Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő-ruhában, a gomblyukba fűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajjon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az őszszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével szemben… Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, – hanem így, hanem így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!
Haragos-zöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza…
Csak egy piczike lóhere-bokrocska a lábainál, amint a felhő alul kibukkanó nap első sugara rá esett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyujtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.
Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük: lehajolt utána… szerencse az… letépte.
Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdaverte, még csak sárguló sincs köztük, a fehér, eres foltocskák csillagoknak csókja rajtuk…
Gondosan betette erszényébe az ezüst forintosok közé a szerencsét s mire ujra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléh-fedeles torony mintha arany szalagokat nyujtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán…
De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját Bodokig, hol a korcsma mellett gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.
– Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely.
– Gózonba.
– Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondá és megállította szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdu leszek «Mindenszentektől» kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.
– Bizony mond valamit kegyelmed… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.
– Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!… Bizott már a jövőben s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.
– Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek s nem ejtette ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjeért, fölvette az ölébe, megczirógatta szeliden és egy tányér ételt adott neki.
– Ne haragudjál, kis czirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kis czicza, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.
A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszer előtte termett.
– Tudod-e Erzsi, miért jöttem? – kérdé halkan és nyakkendője csokrát babrálta.
– Sicz, te czudar! – kiáltá Erzsike s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán, mintha haragjával nem birva üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbujt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos-kendőjét egészen letolta égő arczára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.
Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.
Örömtől volt piros az arcza, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt hija az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben és csintalan ördögök tánczoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki korcsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a korcsmaajtón.
– Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között!
Bement, ivott. Az első itczétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.
– Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marczi!
Az ablaknál egy hamiskodó festett arczot pillantott meg éppen kapóra.
– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.
A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva.
– Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.
– Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára…
Kivette az erszényét és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta…
Mák Gergely uram fejét csóválta s közibe vágott a lovainak:
– No ’iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arczát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsudott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amit az Erzsiéknél hagyott tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen… mert a babos-kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!…
Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szúszékre… Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?