőn, mezőn, szabad ég alatt. Nyugati mivelt nemzet vagyunk, ti pedig ázsiai hunnok, tatárok. Minket is legyőzött a német, titeket is. De ti magyarok legalább megvertétek a németet igazán, porba gázoltátok lobogóját, hátához paskoltátok gőgjét s megtanitottátok futni és segitség után rimánkodni. Ti is véreztetek, de győztetek is. Mi csak véreztünk!
Kicsordult az olasz ifju szeméből a köny. Igy adta okát annak, miért bámulja a magyart, ha osztrák baka is ez.
Itt találkozott egy szegedi fogolylyal, valami Bixio nevűvel.
A magyar kormány, mikor 1848-ban Szeged várát átvette, a várnak földalatti nyirkos oduiban több mint száz foglyot talált, köztük sok olaszt. Nagyobb része olasz volt. Megkérdezte az osztrák kormányt: kik ezek? Miért vannak elitélve? Mikor szabadulnak, hová valók? A bécsi kormány nem tudta. El se voltak ezek itélve. Olasz hazafiak voltak s elhozták őket a Tisza mellé, eldugták őket Szegeden a föld alá, ott haljanak meg, ott rothadjanak el. A magyar kormány egyszerüen haza eresztette őket.
Haza! De merre, hogyan?
Utba esett Ausztria s Ausztriában megint elfogdostak belőlük egy csomót.
Elfogták ezt a Bixiot is. Ő azonban Udine körül kisérőjét leszurta és megszökött. Szerencsésen eljutott a piemonti király seregéhez s oda állt be katonának. »Még egy átkozott németet megölni s azután meghalni«: ez volt örökös jelszava.
Szentirmaynak sok följegyzése volt Bixio elbeszéléséből. Minő borzalmak pihennek e följegyzésekben! Ez is ugy ragaszkodott Szentirmayhoz.
De nem sokáig ragaszkodhatott. Szentirmaynak szegény szülei pénzt kaptak a veszprémi káptalantól, hogy fiukat kiválthassák a katonaságból. Ötszáz forintot kaptak s ezen kiváltották.
Haza jött, mérnök lett. Baranyában tagositott harmincz falut, fölmérte Veszprémet, megnősült s rokona és egyik főigazgatója lett János püspöknek s tervezte és épitette János püspök nőnevelő intézeteit. Lángeszü és jókedvü ember volt mindig, szerette mindenki s költő és jeles iró lett volna, ha gazdag ember nem lett volna.
Még sem lett gazdag ember.
Kinevette, utálta, lenézte a pénzt. Honvéd korában, olaszországi baka korában csak ugy becsülte, mint diák korában. Akkor pedig becsülni nem tanulta meg; szegény fiu volt, sohase volt pénze megbecsülni való.
Mérnök korában pajtásai közt osztotta föl busás keresetét. Veszprém városa ma is adós neki több ezer forinttal. Szülővárosa: hát csak elengedte neki. S mikor már nagy ur lett, négy lovon járt, kastélyban lakott, száz szófogadója volt, százezrekben turkált: hosszu utra, hetekig tartó urodalmi körutra akkor se vitt magával többet öt forintnál, tiz forintnál. Röstelte, hogy őt azért becsüljék, mert nagy urnak tartják. Szivesen adakozott minden felé. Erre kölcsön kérte a pénzt uton-utfélen paptól, zsidótól, kasznártól, kocsmárostól, bérlőtől, jó baráttól. Titkárjának jegyzéket kellett vezetni s hazulról kinek-kinek megküldeni a kölcsönpénzt.
Ő volt tehát a mi házigazdánk. Ő rendelte oda a partra a kocsikat s ő vitetett föl bennünket János püspök villájába. Gyulai Pál urral ő ült egy kocsiban.
János püspök villája ott feküdt Badacsony déli vállán a legszebb ponton. Emeletes fölház kényelmes szobákkal. Ablakaiból napkeletre, napnyugatra s déli irányban a végtelenig látni. Mögötte észak felé a hegy zárja el a látást. Ott van az Omlás, a Tornyok, a Gyapju-zsákok s tetejükön a Kereszt. Valamennyi kősziklából.
Mindegyikünk megkapta a maga szobáját s egyuttal a sürgető meghivást az ebédhez. Szentirmay az első pillanatra észrevette, hogy piperézkedő ember nincs közöttünk. Egyiknek sincs kipödrött bajusza s bodoritott haja. Egyiknek sincs se fekete, se fehér keztyüje. Egyiknek sincs fényes hüvelye se fején, se lábán. Szóval: irók, tanárok, szerkesztők, tudósok vagyunk mind. Már olyanok, a milyenek.
Finom tapintattal rendezte be állapotunkat.
Ügyelt arra, hogy mindenféle inas, komornyik, huszár, vadász ne lábatlankodjék körülöttünk. A szolgálatot szobában és asztalnál az öreg Tuli és Tuliné végezte valami csitri falusi lány segitségével. Hadd lássák az urak, hogy otthon vannak.
Nevezetes ember volt ez a Tuli.
Valami házfelügyelő vagy vinczellérféle. Közönséges paraszt egyik szomszéd faluból. Szentirmaynak régi felszolgáló embere. Minden nap borotválkozva s tisztán öltözve. Kevés szavu, komoly tekintetü, lassu és ünnepélyes mozgásu maga is, felesége is. János püspököt csak egyszer látta. Azon kivül a legnagyobb ur csak tekintetes ur volt előtte. Nagyságosat, méltóságosat, kegyelmeset nem ismert.
De fölségeset se.
Pár évvel előttünk ott járt József főherczeg a főherczegnővel és a belga királynéval. Föl akartak menni Badacsony tetejére. János püspök volt már egyszer-kétszer ugy honvédszemle alkalmával a főherczeg házigazdája, tehát csak az ő villáját keresték föl vezetőért. Hoztak magukkal Keszthelyről hideg sültet, pogácsát, uj kalácsot, ezt a hegytetőn akarták elkölteni. Egész kiséretük egy huszárból állott.
Tulit kérték meg, vezesse föl őket a Kereszthez. Tuli szó nélkül vállalkozott. Kevés beszéde, lassu mozgása szemébe ötlött a főherczegnek.
– Hallja kend, fel tud maga jönni velünk a hegy tetejére?
– Mit gondol a tiszt ur! Ha ezek a fehér népek föl tudnak menni, hát akkor én csak föl tudok.
– Micsoda fehér népek?
– Hát ez a két tekintetes asszony!
A királyné és a főherczegné volt az a két tekintetes asszony.
A huszárnak ugyan nem volt szabad az utazók kilétét elárulni, de attól félt, hogy ez a paraszt valami ügyetlenséget, valami gorombaságot talál mondani. Félre inti Tulit.
– Vigyázzon kend a szavára. Fölséges asszonyok ám azok. Az egyik a belga királyné, a másik az alcsúthi főherczegné.
Tuli uram a pipát se vette ki a szájából, de el se hitte egy szavát se a huszárnak.
– Már öcsém, nem tőled tanulom én meg a becsülettudást.
Bizony jobban is tudta, mint a huszár.
Mert a mikor a fejedelmi személyek fölértek a Kereszthez s ott ozsonnájukat elkölteni le akartak az aszu gyepes sziklára telepedni, Tuli csak oda szól az asszonyokhoz:
– Várjanak csak a tekintetes asszonyok egy szempillantásig!
Intett a hátul kullogó fiunak, annak a kezén volt két szép selyem pakrócz, ezeket kivette kezéből, szépen leteritette a sziklára.
– Ide üljenek a tekintetes asszonyok!
A két királyi asszony mosolygott. A főherczegné nem állta szó nélkül.
– Hát a férjemnek nem hozott kend pakróczot?
– A tiszt ur férfi ember, gondoskodjék magáról. Aztán férfinak minek is a pakrócz?
Ebben is neki volt igaza.
Nos hát ez a Tuli volt szolgálattevő emberünk.
Az ebéd egyszerü magyar tuladunai ételekből állott. Erdélyi ember hadd ismerje meg ezeket is. S hadd ismerje el, hogy nem csak Erdélyben van hires sültje-főttje a magyarnak. Ital dolgában csakhamar általános meggyőződéssé vált, hogy a badacsonyi és somlyai bornál nem jobb a rózsamáli; hogy a badacsonyi ürmöst erdélyi ember nem ismeri, mert ilyen bor se Erdélyben, se Spanyolországban nincs s végül, hogy a badacsonyi kéknyelü borhoz hasonló értékü és finomságu bor nincs a kerek földön. Még a tokaji aszú se éri el.
Végig biráltuk ugy elméletben a leghiresebb erdélyi borokat. Különösen az erdélyi püspöknek rózsamáli borát, Kemény István bárónak csombordi borait s a jó Sámi Lászlónak hires borgyüjteményét. Nem fukarkodtunk az elismerésben. De hát a badacsonyi mégis csak más.
Ma már Magyarország a bortermő országok közt a huszonötödik. Huszonnégy ország áll előttünk. Megelőzött már bennünket a nyavalyás Ausztria s a még nyavalyásabb Görögország is. Nálunk huszonöt év alatt terem annyi bor, mint Olaszországban egy év alatt s ötven esztendei termésünket kell összegyüjtenünk, hogy Francziaország egy esztendei termését egy csomóba összehozzuk.
Igy vagyunk boraink értékével is.
A rajnai borok s finomabb franczia borok tízszer értékesebbek, mint a mi jobbfajta boraink. Leáldozott a tokaji aszubor napja is. Egész Hegyalján nincs már háromszáz igazi szőlős gazdánk. Rossz idő, rossz féreg, rossz tudomány tönkre tett bennünket.
Kiváltképen a rossz tudomány.
Azt az embert, a ki először hozott be hozzánk franczia szőlővesszőt, elevenen kellett volna feldarabolni s egy darabját minden szőlővidéken ijesztő például karóra huzni. S ezt cselekedni mindenkivel, a ki példáját követte.
Volt nekünk negyven-ötven fajta kitünő magyar szőlőnk. Magyar talajban, magyar napfényben, magyar levegőben valami különössé, valami istenáldotta zamatossá fejlődött fajták ezek. A hogy buzánknak, cseresznyénknek, sárga és őszi baraczkunknak, sőt még gesztenyénknek sincs párja a világon, ugy nincs szőlőnknek se. A magyar gyümölcs sok fajtája fölötte áll a földkerekség minden gyümölcsének. Az erdélyi som és hegyaljai furmint, az érmelléki bakator, az egri kadarka, a budai mézes, a somlyai rakszőlő, a balatonmelléki juhfarku, bajor és tulipiros föl nem található sehol. Illatos szőlőinkről nem is beszélek. Hol van ezek párja?
Miért kellett ezeket a vizenyős izű franczia, spanyol, olasz és rajnai fajtákkal fölcserélni?
Azért, hogy behozzák a szőlőférget, a szőlőpenészt, a szőlőnek minden fehér és fekete, minden földalatti és földfeletti betegségét.
Ebéd alatt e kérdésről elmélkedtünk.
Badacsony, Szentgyörgy és Somlyó a szőlőhegyek mintája. Isten, mielőtt ezeket megalkotta, előbb a szobrászati tanfolyamokat elvégezte. Isteni lángelméje volt hozzá. S mikor ezt a hosszu gyakorlattal megedzette: akkor készité e hegyeket. Mindegyik tökéletes szobormű. És egyuttal élő lény. Szerelmes, büszke és barátságos. Büszkeségét termetében, barátságát déli melegében, szerelmét borában érezi és nyujtja.
Azt mondják: ki kell zsákmányolni a talajt, sok bort kell termeszteni, a mennyiségre kell törekedni. Azt mondják: sok franczia szőlőnek holdja négy-ötszáz akót, sőt többet is terem évenként.
Nem ellenzem. Elfogadom.
De nem mindenütt. A tüzhányó hegyek bazalt oldalain, a bérczek sziklás meredekjein sohase teremhet sok bor. S mig lesz ur és gazdag ember ez országban: kellene lenni sehol másutt nem utánozható magyar bornak is. Egerben hajdan az volt a közpéldabeszéd: »mihelyt szőlőm holdanként öt akó bornál többet terem, mindjárt nem egri bort terem.« Jó bor, jó bor, ha husz akó is, de nem »egri bor«.
Lehet, hogy tulzás. De jellem van e példabeszédben. Hiába mondanák a mádi és tályai szőlősgazdának, hogy holdanként két hordó helyett húsz hordó aszút termeljen: nevetne rá.
Vagy nem lesz húsz hordó aszuja; vagy ha lesz: akkor tokaji aszúja nem lesz.
A mely asszony sok szerelmet terem: igaz szerelme nincsen annak. S nem terem igaz bort az a szikla, a mely sok bort terem.
De mégis sok borra van szükségünk. A magyar ember lelkét sörnek, pályinkának át nem engedhetjük. Ám termeljétek a sok bort az alkalmas sikokon és hegylábakon, de a hegyek büszke meredekjén hagyjátok meg az ősi magyar szőlőt s ha urak akartok maradni: szürjetek a magasban olyan bort, a milyen csak az isteneknek, a királyoknak s a magyar embernek való. S ezeknek is csak ünnepnapon.
Igy gondolkodott Szentirmay. Igy terjesztette elénk borról, szőlőről, magyar emberről szóló meggyőződését.
Addig nem keltünk föl az asztaltól, míg az utazási rendet meg nem határoztuk.
Délután megnézzük Kisfaludy Sándor szőlejét.
Holnap reggel fölmegyünk a Badacsony tetejére. Délután átrándulunk Gyula-Keszibe s megnézzük Csobáncz várát.
Holnapután Tapolczán ebédelünk s átmegyünk Sümeghre. A többi majd azután jön.